Több probléma is adódik abból, ha az ember a médián keresztül kürtöli világgá, hogy keresztény. Először is, az emberek általában igen hajlamosak arra, hogy higgyenek neki, ám a hit rendezettsége jobára szertefoszlik, ha valós emberi szükséggel találákozik.
Barátom és kollégám, Ian, ezen tényleg keresztülment. Az őt szívből szerető apja, aki mellesleg a legjobb horgásztársa és közeli jóbarátja volt, meghalt. Rák.
Az azt megelőző néhány hónapban Ian és én egy zárt nevelőotthonban foglalkoztunk a Kelet-Sussex minden részéből hozzánk került erőszakos vagy renitensen elszökdöső tizenévesekkel. Nagyon megszerettem Iant, ezt a melegszívű, érzékeny, összetett jelemet, akinek a pipázás tartalmas és megnyugtató elfoglaltságot jelentett, ami nagyszerűen illett egy olyan személyiséghez, akit hol a mély megelégedettség, hol pedig a súlyos depresszió jellemez.Nagyon jól ki tudta fejezni az érzéseit, és nagyon tudott bánni a nehezen kezelhető és elkeseredett gyerekekkel.

Bántott a nagy szomorúsága. Azt kívántam, bárcsak tudnék tenni vagy mondani valamit, ami segít rajta. Ez a kívánságom teljesült is, bár amikor megtudtam, mi a feladatom, nagyon megrémültem. Kitűnt, hogya megelőző hét hónapban, amióta az Asztaltársaság műsoron volt, Ian édesanyja, Mrs. Figg számtalanszor látott engem és Bridgetet késő este, és több véleményünkkel is azonosulni tudott. Iannal ugyan csak ritkán beszéltünk ilyen dolgokról, de megkért, tartsam én a gyászbeszédet édesapja temetésén. Azért szerette volna ezt, mert, mint mondta, először is a barátja vagyok, másodszor pedig keresztény létemre nem vagyok túlságosan vallásos. (Azt hiszem, ez inkább bók volt, de akkoriban mégis elgondolkodtatott.)
Természetesen beleegyeztem, de ettől fogva valahogy kezdtem kellemetlenül érezni magam. Többször is beszéltem már mások előtt, de ilyen alkalomból sohasem. Azzal semmi gond sem volt, amikor egy stúdióból, a fényben úszva kelett jobbra, balra és középre szétröpíteni Istenről alkotott nézeteimet, ez azonban valódi, könnyel, fájdalommal és halálfélelemmel teli esemény lesz. Mit tudok én egyáltalán Istenről? Vagy például mit tudok Ian édesapjáról? Hívő vagy sem? Ha nem, akkor mit mondjak? Talán valami homályosat, de vigasztalót. Ez ugyan könnyebb lenne, de vajon tényleg erre van szükség? Vagy kaparjam elő a jó öreg evangéliumi klisét, és prédikáljak a "kemény" evangéliumról, hadd jussanak döntésre az emberek? Valami furcsa okból úgy tűnt, nem vagyok sem elég alázatos, sem elég nagyképű, hogy bármit mondjak.
Ahogy közeledett a temetés napja, úgy vett rajtam erőt egyre jobban a félelem. Az alkalom előtti napon elutaztam Brightonba, hogy találkozzam Ian édesanyjával, és náluk töltsem az éjszakát Iannal és feleségével, Sue-val.

Mrs. Figget teljesen letörte férje halála. Ahogy leültünk egymás mellé a szomorúan vidám nappaliban a heverőre, megfogtam a kezét.
- Meséljen nekem Frankről - mondtam határozottan -, szeretném tudni, milyen ember volt ő valójában!
- Ő volt az első ember, aki tényleg szeretett engem - válaszolta.
Elmondta, hogy gyerekként nagyon szigorú vallásos nevelésben részesült. Rengeteg külsőség, számtalan alkalom, nagy felhajtás a templomba járás körül, de az égvilágon semmi szeretet - semmi gyöngédség. Aztán fiatal felnőttként találkozott Frankkel. Ő volt az első személy, akitől valódi figyelmet és melegséget kapott. Egymásba szerettek és összeházasodtak. Frank, aki szakmáját tekintve ács volt, mindig is nagyon népszerű volt a munkahelyén és a helyi közösségben, különösen azért, mert kitűnően le tudta csendesíteni a vitákat. Megmutatta elegáns, jóképű férjének a fényképét, aki olyan sokat jelentett a számára, és egy kicsit elkeseredett.
Szerinte Frank nem mondaná magát kereszténynek, mire Ian, aki eddig csendben hallgatott, hozzátette, hogy valószínűleg megsértődne, ha valaki a halála után próbálna meg ilyen jelzőt ráaggatni. Mély, belső sóhaj. Nem tűnt könnyűnek a feladat...
Azon az éjszakán a plafont bámulva, álmatlanul feküdtem az ágyamon, Ian és Sue vendégszobájában, azt kívánva, bárcsak megírná helyettem Isten a beszédem végét.
A mellettem lévő kis asztalkán egy papír feküdt, melyre másnapi beszédem vázlatát jegyeztem le. Befejezni azonban nem tudtam. Ahogy ott feküdtem a sötétben, rájöttem, hogy a félig kialakult képzeteknek, érzéseknek és gondolatoknak micsoda zűrzavara uralkodik bennem, amit én olyan könnyedén neveztem keresztény hitemnek. Gőzöm sem volt, mit mondhatnék azoknak az embereknek másnap, anélkül, hogy meg kellene alkudnom Istennel, Frankkel, magammal vagy... Továbbra is ötleteket kértem Istentől, amikor álomba merültem.

Aludni furcsa dolog. Úgy tűnik, miközben a test néhány órára kikapcsol, az értelem továbbra is dolgozik. Esetemben az "éjszakai műszak" sokkal eredményesebbnek és hatékonyabbnak bizonyult, mint a nappali. Vagy inkább Isten könnyebben képes ötleteket és tanításokat adni, amikor kevésbé védekezem vagy vagyok agresszívan tudatos. Bármi volt is az oka, amikor reggel felkeltem, tudtam, miként fejezzem be mondandómat. A szavak világosan le voltak írva egyfajta mentális távírószalagra; az egyetlen dolog, amit tennem kellett, hogy lejegyezzem a mellettem fekvő papírlapra.

Továbbra is ideges voltam az előttem álló feladat miatt, de a központi igazság, az esemény magja az elmémben volt, és amint reggel álltam a tükör előtt - az ilyen hivatalos alkalmak előtt mindig félig megfojtó - nyakkendőmet kötve, kikötve, majd újrakötve, tudtam, minden rendben lesz. Nem segített természetes idegességemen az a véletlen incidens sem, amikor a ravatalozó előtt megkérdezte a temetkezési vállalkozó, hogy hol van a lelkész, mivelhogy ő vezeti a menetet az épületbe. Egy ideig csak bámultunk körbe, az illetőre várva, amikor valakinek - mindannyiunk legokosabbjának - feltűnt, hogy ezúttal én volnék az. A zavarodottságtól verejtékezve, bevezettem a menetet a hűvös kápolnába, majd az éneklés és az imádság után szólani kezdtem a mintegy ötven jelenlévőhöz, akik teljesen megtöltötték a helyet. Néhány percig arról beszéltem, mit tudtam meg Frankről a fiától és a feleségétől. Mennyire szerették, milyen sok barátja volt, mennyire fog hiányozni, mennyire fontos volt Iannek, aki még most, harmincas éveiben is sokkal szívesebben menne vele horgászni, mint bárki mással. Nem kellett különösebben kiszíneznem. Minden igaz volt. Mire beszédem végére értem, letettem a jegyzeteimet magam mellé az asztalra. Az utolsó bekezdés továbbra is ott volt a szemem előtt, nem kellett olvasnom. Közvetlenül az összekulcsolt kézzel és könnyel teli szemmel velem szemben ülő Ianhez és édesanyjához szóltam.
- Nem tudom, Frank miképpen gondolkodott Jézusról - mondtam -, de egyben biztos vagyok. Mostanra már találkoztak. Azt hiszem, Jézus egyenesen a szemébe nézett, elmosolyodott és így szólt. "Frank, te valakinek a szeretet nélküli életébe szeretetet vittél, békét hoztál, és ács voltál. Ebben a háromban közösek vagyunk. Azt hiszem, lesz miről beszélgetnünk."

A következő szerdán elmondtam a történetet az Asztaltársaság nézőinek, rámutatva arra, hogy mennyire esendőnek éreztem magam, amikor Ian először megkért, hogy tartsam én a beszédet. Féltem a kudarctól. Féltem, hogy rosszul kínálom a keresztény "árut", nem tudom emlékezetessé és jelentőségteljessé tenni az alkalmat, valamint - ha őszinte akarok leni - féltem attól, hogy semmi hatással nem leszek a hallgatóságra. A műsor után arra gondoltam, hogy továbbra is csupán játszom az őszinteséggel és nyitottsággal. Gyakran azt állítottam, hogy örömöt jelent kitárulkozni az Asztaltársaság előtt; de vajon őszinte volt mindez? Később, amikor kényelmesen elhelyezkedtem a Victoria pályaudvaron álló vonat egyik kupéjában, kibámultam a homályos üvegen keresztül, és magamban egy párbeszédbe kezdtem.

-Mit értesz azalatt, hogy nem vagyok őszinte az Asztaltársaság előtt? Mielőtt Ian megkért volna, ki tudja, hány embernek beszéltem már az én rohadt önző érzéseimről...
-Tényleg? ÉS mondtad ezt akkoriban Iannek?
-Hát nem, de...
- Nem arról van szó, hogy inkább azt élvezed, ahogy ecsetelheted a már megtörtént dolgokat? Az ugyanis jóérzéssel tölt el, és megvéd a valódi kritikától.
-Hát...
-Ugye, ez a helyzet?
-Lehet, de figyelj! Mi a helyzet azzal, amikor beszéltem a Bridgettel való vitáinkról és a nehézségeinkről? Azok tényleg valódiak.
- Igen, azt hszem, tudom, miről beszélsz - felelt belső inkvizítorom. -Arra gondolsz, amikor ott ültök mindketten magabiztosan, szúrós tekintettel néztek egymásra, és szörnyű problémáitokról beszéltek?
-De tényleg vannak problémáink! Bizonyára érdemes ilyen dolgokról beszélgetni.
-Persze. Efelől semmi kétségem. De most nem erről beszélünk. Arról van szó, hogy azt állítod, néha őszinte vagy. Hadd kérdezzek valamit!
-Rendben.
-Került neked valaha is valamibe értelmileg vagy érzelmileg, hogy beszélsz, amiről beszélsz a konyhaasztal körül?
Elhagytuk East Croydont. Felsóhajtottam.
- Nem, soha.
- Nem döntöttél egyszerűen úgy, hogy nem mutatod ki senkinek sem a valódi érzelmeidet, pláne nem a kamerák előtt?
- De igen - szólaltam meg figyelmetlenül, megválaszolva a kérdést, ám nyilvánvalóan megrémítve egy velem szemben ülő elegánsan öltözött hölgyet. Feltehetően azt gondolta, hogy a pozitív gondolkodást gyakorlom.

Másnap elmondtam Bridgetnek a párbeszédet, és úgy döntöttünk, hogy amilyen hamar csak lehet, előhozakodunk az "őszinteség" kérdésével az Asztaltársaság többi résztvevője előtt is. Erre aztán igen hamar sor került, amikor az egész társaság, ideértve Angus-t, Frances-t és Maurice-t, összeült, hogy a műsor eddigi dolgairól és irányvonalairól beszélgessünk. Ekkorra a csapat nagyon átalakult, és bővült is egy kicsit. Peter Ball már nem volt velünk, de volt "helyette" egy másik püspökünk, George Reindorp, egy eleven hetvenéves úr személyében, aki nemrég vonult nyugdíjba Salisbury püspöki székéből. Úgy tűnt, orvos feleségével, Alixszel együtt mozgalmas nyugdíjas évek elé néznek. Voltak más új tagok is: Steve Flashman, egy baptista lelkész és egy igen tehetséges rockzenész furcsa keveréke, Robert Pearce, aki egy keresztény segélyszolgálatnál dolgozott, Shirly Allan, egy Maidstone környékén élő színésznő, és köztük volt még Ann Warren, a jól ismert keresztény író és rádiós.

A megfelelő pillanatban Bridget előhozakodott az őszinteség és a sebezhetőség kérdésével, amit aztán egy beszélgetés követett a személyes érzelmek televízióban történő megosztásának előnyeiről és nehézségeiről. Végül abban maradtunk, hogy a programban csak a valódi beszélgetéseknek van értelme, különösen azok után, hogy nemrég az egész csapat beleesett a minden különösebb következmények nélküli igazságok puffogtatásának csapdájába. Ünnepélyesen bólogattunk, és megfogadtuk, hogy ezután tényleg őszinték leszünk. Természetesen, ahogy ez a nagy társaságokban lenni szokott, magam is együtt bólogattam a többiekkel, de igen komoly kételyeim merültek fel, különösen, hogy annyi védekezésben eltöltött év után vajon képes leszek-e megnyílni. Nem egészen két évvel ezt követően ugyan magam is meglepődtem, mennyire őszintén le tudom leplezni a magam gyarlóságait, de 1983 elején George Reindorp tette meg az első lépést, amikor egy évekkel korábban megtörtént tragikus eseményről mesélt a nézőknek.

Úgy tűnt, George Reindorp egész életében a nagyapa szerepre készült. Bridgettel együtt, már az első találkozásunkkor ezzel a nyúlánk, ősz hajú, jókedvű úrral, felismertük, olyan valakiről van szó, akiben a gyerekek örömüket lelki, és ennél nagyobb dicséret aligha létezik. George a maga módján - habár Peter Balltól eltérő, ám hasonlóan értékes módon - az ő jellemző élénkségével és huncut humorával, képes volt megeleveníteni az eseményeket és felvillanyozni az embereket. Amikor először találkoztam George-dzsal, jóllehet nagyon megnyerőnek és rátermettnek gondoltam, jómagam - meglehetősen arrogáns módon - sokkal inkább véltem anglikánnak, mintsem hívőnek. Úgy látszott, a keresztény élt minden mozzanatáról megvan a maga - elméjében felcímkézve és ügyesen elraktározott - véleménye, így aztán azokat bármikor könnyen előbányászhatja. Sőt, az ő dolgainak rendje alapján, az anglikán egyház Isten lelkiismeretesen kitakarított és rendben tartott közönségszolgálatának tűnt, ahol olyan felettébb rendes emberek vezetik a hivatalt, mint George, akiknek az a dolga, hogy az eseményeket megfelelő mederben tartsák; tehát ahol nem szükséges, lehetőleg ne keltsenek problémát szükségtelen kérdések feltételével, vagy egyéb, alternatív utak keresésével.

Nagy bölcsen azt feltételeztem, hogy George gyakorlatilag sohasem volt kitéve igazi szenvedésnek, és az egyházban betöltött magas pozíciója elég védelmet nyújt neki az élet igazi arcával szemben. George életének egyik komoly tragédiájáról semmit sem tudtam.
Egy este, nem sokkal első találkozásunk után, George és én együtt költöttük el vacsoránkat a Rochester szállóban, a másnapi Asztaltársaság előtt. Jól teleettük és ittuk magunkat (George igen jó asztaltársaság), aztán átvonultunk a nagyobb kényelmet nyújtó fotelokhoz kávét inni. Ekkor mondta el kislányának, Veronica Jane-nek 1947-es halálát.
Akkoriban George gyülekezeti lelkészként dolgozott. A háború alatt, Dél-Afrikában feleségül vette Alixet, és nem messze a Victoria pályaudvartól, a Vincent Square-en laktak kisfiukkal Juliannel, három kapunyira attól a háztól, ahol később nyugdíjas éveiket töltötték. Az élet nagyon szépnek tűnt. George már alig várta az egyházközségi munkát egy hosszú és eseménydús, háború alatti hajós-lelkészi szolgálat után. Nagy vonzáskörzete volt, mintegy tizenkétezer bérházi lakossal és néhány nagyon gazdag nemesi és gyártulajdonos családdal. Elég nagy lehetősége adódott, hogy használja és fejlessze varázslatosan finom kommunikációs képességét. George mindig is kitartott amellett, hogy ha David Jenkinsnek, Durham sok tekintetben ellentmondásos püspökének korábban egyszerű tiszteletesként is része lett volna az életből, az egyszerű emberekről így szerzett ismerete árnyaltabbá tehette volna tudományos képzését, és valószínűleg véleményének sokkal óvatosabb és gondosabb kifejezését eredményezte volna egyes kérdésekben, mint például a szeplőtelen fogantatás és a feltámadás. George működő ( ) lelkészként úgy érezte, elengedhetetlenül fontos olyan munkákból is kivennie részét mint a virággondozási névsor elkészítése vagy a padsorok takarítsának rendjét beosztó vita, mivel ezek azok a látszólag triviális, mindennapi alkalmak, ahol emberekkel lehet találkozni, és őket megismerni, és valószínűleg így lehet kivívni a jogot ahhoz, hogy két méterrel a viták fölött állva prédikálhasson nekik. Ő ma is ugyanilyen. Valahogy megtanulja észrevenni olyanok problémáit és magánéletét, akiket mások alig látnak meg. Gyakran, amikor együtt vágtunk keresztül a TVS épületén, mosolyogva ráköszönt a takarítóra, a büfésre, és rákérdezett egészségükre, vagy hogy miképpen boldogulnak, mint barátok, szülők vagy gyerekek.

Munkája ösztönzőereje mellett George mélyen szerelmes volt kékszemű, vonzó feleségébe, aki egyébként sikeres doktor és ideális lelkészfeleség volt, anélkül azonban, hogy valaha is hajlandó lett volna elfogadni a sztereotipizált szerepeket.
George előtt csupán egyetlen hibája létezett, képtelen volt abbahagyni a dohányzást. Úgy számolta, évente elszív "egy fél segédlelkészt". Minden egyéb téren tökéletesen megfelelt neki, és - George saját bevallása szerint - sokkal kevésbé önző, de összetettebb volt, mint ő.
Örömük 1947-ben, második gyermekük, Veronica Jane megszületésekor vált teljessé. George odavolt érte. Mintegy négyszázan voltak jelen ennek a különleges "lelkészgyermeknek" a megkeresztelésekor, ahol senki sem volt büszkébb, mint a kis Julian, aki csodálatosnak tartotta kishúgát.
Egészen eddig George könnyedén és vidáman beszélt az első kellemes, háború utáni élményeiről, de ekkor a fájdalom jele, akár egy sokat használt térkép, kiült az arcára, és amikor kislánya haláláról kezdett beszélni, csak bámult a semmibe a vállamon keresztül.
- Ott feküdt, mint mindig, a babakocsijában. Éppen a társalgóban beszélgettem egy másik lelkésszel, amikor kinyílt az ajtó és bejött Alix. Ő nem könnyen lesz ideges, és most is egyszerűen csak ennyit mondott: "Hívj orvost! De gyorsan!" Ez nagyon furcsán szíven ütött, merthogy természetesen ő maga is orvos volt. Ennek ellenére elrohantam a közelben lakó orvosért. Addigra már sejtettem, hogy valami nincs rendben Veronica Jane-nel, de biztosra vettem, hogy minden rendben lesz. Mindketten felmentünk, és pedig, miután fel-alá járkáltam egy ideig a hallban, követtem őket.
George szeme elhomályosult, ahogyan folytatta.
- Amikor megláttam, azt gondoltam, mozog. De később észrevettem, hogy nem. Csak a mesterséges légzés miatt tűnt úgy. Amikor Alix felvette a kicsit, már tudta, hogy halott. Alix sírt. Én alig voltam magamnál. Számtalan okból sírtam már, de ez... nem is tudom...

Lassan megrázta a fejét, ahogy egy pillanatig újra átélte a sokkot.
- Cianózisos csecsemő volt. Manapság már természetesen tudják, mit kell ilyenkor tenni, de akkoriban...
Szegény George. Ahogy ránéztem, szégyelltem magam. Azt gondoltam, ismerem az embereket, de semmit nem tudtam. Még hogy sohasem szenvedett? Saját gyerekeimre gondoltam, és arra a fájdalomra, amit bármelyikük elvesztése okozna nekem és testvéreinek.
- És Julian? Ő hogyan kezelte?
Elmosolyodott, és megnyugodott emlékeinek melegében.
- Veronica Jane nagyon valóságos maradt Julian számára. Emlékszem, egyszer egy napon az egyik pajtásával játszott, úgy három hónappal a haláleset után. Eltűntek az egyik hálószobában, és egy kicsivel később hallottuk, amint Julian rákiabál a barátjára. Gyorsan felrohantunk, és kiderült, hogy ez a kisfiú elvett egy plüssállatot, és ezért kiabálta Julian: "Tedd le! Tedd le! Az Veronica Jane-é!" Annak a kis ötévesnek az elméjében továbbra is ott élt. Sőt, később, amikor még három gyerekünk született, egy napon valaki megkérdezte tőlem és Alixtől, hány gyerekünk van, amire azt válaszoltuk, hogy négy. Erre Julian, aki ekkorra már természetesen idősebb volt, gyorsan rávágta: "Nem! Öt! Elfelejtettétek Veronica Jane-t!" És természetesen igaza volt.
-És Ön? Létezett még az Ön számára is?
George elővett egy összehajtogatott papírlapot a belső zsebéből, kihajtogatta , és elém tette.
-Amikor meghalt, valamennyien fel voltunk dúlva, és nagyon sokáig nem tudtam, mire vélni, mi lehetett ezzel Isten célja. Ekkor az egyik - valóban szent - kedves barátom ezt írta nekem. - Ideadta a kezembe a papírt. - Ez a levél másolata. Ez megnyugtatott, és hatalmas segítséget jelentett azoknak is, akiknek eddig adtam a másolatból.
Elolvastam a levelet.

Összeszorult ma a szívem, amikor ma a gyermeketek haláláról hallottam. Krisztus vallása mindig is őszinte és világos volt. Ő sohasem vonta kétségbe, hogy a tragédia tragédia; és ott sírt Lázár sírjánál. Éppen ezért az is benne van az Ő szeretetében, hogy elismerjük megtörtségünket, amikor elszakíttatunk egy olyan gyermektől, akiben benne volt mindaz, ami a legtöbbet jelentette számunkra.
Jézus akkor is képes volt sírni egy neki kedves ember halála felett, amikor jól tudta, hogy nemsokára minden tragédiának, még a bűn tragédiájának következményére is a reménység válaszát fogja adni; és ez világosan megmutatja, hogy a mostani időben a szomorúság és a reménység egyszerre is létezhet egymás mellett.
Azért imádkozom, hogy ezt feleségeddel együtt megtapasztalhassátok.
Egyszer úgy láttam meg az Istennel való járásunkat, mint egy középen alacsony fallal - amit halálnak nevezünk - elválasztott utat. Bármilyen idősek vagyunk, bárhol is állunk a hitben, bármilyen is a viszonyunk más emberekkel, a fal átlépésekor valójában egyszerűen a fal másik oldalán folytatjuk, párhuzamosan azokkal, akik szeretnek bennünket. Nem hiszem, hogy Isten megváltoztatta gyermekeid iránti felelősségedet.
Hiszem, hogy kislányotok továbbra is így, a másik oldalon fog nevelkedni lélekben, ahogy azt a földön is tenné; és hogy a Ti szeretetetek ugyanúgy fogja segíteni a növekedését, mintha élne. Semmi statikusság nincs a másik életében.
A nehézség az, hogy a mi lelki látásunk sokkal kevésbé fejlett a földi látásunkhoz képest. Nem követhetjük végig a fejlődését és a növekedését, ahogy tehetnénk itt a földön. Viszont a hit segítségével sokat tehetünk azáltal, hogy megértjük: amit remélünk, az igaz, és fejleszteni tudjuk elménket és képzeletünket, amikor az igazságok értelmében gondolkodunk, még akkor is, ha földi formákban jelennek meg előttünk. A nektek adatott élet továbbra is megvan. A növekedés, aminek elébe néztetek, meglesz, hogy gondoljatok rá.
Sokat fogok értetek imádkozni. Amit írtam, azt igaznak ismerem, és imádkozom, hogy képesek legyetek ebben az igazságban élni, valamint hogy meglássátok tragédiátok értelmét.

Amikor elolvastam, újra összehajtogattam, és visszaadtam George-nak.
- Köszönöm - szólaltam meg -, hogy elmondtad, ami Veronica Jane-nel történt, és hogy megmutattad ezt a levelet. - Egy pillanatra megálltam. - Beszélnél holnap Veronica Jane-ről a műsorban, George?
- Igen - felelte rögtön - azt hiszem, igen. Segíthet olyanoknak, akik elvesztettek valakit, akit nagyon szerettek. Másnap este George megismételte az egész történetet, amint a gillinghami stúdióban körbeültük a konyhaasztalt. Szemmel láthatólag nehéz volt újra elmondania, és hálás voltam azért a harmincöt évért, ami közte és a tragédia közt volt. Szokatlan csönd ülte meg a stúdiót a műsor végén. George története mélyen megérintette a stúdióban és a hangosító szobában ülőket, és valószínűleg így volt ez a nézők esetében is. Inkább egy esemény volt ez, mintsem egy eőadás. Reindorp püspök tette meg az első lépést az őszinte kitárulkozás terén, melyet valamennyien annyira fontosnak tartottunk; de közben azon elmélkedtem, nem akar-e valaki egy napjainkban, és nem harmincöt évvel ezelőtt játszódó tragédiáról beszélni. Vajon lehetséges, vagy még inkább, kívánatos lenne-e ez? Néhány héttel később erre is rájöhettünk, amikor George az Asztaltársaság műsorában élete második nagy csapásáról beszélt. Ekkor azonban teljesen felkészületlenül értek bennünket a hallottak, amik egyáltalán nem egy múltbéli balesetről szóltak. A püspök éppen akkor ment rajta keresztül.

-Az első idézett mondat egyértelmű.- Az elvesztés feletti szomorúság és a bibliai örökélet Krisztusban: a REMÉNYSÉG. - Ez a kettő együtt működik.

-De a következőket nem értem.- Az "időben" élés, és az "örökkévalóság" párhuzamossága ,- meg hogy aki meghalt itt a földön, és "odaát" van, " a másik oldalon fog nevelkedni lélekben, ahogyan azt a földön tenné,"... és a " földi szeretet ugyanúgy fogja segíteni a növekedését, mintha élne.".. -
-- Ez igen vigasztaló "elmélet" lehet, de nem bibliai.

"Semmi statikusság nincs a másik életében"... -buddhista nirvánai persze hogy nincs, - de a keresztyén hit szerint "párhuzamosság" sincs a földi és a túlnani örökkévalóság közt,- már csak a "létminőség" közti különbség miatt is.- A földi halállal lezárul az életnek ez a fejezete,- a lélek és a hitbeli növekedés is csak addig tart,-- szerintem.

Te hogy érted, amit az író írt ? Egyetértesz vele ?

üdv
L.