- Igen, jól ismerem. Tulajdonképen az elhagyatottságról szól - arról az elhagyatottságról, amit a táborban éltünk át. A képeslapra emlékeztet......meséltem már neked róla? Megráztam a fejem. - Egy viszonylag kis sziléziai táborban történt. Úgy négy ezren lehettünk. Ha jól emlékszem.... - Hugo összeráncolt szemöldökkel próbált meg emlékezni, majd győzelmesen a levegőbe döfött a cigarettájával. - Negyvennégy nyara volt. Hat és fél napon keresztül, pirkadattól, szürkületig kellett dolgoznunk. Azt hiszem a vasárnap délután szabad volt, és abszurd módon, néha még a tábori zenekar is rázendített. El tudod képzelni mind ezt a halál árnyékában? De nem is ez a lényeg, hanem egy napon, legnagyobb megdöbbenésünkre, valamennyien kaptunk egy-egy képeslapot, valamint néhány ceruzát, és közölték velünk, hogy bárkinek és bárhova írhatunk, akinek szeretnénk, mert eljuttatják nekik a Vöröskereszt jóvoltából. Úgyhogy ott álltam a ceruzával és a képeslappal a kezemben, ám végül rá kellett döbbennem, nincs senkim, akinek írhatnék. Az apám ott volt velem a táborban, de az anyámról fogalmam sem volt, merre lehet. Családom többi tagja meghalt Auschwitzban. Mindenki halott volt. Nagyszüleim, bátyám, unokatestvéreim, nagynénéim, nagybátyáim, mindenki, akihez ezen a világon bármi közöm is volt, addigra mind halottak voltak. Tudtam, hogy élnek rokonaim, valahol Amerikában, de sem a nevüket, sem a címüket nem ismertem. Tényleg megpróbáltam gondolni valakire, de végül az egyike voltam azoknak, akik egy üres lapot adtak fel. Nem volt senkim, akinek írhattam volna, és nem hittem, hogy bárki is lenne a világban, akinek számít, hogy írok-e vagy sem, hogy élek-e vagy sem. A tökéletes elhagyatottság érzése volt ez.
_________________ Békesség Istentől
|