Dr. vitéz Hunyadi Dalma Mária
Piros csizmám nyomát…
A felcser arca komor volt. Összeszorított ajkakkal, óvatosan, hogy ne okozzon felesleges fájdalmat, de határozottan tapogatta, forgatta a félig alélt sebesült tagjait. Mikor a lábszárához ért, nagy jajdulás szakadt ki a nemes vitézből, pirosbarna arca viaszsárgává vált − elájult.
… Mélységes álmából muzsika foszlányai ébresztették fel. Különös módon, nem hadi kürtök harsogása volt ez – nem dobok pergése, kardcsattogás – inkább a nyenyere malomszerű moraja, a duda bőgése, hegedő hetyke dala… Igen, most már megszólalt a tárogató is. Istenem, de szép, gondolta a vitéz, milyen bátor, harsány, érces, de nem bántó, igazi katonadal. Még szavakat is lehetne rá- húzni. Ahogy feszes, fiatal lába önkéntelenül is verte a rigmust, elméje megmozdult, és szinte érezte a gondolatokat ajkára tódulva szavakat formálni.
A szép fényes katonának
De jól megyen dolga…
Igaz bizony, ez ám az élet! Mi gondja is van egy katonának? Eszik, iszik a sátorban, mulat menyecskékkel… Lám, ez is beleillik a rigmusba!
Eszik-iszik a sátorba,
Semmire sincs gondja…
– Hej, Bálint! – hallotta. Mit ábrándozol? Várjuk a táncot, amit ígértél!
Nagy vidám kurjantásokkal előtoppant Bálint. Karmazsin csizmáján csak úgy pörgött az ezüst sarkantyú. Fekete szemöldökét fölvonva, éjfekete haját meglobbantva, egy ugrással ott termett a muzsikusok között. Patyolat ingén vadul tükröződött a tábortűz lobogása, amint odaintett a dudásnak, hogy őrá figyeljen. De erre nem is volt szükség. Minden szem őrajta volt. Már ropta is. Előbb a messze földön híres juhásztáncát. És ahogy a nemes, férfias ritmus szinte megelevenedett az ő lépteiben, őfelsége is környezetéhez fordult:
– Ki ez a nemes táncos? Ilyenfélét még sohasem láttam.
A szárnysegéd fontoskodva hajolt oda és úgy súgta a fülébe:
– Báró Balassi Bálint, a Balassi János nagyobbik fia.
– Ó, hát, ő az! – bólintott a király, elgondolkodva. – Már hallottam hírét. Apjában nem bízom, hiába mosták tisztára. De hogy ez a fiú ilyen remek táncos…
Egy karlejtéssel csendet parancsolt az ifjú. Maga köré intve társait, pár szót tagolva ejtett ki az ifjak koszorújában, aztán intett a muzsikusoknak, hogy az előző táncdalt vegyék elő ismét. Most középre perdült, és a többi ifjú vitéz harsány dalára verte ki lábával a rigmust.
Hej, élet, legényélet!
Ennél szebb sem lehet!
Csak az jöjjön katonának
Aki ilyet szeret…
… A zene elhalkult, megszűnt. Pedig ott kezdődött minden. Mikor Rudolf király színleg kegyesen fogadta, de bizalmába nem fogadta. Talán éppen a katonadal miatt. Talán megijedt ennyi harci tűztől, ennyi vitézségtől. Azok a rebellis magyarok, gondolhatta. Sohasem adott Bálintnak, Liptó megye első mágnásának nevéhez, virtusához méltó pozíciót. Elveszni küldte Báthori ellen. Bezzeg Báthori István. Erdély fejedelme, lengyelek királya… az megbecsülte, fiaként becézte a hadifoglyot. Miért is hagyta el az ő kegyes urát?
Százszor okolta magát ezért, pedig nem volt választása. Édesapja került nagy veszélybe miatta, mikor híre jött, milyen jó sorsa van Krakkóban az ő rab fiának. De hiába volt az áldozat. Apja akkor már nem élt.
Bálint pedig hazajött koldusnak, szívtelen nagybátyja gyámfiának, akinek minden gondja az volt, hogy semmizze ki két gyámfiát. Neki, a legműveltebb magyar mágnásnak, vitéz harcosnak, száz katonával kellett megelégednie, és még örülhetett, hogy szolgálhatja Ungrád Kristófot, Eger kapitányát.
… A sebesült pihent – a mákony kis nyugalmat adott. Még mosolygott is. A kapitány feleségére gondolt, Losonczi Annára. Nem a későbbi bajok okozójára, aki oly kegyetlenül lökte el őt magától, hanem a szépre, a feledhetetlenre, kit verseiben, Ovidius nyomán, Júliának hítt. Most, alélt szendergésében olyannak látta, ahogy először rátalált.
Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség, épen mind benne látszik;
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
Ő szépség formája! Illik minden módja, mert mennybelinek tetszik…
… Hogy tudott az táncolni!
Duna lefolytában ragaszkodott sajka, mely sebességgel mégyen:
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen:
Valahová lépik, sok szemek kísérik, csudálván, jár mely szépen…
Anna-Júlia… vagy Célia? Néha már nem is tudja őket megkülönböztetni… Egyenlő két rózsa… Ó, de mennyi tüske is…
Feljajdult, dobálni kezdte magát. Gyors suttogás, aztán hűs kendő törölte a sebesült verejtékes homlokát. Talán Lengyel Zsuzsánna hűs kezei? Nem, az régen volt, és mennyi bánat, baj után… Christina, Christina, boldogság, nász, keserűség, válás, menekülés… Át, a határon, megint Lengyelhonba, mint valami űzött vad. De különös is volt ám azért, hogy nagy keserűségében is észrevette, ide is, a száműzetésbe is követte őt a magyar haza. Amint a legmagasabb hágón kengyelénél fogva vezette lovát, a friss hóba nyomuló csizma, a hó alatt még zöldellő avar egy képpé vált: magyar lobogóvá. Ebből is poéma lett.
Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél…
Különös, különös az egész élet. Mindig mélyhitű ember volt, akár szülei meg tanítója kálomista hitén, akár később Christinával a pápistán, mindig Istennel járt – mégis hitszegőnek mondták, házasságát törvénytelennek, még kicsi fiát is elperelték tőle. Akik gyalázták, paráznának csúfolták, sosem értették meg Balassi Bálintot. Hát nem magasztalta Dante az ő Beatricéjét, Petrarca az ő Lauráját? Hét nyelven olvasott Bálint, hét nyelvből fordított, hát, csak tudta, hogy a Múzsa mindig a kegyes volt! És nem volt abban semmi istentelen. Ő az asszonynépben is Isten remekműveit csodálta, ha elő is fordult egyszer-másszor, hogy vitézi hirtelenséggel csapott le valami szemrevaló fehérnépre. Nem mentegette magát azzal, hogy forró vérét is, mint verselő talentumát, jó atyjától örökölte. Inkább bűntudattal fohászkodott.
Bocsásd meg, Úristen,
Ifjúságom vétkét…
Miként a régi zsidókat, őt is mindig tűzoszlop vezette. Sok bujdosásba, egész az Oceanum partjáig. De az is jóra vezetett, ott szürcsölte ismét a könyvek édes mézét, a tengerparton, a jezsuita atyák collégiumában. Jó erős lábai de messzire elvitték, mégis visszahozták. Ismét itt van e szép Magyarországon. Csak tegnap is mily szépen zúgtak a harci kürtök Esztergom vára alatt… milyen bátran villogott a kardja… Aztán hirtelen sötét lett – sötét.
Akkorát jajdult, hogy fölébredt bele. Ahogy lázas szemét felnyitotta, úszott vele a világ. A párán át homályosan kivett egy arcot. Komor arc volt. Megismerte, a kirurgusé. Szavait is elértette olykor.
– Mélységesen sajnálom, nagyságos kapitány úr! Mindennel próbálkoztunk, legritkább gyógyfüveink… ha le nem vágjuk a lábát, biztos a halál!
Vergiliusszal sóhajtott. Krisztust idézte. Törkölyt erőlettek bele, még több mákonyt, erős karok szorítása, eget rázó fájdalom… aztán a semmi.
Lassú eszmélés, heveny fájdalom. Ráeszmélés. Nincs lábam. Szép, táncos, izmos lábam nincs többé. Negyvenedik évemre csonka öreg katona lettem. Jaj de nagyon fáj. Vajon megérte-e? Vagy belehalok így is?
A felcser arca olyan nagyon komor volt. Tehát nem érte meg. Hiába volt ez is, mint minden. Minek is születtem? Miért is éltem? Asszonyért? Bánat követte a kéjt. Hazáért? Melyikért? Hiszen háromfelé szabdalták, és saját királyom sem becsült meg… Szép katonaéletért? Annak már vége. Versekért? Ugyan ki fogja tudni egy emberöltő múlva, hogy volt egyszer egy Balassi Bálint kapitány, aki verseket írt? A legszebbekre azt mondják majd: népdal.
Valahogy megfordult vele a világ. Az Oceanum partján látott egyszer ilyet, a nagy vizet nézve, úgy hívták: örvény. Előbb a széle indult meg lassan, aztán beljebb, beljebb… minden forgott, kerengett, egyre szédítőbben. Anna-Júlia, Christina, Célia, Zsuzsánna… földek, folyók, szép ligetek… és középen ő maga, kezét kinyújtva, utolsót kiáltva:
Kegyelmes Isten!
Kinek kezébe magamat adtam;
Viseld gondomat,
Vezéreld utamat,
Mert csak rád maradtam…
|