András

András Simon Péternek volt a testvére, és mind a ketten halászok voltak (Márk 1,16–18). Bethsaidában, a galileai tenger (a mostani Kineret-tó) partján fekvő városban született (János 1,45).

András először Keresztelő János tanítványa volt. A Jézus Krisztus megkeresztelése utáni napon János így szólt Jézusra tekintve: „Imé az Isten Báránya!” Ezt meghallotta András is egy másik tanítvánnyal egyetemben, erre otthagyták Jánost és mindketten Jézus követőivé váltak. Másnap András így szólt testvéréhez, Simon Péterhez: „Megtaláltuk a Messiást”, és Jézushoz vezette őt (János 1,35–43). Amint egy későbbi alkalommal a galileai tengeren halásztak, Jézus tanítványainak hívta el őket: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4,18–20).

András Macedóniában, Görögországban, Szkítiában, Kisázsiában, Oroszországban és más Ázsiai országokban hirdette az evangéliumot.

Egy 3. századi könyv, az András cselekedetei szerint Andrást Kr. u. 60-ban feszítették keresztre Patrasban, Görögországban. Két napig szenvedett a kereszten, miközben bátorította és tanította a köréje gyűlt embereket. Halála előtt, amint eljött érte az Úr, mennyei fény ragyogta körül, majd kibocsátotta lelkét.

Bertalan

Bertalan azt jelenti arámi nyelven, hogy „Talmai fia". Ez a családi neve ennek az apostolnak, keresztneve valószínűleg Nátánáel (János 1,45). Bertalan a galileai Kánában született (János 21,2).

A rákövetkező nap, hogy András Jézus Krisztushoz vezette Pétert, Jézus tanítványának hívta el Bertalant, és azt mondta róla: „Imé egy igazán Izráelita, a kiben hamisság nincsen" (János 1,47). Nátánáel pedig így kiáltott fel: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya!" (János 1,47–49). E tény fölött általában átsiklanak, és Pétert említik, mint az első tanítványt, aki felismerte, hogy Jézus Isten Fia.

Bertalan számos országban, de legfőképp Indiában és Örményországban hirdette az evangéliumot.

Örményországban, Albinopolisban halt mártírhalált. Megverték, azután elevenen megnyúzták, majd keresztre feszítették, végül pedig lefejezték.

Filep

Az András és Péter elhívása utáni napon Jézus Krisztus találkozott Galileában Fileppel, és azt mondta neki: „Kövess engem". Filep felismerte Jézusban a Megváltót, és ezt Nátánaellel (Bertalannal) is közölte: „A ki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát." Ezután mindketten Jézus tanítványai lettek (János 1,43–46).

Filep Bethsaidából származott, ugyanabból a galileai városból, ahonnan Péter és András.

Miután Jézus meghallotta Keresztelő János halálhírét, egy puszta partrészre hajózott, ahova nagy tömeg követte Őt. Jézus megszánta a sok embert, tanítani kezdte őket, és meggyógyította betegeiket. Fileptől megkérdezte, hogyan tudnák az éhes sokaságot jóllakatni, ezt pedig csak azért, hogy próbára tegye őt. Filep rögtön azt kezdte számolgatni, hogy mennyi pénzre lenne szükségük élelem vásárlására, és nem gondolt arra, hogy elég Isten erejére támaszkodniuk. Jézus azután csodálatos módon megszaporította a meglévő öt kenyeret és két halat. A sokaság, melyben 5000 volt csak a férfiak száma, jóllakott (János 6,1–13. Máté 14,13–21).

Utolsó vacsorájukon Filep nem értette meg Jézusnak a következő szavait: „Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt", mert azt mondta neki: „Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk!" Jézus azt felelte: „a ki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?" (János 14,6–14)

Filep hagyomány szerint Franciaországban, Oroszország déli részén és Kisázsiában prédikált.

Úgy tartják, hogy a mai Törökország területén levő városban, Hierapoliszban szenvedett mártírhalált.

Jakab, az Alfeus fia

Nem sokat tudunk erről az apostolról. Az egyik elképzelés szerint Máténak (Lévinek) volt a testvére, mert a Biblia alapján Máté apját szintén Alfeusnak hívták (Márk 2,14). Mások úgy gondolják, hogy ő az a „kis Jakab", akinek az anyja, Mária, jelen volt Jézus halálánál (Márk 15,40. Máté 27,56).

Jakab Perzsiában prédikált.

Halálával kapcsolatban két változat van. Az egyik szerint kilencvennégy éves korában a zsidók megverték, megkövezték és végül bunkósbottal szétverték az agyát. A másik változat szerint Perzsiában feszítették keresztre.

Jakab, a Zebedeus fia

Jakab apostol János testvére volt. Egyik nap, amikor apjukkal, Zebedeussal halásztak, Jézus Krisztus elhívta őket tanítványainak. Ők azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és Jézussal tartottak (Máté 4,21–22. Márk 1,19–20).

Valószínű, hogy Jakab Mária testvérének, Saloménak volt a fia, tehát Jézus unokatestvére (Máté 27,56. Márk 15,40. János 19,25). Jánossal és Péterrel együtt Jakab állt a legközelebb Jézushoz. Ők hárman voltak jelen Jairus leányának feltámasztásakor (Márk 5,37), Jézus megdicsőülésekor (Márk 9,2–9. Máté 17,1–9. Lukács 9,28–36) és Jézus letartóztatása előtti imádkozásakor a Gecsemáné kertjében (Márk 14,32–42. Máté 26,36–46).

A hagyomány szerint Jakab volt az első keresztény misszionárius Spanyolországban.

Jakab volt az első az apostolok között, aki vértanúhalált halt. Heródes Agrippa király ölette meg (Csel. 12,2) kb. Kr. u. 43-ban. Clement szerint, miközben Jakabot a vesztőhelyre vezették, olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy vádlója megbánta tettét, és bocsánatot kért tőle. Ez az ember helyben meg is tért kereszténynek, és azt kérte, hogy Jakabbal együtt halhasson meg vértanúként. Egyszerre fejezték le kettejüket.


János

János gyakran említi úgy magát, hogy ő az a tanítvány „akit szeret vala Jézus" (János 13,23).

János apostol Zebedeus fia és Jakab testvére volt (Márk 1,19–20), és lehetséges, hogy Jézus Krisztus unokatestvére is (Máté 27,56. Márk 15,40. János 19,25). János és Jakab halásztársak voltak Péterrel és Andrással (Lukács 5,10). Jézus „Boanergesnek", azaz a mennydörgés fiainak nevezte Jakabot és Jánost (Márk 3,17). Amikor egy samaritánus falu megtagadta Jézus befogadását, János és Jakab megkérdezte Tőle, akarja-e, hogy tüzet parancsoljanak alá az égből a falura? Jézus megdorgálta őket: „Nem tudjátok minémű lélek van bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa." (Lukács 9,55–56). Egy másik alkalommal János és Jakab Jézushoz mentek az anyjukkal, aki arra kérte Jézust, hogy mikor eljön majd az Ő országában, engedje a két fiút jobb illetve balkeze felől ülni. Jézus azt felelte, hogy ezt nem az Ő dolga megadni, „hanem azoké lesz az, a kiknek az én Atyám elkészítette." (Máté 20,20–28)

János, Jakab és Péter jelen volt Jairus leányának feltámasztásakor, Jézus megdicsőülésekor a hegyen és letartóztatása előtti imádkozásakor a Gecsemáné kertjében. Jézus letartóztatásának éjjelén János és Péter követte Őt a főpap palotájába. János volt az egyetlen apostol, aki jelen volt Jézus keresztrefeszítésénél, ahol Jézus az ő gondoskodására bízta az anyját (János 19,26–27).

Mikor János és Péter meghallotta Mária Magdalénától, hogy a kő elvétetett a sírról és Jézus Krisztus holtteste nincs benn, odafutottak és bementek, hogy ők is meggyőződjenek.

Az Apostolok Cselekedetei általában együtt említi Jánost és Pétert. Együtt prédikáltak, együtt gyógyították a betegeket és együtt kerültek börtönbe. János „oszlop" volt az apostolok között (Gal. 2,9). Ő a szerzője János evangéliumának, amelyet az ázsiai Efezusban írt Kr. u. 90 körül. Ugyancsak ez idő tájban írta leveleit is. Domitianus császár az egész Római Birodalomban kegyetlen keresztényüldözésbe fogott. Jánost Rómába vitette és elevenen forró olajba eresztette. Jánosnak semmi baja sem lett, erre a császár Patmosz szigetére száműzte. Ott mutatta meg neki Jézus Krisztus a jövőt és az Apokalipszist, amelyet az apostol lejegyzett és amely a Jelenések könyvében olvasható.

János Palesztinában és Kisázsiában hirdette az evangéliumot. Jelképe a sas.

Domitianus halála után János kiszabadult Patmosz szigetéről és Efezusban lakott haláláig, ahol Mária is el van temetve. Kr. u. 98–100 körül, kb. 100 évesen halt meg csendesen. Ő volt az egyetlen apostol, aki természetes halállal halt meg.

Júdás (nem Iskáriótes)

János úgy említi ezt az apostolt, mint „Júdás (nem az Iskáriótes)" (János 14,22). Máténál ő a „Lebbeus, a kit Taddeusnak hívtak" (Máté 10,3), Lukács pedig azt írja róla, hogy Jakab fia (Lukács 6,16). A Biblia nem ír sokat erről az apostolról.

Júdás Mezopotámiában és Perzsiában hirdette az evangéliumot.

Az egyik hagyomány szerint mágusok ölték meg Perzsiában kövekkel és furkósbotokkal, a másik szerint Kr. u. 72-ben feszítették keresztre Edesszában, a mai Törökország területén.

Máté

A Máté — arám nyelven „Isten ajándéka" — nevet Jézus Krisztus adta ennek az apostolnak. Márk és Lukács evangéliumában Lévi néven szerepel (Márk 2,14. Lukács 5,27–29). Vagy Lévi volt az eredeti neve, vagy a Lévi törzséből származott.

Máté vámszedőként dolgozott, útvámot szedett be az utazóktól a római kormány számára. A zsidó vámszedőket, akik pénzt gyűjtöttek Róma számára, saját népük árulónak tekintette és megvetette. Bűnösöknek pedig azért tartották őket, mert úgy jutottak nyereséghez, hogy több pénzt szedtek be, mint amennyit a római törvény előírt.

Jézus Mátét munkája közben, vámszedő asztalától hívta el. Azt mondta neki: „Kövess engem!", és erre Máté rögtön otthagyta munkáját és követni kezdte Őt. Ezután Máté nagy lakomát rendezett Jézus és tanítványai számára a saját házában, amelyen más vámszedők és bűnösök is részt vettek (Máté 9,9–13. Márk 2,13–17. Lukács 5,27–32). Mikor az írástudók és farizeusok meglátták ezt, megkérdezték a tanítványoktól: „Miért eszik ez a ti Mesteretek a vámszedőkkel és a bűnösökkel együtt?", mire Jézus így felelt:

„Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem az igazakat hivogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre." (Máté 9,12–13)

Ő a szerzője Máté Evangéliumának. Jézus egyes csodatételei és tanításai csak ebben az evangéliumban szerepelnek. Egyedül Máté könyve ír a szentek feltámadásáról Jézus halála után és Jeruzsálemben való megjelenéséről. Csak ebben az evangéliumban olvasható, hogy a farizeusok lepecsételték Jézus Krisztus sírját és őrizet alá helyezték.

John Foxe a Mártírok könyve című művében beszámol arról, hogy Máté Egyiptomban és Etiópiában prédikált.

Máté az etiópiai Nadabah városában halt mártírhalált Kr. u. 60-ban: dárdával ölték meg.

Simon Péter

Péter volt a leglelkesebb és a legbátrabb az apostolok között.

Jézus első találkozásuk alkalmával a következőket mondta neki: „Te Simon vagy, a Jóna fia; te Kéfásnak fogsz hivatni (a mi megmagyarázva: Kőszikla)" (János 1,43). Kéfás arám szó és sziklát jelent, pontúgy mint a görög petrosz, melyből a Péter név ered. A Péter nevet akkor kapta, amikor felismerte, hogy Jézus a Krisztus. Jézus megkérdezte a tanítványaitól, hogy „Ti pedig kinek mondotok engem?", mire Simon így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia". Jézus így válaszolt:

„Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen." (Máté 16,17–19)

Valószínűleg Péter vezető szerepére utal a két csodálatos halfogás is. Az első alkalommal Péter, András, Jakab és János egész éjszaka együtt halásztak a galileai tengeren, de nem fogtak semmit. Péter Jézus felszólítására újból kievezett a mélyre, és annyi halat fogott, hogy szakadozott a háló (Lukács 5,1–11). Azután hajóikat szárazra vonták, mindenüket elhagyták, és mind a négyen követni kezdték Jézust, aki azt mondta nekik: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok" (Máté 4,18–20. Márk 1,16–18).

A második csodálatos halfogás Jézus feltámadása után történt. Péter és még hat más tanítvány visszatérőben volt egy egész éjszakai sikertelen halászatról a galileai tengeren. Jézus kérésére, aki a parton állt, és akit nem ismertek fel, kivetették a hálót a hajó jobb oldalánál és annyi halat fogtak, hogy kivonni sem bírták. János akkor így szólt: „Az Úr van ott!", erre Péter azonnal magára vette az ingét, beugrott a tengerbe, és kiúszott a partra (János 21,1–7).

A halfogás „emberek halászását", azaz lélekmentést jelképez. Első alkalommal kifejezetten Péternek szólt a parancs a kievezésre, másodszor az összes jelenlévő apostolnak.

Péter harmadszor is részt vett egy rendkívüli halfogáson. Az adószedők pénzkövetelésére Jézus elküldte Pétert a tengerre azzal a megbízással, hogy vonja ki az első halat, ami a horgára akad, majd nyissa ki annak a száját. Pénzt fog találni abban, azt majd adja oda az adószedőknek kettejük adójaként. Ez úgy is történt (Máté 17,24–27).

Jézus feltámadása után is megerősítette Péter vezető szerepét. Jézus háromszor kérdezte meg Pétertől, hogy szereti-e Őt? Péter három „Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged!" feleletére Jézus a következőkkel bízta meg őt: „Legeltesd az én bárányaimat!", „Őrizd az én juhaimat!" és „Legeltesd az én juhaimat!". Ugyanakkor azt is megjósolta neki, hogy mártírként fog meghalni: keresztre fogják feszíteni (János 21,13–19).

„Simon, akit Péternek hívnak" mindig első helyen szerepel az apostolok felsorolásában (Máté 10,3. Márk 3,13. Lukács 6,14). Az Új Testamentum könyvei számos cselekedetét említik. Egy-két tettéről, például vizenjárásáról, még olyanok is hallottak, akik nem ismerik a Szentírást: egy éjjel a tanítványok megrémülve nézték, amint Jézus a tengeren járva közeledik hajójukhoz, kísértetnek vélvén őt. Péter azonban kiszállt a hajóból és a tengeren járva Jézushoz indult. A nagy szél miatt megrémült, kételkedni és amiatt süllyedni kezdett, ám Jézus időben kimentette és megfedte: „Kicsinyhitű, miért kételkedél?" (Máté 14,22–31).

Péter egyszerű, írástudatlan (Csel 4,13) galileai halász volt, aki testvérével, Andrással együtt dolgozott. Házasember volt, mert az evangélium megemlíti, hogy hideglelésben fekvő anyósát Jézus csodálatos módon meggyógyította (Márk 1,29–31).

Péter lelkesedése néha meggondolatlan kijelentésekbe csapott át. Mikor Jézus előre kijelentette az apostoloknak saját halálát és feltámadását, Péter feddeni kezdte Őt: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled." Ekkor Jézus azt mondta neki: „Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra." (Máté 16, 21–23) (Péter a Sátán hatása alatt beszélt.) Meggondolatlanul beszélt Jézus megdicsőülésekor is, amikor azt javasolta, hogy építsenek a hegyen egy-egy hajlékot Neki és a megjelent Mózesnek és Illyésnek (Máté 17,1–4. 9,2–5).

Péter Jézushoz való ragaszkodását mutatja az az eset is, amikor sok tanítvány elhagyta Jézust kemény beszédéért, de az apostolok maradtak, és Péter így szólt a nevükben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." (János 6,68–69)

Péter gyakran kérdezett Jézustól, így például akkor is, amikor az iránt tudakozódott, hogy megbocsáthat-e valaki még hétszer is az ellene vétkező atyjafiának. Jézus azt felelete, hogy nem hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is (megj.: a magyar Biblia helytelenül fordítja hetvenhétnek) (Máté 18,21–22). Azt is megkérdezte Jézustól, hogy mi lesz a jutalmuk az apostoloknak, akik mindent elhagytak azért, hogy Jézust követhessék? Jézus azt válaszolta, hogy mikor Ő majd dicsőségének királyi székébe ül (második eljövetelekor), az apostolok is tizenkét királyi székbe ülnek és ítélik Izráel tizenkét nemzetségét. Amit pedig azután mondott, az vigasztaló minden keresztény számára:

„És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet. Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők." (Máté 19,29–30)

Az utolsó vacsora és az utána történtek bibliai leírásában gyakran találkozunk Péter nevével. Jézus Pétert és Jánost bízta meg a húsvéti bárány elkészítésével (Lukács 22,8). Jézus vacsora után megmosta az apostolok lábait, aminek szimbólikus jelentősége volt, de ők azt akkor még nem értették. Péter azt mondta Jézusnak: „Az én lábaimat nem mosod meg soha!". Jézus így felelt: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám", mire Péter: „Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is!" (János 13,6–10)

Az utolsó vacsora után, az olajfák hegyén Jézus megjósolta az apostoloknak, hogy azon az éjszakán mind megbotránkoznak majd Benne. Péter erősítgette, hogy ő soha sem fog megbotránkozni Jézusban, és inkább meghal Vele, minthogy megtagadja Őt. Jézus ekkor azt is megjósolta Péternek, hogy azon az éjszakán háromszor fogja Őt megtagadni kakasszó előtt (Máté 26,30–35. Márk 14,26–30. Lukács 22,33–35. János 13,37–38).

Azon az éjjelen Péterhez fordulva mondta Jézus, hogy Sátán kikérte az apostolokat Istentől, hogy „megrostálja" őket, de Jézus majd imádkozni fog Péterért, hogy el ne fogyjon a hite, és erősíteni tudja a többieket (Lukács 22,31–32).

Péter bátorságról tett tanúságot, amikor a Jézusért jövő fegyveresek közül levágta a főpap szolgájának a jobb fülét (János 18,10–11). Ugyanakkor még aznap éjjel háromszor megtagadta Jézust a főpap, Kajafás udvarában, és a harmadik alkalommal még esküdözni és átkozódni is kezdett. A kakas azonnal megszólalt. Ekkor megemlékezett Jézus jóslatáról és keservesen sírni kezdett (Máté 26,58–75. Márk 14,66–72. Lukács 22,54–62. János 18,14–27).

Jézus feltámadása napján Mária Magdaléna Péterhez és Jánoshoz futott a hírrel, hogy üres a sír. A két tanítvány futva ment Jézus sírjához. Bár János előbb ért oda, megállt a bejáratnál, és Pétert engedte be maga előtt.

Jézus mennybemenetele után Péter volt az, aki azt javasolta, hogy válasszanak egy másik apostolt Júdás helyett (Csel. 1,15–22).

A Szentlélek pünkösdi kitöltése után az apostolok különféle nyelveken kezdtek szólni. A megdöbbent sokaság tanakodására Péter előállt és az apostolok nevében beszélni kezdett. Elmagyarázta Jézus küldetését, és annak eredményeképpen aznap mintegy háromezren keresztelkedtek meg (Csel. 2,14–41).

Egy másik alkalommal Péter Jánossal meggyógyított egy sántát a templomban, majd a csodára összesereglett népnek az evangéliumot hirdette, mire 5000 férfi tért meg. Ezután a dühös főpapok és sadduceusok bezárták a két apostolt. Másnap a vének, főpapok és írástudók elé állították őket, akik megtiltották nekik, hogy Jézus nevében tanítsanak. Mikor azt megtagadták, megfenyegették őket és szabadon engedték. Ezt követően a tizenkét apostol Istenhez imdákozott bátorságért, és annak következtében beteltek Szentlélekkel. Attól fogva még bátrabban hirdették az evangéliumot (Csel. 3. és 4. rész).

A következő bebörtönzésük alkalmával az Úr angyala kinyitotta a börtönkapukat éjjel és kiszabadította őket. Ezután egyenesen a templomba mentek Igét hirdetni. Újból a tanács elé vezették és ismét kérdőre vonták őket, mire azt felelték: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek." A tanács a megölésükről tanakodott, de Gamáliel, egy törvénytudó farizeus, lebeszélte őket erről. Azzal érvelt, hogyha emberektől van ez a dolog, akkor semmivé lesz, ha pedig Istentől, akkor a tanács fel nem bonhatja azt. Így csupán megverették, de azután szabadon bocsátották őket (Csel. 5,17–42). Az apostolok ezt követően megállás nélkül hirdették Jézus Krisztust és a megtértek száma napról napra nőtt.

A Biblia több csodát is megemlít, ami Péter működése során történt. Liddában Jézus Krisztus rajta keresztül gyógyított meg egy Éneás nevű embert, aki nyolc év óta ágyban feküdt gutaütés miatt (Csel. 9,32–35), Joppéban pedig feltámasztotta a szegényeket pártoló keresztény Tábithát (Csel. 9,32–42).

Joppéban egy nap imádkozás közben Péternek látomása volt. Egy nagy lepedőt látott leereszkedni az égből, benne mindenféle, a zsidók törvénye szerint tisztátalan állattal, egy hang pedig azt mondta neki, hogy öljön és egyen. Mikor Péter azzal érvelt, hogy ő nem evett még semmi tisztátalant, a hang azt mondta neki: „A miket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak." Ez még kétszer megismétlődött, és Péter később megértette a jelentését: az evangéliumot hirdetniük kell a pogányoknak is, nemcsak a zsidóknak, mert egy ember sem közönséges vagy tisztátalan (Csel. 10., 11. rész).

Pétert a későbbiekben Heródes Agrippa király börtönbe záratta, ahonnan az Úr angyala éjjel megint kiszabadította (Csel. 12. rész).

Péter a szerzője két könyvnek: Péter 1. levelének és Péter 2. levelének.

Eusebius azt írja Egyháztörténetében, hogy Péter Pontusban, Galáciában, Bithiniában, Kappadóciában és Ázsiában hirdette az evangéliumot.

A császár parancsára feszítették keresztre Kr. u. 68 körül Rómában. Tertullianus és Órigenész szerint Péter azt mondta, ő nem méltó arra, hogy Jézus Krisztushoz hasonló módon feszítsék keresztre, ezért saját kérésére fejjel lefele feszítették meg.

Simon Zelotes

Ez az apostol Simon Zelotes néven szerepel Lukács 6,15-ben és az Apostolok Cselekedetei 1,13-ban. „Simon, a kananita" néven említi Máté 10,4 és Márk 3,18. A görög zelotes szó buzgót jelent, a kananita pedig az arám kanna’ah-ból ered, ami szintén buzgót jelent. Vagy a fanatikus zélóták pártjához tartozott, amely ellenezte a római megszállást, vagy a zsidó törvény buzgó követője volt.

Simon Zelotes Egyiptomban, Mauritániában, Líbiában, Afrika más részein és Angliában hirdette az evangéliumot.

Angliában feszítették keresztre Kr. u. 74-ben.


Tamás

János evangéliuma Tamást Kettősnek nevezi (János 11,16.20,24). Az eredeti görög szövegben Didymus szerepel, ami ikret jelent.

Egy alkalommal, mikor Jézus arra készült, hogy visszatér Júdeába, tanítványai megkérték, hogy ne menjen, mert a zsidók meg akarták már egyszer kövezni. Tamás azonban azt javasolta bátran: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele" (János 11,1–16).

Jézus az utolsó vacsorán azt mondta tanítványainak, hogy elmegy helyet készíteni nekik az Atya házába, és: „hogy hová megyek én, tudjátok; az útat is tudjátok." Tamás azt kérdezte: „Uram, nem tudjuk hová mégy; mimódon tudhatjuk azért az útat?" Jézus azt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt." (János 14,1–7)

Tamás hitetlensége miatt Kételkedő Tamásként ismert. Feltámadása napján Jézus megjelent tanítványainak, de Tamás nem volt jelen. Később a többiek elmondták neki, hogy mi történt, de ő nem hitte el és azt mondta: „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem." Nyolc nap múlva ismét megjelent nekik Jézus és meggyőzte Tamást is: „És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek." (János 20,24–29)

Tamás a hét tanítvány között volt, akik a galileai tengernél halásztak Jézus feltámadása után, mikor Jézus újból megjelent nekik (János 21,1–2).

Tamás Indiában hirdette az evangéliumot, valamint a pártusoknak, médeknek, perzsáknak és más népeknek.

Indiában ölték meg lándzsával. Azt mondják, hogy Madras külvárosában, Mylapore-ben van eltemetve.

Mátyás

Jézus mennybemenetele után a tanítványok két férfi közül választották ki Júdás helyettesét: József Justus és Mátyás közül, akik velük jártak és Jézussal „a János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölviteték tőlünk". Istenhez imádkozván sorsot vetettek, és a sors Mátyásra esett (Csel 1,15–26).

Mátyás a mattathiász szóból ered, ami azt jelenti, hogy Isten ajándéka".

Mátyást a zsidók agyonkövezték Jeruzsálemben, majd lefejezték.


Júdás Iskáriótes

Máté, Márk és Lukács az apostolok listáján mindig az utolsó helyre teszi Júdás Iskáriótest. Azt is mindig hozzáteszik, hogy ő árulta el Jézust.

Iskáriótes arám nyelven kerijóti férfit jelent. Kerijót Hebron melletti város volt, így Júdás volt az egyetlen apostol Júda törzséből.

Az evangéliumok nem említik meg, hogy Jézus elhívta volna tanítványának Júdást, hanem csak azt, hogy a meglévő tanítványok közül apostolnak választotta ki.

Ő volt az apostolok kincstárosa, és János tolvajnak nevezte (János 12,6). Pénzéhes volt és képmutató. Mikor betániai Mária megkente Jézus lábait drága kenettel, Júdás azt mondta: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek?" (János 12,5) János szerint: „Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és a mit abba tesznek vala, elcsené." (János 12,6) Végül Jézust is elárulta a főpapoknak harminc ezüst pénzért (Máté 26,14–16. Márk 14,10–11).

Jézus már az elején figyelmeztette tanítványait, hogy egyikük áruló és ördög, de nem árulta el a nevét (János 6,70–71). Utolsó vacsorájukon Jézus háromszor jósolta meg Júdás árulását (Máté 26,21–24. Márk 14,18–21. Lukács 22,21–23. János 13,21–27). Júdás maga is megkérdezte: „Én vagyok-é az, Mester?", Jézus erre azt felelte: „Te mondád" (Máté 26,25), és elküldte őt „A mit cselekszel, hamar cselekedjed" (János 13,27). Lukács és János szerint Júdásba belement a Sátán és azután árulta el Jézus Krisztust (János 13,27. Lukács 22,3).

Az utolsó vacsora után, mikor Jézus a Gecsemáné kertjében volt az apostolokkal, Júdás hozzájuk vezette a főpapok, vének és farizeusok embereit, és elárulta el Jézust egy csókkal (Máté 26,47–50. Márk 14,43–45. Lukács 22,47–48. János 18,2–3).

Miután a főpapok és a vének átadták Jézus Krisztust Ponczius Pilátusnak, a következők történtek:

„Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta dolgát, és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek, Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatalan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát. A főpapok pedig felszedvén az ezüst pénzeket, mondának: Nem szabad ezeket a templom kincsei közé tennünk, mert vérnek ára. Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét idegenek számára való temetőnek. Ezért hívják ezt a mezőt vérmezejének mind e mai napig." (Máté 27,3–8)

Pál apostol missziói útjai

Pál, a tizenharmadik apostol, miután a damaszkuszi úton megtért és Isten felé fordult, elhatározta, hogy hirdetni fogja az Isten igéjét. Missziói útjai során rengeteg pogánykeresztény gyülekezetet alapított, amiket bölcsen gondozott. Élete, munkássága, tanítása és missziói útjainak segítségével világvallássá tette a kereszténységet. Szent Pál apostol nevéhez három missziói út fűződik, amiket most röviden bemutatok.

Az első missziói útjára 42-46 körül indult el a Szent Lélektől elbocsáttatva Barnabás társaságában (Révész). Szeleukián és Cipruson keresztül Szalamiszba jutottak. Pál, szokásához híven először a zsidók zsinagógáiban hirdette Isten igéjét. A zsidóknál nem sok fogékonyságot tapasztalt az evangélium iránt, ezért aztán a pogányokhoz fordult. Ám bejárván Ciprus szigetét eljutottak Páfuszig, ott találkoztak egy hamispróféta zsidóval, akit hitetlensége miatt Pál megvakított. Tovább utazván a pamfíliai Pergébe városába mentek, majd Anthiókiába érkeztek. Itt is a zsidóknak prédikáltak először, de az ő hitetlenségük megint a pogányok felé fordította Pál apostolt és Barnabást. A zsidók azonban irigységgel teltek meg és feltüzelték a város istenfélő asszonyait és vezetőit, hogy üldözzék ki a városból Pált és Barnabást. Ők pedig elindultak Ikóniumba, ahol a zsidók ismét zavargásokat keltettek és meg akarták kövezni a két igehirdetőt. Ők ezt megtudván Lisztrába, majd onnan Derbébe mentek. Az első missziói út itt ért véget (Ap. Csel. 13-14.).

A második missziói út indítéka az volt, hogy meglátogassák azokat a városokat, ahol eddig hirdették az Isten igéjét. Barnabás azonban azt szerette volna, ha Márk is velük tart az úton. Pál ezzel nem értett egyet, így elszakadtak egymástól: Barnabás Márkkal, Pál pedig Szilásszal indult útnak (Ap. Csel. 15.).

Az egyik forrás szerint a második missziói út 51-54-ig tartott (Révész). Derbén keresztül Lisztrába jutott Pál és Szilász, ahol egy Timótheus nevű tanítványt még maguk mellé vettek. Frígiát és Galícia tartományát érintve Bithinába szerettek volna eljutni, de a Szent Szellem nem eresztette őket. Így Mízián áthaladva Tróászba mentek. Ott, azon az éjszakán látomása volt Pálnak: egy macedón férfi jelent meg előtte és kérte őt, hogy menjen át Macedóniába segíteni rajuk. Pál megértette, hogy Európába, Macedóniába hívta őket az Úr, úgyhogy azonnal elhajóztak Tróászból, és Számotrákán át Neápoliszba, innen pedig Filippibe mentek. A filippiek azt gondolták, hogy Pál apostol és Szilász nem római, és azért is megharagudtak Pálra, mert egy jövendőmondó leányból elűzte a jövendölésre való képességet. Ezért aztán Pált és Szilászt megvesszőzték, és börtönbe csukták. A tömlöcből csodás módon kiszabadultak és kivezettetvén a városból, tovább utaztak (Ap. Csel. 16.).

Miután átmentek Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába érkeztek. Ennek az időpontját 49-re teszi az egyik forrás (Budai). Itt is hasonlóképpen jártak, mint Anthiókiában: a zsidók közül keveset tudtak megnyerni az Evangéliumnak, de annál többet az istenfélő görögök és az előkelő asszonyok közül. Emiatt a zsidók irigykedtek, csődületet támasztottak és a város elöljárói elé vonszolták Pált és Szilászt, felforgatással vádolván őket. Így el kellett hagyniuk Thesszalonikát és Bérea felé indultak (Budai; Ap. Csel. 17.). A béreai hívőket a thesszalonikaiak felbujtották, így Pálnak Béreából is menekülnie kellett, de Szilász és Timótheus ott maradt a városban. Így jutott el Pál Athénba, de mivel ott nem sok hívőt talált, továbbállt Korinthusba, ahol mintegy másfél évig -egy esztendeig és hat hónapig (Ap. Csel. 18.)- munkálkodott (Révész; Budai). Eleinte itt is a zsinagógában tanított, azután az ellene támadó és gyalázkodó zsidók miatt hamar elhagyta a zsinagógát, és egy Titius Justus nevű ember házában hirdette tovább az evangéliumot. Zsidó ellenfelei Gallio prokonzul előtt is bevádolták, de ő nem volt hajlandó beszállni a vitába (Budai). Másfél év után innen is elhajózott Pál, mégpedig Efezusba, majd Jeruzsálembe. A jeruzsálemi nyomorgó gyülekezetnek elvitte az útján szerzett szeretetadományokat, hiszen bensőséges szeretettel ragaszkodott népéhez és a szent városhoz (Révész). Itt fejeződött be Pál apostol második missziói útja.

A harmadik missziói út 55-58-ig tartott (Révész). Ennek az időszaknak az első majdnem három évét Efezusban töltötte Pál apostol. Sok megtérés, gyógyítás lett munkájának eredménye, de ugyanakkor harcot is indított egy babonás, pogány kultusz, az Artemis-kultusz ellen, ami miatt végül menekülnie kellett a városból (Révész). Macedóniába menekülve, ott újabb tanításokkal látta el a gyülekezetet, majd ismét Görögországba ment. Itt töltött három hónapot (Ap. Csel. 20.). Három hónap elteltével Pál apostol úgy döntött, hogy mivel a zsidók merényletet terveznek ellene, Macedónián át Szíria felé indul. Tróászba érkezett, ahol egy éjszakán átprédikált, majd Asszoszon, Mitilénén, Kioszon és Számoszon keresztül Milétoszba jutottak. Ide hívatta magához az efezusi gyülekezetet és elbúcsúzott tőlük; mondván, hogy mostantól fogság vár rá. Isten ugyanis többször megjelentette Pálnak, hogy Jeruzsálem városában fogság vár reá, de ő megkötöztetni és meghalni is kész volt az Úr Jézus nevéért. Az efezusiak elsiratták, kikísérték a hajójához, és Pál apostol megindult Jeruzsálem felé. Milétosztól Jeruzsálemig érintették Rodoszt, Patarát, Tiruszt, Ptolemaiszt és Cézáreát. Tulajdonképpen Jeruzsálem városa Pál apostol harmadik missziói útjának végpontja (Ap. Csel. 20-21.).

Ezután már csak Pál apostol szenvedései következtek. A jeruzsálemi gyűlölködő zsidók meg is próbálták eltenni láb alól, de a római katonaság kimentette az apostolt. Majd őrizet alatt elindították Róma felé Pál apostolt, de hajótörés miatt a telet Málta szigetén töltötték. Rómába kb. 61 tavaszán jutott el; a hagyomány szerint megszabadult az első római fogságból és még tett néhány missziói utat, s ezután került a másodszorra is fogságba Rómában, ahol elérte a vértanúhalál (Révész).

Újteremtés gyülekezet honlapjáról, Mária testvér írásai

.

.

.

.

.

.

.