Ha a jelöltnek megtetszik a hely, és örömmel fogadja mind a jogokat, mind a kötelességeket, megteszi, amit kell, és elfogadja örökbefogadó apjának a fennhatóságát és vezetését, mint gondoskodásának jelét, akkor valószínűleg ő is be fog lépni. Nem kell tökéletesnek lennie, hogy megfeleljen, és miután belépett, teret adnak neki, engedményeket kap és időt szánnak rá. Teljesen egyértelműek lesznek számára a ház szabályai, de mindenki tudja, hogy időre van szüksége., amíg megtanulja, és be is tartja azokat. Az örökbefogadott gyermekek számára néha évekbe kerül, amíg végleg megszoknak. A végén minden rendben lesz nála. Lehet, hogy elmegy, de az otthon lehetősége örökre megmarad, bármikor visszajöhet; bármilyen bántóan viselkedik is, atyjának szeretete nem fogy el. Végül a hely szelleme teljesen úrrá lesz benne; éretté válik, és megérti, hogy tényleg szükség van rá. Egyszerre sokkal könnyebb lesz betartani a szabályokat, sőt azok egyáltalán nem is tűnnek majd szabályoknak. Valószínűleg rábíznak egy-két, az atyja számára elvégzendő felelősségteljes feladatot. A végén annyira ráhangolódik atyja hangjára, hogy egyetlen szó is elég lesz, és ő repül hozzá, és izgatottan kérdezi:
- Igen? Mit akarsz, hogy cselekedjem?

A család képét csak még jobban megerősítette bennem, amit azoknál látok, akik megtanultak bízni a családfőben. Nemhogy beszűkültek és ítélkezők nem lettek, de kiszélesedett a látókörük, és megnőtt bennük a szeretet. Elsősorban nem az ajándékok iránt érdeklődnek, hanem teljesen lenyűgözi őket az ajándékozó személye. Nem megszállottak, hanem valódiak; lelkületük valamiképpen döntően beleillik a valóságba. Lehet, hogy azon a göröngyös úton járnak, ami Jézus szerint az egyetlen út a hívők számára, azonban valami mégis örömre készteti őket, még ha sajog is a lábuk. Általában drágán megfizettek örömükért, és úgy tűnik, ez egyszerűen mindent megér nekik. Meg vannak róla győződve, hogy ők a legnagyobb bűnösök, ugyanakkor úgy tudják, hogy ők kapták a legnagyobb bocsánatot.
Amennyire tőlük telik, megpróbálják úgy felállítani a fontossági sorrendet, hogy Isten legyen az első, jól tudván, hogy az evangéliumok olvasása egyértelművé teszi, hogy ez minden egyéb alapja. És ahogyan már Peter Ball esetében is megjegyeztem, ez nem úgy hat másokra, hogy bűneiket kezdik elemezgetni az elkeseredés és önutálat gyötrelmei között - amint az nálam volt -, hanem megérzik, hogy mindennek a szeretetnek és melegségnek a forrása egészen biztosan tesz valamit értük is. Én is megérzem rajtuk keresztül Isten optimizmusát, ami felvidít és fel is bátorít. Emlékszem, egyszer meglátogattuk Petert az egyik barátommal, James-szel, akinek a keresztény élete ugyanolyan gyötrelmesen folyt, akár az enyém. Hárman mintegy órát beszélgettünk, és amikor James és én már úton voltunk vissza Hailshambe, egyszer csak vágyakozó zavartsággal a hangjában megszólalt:
-Ő egy másfajta Istent ismer, mint én. Az ő Istene gyengéd.

Nem úgy értette, gyenge, úgy értette, hogy gyengéd. Meleg, gondoskodó, következetes, határozott, megbocsátó és megbízható - akár egy atya. Ugyanazt a bőven áradó, szenvedélyes, hozzáértő gondoskodást éreztem meg Paul Turnier, egy keresztény író műveiben is, melyek újból és újból hozzásegítettek a lelki józansághoz. Egyik könyve, a The Adventure of Living (Az élet kalandja), nagy lökést adott, hogy kiszálljak végre a vallásosság ördögi köréből, és felfedezzem, mit jelent Jézus követőjeként egy valódi világban valódi életet élni. Ugyanis egy hatalmas és izgalmas titok közepette élünk.

Bármit is állítok ezekben a sorokban, egyáltalán nem biztos, hogy amin én keresztülmentem, azon másnak is keresztül kell mennie, és semmi jogom sincs ahhoz, hogy bárkit is belepasszírozzak saját lményeim kis dobozába. Olyan könnyű tévedni, olyan könnyű úgy dönteni, hogy ha Isten tett valamit kedden, akkor ugyanúgy fog tenni szerdán is; olyan könnyű saját megtérésünkről úgy prédikálni, hogy ennek mindig így kell történnie, ahelyett, hogy felfedeznénk, Isten természetéből adódóan mennyire összetett és sokgóféle módon foglalkozik az emberekkel. Rengeteg hívőt ismerek, és valamennyien különbözőek - dicsőségesen különbözőek. Egykoron - valami furcsa okból kifolyólag - úgy gondoltam, végső célunk, hogy valamennyien hasonlóak legyünk, de ma már nem így gondolkodom. Szeretem a különbségeket, és azt hiszem, Isten is szereti. A hitben rejlő alapvető hasonlóság ellenére ki lehetne sokkal Pál-szerűbb, mint Szent Pál, Péter-szerűbb, mint Szent Péter és Jézus-szerűbb, mint Jézus? Én nem akarok olyan lenni, mint valaki más, és senki nem akarok arra kényszeríteni, hogy olyan legyen, mint én - Isten látja lelkem!Én azzal az Istennel akarok hátborzongatóan izgalmas módon végtelen összhangba kerülni, akinek szélja, hogy belőlem a lehető legjobb "Adriant" faragja. Ezalatt még az is megeshet, hogy a család hasznos tagja leszek, és képes leszek segíteni az újonnan érkezőknek. Ezt kívánom!
MIndeközben saját kalandm egyáltalán nem tűnik kalandnak. Nap mint nap, miután kivettem részem abból az emberpróbáló feladatból, hogy a reggeli káoszból három célszerűen felöltöztetett és felszerelt gyereket állítsunk ki, leülök, hogy elvégezzek három dolgot.

Először is elolvasok egy fejezetet az Újszövetségből. A Jeruzsálemi Bibliát olvasom, mert szeretem a fejezetek beosztását és a szedését. Korábban sohasem olvastam rendszeresen a Bibliát. Amikor megpróbáltam, csak egy pár versig jutottam el, amelyeket aztán pesszimistán a fejembe passzíroztam, azt remélvén, hogy a jelentésének vagy fontosságának egy-két cseppje szétterjed bennem. Most azzal a céllal olvasom, hogy megtaláljam a fejezet tágabb mondanivalóját, és megállok és elgondolkodom, ha valami felkeltette az érdeklődésemet. Most éppen az evangéliumokat olvasom, mert egyszerűen lenyűgöz, amit Jézus Krisztus valóban mondott. Kicsit megnehezíti a dolgot, hogy elmém továbbra sem teljesen mentes az előítéletektől és korábbi képzetektől, de ennek ellenére azt is látom, hogy Jézus Krisztus teljes evangéliuma, sajnos, nem igazán felelne meg a legtöbb általam ismert gyülekezetnek. Azt is látom, hogy mindezek ellenére Ő maga vinne gyógyulást és vigasztalást az embereknek ugyanazokba a közösségekbe, amelyek azt a mélyen megyökerezett meggyőződést dédelgetik magukban, ohgy ők túl rosszak vagy jelentéktelenek ahhoz, hogy beléphessenek oda, amit Jézus Krisztus Isten Királyságának nevez.

Érdekes módon, ahogy felfedezem a rendszeres bibliaolvasás szabadságát, egy közeli barátom a maga szabadságában tudatosan és megfontoltan úgy döntött, hogy néhány hónapra felfüggeszti a rendszeres bibliatanulmányozást, ami sok éven át napi rutinjává vált.
Örömmel elfogadom azt a különbséget, ami egyéni szükségeink és a betöltésük felé vezető utak között fennáll.
Másodszor, imádkozom. Végre megtaláltam az imádkozásnak azt a módját, amelyik nem rémese unalmas vagy értelmetlen vagy reménytelenül akadozó. Itt fekszik előttem az asztalon egy kupacban mintegy harminc boríték. Kívül mindegyikre egy vagy több nevet írtam. Belül minden zárt borítékban az emberekre vonatkozó írott imádság található. Mindennap egyenként végigveszem a borítékokat, és arra kérem Istent, tegyen meg mindent, amire nekik szükségük van. Ha rosszkedvű vagy búvalbélelt vagyok, gyorsan átlapozom őket, és egyszerűen csak ennyit mondok:
- Áldd meg őt meg őt meg őket...
Ha békesség van bennem, igyekszem imáimba egy kis kreativitást vinni. Például meglehet, hogy képzeletben összehozom az adott személyt Jézussal, és megpróbálom kitalálni, mi sülne ki ebből a találkozásból. Máskor pedig kinek-kinek megfogom a kezét, és imádkozom mindkettőnkért. Néha Jézust egy nyitott ajtó elé képzelem, aki személyesen üdvözöl mindenkit, és behívja őket. Valamennyien másképp reagálnak rá. Néha egészen érdekes dolgok esnek meg ezekben a "képzeletekben". Hogy ezek vajon teljesen a képzelet szüleményei vagy valami mások, azt nem tudom,. Mostanában egyfajta felelősség kezd bennem kialakulni ez iránt a kis csoport iránt, és örömöt jelent nap mint nap velük és Istennel találkozni. Általában, mielőtt bármit is tennék, megvallom a bűneimet , és ezek után megkísérlem, hogy pár percet Isten irántam érzett szeretetének meleg tengerében töltsek. Mindezt megpróbálom végigcsinálni, bárhogy érzem magam. Korábban felhagytam volna minden további kísérletezéssel, hogy kapcsolatot teremtsek Istennel, ha felkelésem után levert voltam, vagy ha Bridgettel átestünk egy triviális dolgon kipattant monumentális vitán. Mostanra sokkal jobban tudom, mi a különbség a vérmérséklet és a leki hiba közt, és sokkal inkább tudatában vagyok, hogy Isten mindenképpen - és valószínűleg még inkább - találkozni akar velem, amikor lehetetlenül viselkedem, mint amikor az egyik kis angyalkájának képzelem magam.

Harmadszor pedig írok - legalábbis megpróbálom. Gyakran vannak látogatóink, és más otthon dolgozókhoz hasonlóan tudom, ez egy édes-savanyú étel. Szeretek másokkal találkozni - először is, mert szeretem az embereket, másodszor nagyon jól illenek azon dolgok listájára, amelyek "megkímélnek attól, hogy hozzá kelljen kezdeni egy ijesztően üres lap teleírásához." Ezen a listán olyan alapvető tevékenységek találhatk, mint a fürdőszobába menés, kávékészítés, fülvakargatás, telefonfelvevés, fésülködés és bármi más, ami késlelteti azt a pillanatot, amikor tollunk először érinti a papírt. MInt mondtam, kívülről mindez egyáltalán nem tűnik kalandnak, azonban egyre nagyobb élményt jelent egy fejtetőre állított világban élni, ahol egy olyan szenvedélyes és humoros Isten irányít, aki azt akarja, hogy az emberek ugyanolyan szabadok, együttérzők, alkotókedvűek, odaszántak legyenek, mint Jézus is volt. Isten bocsássa meg nekünk, hogy Jézust sokáig "élhetetlennek" mutattuk be; amolyan tutyimutyi alaknak, aki már alig várja hogy elhagyhassa ezt az utálatos világot, és visszatérhessen a menny makulátlan légkörébe. Ahogy most olvasom az evangéliumokat, egy olyan Jézus képe rajzolódik ki előttem, aki testestől lelkestől együttérzett nemcsak az emberekkel, de a természettel is. Gyógyított, segített, táplált, megharagudott, sírt, evett, ivott, verejtékezett és meghalt. Ennek a világnak szóló üzenete meg nem alkuvó és hihetetlenül igényes volt, azonban a sérült és bűnös emberekkel igen finoman és tapintatosan foglalkozott, kivéve, ha a vezetők képmutatásával találkozott, akor ugyanis rettentő mértékben dühbe gurult. Én csak annyi mondhatok, hogy mindenki folytathatja az Ő ebben a világban elkezdett kalandját és küldetését.

Azonban az is világosnak tűnik, hogy addig semmi megdöbbentő nem fog történni senki életében, amíg el nem kezdi azt tenni, amit Jézus egyszerűen a növekedés feltételeként határozott meg. Azaz, életünkben a legfontosabb "Isten országának a keresése" kell legyen. Ezért teszek mindennap úgy, ahogy teszek. Én is részese akarok lenni ennek a kalandnak. Nem akarok életem hátralévő részében más keresztényekkel hetente összejárni, hogy a vallást csupán a hobbi szintjére degradáljam. Azt akarom, hogy Isten az én mogorva, irigy és kritikus természetemet valahogyan átformálja, és kiküldjön engem, hogy őérte piszkoljam be a kezeimet a valódi világban. Ez jelenleg mission impossible, "lehetetlen küldetés", azonban Jézus maga mondta, hogy ami lehetetlen az embernek, az nem lehetetlen Istennek".

A szívem megszakad azokért, akik számára a "hívő élet" olyan, akár egy maratoni gyaloglás bokáig érő sárban. Egyesek kihullanak, mások továbbmennek, de valamennyien azon tűnődnek, mi ez az egész? Miért van az a sok hegycsúcs és völgy? Miért olyan kevés a béke? Miért tűnik úgy egyes hívőkről, hogy nekik sikerült - az a valami?
Nincs megfelelő válaszom. A legtöbbször én is csak vánszorgok, de három dolog lenyűgöz. Az egyik Jézus személye, a másik, hogy Isten szeret engem, a harmadik pedig annak biztos tudata, hogy az életemből semmi sem veszett kárba. Valamennyi velem együtt csellengőnek és hívő bűnösnek könnyes szemmel írva azt tudom mondani, hogy Isten áldja meg őket, bármilyen úton kell is járniuk. Legyenek óvatosak azokkal az egyszersmindenkorra-megoldásokkal, de kitartás - Ő meg fog menteni!

"Azon a napon - így szól az Úr - összeszedem a sántákat, összegyűjtöm a szétszórtakat, akikre veszedelmet hoztam. A sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek, és az Úr uralkodik fölöttük a Sion hegyén, mostantól mindörökké." (Mikeás 4, 6-7)

--Szegény AP, tényleg sajnálom, hogy számára Jézus e világi küldetése csupán kaland, - és MEGHALT. -


---Mi is a TANULSÁGA ennek a könyvnek ?

Ez lenne ?



- mert az, hogy végül is (valahogy csak be kell fejezni...?) odaír egy ószövetségi idézetet, ami ugyan prófécia,- de saját vallomása szerint nem tudja, KIRE vonatkozik, mert "kevés a béke", miszerint ő nem találta meg Jézusban a BÉKESSÉG FEJEDELMÉT, ez számunkra nem "tanulság."

- Az csak nem lehet tanulság, hogy "együtt sírunk, nevetünk a bukdácsolásainkon", vagyis, hogy a "verembe esett" embertársunkon úgy segítünk, hogy a verem felső szélén "biztosítjuk együttérzésünkről."


Kedves nX!

Érdeklődő szeretettel kérdezem, számodra mit adott ez a könyv ?

Loisz

Kedves Loisz!

Elmondom, mit adott. Elsősorban azt az érzést, hogy jé, van még egy ilyen ember a világon, mint én! Ez elmondhatatlanul jó érzés, főleg, ha az ember a "valóságban" nem találkozik ilyen hozzá hasonló méltatlan alakokkal a keresztények között.
Mellesleg szólva rühellem azt a képmutatást, amikor mézesmázas szavakat használnak a hideggyilkoláshoz az Úr nevében drága keresztyén testvérek.

nX

Ajánlás

Ezt a könyvet az emberek azon kivételes csoportjának ajánlom, akiket az Atyaisten oly szenvedélyesen szeret: a megtört szívűeknek.

Kedves Loisz!

Veled ellentétben én próbálom megérteni a "másképp gondolkodókat", ezért azt gondolom, hogy VAN helye a "komoly áhítatos könyv" felrakásának is, továbbra se fogok kampányt indítani "az 1800-as évek aktuális bölcsességeinek" felrakása ellen, igen, igen, én is úgy gondolom, hogy van, ami időtálló, és ma is közvetíti Isten üzenetét.

mindazonáltal ne zárjuk ki, hogy MÁSféle emberek is léteznek, mint a "normális hívők" (ezalatt mindenki általában MAGÁT szokta érteni, a vele egyformán gondolkodókkal egyetemben)
nekem például áldás volt ez a könyv, eddig még nem olvastam papíron, és köszönöm nx-nek, hogy feltette

gondolom, hogy nem valami nagy referencia, de életemben először most pénteken olvastam fel "prédikáció" keretében irodalmi műből: ez az idézet AP könyvéből volt

"belülről nézve" és a visszajelzések szerint is áldás volt a gyülekezetnek...

Kedves nX és net2rist!

-Jól van,- az biztos, hogy mindenki magából indul ki, amikor valamire reagál.-
nX kérdezett, én feleltem.
-Mások is feleltek,- legyen nektek a ti hitetek szerint. Ha nX az Úr kezéből vette az indíttatást, hogy ezt tárja olvasói felé és hittel teszi, bizonyára megáldhatja Isten.
-És ha net2rist talált benne olyan pozitívumot, amit felhasználhatott továbbadásra, azon is nyugodhat Isten áldása.- Minden a hiten múlik.
-Én összességében és szellemiségében nem találok az íróval lélekazonosságot.- Az én bibliaismeretemben és hitvilágomban nem szerepel: a "szenvedélyes és humoros" Isten,- ez antropomorf tulajdonság-, csak a SZENTSÉG ÉS SZERETET Istene. Az isteni üdvtervben Jézus Krisztus küldetése nem ott ért véget,- hogy : meghalt, - Hanem FELTÁMADOTT, bűnt és halált legyőző Úr az Atya Isten jobbján, aki helyet készít az övéinek az Ő dicsőségében.- Szerintem ez az örök EVANGÉLIUM és ebben van a "TELJES ÖRÖM", amit Jézus ad az övéinek.

Üdv
Loisz

Kedves Loisz!

Nem kívánom ízekre szedni a könyvet, -igen,voltak benne meghökkentő részek is, de pl. ezekkel a gondolatokkal egyhúron tudok pendülni:

"Azonban az is világosnak tűnik, hogy addig semmi megdöbbentő nem fog történni senki életében, amíg el nem kezdi azt tenni, amit Jézus egyszerűen a növekedés feltételeként határozott meg. Azaz, életünkben a legfontosabb "Isten országának a keresése" kell legyen. Ezért teszek mindennap úgy, ahogy teszek. Én is részese akarok lenni ennek a kalandnak. Nem akarok életem hátralévő részében más keresztényekkel hetente összejárni, hogy a vallást csupán a hobbi szintjére degradáljam. Azt akarom, hogy Isten az én mogorva, irigy és kritikus természetemet valahogyan átformálja, és kiküldjön engem, hogy őérte piszkoljam be a kezeimet a valódi világban. Ez jelenleg mission impossible, "lehetetlen küldetés", azonban Jézus maga mondta, hogy ami lehetetlen az embernek, az nem lehetetlen Istennek."