Peter Ball, George Reindorp, valamint az Asztaltársaság rendszeres szereplői és vendégei mind-mind rávilágították a maguk fényét az igazságra. Tony Cashman atya például, a római katolikus hitről alkotott véleményemet újította meg azzal az információval, hogy a lelki ajándékok, mint például a nyelveken szólás és a prófétálás egyre élőbb gyakorlat a katolikusok körében. Robert Pearce, egy keresztyén segélyszervezet helyi titkára, a nemzetközi helyzetről adott tájékoztatást, külföldi útjairól számolt be, és személyes élményeit adta közre a komoly szükséget szenvedőkről. Különösen örültem, hogy megismerhettem Frances anyát, egy anglikán apácát, aki az oxfordadság kellemes keveréke élt benne, egyfajta humorral vegyítve, ami valahogy felerősítette a levegőt körülötte. Egy másik szívesen fogadott vendég volt Arundel római katolikus püspöke, Cormac Murphy O'Conor, az egykori rugbyjátékos, aki mély meggyőződéssel vetette bele magát a felekezetek közötti hídépítésbe.
Biztos vagyok benne, hogy Cormac nem fog Bridgtet és engem egykönnyen elfelejteni. Amikor egy keddi napon véget ért a műsor, nagylelkűen felajánlotta, hogy haza visz minket Hailshambe. Azonban úgy félúton navigációs képességem cserbenhagyott, és úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságon át Sussex útjait jártuk volna. Végül aztán csak hazajutottunk valahogy, de Cormac mindvégig megőrizte hidegvérét.

Amikor Vishal Mangalwadi vendégként csatlakozott hozzánk, szilárdan elhatároztam, hogy megtanulom elsőre helyesen kiejteni a nevét. Vishal a szegények közt dolgozott Indiában, már többször volt része börtönbüntetésben és bántalmazásban Krisztus igaz követőjeként történt csendes kiállása miatt. Mielőtt az első előadás elindult volna, egyfolytában Vishal vezetéknevét ismételgettem, hogy helyesen tudjam kiejteni.
- Mangalwadi, Mangalwadi, Mangal........ - intett nekem a rendező, mire én háromra magabiztosan beszélni kezdtem.
- Jó estét! Engedjék meg, hogy bemutassam ma esti különleges vendégünket..... - Némán nyitottam-csuktam a számat akár egy hal. Elfelejtettem a keresztnevét.
Mindezek az emberek ilyen vagy olyan formában, de természetesen valamennyien keresztyének voltak, azonban elérkezett az idő, amikor Frances bejelentette, hogy csapatunk új taggal, még hozzá nem egy keresztyénnel, hanem egy zsidó rabbival bővül.
Hugo Grynnek hívták.

Hugóról hamarosan kiderült, hogy számtalan dologban otthonosan mozgó, alacsony, aktív, simára borotvált arcú illető, akinek érdes humora és hallatlan munkabírása volt, rekedtes hangjában pedig a tengeren túli és a kelet-európai akcentus keveredett. Ahogy magam is a múltamban, egyfolytában dohányzott, és hozzám hasonlóan, mint ha minden egyes újabb cigarettával egy újabb fájdalmas megoldást akart volna elkerülni. Társaságban ritkán volt csendes, mindig figyelt és tanult a szemekből, alkalmazkodva beszélgető partneréhez, és talán még mindig, ha mérsékelt formában is, de használta az Auschwitzban és más szörnyű táborokban tanult túlélési technikákat. Hugó, a Nyugat-Londoni Zsinagóga rabbija, művelt, nagyon tehetséges, csodálatos előadó és nagyszerű történetmondó volt. Hitközsége több ezer tagból állt, és aktívan tagja volt a Nagy-Britanniai Reform Zsinagógák Szövetségének. Úgy tűnt, szinte mindenütt járt, és mindenkit ismer. Folyton úton volt a városban, az országban és a világban. Kitűnően tudott bánni a médiával, otthonosan mozgott a TV és a rádió műsorokban, újfajta érdeklődést és megközelítést hozott az Asztaltársaság beszélgetéseibe. Hugó mindig „felszabadított”. Nem volt könnyű zavarba hozni, és mormogó szakértelmén kívül nem sok mindent mutatott ki önmagából. Azt hiszem Hugó úgy gondolta, hogy a szomorúsága nem érdekel másokat, és egyszer el is mondta nekem, hogy ha megbántják, akkor inkább önmagába, mint sem másokhoz fordul.

Mielőtt Hugóval találkoztam volna, mindig érdekelt, hogyan keletkeznek a zsidó viccek. Most már tudom, hogy ha nem is ő írja mindet, még is nagyban felelős elterjedésükért. Ha manapság találkozunk, nagy izgalommal várom a legfrissebb történetet. Nem akarok a dolgok elébe vágni, de még most is emlékszem, amikor első találkozásunkkor az első viccét mondat közben félbeszakítottam:
- Két zsidó utazik a buszon.....
- Miért pont zsidó, Hugo? - vágtam közbe fellengzősen. Milyen csodálatos egy antirasszista vagyok én!
Hugo kifejező arca egy pillanatra mély gondolkodásba torzult, majd kisimult és szempillája viccesen felszökött.
- Na jó. Akkor kezdem újra. Szóval két kínai utazik a bár micvóra....
Kész.
Az Asztaltársaság nézőinek legjobban tetsző történetben Hugo egy idős zsidóról beszélt, aki minden áron nyerni akarat a helyi lottón. Egyszer megállt a zsinagógában a nyitott frigyszekrény előtt, és hangos szóval így kiáltott:
- Örökkévaló! Hadd nyerjek a lottón ezen a héten! Szükségem a van a pénzre!
Kétségbeesésére azonban nem érkezett válasz, és azon a héten valaki más nyerte meg a főnyereményt. A következő héten megint elment a zsinagógába, megint odaállt a tóra szekrény elé, és mellét verve még hangosabban kiáltotta:
- Ó Mindenható! Meg kell hallgatnod! Egész életemben jó zsidóként éltem. Mindent megtettem, amit mondtál. Minden héten eljártam a zsinagógába. Kérlek, hadd nyerjem meg a főnyereményt ezen a héten!
Válasz azonban most sem érkezett, és néhány nappal később ismét valaki más zsebébe vándorolt a pénz.
A következő héten odafeküdt a nyitott frigyszekrény elé, esdekelve kérve és könyörögve imádkozott a Mindenhatóhoz, hadd nyerhessen a lottón, legalább egyszer. Pár perc múlva kimerülten és szótlanul feküdt a zsinagóga padlóján. Hirtelen hang hallatszott a szekrényből.
Az Örökkévaló hangja volt az:
- Félútig te gyere el fiam! Vegyél egy lottószelvényt!

Édesanyám, aki Hugo csatlakozásakor már jócskán a hatvanas éveit taposta, és általában nagyon megbízható barométerként szolgált a műsorral kapcsolatban, nagyon megkedvelte a rabbit. Kedvesnek, jóképűnek és eredetinek gondolta, ami igazán megtisztelő volt őtőle.
Egy kicsit komolyabbra fordítva a szót, nagyon érdekelte, miképpen leszünk képesek áthidalni a szakadékot Hugo és a csapat többi tagjának a hite között. Legtöbbünk keresztény volt, egyik vagy másik felekezethez tartoztunk. Ő zsidó volt. Vitatkoznunk kellene? Vagy mégsem? Tegyük félre a különbségeket és beszéljünk valami másról? Amikor ellentétes hitünkről volt szó, a beszélgetések általában nagyon udvariasak és előzékenyek voltak. Egyszer megkértük Hugot, fejtse ki a véleményét a világban meglévő számtalan hitről.
Valamennyien félrevezetettek, vagy a maguk módján mindegyik igaz? Hugo az utóbbival értett egyet. Ahogy a kristály számtalan oldala ugyan azt a fényt szórja szét, ugyan így minden hit vagy hasonlóan gondolkodó csoport ugyan azt az egy központi igazságot kapja, aki pedig maga Isten.
Ez ugyan jó és diplomatikus válasz volt, csakhogy amikor megnéztem a műsort, nem tudtam eldönteni, vajon Hugo tényleg el is hiszi-e, amit mond. De vajon mit mondtam volna én, ha én is ott lettem volna akkor a beszélgetésen? Azt hiszem udvariasan viselkedtem volna. A „milyen érdekes” megjegyzés keretében bölcsen bólogattam volna. Miben hittem én? Én is elfogadtam a kristály- elméletet? Vagy abban hittem volna, hogy, még ha Jézushoz fordulnak is, minden zsidót elutasítanak Isten jelenlétéből az ítélet napján?

Elképzeltem, amint Hugoval egymás mellett megyünk Isten elé. Megpróbáltam úgy látni, hogy engem elfogad, Hugot pedig elutasítja. Képzeletem azonban erre nem volt képes, talán fordítva, úgy igen. A vallástól függetlenül megéreztem Hugoban Isten szeretetének egy darabját. Egyszerűen benne volt. Isten pedig valószínűleg nagy örömmel várná haza önmagának egy darabját.
De ki vagyok én, hogy ítéljek? Mit tudok én felmutatni a hitemből? Hugo olyan szenvedéseket élt át, amiket én el sem tudok képzelni. Mit tudtam én a szenvedésről egy olyan emberhez képest, aki, amikor alig tizenévesen először belépett a náci haláltábor kapuján, látta, amint az öccsét kivégezni viszik, mert nem volt használható a nácik számára. Mi lehet az oka, hogy Hugo nem csupán zsidó hite mellett maradt meg, hanem még rabbinak is elment, jóllehet az átélt szenvedések után azt gondolnánk, az emberben inkább a szerető Isten létének elutasítása, mint sem a bizalom erősödik meg. Az Asztaltársaság felvételei alatt nem volt elég idő megkérdezni Hugót ezekről a dolgokról, pedig erre az utóbbi kérdésre különösen is szerettem volna megtudni a válaszát.

Meg arra is, miben különbözött Hugo George-tól személyes tragédiája kezelésében? Vagy például Peter Balltól, aki feladta a házasság és a családi élet teljességét és melegét, hogy ugyan azt az Istent szolgálja, akit Hugo. Miért tartottak ki mellette minden ellenére? Az egyetlen lehetőség mindezek megismerésére az volt, ha megbeszélek egy időpontot Hugoval. Hugo naptára mindig tele volt, de megjelölt egy időpontot, és a megadott napon, mely mint később megtudtam, különös jelentőségű volt, felkerestem londoni irodájában.
Azon a reggelen Hugo furcsán zavarban volt, részben azért, mert tartotta magát a még számára is szigorú és megerőltető napirendhez, más részt pedig egy olyan ok miatt, ami a beszélgetésünk során derült ki. Rengetegen akartak vele vagy személyesen, vagy telefonon beszélni, még azután is, mire végre leülhettünk. Amikor lerakta a telefont is, még egy ideig babrálgatta, elejtette, felvette, majd visszarakta a kagylót, közben felpillantva, vajon észre vettem-e a tőle szokatlan ügyetlenséget.
Végül helyet foglalt elmaradhatatlan égő cigarettájával, hunyorítva hátradőlt a székében, amint a füst vékony szürke képernyőként gomolygott arca előtt.

Magammal vittem a „Visszatérés” című, elhunyt és élő zsidó írók és költők bűnvallomásainak gyűjteményes kötetét. Az egyik vers, minden régóta olvasott élményemhez képest mélyebben megérintett. Tudtam, hogy Hugonak ismernie kell, mert a vers szerzője és az antológia szerkesztője, Jonathon Magonet tagja volt egy újabb zsidó imakönyvet összeállító bizottságnak, amit Hugo vezetett. Hangosan felolvastam a verset.

Az Isten háza mindig nyitva előttük,
kik visszavágynak,
El nem lobban a lángja a sokágú gyertyának;
Hisz minden ösvény az Ő házába tart.
Elindul, s fészket keres a vándorló galamb.

Szörnyű éjjelen és őrült nappalon,
A sötétben vánszorogsz és tévelyegsz vakon,
Démonok hálójában, fejedre hull parázs,
És vér és golyó – lábad feladja, s közel a meghalás.

De áll Isten csendes háza egy tisztáson
Rád vár, nem csal meg, s benne nincs, ki vádol,
Ajtaja tárva-nyitva, és lásd, a tűz is lobog már,
Ne félj, nem zavar el senki, s nem uszít rád
Csahost. De a küszöbön várnak áldásra tárt karok
Gyógyítják vérző sebed, és enyhül a
sajgó fájdalom.


Befejeztem és felnéztem. Hugo élénken bólogatott.

- Igen, jól ismerem. Tulajdonképen az elhagyatottságról szól - arról az elhagyatottságról, amit a táborban éltünk át. A képeslapra emlékeztet......meséltem már neked róla?
Megráztam a fejem.
- Egy viszonylag kis sziléziai táborban történt. Úgy négy ezren lehettünk. Ha jól emlékszem.... - Hugo összeráncolt szemöldökkel próbált meg emlékezni, majd győzelmesen a levegőbe döfött a cigarettájával.
- Negyvennégy nyara volt. Hat és fél napon keresztül, pirkadattól, szürkületig kellett dolgoznunk. Azt hiszem a vasárnap délután szabad volt, és abszurd módon, néha még a tábori zenekar is rázendített. El tudod képzelni mind ezt a halál árnyékában? De nem is ez a lényeg, hanem egy napon, legnagyobb megdöbbenésünkre, valamennyien kaptunk egy-egy képeslapot, valamint néhány ceruzát, és közölték velünk, hogy bárkinek és bárhova írhatunk, akinek szeretnénk, mert eljuttatják nekik a Vöröskereszt jóvoltából.
Úgyhogy ott álltam a ceruzával és a képeslappal a kezemben, ám végül rá kellett döbbennem, nincs senkim, akinek írhatnék. Az apám ott volt velem a táborban, de az anyámról fogalmam sem volt, merre lehet. Családom többi tagja meghalt Auschwitzban. Mindenki halott volt. Nagyszüleim, bátyám, unokatestvéreim, nagynénéim, nagybátyáim, mindenki, akihez ezen a világon bármi közöm is volt, addigra mind halottak voltak. Tudtam, hogy élnek rokonaim, valahol Amerikában, de sem a nevüket, sem a címüket nem ismertem. Tényleg megpróbáltam gondolni valakire, de végül az egyike voltam azoknak, akik egy üres lapot adtak fel. Nem volt senkim, akinek írhattam volna, és nem hittem, hogy bárki is lenne a világban, akinek számít, hogy írok-e vagy sem, hogy élek-e vagy sem. A tökéletes elhagyatottság érzése volt ez.

-Ez nagyon fájdalmas lehetett - érkezett az újabb nagyszerű Plass-féle megjegyzés.
-Kegyetlen volt. Szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a táboron kívül senkinek nem számítok. De szerencsére önmagamnak legalább számítottam, mert körülöttem rengetegen már maguknak sem számítottak, így aztán... nagyon sokan az öngyilkosságot választották.
-De veled legalább ott volt az apád.
Hugo elnyomta cigarettáját.
-Igen, ott volt, és valójában neki köszönhetem, hogy sikerült elkerülnöm azokat a túlkapásokat, amelyeknek mások áldoztaul estek. Ő nagyon józan, nagyon intelligens és nagyon jó ember volt, így neki köszönhetem. hogy nem követtem el valami bizarr vagy szégyenteljes dolgot. Nem úgy értem, mintha különösebben jó lettem volna. A szerencse különleges módon ragyogott le rám azáltal, hogy ő velem volt. Tudod, ő tartotta életben a reményt. Emlékszem, egyszer többheti margarinadagot tett félre, készített egy kis agyagedényt és egy kanócot szövetfoszlányokból, mindezt azért, hogy hanukkakor gyertyagyújtásnál tarthassuk meg az ünnepet. "Így vagy úgy , de mindenképpen megtartjuk az ünnpet!" mondta. És összegyűjtötte az összes embert, hogy meggyújthassuk a menórát.

-Felfogtad, miért tette?
Hugo nyújtózott egyet, és tágra nyitotta a szemét.
-Nem. Azt gondoltam, csak feleslegesen pocsékoljuk el a margarint. Ezt el is mondtam neki. Különösen akkor, amikor a kanóc csak nem akart meggyulladni. Pislákolt egy ideig, majd elaludt. Egyszer azonban - ha jól emlékszem, úgy tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem - magához vont, és ezt mondta: "próbáld meg megérteni! Mi ketten már nagyon sok mindenen kereszülmentünk. Hosszú erőltetett meneteken, jóformán élelem nélkül, és egyszer több napig nem jutottunk ivóvízhez. Élelem nélkül elég sokáig ki lehet bírni. Víz nélkül is túl lehet élni egy-két napig, de jól vésd az eszedbe, hogy remény nélkül három percet sem bír ki az ember! Soha ne add fel a reményt!" És igaza volt. Egészen addig, amíg valaki elvisel oly sok szenvedést, csak azért, hogy egy egyszerű gyertyát készítsen egy vallásos szertartáshoz - addig van remény a szenvedések közepette is. Erre tanított meg ő engem.

- Édesapád a táborban halt meg? -remegtem belülről, amíg Hugo válaszára vártam.
- Tulajdonképpen az egész háborút túlélte, de... tudod, egy ausztriai táborban, egy valóban gonosz helyen szabadultunk fel, néhány nappal a háború vége előtt. Erőltetett menetben kellett eljutnunk odáig, útközben menet közben a csapat fele elpusztult, aztán a táborban nemcsak éhínség, te szörnyű hastífusz is fogadott bennünket. Mindenki megkapta. Amikor az amerikaiak május ötödikén felszabadították a tábort, mindenfelé temetetlen holttestek feküdtek, akik pedig még éltek, valamennyien betegek voltak. A még élőket - apám is köztük volt - egyfajta szükségkórházba vitték, de nem vagyok benne biztos, hogy fogalmuk lett volna, miképpen kezeljenek minket. Én és az apám egy ágyban feküdtünk... Ekkor halt meg.
- Tehát akkor a...
- Igen! A felszabadulás után! Amikor érte jöttek, hogy elvigyék, és én jól tudtam, hogy halott, mégsem engedtem! Magamon kívül voltam. Tudod, ez volt a becsapás netovábbja. Gyakorlatilag túlélte... és nagyon rossz volt látni, amint elviszik. Én is tífuszos lettem, és minden olyan zavartnak, őrültnek tűnt.

Ezt jól tudom, mert később elmondták, hogy abban a pillanatban megtámadtam az egyik betegszállítóként alkalmazott SS embert. Úgy értem... meg akartam ölni. Teljesen elvesztettem a fejem. Aztán később... teljesen elfelejtettem. Akkor sem tudtam ott lenni, amikor eltemették, valószínűleg egy tömegsírba...
Hugo elővett egy újabb cigarettát a mögötte levő dobozból, és gyakorlott kézmozdulattal meggyújtotta az öngyújtóját. Nyugodt volt, de egy pillanatra egy nagyon fiatal és nyugtalan zsidó fiúnak nézett ki.
-Tudod, melyik napon halt meg? - kérdeztem.
Erre lefelé fordított tenyérrel és kinyújtott ujjakkal a levegőbe csapva - jellegzetes gesztus - felém bökött a kezével.
- Adrian, te egy nagyon, nagyon különleges napon beszélsz velem. Miután magamhoz tértem, néhány jámbor zsidó, aki ott volt apám halálakor, megadta a dátumot, és megkért, hogy nem felejtsem el, hogy a járcejt - azaz apám halálának az évfirdulója - a zsidó naptr szerinti Szíván hónap negyedik napjára esik. HOgy igazuk volt-e vagy sem, nem tudom, de ezt a napot tartom.
- És az a nap..?
- A mai nap - bólogatott Hugo élénken.

Nem csoda, ha olyan zavartnak tűnt - kevésbé összeszedettnek, mint máskor. Az idő mindent meggyógyít, de a sebhelyek nagyon tudnak fájni. Vajon folytassam?
- Szóval... ez rossz időpont beszélni róla...?
Hugo közbevágott, előrehajolt és elmosolyodott.
-Különleges! Nem rossz, csak különleges.
Ismét belevágtam.
- És mi történt édesanyáddal?
- Ő túlélte. Megjárta Auschwitzot, ahogy mi is, aztán átkerült egy másik táborba, ahol nemcsak túlélte, de segített megszervezni egy nőkből álló mentőcsapatot.
- Akkor nem volt veled, amikor édasapád meghalt?
Hugo válasza erre a kérdésre furcsa, udvarias és kellemesen morgó volt.
- Nem.
- Mikor szabadult fel?
- Néhány hónappal korábban, mint mi... azt hiszem, márciusban, úgyhogy addigra már visszament a városunkba, és végül én is így tettem.

- Emlékszel arra, amikor először újra láttad őt?
- Nagyon, nagyon, nagyon jól emlékszem - válaszolta Hugo vehemensen, amikor visszaült a székébe. - Igen bonyolult volt hazajutnom a táborból. Akkoriban a közlekedés romokban hevert Európában, és mindenkinek magának kellett megtalálni a legjobb lehetőséget. Nagyon fura idők voltak azok. Utaztam vonattal, csónakkal, sőt néhányadmagammal elkötöttünk egy lovaskocsit is, majd három napig utaztunk rajta és sorsára hagytuk egy városban. Végül eljutottam Budapestre. Ugyan még nem voltam otthon, de hirtelen eszembe jutott, hogy élnek rokonaim abban a városban. Sikerült megtudnom, hol laknak, és bekopogtattam az ajtójukon.
Hugo pár pillanatra elhallgatott. Kézmozdulata megállt a levegőben, lelki szemei az emlékképre vetültek. Nem tűnt kellemes emléknek. Hangnemet váltott, mintha mentséget keresne az ajtót nyitóknak.
- Nagyon különösen nézhettem ki... és azt hiszem, nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Még csak be sem hívtak...