Hát eljutottunk ehhez a veszélyes ponthoz! Olyan szívesen színezném ki ezt a történetet, és az erre adott válaszomat. Tudom, hogyan kell. Mondhatnám, hogy lelkem megérezte az Úr jelenlétét. De nem így volt. Mondhatnám, hogy attól a pillanattól hallottam Isten hívását. De ez sem igaz. Mindenféle dolgot mondhatnék, de egyik sem lenne igaz. Lehet, hogy bátorítanék vele másokat, de Isten az igazságot akarja, az igazság pedig egy fura, elnyűtt, antik darab. Clive kitörése felébresztette bennem a kíváncsiságot. Megzavart érzéseinek hevessége: vajon milyen folyamat során tehetett szert rájuk? Nem mintha az érzelmek erejét egy szintre emelném az igazsággal vagy a jósággal. Az inkvizíció vagy a nácizmus például igen rossz reklámjai a rajongásnak. Clive, ha minden igaz, senkit sem küldött máglyára és nem rohanta le Lengyelországot, én azonban, feltehetőleg az apám miatt, nagyon elővigyázatos voltam az érzelmekkel. Úgy döntöttem, fenntartom a közönyömet, s csak úgy mellékesen, feltűnés nélkül megvizsgálom az esetet. Elkezdtem templomba járni. A Szent János kielégítően templom kinézetű templom volt. Szürke kő és tornyok, csúcsos boltívek, sötét fapadok. Hatalmas, kényelmes, amolyan anyás épület volt, ahol Donald Edison, az általam ismert egyik legjámborabb ember szolgált tiszteletesként. Clive az ő segédlelkésze volt. Elkezdtem az esti istentiszteletekre járni. Fél héttől fél nyolcig tartottak, ami egy hozzám hasonló erős dohányosnak igen hosszú idő, de általában kibírtam azt az egy órát. Hamarosan új életformát alakítottam ki. Öt órakor tea Antheáéknál, fél hétkor istentisztelet, utána pedig fél nyolckor indultunk Byng Hallba, a kávéházba. A rend és frissesség oázisa volt ez a hét hátralévő részét kitöltő munkanélküliség mélabújában. Emlékszem arra a különösen kellemes érzésre, ami akkor töltött el, amikor megláttam a vasárnapi tea elengedhetetlen tartozékát, a gyönyörű porcelán teáskannát, ami kifejezetten rám várt. Az esti istentiszteletet általában Donald Edison vagy Clive Simpson tartotta, néha pedig meghívtak egy vendégprédikátort. Egy ilyen alkalommal egy londoni gyülekezet lelkipásztora, vagyis Denis Shepherd hirdette az igét. Magas, szélesvállú csendes ember volt, akit körüllengett belső erejének atmoszférája. Ha jól emlékszem, mielőtt anglikán lelkésznek szentelték volna, néhány évig a kereskedelmi flottánál dolgozott. Én továbbra is csak külső szemlélőnek számítottam, és vehemensen visszautasítottam volna, ha valaki azt mondja, ennek az emberneka beszéde valódi könnyeket csal a szemembe, és hogy így vagy úgy, de egész életem menetét megváltoztatja. Prédikációja a kereszten haldokló Jézus és a mellette két oldalról megfeszített lator közt lezajló rövid párbeszédről szólt, melyet egyedül Lukács evangéliumában olvashatunk. Milőtt Shepherd beszélni kezdett volna, felolvasta az idevonatkozó részt.
A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: "Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat, és ments meg minket is!" De a másik megrótta, ezt mondva neki: "Nem féled az Istent? Hisz te is ugyanolyan ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat nem követett el." Majd így szólt: "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba!" Erre ő így válaszolt: "Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban."
Shepherd tiszteletes arról kezdett beszélni, vajon mi játszódhatott le ezek között a piszkos, véres testű emberek között, miközben várták a megváltó halált. Különösen arról a férfiról beszélt, aki valamit észrevett Jézusban. Számára minden tekintetben elérkezett a pusztulás. Eddigi nyomorult és haszontalan élete végéhez közeledett. Minden reménye akár az utolsó pillanatban érkezett kegyelemre szertefoszlott, amikor kivégzőinek első szege recsegve keresztülhatolt csontján, ízületén és húsán, odaszegezve testét a durva fakereszthez. Ez minden lehetséges remény megsemmisülését jelentette. A lator és Jézus közötti beszélgetés nagyon egyszerű volt. Abból fakadhatott, amit mindkettem megláthattak a másikban, ahogy hasonló kínokon mentek keresztül. Mit látott meg ez a gonosztevő Jézusban? Pontosan senki sem tudja, de valószínűleg a belőle fakadó természetes hatalmat és mély szánalmat. Minden körülmény ellenére, úgy nézhetett ki, mint aki megy valahova - mint egy "felelős ember", egy felnőtt. A beszélgetésből kiderül, hogy a lator feltehetőleg tudott valamit Jézusról, de valószínűleg korábban sohasem nézte meg közelről, vagy hitte el, hogy elérhet egy olyan magas erkölcsi szintet, amely alapkövetelmény egy ilyen erkölcsös tanító követői számára. Azonban bármit látott vagy nem látott, egy dolog világosan kiderül. Hirtelen felismerte azt a lélegzetelállító lehetőséget, hogy mindent jóvá lehet tenni. A maga morális meztelenségében semmi meggyőző érve sem volt a Galileai számára, hogy bármit is megérdemelne, és arra sem volt esélye, hogy erkölcsös életet éljen, egy időre feltöltve ezzel kifogyott isteni bankszámláját. Valószínűleg annyi történt, hogy a megkeményedett törvényszegőben bujkáló gyermek továbbra is hinni akart valakiben vagy valamiben, és vágyott arra a melegségre, amelyre minden gyermek vágyik. A mellette függő ember szemében meglátta a szeretetet és elfogadást, nem valamiért vagy valami ellenére, hanem egyszerűen azért, mert egy gyermeknek erre van szüksége. Jézus szeme, amint belenézett az elveszett és megtört arcba, megtelt az atya szeretetével. A lator azt olvashatta ki belőle: "Nem számít, mit tettél. Nem számít, ki vagy. Nem érdekel, mások mit mondanak rólad. Még csak az sem érdekel, hogy te mit gondolsz magadról. Velem jössz. Ne félj, minden rendben lesz!" Ahogy ott ültem Anthea mellett a zsúfolt templom hátuljában, úgy tűnt, a lelkész szavai egyenesen hozzám szólnak. Én is úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Az a zavart kisfiú voltam, aki annyira szerette volna kibékíteni a papáját és a mamáját, hogy abbahagyják a veszekedést, hogy végre jól érezhessék magukat együtt, azonban nemcsak ez, de azóta szinte semmi sem sikerült neki, és ki szerette volna kiabálni fájdalmait a gyülekezet feje fölött, a lelkészen keresztül, akiről úgy tűnt, közvetlen kapcsolatban van Istennel, egyenesen a mennyig. "És velem mi lesz? Én is elveszett vagyok! Én is magányos és nyomorult vagyok. Folyton csak próbálkozom, de sehogy sem tudom, hogyan lehetek olyan, mint más normális ember. Mi van velem? Engem is szeretsz annyira, mint azt szeretted ott a kereszten? Lennél az én apám is, bárki is vagyok, bármit is mondok vagy teszek? Kimutathatom, hogy mennyire fáj?"
|