"érdekesen alakult az életünk: feleségemmel mindketten "tősgyökeres pestiek" vagyunk (vagyis én budai, ő budaörsi, de ez kb ugyanaz)

mostanára mégis a baráti körünk TÚLNYOMÓ TÖBBSÉGE "távolról jött közeli rokon"

vannak Erdélyből, Kárpátaljáról, és IGEN, Felvidékről is

másik érdekesség, hogy a baráti körben (ha agyoncsaptok se tudom megmondani MIÉRT) erősen TÚLREPREZENTÁLT a református teológus mint szakma, sőt néhány lelkész és hitoktató is "becsusszant"

és persze a "közös jellemző", amit gyerekeim csak így mondanak: "apa a neten találta" [/quote]"

--------------------------------------------------------------------------------------

:D:D:D:D:D
Ha a net-en lógsz állandóan,akkor Isten azt is meg tudja áldani

Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

Fekete István

hát... nagyon úgy néz ki

hála Neki

Eltévedt hőlégballon

Egy férfi eltéved hőlégballonjával. Lejjebb ereszkedik, lent a földön meglát egy nőt, és odakiált hozzá:
- Elnézést, tudna nekem segíteni? Megígértem egy barátomnak, hogy találkozom vele egy órával ezelőtt, és eltévedtem, most azt sem tudom, hogy hol vagyok.
A nő a földön így felel:
- Ön egy hőlégballonban tartózkodik, körülbelül 10 méterrel a talaj felett. Az északi szélesség 40. és 41. , illetve a nyugati hosszúság 59. és 60. foka között van.
- Maga biztosan mérnök, mondja a hőlégballonos férfi.
- Az vagyok, - feleli a nő - honnan tudta?
A hőlégballonos így válaszol:
- Minden, amit mondott nekem, technikailag korrekt, de fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az Öntől kapott információkkal, és az a helyzet, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok. Őszintén szólva nem volt túlzottan segítségemre. Csak feltartott az utamban.
A nő erre így vélekedik:
- Maga pedig szerintem politikus.
- Igen, - bólint a hőlégballonos férfi egyetértően - de ezt honnét tudta?
A nő azt feleli:
- Nem tudja, hogy hol van, se azt, hogy hová tart. Jelenlegi pozíciójába a kedvező széljárás sodorta. Olyan ígéretet tett, amiről fogalma sincs, hogy hogyan fogja betartani, és a maga alatt lévő emberektől várja, hogy megoldják az Ön problémáit. Igazság szerint pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint a találkozónkat megelőzően, de most már én tehetek róla!

Keresztény kresz


A sikerhez vezető út nem egyenes! Ahhoz, hogy életünk megfelelő úton és sebességgel haladjon sok egyéb más tényezővel kell szembe néznünk.

Kereszteződés: kísértés – amikor letérhetünk a helyes útról
Dugó: összezavarodottság – amikor össze vagyunk zavarodva és bosszankodunk, hogy miért nem tudunk haladni
Fekvő rendőr: ellenségek – akik lassítanak az egyenes úton
Emelkedő: nehézségek – problémák, melyek vissza akarnak tartani
Baleset: amikor hibázunk
Figyelmeztető jelzések: család és barátok – akik segítenek az utadon
Benzinkút: gyülekezet, templom – egy hely a feltöltődésre

A sikerre vezető úthoz megfelelő autó felszereltsége:
Autó: te
Sofőr: Jézus
Üzemanyag: Isten igéje, a Biblia
Biztosítás: Jézus kegyelmébe vetett hited
Motor: szeretet
GPS: Szentlélek
Balesetmentes közlekedést kívánunk!

Érdekes

Egy anlgaii etegyem ktuasátai szenirt nem szimát melyin serenrodbn vnanak a bteuk egy szbóan, az etegyeln ftonos dloog, hogy az eslo és az ultosó bteuk a hölyeükn lneegyek. A tböbi bteu lheet tljees össze-vabisszásagn, mgiés porbléma nlkéül oalvsahtó a szveög. Eennk oka, hogy nem ovalusnk el mniedn bteut mgaát, hneam a szót eszgébéen.

KORUNK PARADOXONJA

Hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk.
Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük. Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.
Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk, több a szakértőnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk.
Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk, túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk.
Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket.
Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk. Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét. Éveket adtunk az élethez, nem pedig életet az éveknek.
Eljutottunk a holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy az új szomszéddal találkozzunk.
Meghódítottuk a világűrt, de a belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet.
Meghódítottuk az atomot, de az előítéletet azt nem.
Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, hogy több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka.
A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egyéjszakás tartózkodások, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek.

Olyan idő ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban.

Le Clézio kapta az irodalmi Nobel-díjat. Kb 20-30 éve olvastam a Terra Amata című könyvét, amely meghatározó volt számomra. Ennyi idő után is tudom ajánlani. Később megvettem még a Háború című könyvét, de ahhoz már nem volt akkora türelmem. Mindenesetre így 20-30 év távlatából is azt tudom mondani, hogy végre az ez évi Nobel-díj odaítélés simán csak tetszik nekem, kedvemre való.

Mindenesetre újra fogom olvasni a két könyvet - nem olyan vastagok -, mert fel szeretném frissíteni, hogy mi is tetszett nekem fiatalkoromban olyan nagyon.

Hű, én még nem is hallottam az íróról.Gondoltam utánanézek, mert ez az én bizonyítványom, hogy nem ismerem, de mint kiderült, mások sem nagyon.
Idézet:
"A francia határokon kívül azonban nem túl ismert: a Nobel-bizottság honlapján indított szavazás szerint az oldalra látogatók 90% -a semmit nem olvasott a szerzőtől."

Ha valakit érdekel esetleg itt bővebben olvashat róla:
http://www.origo.hu/programajanlo/20081 ... dijat.html

Fecske Annamária:Az ég ajándéka


A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Az ősz lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott. Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongydarab volt a talpára kötözve.
Idejét se tudja, mióta élt az utcán, igaz, azt sem tudta pontosan, hány éves. A Piás szerint négy lehet, de ő inkább ötnek szereti mondani magát. Még túl kicsi, hogy tolvaj legyen, így kéregetni szokott az utcán. A többiek elszedik, amit összekoldul, éhen is halhatna tőlük. A piacon néha adnak neki ételt, ott eszik, igaz, mindig éhes.
Szőke fürtjei mocskosan tapadtak a feje búbjára, pisze orra és ragyogó kék szeme volt, ajka csöppnyi, szívforma, szegletében két gödröcske, ha mosolygott. Angyalkának gúnyolták a többiek, bár ő nem tudja, mi lehet az, angyalka. Bizonyosan valami csúfság.
Most nyugodtan ücsöröghet, hideg időben a népek nem járnak szívesen az utcán. Aki meg igen, az nem ad neki egy fillért se. Délutánig a többiek sem zaklatják, de estére kinéz neki egy alapos verés, ha üres zsebbel tér haza... Számtalanszor megrugdosták már, a fellendített kéztől is összerezzen, mint egy kis riadt madárka.
Elmélyülten szemlélte a parkot, a távoli úton lovas kocsik haladtak, valahonnan hallatszott a tejeskocsi csilingelése is, a robusztus muraközi lovak nyakán rázkódtak a kis csengők.
A tej gondolatára megkordult a hasa. Ma nincs piac. Éhesen fog lefeküdni, hacsak nem szánja meg valaki. Megborzongott, ahogy az őszi szél rongyai alá kapott. Ideje továbbállni, gondolta. Elindult hát a sétányon a park másik vége felé.
Ahogy közelért a kapuhoz, hangot hallott, egy idős úr búcsúzott épp ismerőseitől, majd sétapálcáját lendítve elindult feléje. Alacsony, köpcös ember volt, hosszú bajusszal az orra alatt.
A kisfiú odaszaladt hozzá, megszólította:
- Uram, uram! – kiáltotta. - Szánjon meg! Éhezem, uram!
Égkék szemeivel az öreget vizslatta, igyekezett minél elesettebbnek mutatkozni, ahogy tanították a többiek.
- Mondd, fiacskám! Mit keresel te idekint, ilyen cudar időben? - kérdezte a férfi.
- Koldulok, uram! - felelte.
- Hát az apád?
- Nem tudom. Nekem olyan nincsen.
- Édesanyád csak van? - horkantotta az öreg.
- Az sincsen, uram! Magam vagyok, amióta az eszemet tudom!
A kisfiú magában már letett az alamizsnáról. Az öregember csak kérdezősködik, de az ő pocakja üresen marad.
- Hogy hívnak?
- Angyalkának, uram! - mondta büszkén
- Angyalkának? Hát ez meg miféle név? - nevetett az öregember.
- Gúnynév.
- Nos, ifjú Angyalka! Nem kísérnél el a park végéig? Öreg vagyok már, és jól jönne a támogató kéz! - kérte.
- Hát... ha megszán az úr, némi pénzért szívesen!
- No, jól van. Megkapod, te kis gézengúz – nevette az öreg.
Elindultak hát egymás mellett. Az öreg lassan lépdelt, markában a kisfiú puha kezével. Nem volt támasza a gyerek, hisz még a derekáig sem ért. Átsétáltak a parkon, ki az északi kapun.
- Itt forduljunk balra, ott a házam! - szólt az öreg.
A kapuban azután rákérdezett Angyalkára.
- Nem vagy éhes, kisfiam?
- De igen, uram, nagyon - felelte a kisfiú halkan. Lelke mélyén felhorgadt a remény, talán mégis megtömheti a pocakját, vagy ha pénzt kap, legalább a verés elmarad.
- Akkor gyere be. A házvezetőnőm készít neked szendvicset meg kakaót.
- Köszönöm, uram! - felelte a kisfiú, bár fogalma sem volt, hogy mi is az a szendvics, és mi fán terem a kakaó.
A házban meleg volt és félhomály. Az öreg letette a kalapját és a köpenyét, lábait csoszogósan letörölgette, majd beterelgette a gyereket a nappaliba.
- Foglalj helyet - mondta.
A gyerek letelepedett a földre, mire az öregember felvonta a szemöldökét.
- Miért nem a szófára ülsz? - kérdezte
- Az micsoda? – csodálkozott a kisfiú, ezt a szót még sosem hallotta.
- A szófa? Hát az az ülőalkalmatosság... ott, a kandalló előtt!
Angyalka felkecmergett és óvatosan leült a szélére, vigyázva, mocskos rongyai ne koszolják össze a huzatot. Kezdett félni, idegen volt számára ez a tiszta, úri környezet, gyomrában ismeretlen feszültség ült, akár valami rút szörnyeteg. Az öreg behívta a szolgálót, kakaót és elemózsiát hozatott.
Az asszony szúrós szemmel nézte a gyereket, halkan morgolódott, hogy mit akarhat az ura ettől a mocskos kis vakarcstól, miután kiment, az öreg a kisfiúhoz fordult.
- Ha ettél, ittál, megkapod a pénzed és elmehetsz...
- Igen, uram! – felelte. Szemével igyekezett gyorsan beinni a szoba képét, hogy majd az utcán, a hidegben legyen miről álmodoznia. Ennyi gyönyörűséggel az emlékei között sokáig elbújhat a csattanós ütlegek elől.
Milyen szép az a tűzhely - csodálta a kandallót. Mindenhol vastag szőnyegek, nehéz kárpitok, könyvek. Por és levendula elegye lengett a levegőben, mint valami titok illata. Vágyódóan pillantgatott körbe, irigykedett, ha van gyerek a házban, milyen boldog lehet.
- ....de nagyon örülnék, ha itt maradnál, ha te is akarod...- az öregember hangja rántotta vissza gondolataiból, de csak percek múlva fogta fel, mit is mondott. Nagy szemeivel vizslatta az embert.
- Lakhatsz itt velem. Ehetsz, ihatsz. Lesz ruhád, cipőd. Tisztességesen élhetsz, tanulhatsz is. Öreg vagyok már, ki tudja, meddig élek. Örökösöm nincsen, a fiam meghalt. Nem maradt már senkim, aki utolsó napjaimat derűssé tehetné. Akkor léptél elém, ott a parkban, amikor épp elbúcsúztam a barátaimtól, úgy terveztem, hogy örökre. Megfordult a fejemben, hogy megölöm magam, vágyódtam a családom után, a sírba.
A gyerek nem értette, amit az öreg mondott, nem tudta, mit jelent az: "megölöm magam", azt sem tudta, mi az, hogy sír, de szájában keserűvé vált a nyál. Hát mit szórakozik ővele ez a vénember? Még hogy itt élhet! Kegyetlen tréfa ez egy koldussal! Szemeit elfutották a könnyek, ez az ostoba tréfa jobban fájt, mint a társaitól kapott ütlegek. Közben bejött a cseléd az uzsonnával, az asztalra tette a tányért, rajta a dúsan megpakolt hatalmas kenyérszeletekkel. A kakaó édes illatától nagyot nyelt, mohón nézte az ételt, de nem mert érte nyúlni.
- No, fiam! - noszogatta az öreg -, egyél! Azután, ha maradnál, Rosalie megmutatja neked az ágyadat, megmosdat és lefekhetsz aludni.
A gyerek még mindig értetlenül, de az éhségtől vezérelve falni kezdett. Lenyelte az utolsó falatot is. Riadtan nézett az öregre, nem tudta, mit mondhatna, persze, hogy maradni akart.
- Köszönöm, uram!
- A szerencsédnek köszönd, fiam! Meg a jó Istennek! – az öreg rámosolygott. Egyenes, őszinte tekintetétől a kisfiú megnyugodott.

Évekkel később, amikor Angelo St. James a régi szalonban ücsörgött portóit kortyolgatva, még mindig maga előtt látta nevelőapja mosolygó arcát. St. James professzor a nevére vette, iskolába küldte és olyan boldog gyermekkort adott neki, amilyet talán a saját fia sem élt át. Nemrég távozott az élők sorából, kilencvenhét évesen, ágyban, párnák között, boldog elégedettséggel, hiszen mellette volt a fia. Ő pedig egyedül maradt, annak a régi őszi napnak a jutalmával, a kényelmes, nyugodt élettel. Másnap ellátogat az árvaházba, Mrs. Collins-szal már minden papírt elintéztek, holnaptól ismét egy szőke, kék szemű kisfiú nevetése zengi majd be az ódon házat.

ISTEN VELED, GÓLYAMADÁR
Gárdonyi Géza

Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is.
Ez a szomorúság az ősznek a megérzése.
Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.
A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészről; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket és nem költenek, csak itt minálunk.
Melyik hát az igazi hazájok?
A mi magyar hazánk.
Még furcsább, hogy az a két gólya, meg az a pár száz fecske az egész országból csak éppen a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőinkre. Mi van a mi falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egy egész nagy tengert, meg egy egész nagy országot?
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertben. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szent Mihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennök?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem - mondja az asszony -, a vízi liliomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
- Mikor indulunk?
- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
- A gyerekek eléggé erősek.
- Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed.
Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszercsak: egyenes az út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivitelésük-csiripolásuk.
Tanácskoztak, disputáltak.
Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek! - Ki tudná megmondani, ha nem madár?
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a falunkat érzi otthonának?
Óh, bizony, könnyű azt kitalálni: az Úr, aki a gólyának és fecskének is ura, nem itt terít télen asztalt nekik. Elközelget az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja egyik gólyafiú:
- Anyácskám, elfáradtam!
- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.

Dr. vitéz Hunyadi Dalma Mária

Piros csizmám nyomát…


A felcser arca komor volt. Összeszorított ajkakkal, óvatosan, hogy ne okozzon felesleges fájdalmat, de határozottan tapogatta, forgatta a félig alélt sebesült tagjait. Mikor a lábszárához ért, nagy jajdulás szakadt ki a nemes vitézből, pirosbarna arca viaszsárgává vált − elájult.
… Mélységes álmából muzsika foszlányai ébresztették fel. Különös módon, nem hadi kürtök harsogása volt ez – nem dobok pergése, kardcsattogás – inkább a nyenyere malomszerű moraja, a duda bőgése, hegedő hetyke dala… Igen, most már megszólalt a tárogató is. Istenem, de szép, gondolta a vitéz, milyen bátor, harsány, érces, de nem bántó, igazi katonadal. Még szavakat is lehetne rá- húzni. Ahogy feszes, fiatal lába önkéntelenül is verte a rigmust, elméje megmozdult, és szinte érezte a gondolatokat ajkára tódulva szavakat formálni.

A szép fényes katonának
De jól megyen dolga…

Igaz bizony, ez ám az élet! Mi gondja is van egy katonának? Eszik, iszik a sátorban, mulat menyecskékkel… Lám, ez is beleillik a rigmusba!

Eszik-iszik a sátorba,
Semmire sincs gondja…

– Hej, Bálint! – hallotta. Mit ábrándozol? Várjuk a táncot, amit ígértél!
Nagy vidám kurjantásokkal előtoppant Bálint. Karmazsin csizmáján csak úgy pörgött az ezüst sarkantyú. Fekete szemöldökét fölvonva, éjfekete haját meglobbantva, egy ugrással ott termett a muzsikusok között. Patyolat ingén vadul tükröződött a tábortűz lobogása, amint odaintett a dudásnak, hogy őrá figyeljen. De erre nem is volt szükség. Minden szem őrajta volt. Már ropta is. Előbb a messze földön híres juhásztáncát. És ahogy a nemes, férfias ritmus szinte megelevenedett az ő lépteiben, őfelsége is környezetéhez fordult:
– Ki ez a nemes táncos? Ilyenfélét még sohasem láttam.
A szárnysegéd fontoskodva hajolt oda és úgy súgta a fülébe:
– Báró Balassi Bálint, a Balassi János nagyobbik fia.
– Ó, hát, ő az! – bólintott a király, elgondolkodva. – Már hallottam hírét. Apjában nem bízom, hiába mosták tisztára. De hogy ez a fiú ilyen remek táncos…
Egy karlejtéssel csendet parancsolt az ifjú. Maga köré intve társait, pár szót tagolva ejtett ki az ifjak koszorújában, aztán intett a muzsikusoknak, hogy az előző táncdalt vegyék elő ismét. Most középre perdült, és a többi ifjú vitéz harsány dalára verte ki lábával a rigmust.

Hej, élet, legényélet!
Ennél szebb sem lehet!
Csak az jöjjön katonának
Aki ilyet szeret…

… A zene elhalkult, megszűnt. Pedig ott kezdődött minden. Mikor Rudolf király színleg kegyesen fogadta, de bizalmába nem fogadta. Talán éppen a katonadal miatt. Talán megijedt ennyi harci tűztől, ennyi vitézségtől. Azok a rebellis magyarok, gondolhatta. Sohasem adott Bálintnak, Liptó megye első mágnásának nevéhez, virtusához méltó pozíciót. Elveszni küldte Báthori ellen. Bezzeg Báthori István. Erdély fejedelme, lengyelek királya… az megbecsülte, fiaként becézte a hadifoglyot. Miért is hagyta el az ő kegyes urát?
Százszor okolta magát ezért, pedig nem volt választása. Édesapja került nagy veszélybe miatta, mikor híre jött, milyen jó sorsa van Krakkóban az ő rab fiának. De hiába volt az áldozat. Apja akkor már nem élt.
Bálint pedig hazajött koldusnak, szívtelen nagybátyja gyámfiának, akinek minden gondja az volt, hogy semmizze ki két gyámfiát. Neki, a legműveltebb magyar mágnásnak, vitéz harcosnak, száz katonával kellett megelégednie, és még örülhetett, hogy szolgálhatja Ungrád Kristófot, Eger kapitányát.
… A sebesült pihent – a mákony kis nyugalmat adott. Még mosolygott is. A kapitány feleségére gondolt, Losonczi Annára. Nem a későbbi bajok okozójára, aki oly kegyetlenül lökte el őt magától, hanem a szépre, a feledhetetlenre, kit verseiben, Ovidius nyomán, Júliának hítt. Most, alélt szendergésében olyannak látta, ahogy először rátalált.

Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség, épen mind benne látszik;
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
Ő szépség formája! Illik minden módja, mert mennybelinek tetszik…

… Hogy tudott az táncolni!

Duna lefolytában ragaszkodott sajka, mely sebességgel mégyen:
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen:
Valahová lépik, sok szemek kísérik, csudálván, jár mely szépen…

Anna-Júlia… vagy Célia? Néha már nem is tudja őket megkülönböztetni… Egyenlő két rózsa… Ó, de mennyi tüske is…

Feljajdult, dobálni kezdte magát. Gyors suttogás, aztán hűs kendő törölte a sebesült verejtékes homlokát. Talán Lengyel Zsuzsánna hűs kezei? Nem, az régen volt, és mennyi bánat, baj után… Christina, Christina, boldogság, nász, keserűség, válás, menekülés… Át, a határon, megint Lengyelhonba, mint valami űzött vad. De különös is volt ám azért, hogy nagy keserűségében is észrevette, ide is, a száműzetésbe is követte őt a magyar haza. Amint a legmagasabb hágón kengyelénél fogva vezette lovát, a friss hóba nyomuló csizma, a hó alatt még zöldellő avar egy képpé vált: magyar lobogóvá. Ebből is poéma lett.

Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél…

Különös, különös az egész élet. Mindig mélyhitű ember volt, akár szülei meg tanítója kálomista hitén, akár később Christinával a pápistán, mindig Istennel járt – mégis hitszegőnek mondták, házasságát törvénytelennek, még kicsi fiát is elperelték tőle. Akik gyalázták, paráznának csúfolták, sosem értették meg Balassi Bálintot. Hát nem magasztalta Dante az ő Beatricéjét, Petrarca az ő Lauráját? Hét nyelven olvasott Bálint, hét nyelvből fordított, hát, csak tudta, hogy a Múzsa mindig a kegyes volt! És nem volt abban semmi istentelen. Ő az asszonynépben is Isten remekműveit csodálta, ha elő is fordult egyszer-másszor, hogy vitézi hirtelenséggel csapott le valami szemrevaló fehérnépre. Nem mentegette magát azzal, hogy forró vérét is, mint verselő talentumát, jó atyjától örökölte. Inkább bűntudattal fohászkodott.


Bocsásd meg, Úristen,
Ifjúságom vétkét…

Miként a régi zsidókat, őt is mindig tűzoszlop vezette. Sok bujdosásba, egész az Oceanum partjáig. De az is jóra vezetett, ott szürcsölte ismét a könyvek édes mézét, a tengerparton, a jezsuita atyák collégiumában. Jó erős lábai de messzire elvitték, mégis visszahozták. Ismét itt van e szép Magyarországon. Csak tegnap is mily szépen zúgtak a harci kürtök Esztergom vára alatt… milyen bátran villogott a kardja… Aztán hirtelen sötét lett – sötét.
Akkorát jajdult, hogy fölébredt bele. Ahogy lázas szemét felnyitotta, úszott vele a világ. A párán át homályosan kivett egy arcot. Komor arc volt. Megismerte, a kirurgusé. Szavait is elértette olykor.
– Mélységesen sajnálom, nagyságos kapitány úr! Mindennel próbálkoztunk, legritkább gyógyfüveink… ha le nem vágjuk a lábát, biztos a halál!
Vergiliusszal sóhajtott. Krisztust idézte. Törkölyt erőlettek bele, még több mákonyt, erős karok szorítása, eget rázó fájdalom… aztán a semmi.
Lassú eszmélés, heveny fájdalom. Ráeszmélés. Nincs lábam. Szép, táncos, izmos lábam nincs többé. Negyvenedik évemre csonka öreg katona lettem. Jaj de nagyon fáj. Vajon megérte-e? Vagy belehalok így is?
A felcser arca olyan nagyon komor volt. Tehát nem érte meg. Hiába volt ez is, mint minden. Minek is születtem? Miért is éltem? Asszonyért? Bánat követte a kéjt. Hazáért? Melyikért? Hiszen háromfelé szabdalták, és saját királyom sem becsült meg… Szép katonaéletért? Annak már vége. Versekért? Ugyan ki fogja tudni egy emberöltő múlva, hogy volt egyszer egy Balassi Bálint kapitány, aki verseket írt? A legszebbekre azt mondják majd: népdal.
Valahogy megfordult vele a világ. Az Oceanum partján látott egyszer ilyet, a nagy vizet nézve, úgy hívták: örvény. Előbb a széle indult meg lassan, aztán beljebb, beljebb… minden forgott, kerengett, egyre szédítőbben. Anna-Júlia, Christina, Célia, Zsuzsánna… földek, folyók, szép ligetek… és középen ő maga, kezét kinyújtva, utolsót kiáltva:

Kegyelmes Isten!
Kinek kezébe magamat adtam;
Viseld gondomat,
Vezéreld utamat,
Mert csak rád maradtam…

Jan Twardowski:
Néhány pletyka a szentekről

A szentek is emberek és nem különc hernyók
nem nőnek ferdén mint az uborkák
nem születnek sem későn sem túl korán
szentek mert nem játsszák hogy szentek
a megállókban fázva lépegetnek le s föl
néha ők is csak ébren alszanak
hisznek a szeretetben ami nagyobb a parancsolatnál
hiszik hogy van szenvedés de nem szerencsétlenség
jobban szeretnek Isten előtt letérdelni mint embereknek hízelegni
nem kedvelik a bemagolt igazságot
meg a légkondicionált lelkiismeretet
nem gondolják hogy az egyik oldalon minden megvan
a másikon pedig semmi sincs
mindig sietnek szeretni
önmaguktól és nem a világtól eltávolodva
találják meg a magányt
olyan nagyon jelen vannak hogy szinte már nem is látszanak
nem félnek új időktől melyek mindent felfordítanak
nem akarnak édes kínok közt szenvedni
mint a kegyképek szentjei
néha már imádkozni sem tudnak mégis szüntelenül imádkoznak
talán indexre tennének egy-egy jó könyvet
csakhogy megvédjék azt az oktalan olvasótól
nem hordanak órát hogy ne tudják mennyit késnek
vonzó rossz és taszító jó tulajdonságaik vannak
félnek a bűntől mint az elpattant rugójú foteltől
meggyőződésük, hogy csak a kutyához illik a harapás
nincs semmijük
azért osztogatnak
olyan gyengék
hogy hegyeket mozgatnak
tudnak élni miközben nem csodálkoznak az eltávozókon
tudnak úgy meghalni, hogy el sem távoznak
lehet róluk sokkal okosabban írni
de minek
tartják a barátságot
felismerik a késő nyarat a kék enciánból
kívülről ismerik az éneklő sárgarigók eső előtti dalát
és még a bolondgombák is mulattatják őket

(Fordította: Mrzena Dzikowska)

Gyökössy Endre

Recept

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?

– Mit tett eddig?

– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

– Mióta imádkozik ezért?

– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

– Hát, hogy szeretni tudjam.

– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

– Szeretnék valami mást is ajánlani.

– Azért jöttem.

– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

– Igen, körülbelül így.

– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...

– A kereszten?

– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

– De mit tegyek?

– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

– De mondtam, hogy gyűlölöm.

– Meg akar gyógyulni?

– Igen.

– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

– Mit tegyek hát?

– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

– Kiváltanám.

– Bevenné?

– Bevenném.

– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

– Írom.

– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntöm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

– Már évek óta nem zongorázik.

– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.

– A csókot is kell?

– Igen.

– Jaj!

– Miért, jaj?

– Mert évek óta nem csókoltam meg.

– Vállalja ezt a hetet így?

– Megkísérlem.

– Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.

De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.

Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék.

[ezt már olvastam de most az én szemem is könnyes lett tőle. köszi