Egy idős cherokee indián az életről mesélt az unokájának...

Küzdelem zajlik a bensőmben, mondta a fiúnak.
Rettentő harc ez, két farkas vívja egymással.
Az egyik gonosz -- ő a harag, irigység, bánat, mohóság,
arrogancia, önsajnálat, bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hazugságok, önteltség, felsőbbrendűség és ego.
A másik jó -- ő az öröm, béke, szeretet, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és hit.
Ugyanez a harc benned is zajlik -- és mindenki másban is.
Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját,
Melyik farkas fog győzni?
Amelyiket táplálod.- válaszolta az idős indián.

Egy pásztor és egy hippi ülnek a padon. A hippi éppen a Bibliáját olvassa, és egyszer csak hirtelen felkiált:
- Halleluja!
A pásztor megkérdezi, miért hallelujázik?
- Óh csodálatos, ahogy Isten Mózest és a népet átvitte a Vörös-tengeren.
Erre a pásztor elmagyarázta hippinek, hogy akkoriban az a tenger csak 40 cm mély volt és így nem csoda, hogy könnyen átkeltek.
Öt perc múlva a hippi még nagyobb halleluját kiált.
- Mi történt már megint? - kérdezi az ideges pásztor.
- Képzelje el, milyen nagy csoda történt?! – mondja a hippi –, az egyiptomiak mind megfulladtak ebben a 40 cm-es vízben!

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Ajánlani fogom, úgyhogy csak jelzem, azok olvassák végig ezt a kis cikket, akik A gyűrűk ura után nem érezték szükségét annak, hogy elmenjenek gyónni, mert megnézték, elolvasták, hovatovább azon kapták magukat, hogy kicsit még tetszett is…! Akik Hófehérkét és Quasimodót nem olvasnak, mert okkult, azok érzékenységét nem szeretném bántani ezzel az ajánlóval. Merthogy szerintem ez a könyv fantasztikusan jó!

Kicsit pontosítanom kell, hiszen nem is egy könyvről van szó, hanem háromról, ugyanis három kötetben jelent meg ez a különös alkotás. Nem is tudom, valójában minek nevezzem, hova soroljam. Egyesek szerint dráma, regény, mások történetként emlegetik, számomra a legszimpatikusabb a mese. Annak érzem. De nem csupán egy egyszer volt, hol nem volt mesének, hanem egy nagy tanításnak, Wass Albert szívének. (Tudomásom szerint ez volt a kedvenc műve.)
Nem tündérmese, dehogy. Olyannyira nem, hogy mielőtt olvastam, néhány barátom megpróbált lebeszélni róla: „Nagyon szomorú, ez egy depressziós könyv.” De nagyot csalódtam! Még sok ilyen kellemes csalódást! Kétségtelen, hogy sok emberi tragédia fér a három kötetbe. Az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” sem erre a műre jellemző. De ha egy szóval kellene jellemezni az egészet, még véletlenül se azt mondanám, hogy szomorú, inkább az jutna eszembe először, hogy gyönyörű. (Egyébként még humor is van benne, emlékszem, két helyen is fölnevettem olvasás közben. Még most is mosolygok, ha eszembe jut az egyik, aki olvassa – a könyvet –, értse meg, tiszta szívemből kívánom!)
Nagyon szeretem a természetet, a tájleírásokat különös örömmel tudom élvezni, de amit itt Wass Albert elkövet, ahhoz foghatóban eddig rendkívül ritkán volt részem (Fekete Istvánnal biztos jól megértették volna egymást, a kritikák hasonlítják Nyirőhöz, Tamási Áronhoz). Sokszor van benne tél, mert hát ha nem is száz évről van szó, de ha már egyszer tél van, az akkor hosszú, sok napból áll, nehéz kivárni a végét. No nem az olvasásban, mert ha százszor ír a télről, akkor ezerféleképpen (ne számoljatok, ezt most afféle költői kifejezésnek szántam).
Nem akarok most példákat idézni, mert úgysem tudnék választani, mindegyik a kedvencem. De csodálom azt az elmét, ami ilyen beszédesen, mesésen, megfoghatóan és megfoghatatlanul tud írni a hóról, napsugárról, vízről, földről, fűről, hegyekről, égről, nappalról, éjszakáról, csendről, fákról, illatokról, virágokról, na és az állatok… Nagyon jó ötlet volt a borítótervezőtől vagy tördelőtől, mindegy, akinek eszébe jutott, hogy a borító belső oldalaira térképet rakott. Minden kötethez a neki megfelelőt azokkal a helyszínekkel, amikről olvasunk benne. (Az én példányomban ugyan kissé homályosra sikeredett ez a térkép, de hátha a többiben profibb volt a nyomda vagy a tördelő.) A három kötet három valóságos erdélyi helyszín is egyben: I. Az urszubeli leány, II. Kunyhó a Komárnyikon, III. A funtineli boszorkány. Az Urszu patak, a Komárnyik és a Funtinel hegyek, bár a funtinel forrást jelent.
Ahogy a vadászatokról ír (nem boszorkányvadászat, sima szarvasbőgéses, meg medvés), azokkal a gyönyörű képekkel és szavakkal és pontos állat- és vadászismerettel, abból csak az derülhet ki, hogy ő maga is szeretett vadászni. Csak így bocsátható meg neki is, akárcsak Fekete Istvánnak, hogy nem zokognak föl egy-egy fejedelmi vad elejtésénél, mint ahogy én szívem szerint tenném.
A három kötet eseményei egy lány életösvénye köré rendeződnek. Az I. kötetben gyermekként találkozunk vele, ő lakik az Urszunál, aztán a II-ban a Komárnyikon, majd a III. kötetben a Funtinelen lépkedünk a nyomában. Ellenállok a kísértésnek, és nem írom le, miről szól a könyv. Olvassátok el, és izguljatok rajta! Már az is elég, hogy elárultam, a III. kötetben még élni fog. Mert aki olvas róla, izgul érte. Vele együtt fedezi föl az emberek tetteit, szavait mozgató rejtett szálakat.
Azok a bölcsességek, amiket Wass Albert egy-egy havasi öreg szájába ad, akik jól megrágják nemcsak a szavakat, de még a betűket is, hogy minden köhintésük is napokig látja el gondolkodnivalóval a kedves olvasót, szóval az általuk kimondatott bölcsességek nem lehetnek a sajátjai. Ha igen, akkor még jobban tisztelem őt, mint eddig. De inkább azt gondolom, valóban ilyen havasi emberektől örökítette meg ezeket az életlátás-formáló gondolatokat. Ha nem is havasiaktól, de eredeti erdélyi nagy öregektől, akik életük letisztult látásait oszthatták meg vele. Már csak ezekért is érdemes elolvasni, akár függetlenül a történettől.
És ebből a könyvből még nem csináltak filmet? Persze lehet, hogy csináltak, csak nem tudok róla. Bár azt hiszem, nem nézném meg. Ahhoz túl szép ez a könyv. Nem hétköznapi az sem, ahogyan Jézus Krisztusról ír, micsoda ábrázolás! Micsoda finomság, erő, lélek van benne!
Megdöbbentett az, ahogyan az asszonyokat ábrázolja a szerző. Haragvóknak, gyanakvóknak, hidegeknek, számítóknak… el kellett gondolkodnom ezen is. Vajon nincs igaza abban, hogy általában a bácsik a kedvesebbek, békülékenyebbek, elnézőbbek, és a nénik a kemény arcúak, neheztelők, megvetők? Utólag rájöttem, hogy egyáltalán nem idealizálta saját nemét sem a műben, de nem tudok szabadulni a döbbenettől, ami végig ott motoszkált bennem akkor is, amikor a főszereplőn kívüli asszonyok megjelentek a könyvben: ilyenek lennénk? Ilyen kemények, darabosak, meg nem bocsátók, nem együtt érzők, ilyen önzők és ítélkezők? Miért írt így az asszonyokról? Ilyeneknek kellett látnia őket, ha így örökítette meg. Szégyen. Változzunk sürgősen, lányok-asszonyok!
Ki ne olvassa? Nem ajánlom azoknak, akik bizsergető boszorkányosdit szeretnének mágiával és lidércekkel! Nem az. Nem ajánlom az akciófilm-őrülteknek sem, mert itt bizony telnek az oldalak, mire nagy dolgok történnek a főszereplővel. Ez egy másik világ, nem a mi pörgős, semmire nincs idő világunk. Ebben nem lehet olyan bölcsességekre eljutni, amik itt érlelődnek meg a szereplőkben a havasok csendes, hideg, magányos, gyönyörű világában rólunk, emberekről, egyedüllétről, házakról, jóságról, gonoszságról, életről és halálról, Istenről és tisztaságról, sorsokról és boldogságról, szerelemről, félelemről, békéről, megelégedett szegénységről és kielégíthetetlen kapzsiságról…
Tanít ez a könyv, ez kifejezetten olyan. Nem boszorkányságra, nem. Élni tanít lehetetlen helyzetekben. És még mást is…

Szommer Hajnalka

A gengszter megállítja az autóst, és rátartja a pisztolyt, pénzt követel tőle. A bajbajutott így szól:
- Kérem, engedjen el, én csak egy szegény baptista lelkipásztor vagyok!
Erre a gengszter:
- Áldja meg az Úr a testvért!

POLCZ ALAINE: EGYÜTT AZ ELTÁVOZOTTAL
(részlet)
„ A rítus kollektív viselkedési progam az életút fordulópontjaira – születés, esküvő, halál s ezek részeként a veszteség, a krízisek elviselésére, áthidalására.( Persze vannak ünnepi rítusok és egyéniek is.) A gyászrítusoknál a cél a továbbélőket ért veszteség lehető legrugalmasabb feldolgozása: a test eltávolítása az élők közül, ugyanakkor gondoskodás a testről, gondoskodás a lélekről – és gondoskodás a gyászolókról.
A halál megváltozhatatlan és elkerülhetetlen, de viszonyunk a halálhoz nem az, és ez többek között azért fontos, mert viszonyulásunk a halálhoz szabja meg az életünket is. A halál felfogása és elfogadása befolyásolja az életünk módját, az elintézetlen problémák, az elért és el nem ért eredmények teszik könnyűvé vagy nehézzé a megválást az élettől. Olyan összefüggéssel állunk szemben, amely meghatározó egész életünkben.”

Fekete István - A barátom

A barátom helyhez kötött foglalkozást űzött a patakparton, közvetlenül a malom mellett.
A barátom – nyárfa volt. Jegenye-nyár.
És – amint mondom – barátom volt, akár hihető, akár nem. Beszélgettünk, sóhajtoztunk, éltünk és egyszer – tudtuk – meghalunk.
Miféle foglalkozást űzhet egy nyárfa? – kérdezhetné valaki.
Miféle foglalkozást? Ezerfélét.
Elsősorban tartotta a patakpartot ott, ahol legjobban örvénylett a víz, azután szállásadója volt öt veréb-, egy gébics- és egy vércsecsaládnak, millió bogárnak, bábnak, lepkének. Pihenőhelye volt az átutazó madárvándoroknak, kikiáltó tornya a varjaknak, szélmutatója mindenféle embernek és időjárás-jelentője annak, aki értett hozzá.
Szép, nagy nyárfa volt, amelyet – ha nem is mondta – szeretett mindenki, és amikor Kalányos Jóska műértően nézegette, a molnár majdnem lapátot fogott.
Elmégy attól a fától Jóska, abból nem lesz teknő…
Hát nem is lett!
Én néha megültem alatta, hallgattam suttogását és megkérdeztem, mi lesz már ezzel a sok esővel.
Jönnek még felhők, jönnek, nézd a leveleimet, csillognak, mint a bőr…
És volt úgy, hogy csak állt mozdulatlanul és suttogása alig ért le hozzám.
Mi van, öreg barátom?
Idő jön, eredj haza, nagyidő készül…
Az ég tiszta volt – ámbár fátyolos -, a levegő állt, mint a forró szilvalekvár, a bögölyök csíptek, mint a veszedelem.
Igen, a jelek azt mutatják, de hiszen felhő sincs…
Eredj haza minél sürgősebben. Nézd a hangyákat, ezek már tudják…
Mit tudnak?
Nézd!
A hangyák eszeveszett sietséggel, de csodálatosan rendben vonultak le a fáról. Mind lefelé, felfelé egy se.
Nézd a madarakat!
A vércsepár magasan vijjogott a fa mellett, s a verebek ott gubbasztottak fészkük felett az ágon s a mindig csipogó fiókák most hallgattak.
A hatalmas nyárfa levelei ekkor ezüstösen villogni kezdtek, mert félelmetes, forró lehelet lengett át a tájon.
Kezdődik – suttogta a vén fa -, még hazaérsz…
Megsimogattam barátom kérges törzsét, ahogy szoktam, és vissza-visszanézve elballagtam hazafelé. Sokáig integetett utánam.
A faluban már apró forgószelek kavarták a port, papírt és csirketollat, megcsikordult egy-egy rozsdás padlásablak és túl a tornyon, feldugta fejét egy habos, nagy felhőkazal.
A messzeség fenyegetően dörögni kezdett.
Korán besötétedett. Addig csak az a félelmetes morgás hallatszott, aztán végigteremtettézte a sötétség tetejét egy ezerágú villám, szétrepegetve a felhők hasát.
Leszakadt az ég.
Csak ültem az ablakban és néztem arra, amerre öreg barátom viaskodott most az idővel. Egyszer csak arra, ott – úgy éreztem a szívemre vág – egy kegyetlen, tördelt ostor nyilallt le a földre és abban a pillanatban éreztem, hogy barátomnak vége. Hideg lett a szívem, s az ablaknak hajtottam homlokom.
A hajnal vidám volt, napfényes és azt mondta: nem történt semmi… de engem nem vigasztalt meg. Nyárfám mellett egész gyülekezet volt már, csendesen, mint ahogy gyászolókhoz illik. Még Kalányos Jóska is szomorú volt.
Micsoda csodálatos teknő lett volna belőle… de hát most… - és sóhajtott.
Bizony, öreg fámat úgy szétvágta a villám, hogy csak csonk maradt belőle és az a csonk már nem volt az enyém.
Szomorúan otthagytam a társaságot, és ballagtam bánatommal a parton, amíg csak frissen, üdén és élve rám nem susogott egy másik nyárfa.

Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat ne vennők-e el?

Lokmanról, az arab meseköltőről meséli a hagyomány, hogy eredetileg rabszolga volt Egyiptomban, és egyszer megesett vele, hogy máskülönben jó ura rossz kedvében egy keserű dinnyét adott neki. Lokman szó nélkül megette az utolsó falatig. Mikor ura elcsodálkozott ezen, alázatosan így szólt:
- Uram, én már annyi édes dinnyét kaptam tőled, hogy egyszer egy keserűt is megehetek.
A felelet annyira tetszett urának, hogy felszabadított

Kit illet meg hódolat?

Sundar Singhet, a híres indiai apostolt az emberek ezrei hallgatták és követték evangélizáló útja alkalmával. Egyik barátja megkérdezte, Vajon nem tölti-e el büszkeség, hogy ilyen sok hallgatója és követője van? Erre Sundar Singh így felelt:
- Mikor Jézus szamárháton bevonult Jeruzsálembe, az emberek nagy tömege vette körül. Hozsannával fogadták, ruháikat terítették elébe és zöld ágakat hintettek útjára. Az ő lába nem érintette ezeket, csak a szamáré. Vajon gondolhatta-e a szamár, hogy az ujjongás és hódolat neki szól?

HAMVAS Béla: OSZD MEG AMID VAN !

A legenda beszéli, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte amit kívánt: a mennyországba léphetett az üdvözültek közé.
Teljes napot tölthettek itt a boldogok között, napkeltétől napnyugtáig élhettek elíziumi életet.
- Az első bölcs az élményt nem bírta el, és belehalt;
- a második elméjében megzavarodott;
- a harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig, s a megszerzett boldogságot magának tartotta meg.
- Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzáfordult, segítsen.

A szenvedés köréből mindenki szabadon kiléphet, ahogy tud, és a boldogságot elérheti. De azoknak, akik az üdvözültek világát megismerik, negyedrésze a nagy élményt nem tudja elviselni és belepusztul. Minden nap látni olyan embert aki a mennyország kapujában összeesett és meghalt.
A másik negyedrész megkótyagosodik. Ilyen fanatikus bolondot is látni eleget.
A harmadik negyed rész a boldogságot magába zárja és önmagának tartja meg, és nem ad belőle másnak...
A boldogságot csak a negyedik bölcs bírta el. Mert a gazdagságot, örömet, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Egy része belehal, egy része eszét veszti, egy része a kincset magába ássa, és senkinek sem ad belőle. Az elíziumi kertek fénye benne sötétséggé változik.
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, ami másnak is ad belőle...
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.
Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik...

Az amerikai evangélista, Billy Graham mondta el ez a történetet a ProChrist 93 alkalmával: Egy texasi ember New Yorkba utazott üzleti ügyben. Hallott arról, hogy éppen most lóverseny lesz. Mivel gyülekezeti tag volt, a saját egyházában nem szívesen vették, ha valaki lóversenyre jár. Ezért úgy gondolta, csak leül és megnézi, milyen egy lóverseny.
Az első körnél egy érdekes dolgot fedezett fel. Látott egy katolikus papot, aki megáldotta az egyik lovat. Ez a ló minden nehézség ellenére egymás után négyszer is győzött. Ötödjére azt mondta magában:
- Ez már nem verseny, ez egy nagyszerű lehetőség, amit Isten készített számomra és a megnyert összeget majd a saját gyülekezetemnek felajánlom.
A katolikus pap most is megáldotta a lovat. A texasi úr így minden pénzét erre a lóra tette fel. Aztán elkezdődött a futam, s látja, hogy a lova most is az első helyen van, de s a futam közepe táján a ló hirtelen összeesik és meghal.
A futam végén ez a férfi odamegy a katolikus paphoz, s megkérdezi, mi történt most ezzel a lóval. Eddig mind a négyszer megáldotta, és a ló nyert is mindegyik alkalommal. A pap hitetlenkedve nézett a férfira.
- Ön biztos nem katolikus!
- Nem, én baptista vagyok Texas-ból.
- Ha Ön katolikus lenne, akkor tudná, mi a különbség az áldás és az utolsó kenet között.

Találkozó

Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át egyszer sem hallottak felőlem. Rangtartóak. Látnivaló, hogy nagyon régen, húsz- huszonöt év előtt, kialakult köztünk valamilyen ősi hierarchia, melyet nincs jogunk, sem módunk megbontani. Péter, aki az életben nem vitte sokra, a találkozó asztalánál még mindig "padelső", aki viszi a szót, s Jóska, aki már gazdag és méltóságos úr, tátott szájjal, alázatosan hallgatja.Van valamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kialakul, s később sem lehet átugrani. A világot sokkal könnyebb meggyőzni, mint az osztálytársat, aki tud rólad valamit. Mit?....Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel.

A festő modellje


Leonardo da Vinciről, a híres olasz festőről járja a következő elbeszélés: Milánóban a Santa Maria delle Grazie nevű templomban egy óriási képet kellett festenie, melyiknek ezt a nevet akarta adni: Jézus utolsó vacsorája.
Azt akarta, hogy a freskó remekmű legyen, ezért lassan és nagy körültekintéssel dolgozott, s ez a barátoknak nem nagyon tetszett.
Hónapokon át keresett egy olyan Jézus-modellt, amelyik kifejezi a jóságot, a szelídséget, a lelkiséget és a természetfeletti erőt. Nem volt könnyű, de sikerült.
Végre megtalálta, Jézus arcát Angelóról mintázta, akinek nagyon tiszta és őszinte tekintete volt, és véletlenül találkozott vele az utcán.
Egy évvel később Leonardo Milánó rosszhírű negyedében kószált, bement több lebujba és piszkos kocsmába. Júdásnak, az áruló apostolnak az arcát kereste. Egy olyan arcra volt szüksége, amelyik nyugtalanságot, csalódást fejez ki, aki kész legjobb barátját elárulni. Véget nem érő éjszakai keresés után Leonardo megtalálta a sok gazember között azt az arcot, amelyről később lefestette Júdást.
Magával vitte a kolostorba, nekiállt, és dolgozni kezdett. Mindjárt az elején látta, hogy a férfi szemében könny csillog.
- Miért kell itt sírni? – kérdezte Leonardo, és szánakozva tekintett az összetört arcra.
- Angelo a nevem – morogta a férfi -, én álltam modellt akkor is, amikor Jézus arcát festette

A két jó barát és a medve

A sötét és veszélyes erdőn át egy irányba haladt a két jó barát. Váratlanul egy kiéhezett és morgó medve állta el útjukat. Az egyik félelmében felmászott a fára és elbújt a lombok között. A másiknak már nem volt ideje sem elfutni, sem fára mászni, hát elterült a földön és úgy tett, mintha halott lenne. Régebben hallotta, hogy a medvék a halottat nem bántják.
Amikor a medve a földön fekvő baráthoz ért, körülszaglászta, az orrával és még a fülébe is belemorgott. Ez azt jelentette, hogy megmenekült. A medve ott is hagyta.
A fán rejtőzködő fiú alig várta, hogy a medve áthaladjon a tisztáson és a bozótban eltűnjön, lemászott, és a földön fekvő halálsápadt barátjától megkérdezte:
- Mit súgott a medve a füledbe?
- Képzeld, a medve azt súgta, hogy máskor ne menjek sétálni egy olyan baráttal, aki a veszély idején a segítségnyújtás helyett inkább elmenekül.

A rövid út

Egy édesapa személyesen is meg akart győződni, mit kell tanulnia fiának az egyetemen, hogy diplomát adjanak neki. Az egyik professzorával beszélgetve megkérdezte:
- A fiamnak mindezt meg kell tanulnia? Nem lehet egy rövidebb utat választani? Szeretne hamarabb végezni.
A tanár így válaszolt neki.
- A fiának lehetősége nyílik, hogy egy rövidebb utat válasszon. Minden attól függ, mi szeretne lenni. Amikor az Isten tölgyfát akar, még húsz évre is szüksége lehet. A tököt viszont két hónap alatt is megérleli.

Velős válasz!