A farizeusokon tehát senki nem indult meg Krisztuson kívül. Na, mindegy.
Chambers mondta tegnapelőtt-előtt-előtt: „Azért látjuk meg másokban a képmutatást, csalárdságot és valótlanságot, mert mindezek a mi szívünkben is ott vannak.”
Arról a részről szeretnék veletek beszélni a Márk 9, 14-29-ből, amikor Jézus kiűzi a néma lelket a sokaságból elékerült férfi fiából. Közelebbről erről: Jézus megkérdezte a fiú apjától: „Mióta van ez így vele?” Mire az azt mondta: „Gyermekkora óta. Sokszor dobta tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de
ha lehetséges neked valami, segíts rajtunk, és szánj meg minket!” Jézus azt mondta neki: „Lehetséges-e nekem? Minden lehetséges annak, aki hisz”. A gyermek apja erre felkiáltott és így szólt: „Hiszek , segíts hitetlenségemen!”A Kezdeményező Istenről szóló témához talán jobban illett volna, de nem szeretném, ha vitaindítónak tartanátok. Csak azt hiszem, ennek kapcsán valamivel közelebb kerültem annak a megértéséhez, hogy hogy is van Isten kezdeményező szeretetével.
Az mindig igaz, hogy Isten a kezdeményező. Meg az is igaz, hogy az Ő dicsőségét nem adja másnak. És mégis van benne valami, ami miatt más, mint mi, földi szülők, akik a tudásunkkal, magabiztosságunkkal vagy, ha nincs egyebünk, a férfiasságunkkal vagy a nőiességünkkel agyoncsapjuk a gyerekeinket például. Nagyon komoly dolog ez is, ebben is meg kell tanulni alábbszállni.
Itt viszont mi történik? Csak a konkrét beszélgetés szintjén:
Ember: Ha lehetséges neked valami, segíts rajtunk. (Bizonytalan, elég bizalmatlan kérés.)
Isten: Lehetséges nekem? (Nem úgy folytatja, ahogy talán mi tennénk: há’szen nekem minden lehetséges. Pedig neki tényleg igen. De visszadobja az embernek a labdát, hogy örüljön: rajta múlik a dolog) Minden lehetséges annak, aki hisz.
Ember (örül): Hiszek (aztán, a másodperc tizedrésze sem telik el talán, kétségbeesik, mert látja, ez túl nagy falat neki, és visszadobja ő is Istennek a labdát), segíts hitetlenségemen!
Minden Istentől jön, és minden hozzá vezet, de azért mégsem úgy, mintha az ember csöppet sem számítana. Mert különben minek ide még ember?
Kierkegaardról mondta valaki, hogy annyira ragaszkodott az idea (Isten ideája) heroikus tisztaságához, hogy nem bánta volna, ha egy hívő sem marad, amennyiben Isten eszméje a maga teljes, könyörtelen fenségében megőrződik.
Isten azonban nem ilyen. Sokan felháborodnak az Ószövetség Istenének haragvó fenségén, de ha nyitott szemmel és szívvel olvassuk, látjuk, hogy mindig, még a legnagyobb ítélet előtt is ott van a figyelmeztetés, az intés, és ha már elkövették a bűnt, és kénytelen megbüntetni az embert, akkor mindig ott van a visszafogadás ígérete. Az egyik ige, amely annyira jól leírja Isten féltő szeretetét, éppen az Ósz.-ből való, amikor Isten inti Mózest, szóljon a népnek, nehogy előrerontson a Sínai-hegyre, nehogy Isten szentsége megölje őket. Mert az törvényszerű, hogy Isten szentsége megöli a bűnt (+a hozzá tapadó bűnöst), az meg a lehajló szeretet kezdeményezése, ha úgy tetszik: Isten önkorlátozása, hogy ennek a figyelmeztetéssel elejét veszi. Valamit mégiscsak ad a dicsőségéből az embernek - de csak az engedelmes gyermekének.
Eszembe jutott még, hogy ideidézzem a viccet az egérről, az elefántról meg a híd megrengetéséről, amit korábban Erika idézett, de a pofánvágást úgy talán már nem kerülhetem el.
n.