Megtanultam, miképp kell elkerülni a várható reakciókat. És végül, mint hasonló helyzetekben mindig, a gyomrom görcsbe rándult, függetlenül attól, mennyire voltam biztos a végkifejlet felől.
A válaszom előtti szünetet valószínűleg nem vette észre Meryl. Amikor megszólaltam, a másodperc töredékére sem néztem fel az újságból.
- Egy pillanat.
Ez persze csak nehezen volt válasznak nevezhető.
Rövid szünet következett. Meryl valószínűleg úgy vélte, nem hallottam, amit mondott. Sokkal hangosabban ismételte meg fenyegetését.
- Azt mondtam, hogy ezen a kicseszett ablakon keresztül kidobom ezt a kicseszett dákót.
Továbbra sem néztem fel, és megpróbáltam szavaimba egyfajta enyhe, szórakozott ingerültséget belevinni, ahogy valaki egy kellemetlen, de triviális zargatásra reagál.
- Figyelj, Meryl, előbb hadd fejezzem be, amit éppen olvasok, és utána rendelkezésedre állok! Rendben?
A hasábok összefolytak a szemem előtt, amint reakciójára vártam. Egy újabb, hosszabb csend következett. Mire Meryl végre megszólalt, azt az ő szenvedélyes, zavart reménytelenségével tette. Nem tartottam be a szabályokat!
- Oké, de azt mondta, hogy ezt a kicseszett dákót...
Felemelt karom félbeszakította. Összehajtottam az újságot, gondosan a kávézóasztal alatti magazinokra raktam, határozottan felé fordítottam a fotelt, lábaimat keresztbe tettem, karomat összekulcsoltam és kifejeztem, hogy kész vagyok foglalkozni vele.

-Nos, Meryl, hallgatlak. Mit tehetek érted? - fordultam felé, ahogy egy udvarias bankhivatalnok fordul következő ügyfeléhez.
Meryl eddigre egy kicsit összezavarodott. Felemelte a dákót, majd igen csendesen és kedvesen megismételte a mondottakat.
- Kidobom ezt a rohadt dákót az ablakon keresztül.
- Igen... és?
Meryl bambán nézett. Nekem kellett volna az "és" után folytatnom. Erőt vett magán.
- Tényleg megteszem!
- Sajnálom, Meryl - bólintottam józanul -, nem igazán értem, ebben mi szükséged van rám. Ha úgy döntöttél, hogy kitöröd az ablakot azzal a dákóval, akkor valószínűleg meg is teszed. Neked kell döntést hoznod, akár jó az ötlet, akár nem. Igazán szeretnék segíteni neked, de... - tártam ki reménytelenül a karjaimat -, mit tehetek érted...?
Meryl felemelte a dákót, és mélyen a szemembe nézett. Talán csak blöffölök.
- Megteszem.
Felnéztem a tőlem balra lévő mosdó feletti órára.
- Ide figyelj, Meryl, el kell intéznem egy-két telefont. Azt hoszem, jobb, ha megyek, és nem várok tovább. Maradj itt, és tégy, amit akarsz, engem megtalálsz az irodában.

Felálltam, és lazán átsétáltam a biliárdasztal mellett, majd balra fordultam a folyosón levő kis iroda felé. Amikor "hatótávolságon belül" kerültem, éreztem a Merylben felszökő feszültséget. Ha valamikor, hát most megteszi. Vártam az üvegcsörömpölés hangját...de nem jött. Ehelyett Meryl szomorú alakja jelent megaz irodaajtóban, a hosszú dákót addigra már lazán lóbálta a kezében. Kikaptam a kezéből a szükségtelen fegyvert, és az összes korábban felgyűlt haragommal hangosan az arcába vágtam:
- Ezt meg ne próbáld még egyszer!
Ezután a kitörés után leültünk, és átbeszéltük a történteket, és módokat kerestünk arra, ahogyan Meryl jobban ki tudná fejezni érzéseit.
Később Meryl Landsowne-ba került, ahol megint számtalan nehézséggel találta szembe magát. MIvel azonban Bridget és én nagyon megszerettük, az ezt követő években számtalanszor látogatott meg minket, immár jó barátunkként.
Merylhez hasonló fiatalokkal dolgozni nagyon ösztönző és izgalmas - hiszen sohasem tudhatja az ember, mi fog történni -, ugyanakkor nagyon fárasztó is.

Sehol sem volt nagyobb szükség arra az Istenre, aki eljött és el is jön Jézus személyében, mint az olyan fiatalok életében, amilyen Meryl és más intézeti gyerekek, akik már első vagy második születésnapjuk előtt lelkileg megnyomorodtak. Az elméleti együttérzés mit sem ért. Tapasztalataik alapján általában nem voltak vevők a teátrális módszerekre, és ha sikert akartunk elérni náluk, egyszerre volt szükség melegségre és keménységre. Ez néhanapján extrém formában is jelentkezhet, mint Mirandánál, egy másik, sokáig a mi részlegünkön tartózkodó, nagyon erőteljes, szenvedéllyel és káosszal telt lány esetében is. Nemegyszer csak azzal sikerült hatástalanítanom a benn lévő erőszakot, hogy miközben szeretetteljesen átöleltem, vérfagyasztó fenyegetéseket súgtam a fülébe. Működött, mert jól tudta, hogy mind a kettőt komolyan gondolom. Ha már itt tartunk, azt gondolom, Isten is hasonlóan cselekszik. MIndig megdöbbent a Bibliában egyszerre olvasni Isten szeretetéről az egyik és vérfagyasztó fenyegetéseiről a másik oldalon.

Meryl és Miranda is a kegyetlenségnek és a félrenevelésnek az áldozatai voltak. Jómagam mindig is határozottan elutasítottam, hogy nehéz gyerekkora miatt senki nem tehető felelőssé elkövetett bűnökért, de vannak figyelemreméltó kivételek, akik mire végigszenvednek tizenhat évet, és vadtekintetű tizenévesek lesznek, teljes megbocsátást és életjáradékot érdemelnének.
Mindezek mellett, sokan korai gondjaik ellenére sem követnek el bűncselekményeket vagy antiszociális cselekedeteket. Viszont sokszor lelki sérültként végzik, akik csődöt mondanak az élet valamely területén. Valószínűleg Jézus megállapítása, hogy az embereknek "újjá kell születniük", különleges jelentést hordoz számukra, akik mindennél jobban örülnének, ha az életet újra lehetne kezdeni, és ezúttal rendesen végigcsinálni.

ÁMEN!!

Ahogy múltak a hónapok, és az Asztaltársaságban egyre nyíltabbak lettünk, érdekes volt megtudni, hogy tagjai közül gyerekkorban mennyien szenvedtek, és átélték, vagy szerették volna átélni, hogy Isten belép az életükbe, és megváltoztatja a korai trauma következményeit. Ann Warren, például, fiatalon elvesztette a szüleit, és azóta is menekül a múltja elől. Mivel azonban átlátta helyzetét , úgy döntött, hogy - Istenben bízva - legyőzi a magában lévő sötétséget, így könyveivel és személyes tanácsaival sokaknak tudott segíteni. Peter Timms, az egykori börtönőr - aki az újságok címlapjára került, amikor otthagyta a börtönt és metodista lelkész lett - évekig abban a meggyőződésben élt, hogy senki sem szereti. Édesanyja korai halála után gyermekéveit egy olyan családnál töltötte, akik - habár nagyon gondoskodóak voltak - sohasem tudták elérni, hogy úgy érezze tartozik valahová. Sue Flashman, a műsor egyik legokosabb résztvevője, nagyon őszintén és nyíltan beszélt az életét megnehezítő félelemről és bizonytalanságról, amelyek csak akkoriban, hozzáértő keresztény segítséggel kezdtek enyhülni. Nála is a gyerekkorába nyúltak vissza a probléma gyökerei, és mielőtt erre a tényre rá nem jött, mindenféle próbálkozása kudarccal végződött. Frances Tulloch, az Asztaltársaság producere is sokban hasonlított hozzájuk. Szülei válása miatt ő is számtalan belső sérülést hordozott magában, és az évek alatt lassú és fájdalmas módon kellett felépítenie megrendült énképét.

Vajon eljön Isten és segít? Hogyan teszi mindezt? Biztos vagyok benne, hogy sok módszere van erre, a legszembetűnőbb példát azonban Jo Williams, egy jó barátom és Asztaltársaságbeli társam esetében láttam. A csapat tagjai közül az ő háttere emlékeztetett a legjobban azokéra a gyerekekére, akikkel dolgoztam.
Amikor Jo-t "felfedezték" -ahogy az újságok mondanák -, a southamptoni TVS stúdiójában dolgozott takarítóként, és a helyi öreg, beteg és elkeseredett emberek számára egy segítőhálózatot működtetett. Ezt ő Felebaráti Szeretetnek nevezte el, és egy napon meghívták a TVS Postafiók 13 című regionális műsorába, hogy meséljen a munkájáról. Ezek után Angus Wright azonnal meginvitálta őt az Asztaltársaságba, mire Jo szemmel láthatólag zavarba jött, ám végül mégis csatlakozott hozzánk. Attól azonban még inkább zavarba jött, amikor az országos sajtó elkezdett takarítóból sztárrá válásáról cikkezni, különösen azért, mert egyértelműnek vették, hogy felmondta a takarítói állását, a műsorban történő fellépéséért kapott "hatalmas" honoráriumért. Bárki is írta meg a történetet, valószínűleg fogalma sem volt arról, mekkora költségvetéssel működik egy késő esti vallásos műsor.

Azon a napon, amikor Jo először indult szereplőként a tévéstúdióba, csöngettek az ajtaján, és egy elegáns sofőr várakozott tiszteletteljesen egy hatalmas fehér limuzin előtt. Mindez elég furcsán hatott a teljesen hétköznapi southamptoni külvárosban, ahol Jo lakott. Szertartásosan beszállt a csillogó jármű hideg belsejébe, és már szelíden siklottak is Délkelet-Anglia tájain Maidstone felé. Megilletődve, félénken előrehajolt, és megkérdezte kocsisát, rágyújthat-e. A sofőr megérezvén a kínos helyzetet, feladta tisztelettudó tárgyilagosságát, és felajánlotta, hogy "üljön már előre", mely invitálást Jo hálásan elfogadta. Ennek ellenére Maidstone határában megállította az autót, és ragaszkodott hozzá, hogy visszaüljön a hátsó részbe, hiszen az előírásoknak meg kell felelni. Amikor a kocsi behajtott a TVS stúdió hatalmas üvegajtaja elé, Jo már nyúlt volna az ajtókilincs felé, amikor a gyomrát egyszerre a torkában érezte, mert a sofőr hirtelen rászisszent:
- Ahhoz ne nyúljon!
Erre Jo visszadőlt, és ott ült bambán, amíg a sofőr elegánsan ki nem szállt az autóból, tisztelettudóan a másik oldalra sétált, és méltóságteljes kimértséggel utat nyitott neki sajátos küldetése felé. Onnan lement az interjúszobába, ahol az újságírók kérdései és fotózás vártak rá. Ezzel ugyan ennek a fajta szupersztár fogadtatásnak vége is szakadt, de Jo számára valami sokkal értékesebb vette kezdetét.

Jo első emlékképe erőszakos volt. Hároméves korában, a konyhaasztalon ülve, éppen édesanyja mosdatta, amikor egyre eldurvuló vita támadt szülei közt, a születésnapi ruhába bújtatott kislány pedig - akiről egy rövid időre megfeledkeztek - reménykedve nézte őket, hátha hamarosan minden ismét jóra fordul.
Végül aztán Jo mamája felkapott egy ébresztőórát, és hozzávágta a papájához. Arra nem emlékezett, hogy eltalálta-e, de arra igen, hogy a veszekedés után egy jó időre elküldték a nagynénjéhez Walesbe, miközben őneki fogalma sem volt arról, miről is van szó, és ami még fontosabb, hogy kinek a hibájából történt mindez. Walesből Portsmouth-ba, egy másik nénikéhez került, onnan vissza az édesanyjához, ezután - a háború miatt - szinte azonnal Bournemouth-ba vitték.

A háború kilencéves korában ért véget, így végre hazatérhetett, és ekkor, a történtek ellenére azt remélte, soha többet nem kell elmennie. Egy év elteltével azonban reményei szertefoszlottak, amikor egy nap - tízévesen - hazatérve azzal szembesült, hogy édesanyja otthagyta őket. Az asztalon egy - feltehetőleg buszjegyre otthagyott - egyfontos bankjeggyel egyetemben egy rövid levélke várta, amelyben az állt, hogy öccsével és húgával együtt menjenek el az egyik rokonukhoz. Mivel Jonak fogalma sem volt, merre lakik ez a személy, fogta a pénzt és a levelet, majd a hatéves öccsével és a kilencéves húgávak együtt becsöngetett a szomszéd hölgyhöz, aki kihívta a rendőrséget. Miután a rendkívül kedves rendőr és rendőrnő megérkezett, Jo-t egy helyi intézetbe vitték, ahol hat hónapig egy csoport gyerekkel egyetemben egy nevelőanya gondjaira bízták. Innen aztán messze Liverpoolba, egy Doktor Barnardo Otthonba került, ahol tizenöt éves koráig élt.

Jo emlékei a gyermekotthoni életről nem voltak túl rózsásak. Beleivódott a tudatába, hogy ő egy "rémes" kislány. Ez biztos. Ha nem lett volna az, akkor a mamája biztos nem küldte volna el hároméves korában, de legalábbis, amilyen gyorsan csak tudott, érte jött volna. Azután a legfőbb bizonyíték az a bizonyos levél lett. A mamája nem akarta őt, márpedig akkor ki más akarhatná? Ő igenis rémes! Gyerekotthonbeli élményei egyáltalán nem segítettek neki a helyes önértékelés kialakításában. Tizenkét évesen minden hétvégén ott várakozott az otthonban a többi gyerekkel együtt, a helyi lakosokra várva, akik "kiválasztották" azokat a gyerekeket, akiket meghívtak szombati vagy vasárnapi teára. Jo minden alkalommal magát kisuvickolva, legjobb ruhájában ott állt, hogy valaki őt vigye el vendégségre. "Válasszanak engem!" - mondogatta csöndben magában, "Kérem, válasszanak engem!" De valami miatt sohasem választották. Igazából nem is merte remélni. Hiszen mit is várhat egy rémes kislány?

Az iskolában azután más problémák fogadták. Jot mindennap elküldték az intézetből a hivatalos fekete egyenruhában és zokniban, hogy más, normális családokból származó lányokkal legyen együtt, akik a lehető legkülönfélébb és legváltozatosabb színű ruhákban élték mindennapjaikat. Mivel észrevette a tiszta, ám mit sem változó fekete ruházatára mért kíváncsiskodó pillantásokat, Jo úgy döntött, kitalál valamit. Nem akarván bevallani a szégyenteljes bűnt, hogy nincs családja, költött egy mesét egy születése előtt elhalt testvérről, akit gyászolnia kell. Ez a nagyon szomorú történet ugyan sok szimpátiát ébresztett az irányába, de két hónap múlva valaki furcsállni kezdte a meglepően hosszúra nyúlt gyászidőt. Szegény Jo, emlékezvén arra, mennyire jól fogadták, és mivel a legcsekélyebb elképzelése sem volt az élet tényeiről, kitalált egy második elvetélt babát is, azonban ez a mese már nem ugyanazt a hatást érte el. Jo ma már csak nevet, amikor erről beszél, de nem nehéz elképzelni, micsoda kín lehetett ez akkoriban.

Tizenöt évesen ismét máshová, ezúttal a Kentben lévő Didcotba került, ahol - felettébb vallástalan templombajáróként - azon kapta magát, hogy állandóan a jóképű, fiatal anglikán segédlelkészről, David Shepherdről ábrándozik. Innen Reigate-be egy hotelba küldték, ahol házvezetést tanult, melyet egy újabb költözködés követett, ezúttal Norwichba, ahol a Sexton Brothers nevű cégnél helyezkedett el gyümölcsárusként, és egy a dolgozó lányok számára fenntartott munkásszálláson lakott. Ennek a rengeteg költözködésnek a hatását nem szabad alábecsülni! Minden egyes továbbálláskor meg kellett szakítania kapcsolatait barátaival, környezetével és egy olyan közeggel, amelyik önmagában ugyan nem volt túl kedves, mégis napról napra az ismerős látvány és hangok meleg biztonságát nyjtotta. Mire Jo tizenhat éves lett, már tíz költözésen volt túl.

A boltban, ahol Jo dolgozott, az egyik rendszeres vásárló egy közelben lakó "kedves öreg hölgy" volt. Nagyon hamar összebarátkoztak, és nem sokkal később Jo otthagyta a szállót, hogy odaköltözzön új barátnőjéhez, aki nemcsak nevelőanyja, de nemsokára anyósa is lett. Hozzáment Netta fiához, Joseph-hez, egy kereskedőhajón szolgáló tengerészhez. Jo először életében sugárzóan boldog volt. Férje tizenhat évvel volt idősebb nála, akibe ugyan eleinte nem volt szerelmes, de végre otthonra lelt. Akarták őt jó és kedves emberek. A biztonság miatt házasodott meg, és ezt most meglelte. Később, amikor Joseph egyszer egy tengeri útjáról tért haza, Jo beleszeretett. Ezt ő "bizsergésnek" hívja.