Beszélgetek magammal.
Vannak ennek előnyei. Talán nem vágok a szavamba (betűmbe), nagy valószínűség szerint egyetértek velem, s van, aki bizonyosan osztja a szomorúságomat is. Mert borús bensőmről szeretnék számot adni kifelé ( ki felé?), de még inkább Felfelé. Nem hangulatról van szó, annál ez sokkal mélyebben gyökerezik. Nem is lelkemen kívánok emígyen könnyíteni á lá pszichológia… Pusztán a pusztába kiáltott szón szeretnék kissé túlmutatni! Jó ideje a legutóbbi fórumtalálkozó jár az eszembe. Vajon ott volt-e köztünk az ÚR? Vagy csupán testiesen örvendezgettünk egymásnak, mint bármely világi bratyizás? Ki, milyen aktívan forgatja a Bibliát, mint élő, mindennapos kenyeret? A megnyilvánulások elég árulkodóak. Mennyire minden tekintélyen felülálló számunkra Isten Igéje? Vagy vaskalapos bigottság kell annak komolyan vételére? János és Jakab nem egy helyen szól a világtól való elkülönülés szükségességéről. Pál a Róma 12,2-ben ennek gyakorlati megoldására szólít fel. De van, akinek a bibliájából hiányzik az 1Kor 11,14 – illetve figyelmen kívül hagyható (nem feltétlenül fideszes politikusra gondolok, aki aktív református). Hiába ajánlja az efezusi levélben az apostol a lelki fegyverzet használatát, ami elengedhetetlenül szükséges a mindennapos hitharcban, mi mégis védtelenül hagyjuk magunkat Sátán támadásai ellen – legyen az tüzes nyíl, vagy „mézes-mázos” beszéddel félrevezetés (ugye Cilla emlékszel, mit mondtam GABRIEL 777 iránti nosztalgiás szavaidra?). Net2rist Jan Palmert „istenítése” is úgy ért, mint egy lórúgás. Gyanútlan tapasztalatlanságom idején én is hasra estem az ő különlegességeitől. Voltam egy hetes, közös gyülekezeti nyaraláson az ő „népével”, ahol ő is megjelent vagy két estén. Este transzba esett. Magam láttam, hogy kb. 3-4 métert hátrafelé, természetellenes módon tett meg (nem lépett, mégis, mintha futószőnyegen rántották volna hátra), s halomra dőlve rángatózott. Persze mindenki hallelújázott, Szent Szellemet emlegetett. Én is „el voltam varázsolva”, vágytam a szellemkeresztségre, s odahanyatlottam Palmerhez, érintettem őt, imádkozva-vágyakozva a látott élményben részesülésért. Csalódásomra semmi sem történt. (Szabad azt mondanom; megőrzött az ÚR egy vaskos tévedésbe betonozódástól?). Vajon mennyire lehet Isten embere ő, aki arról prédikál, azt tanítja, hogy mikor a bankszámlája mínusz 1000 dollárhoz közelít, vadul elkezd adakozni, amit Isten jó szemmel néz és megjutalmaz, bőségesen jön a pénzáldás? (Ezek szerint, ha sosem negatív a szaldó, sosem adakozik). Az már csak hab a tortán, hogy egy ízben azon értetlenkedett, hogy mi végre strapálják magukat a magyar zenészek külföldi dalok átírásában, magyar szöveggel való ellátásában a dicsőítésekhez – amikor ott van a sok-sok magyar nóta (sic!), amikhez csupán „istenes” szövegeket kéne írni és passz..!!!! Tamás szentföldi turizmusával kapcsolatban eszembe jutott néhai Zimányi Józsi bácsi egyik magnókazettás felvétele. Ezen elmondja, hogy az Éjféli Kiáltás Misszió, ahol ő rendszeresen szolgál igehirdetéssel, felkínálta, hogy egyszer ingyenesen elviszi Izraelbe (merthogy visszatérő programjuk ez a fajta /turizmus? Zarándoklat?/ utazás-szervezés). Ő pajkosan (ám jelzésértékkel) azt mondta: adjátok oda az árát, s majd én hasznosítom! (A saját missziójába fektette volna nyilván, ami a világ minden tájára ment, mint kazettás igehirdetés, vagy anyagi adakozás). Szerintetek melyik az Istennek tetszőbb: a szentföldi zarándoklat, vagy annak az árát önzetlenül „beáldozni”? Örültem, hogy találkozhattam személyesen Nemosinexszel. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy sok-mindenben egyetértünk. Az egyik ilyen nézetkülönbség köztünk az Adrián Plass megítélése könyvei alapján. Tudom, sokan „hasraesnek” könnyed hangvételű, vicces stílusától. Én nem tartozom közéjük, noha kifejezetten kedvelem, sőt igénylem a humort. A ripőkséget viszont ki nem állom. Kisgyerek koromban, katolikusként kötelező kurzus volt az ún. szent-gyónás, illetve az arra való készület. Ebben (anyám-e vagy a pap – már nem tudom) versikeszerűen mondatta visszatérően a gyóntatószékben (jut eszembe; mitől szék, hiszen csak a pap ül, a delikvens térdel a fülke másik oldalán) ezeket: „Civakodtam, veszekedtem, templomban beszélgettem, szüleimnek, testvéreimnek nem fogadtam szót, szent dolgokból tréfát űztem” (kiemelés tőlem – M. Z.). Most nem a gyónás értelmét, hasznosságát, őszinteségét, stb. vizsgálnám (sok jó nem származna egyébként sem belőle), hanem az utolsó megfogalmazást venném górcső alá. Két dolgot is jelent. Egyrészt a gyerek viselkedéséhez - mint általános kilengés – kapcsolja. Másrészt megállapítja, hogy ez helytelen, bűnös, Istent sértő. És itt jön a képbe Adrián Plass, és az, amivel engem felháborít. Talán az elsőnek megjelent könyvében (fogalmam sincs a címéről, de nem is érdekel) számol be arról, hogy amikor ő gyerekként (tizenévesen?) templomban volt, miként viháncolt társaival a pad alatt, hogyan gúnyolta ki a prédikáló papot. A szülők, felnőttek ezzel kapcsolatos felelőssége, szemet hunyása (?) most nem szempont. Az bőszít engem, hogy nem sajnálkozik akkori viselkedésén Plass, nem mondja, hogy éretlen volt, noha vannak akár tíz év alatti gyermekek is, akik megtérten értik és érzik Isten jelenlétét (ld. Zimányi Józsi bácsi). Vallásos bohóckodás, nyegleség az a szellemiség (állítom a tévedés minimális kockázatával), amit Adrián Plass képvisel. Mocskos kezét törli az oltárterítőbe… Istennel nem lehet bratyizni. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Nincs bennem görcs, félelem, rettegés az Úr iránt, de köteles tisztelet, hódolat, alázat – reményem szerint valamelyest…
Remélem, mindezek után is szóba állok magammal!
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|