Anneli Klipphahn: Viszontlátásra, nagymama!
--------------------------------------------

Nagymamának mindig van ideje Dorka számára. Csupán két utcányira lakik, így Dorka délutánonként gyakran meglátogatja őt. Néha együtt elmennek vásárolni, vagy játszanak valamilyen társasjátékot. Dorka néha a mosogatásba vagy teregetésbe is besegít. Két éve nagymama még munkába járt, varrónő volt egy gyárban. Korábban sok mindent maga varrt meg, ezt most már csak ritkán teszi. Dorka nagy bánatára, aki szívesen figyelte őt varrás közben. Nagymama néha egyáltalán nincs jól. Ilyenkor a hátát vagy a lábát fájlalja, és gyakran le kell pihennie.

Ma bosszúság érte Dorkát az iskolában. Így elhatározza, hogy ebéd után rögtön átmegy nagymamához, és mindent elmesél neki. Hazaérve azonban minden más, mint a megszokott.

Anya magába roskadva ül az asztalnál, az étel pedig nincs kikészítve.

- Gyere, Dorka - szólal meg anya -, gyere, ülj ide mellém!

- Mi történt? - kérdi Dorka.

- Nagymama... - kezd bele anya -, nagymama nincs jól.

Dorka felpattan:

- Mi van nagymamával? Azonnal el akarok menni hozzá!

Anya az ölébe ülteti Dorkát:

- Nagymama ma reggel elment bevásárolni. Amikor a nehéz szatyrokkal megrakodva belépett a házba, hirtelen összeesett. A szomszédasszony azt mondja, hogy nem botlott meg, hanem egyszerűen elterült, és fekve maradt. Erre ő azonnal kihívta az orvost, az pedig kórházba vitette nagymamát. Az orvos szerint szélütés érte. Most tehát a kórházban van, és alszik. Még nem tért magához, amióta elesett.

Délután Dorka és anya bemennek a kórházba. Az ápolónő némi türelmet kér.

Kisvártatva az orvos behívja őket a szobájába.

- Kérem, foglaljanak helyet - mondja.

Dorka és anya tágra nyílt szemmel néznek rá.

- Kérem szépen..., szeretnék most hozzá menni - könyörög Dorka. - Talán fel tudom őt ébreszteni. Ha érzi, hogy ott vagyok, akkor...

Az orvos szomorúan rázza meg a fejét:

- Már nem fog felébredni. Alszik. Örökre elaludt.

- Nem! - kiáltja Dorka kétségbeesetten. - Nem, ezt nem hiszem el!

- Láthatjuk őt? - kérdezi anya.

Az orvos bólint. Aztán feláll, és abba a helyiségbe vezeti őket, ahol nagymama van.

Úgy fekszik ott, mint aki alszik. Kisimult arca olyan, mintha mosolyogna. Hosszú ideig egyszerűen csak állnak ott, és nézik nagymamát. Majd anya összekulcsolja a kezét, és így imádkozik:

- Ez volt nagymama kedvenc zsoltára - mondja halkan Dorkának.

- Tudom - zokog Dorka.

Kövér könnycseppek peregnek végig az arcán. Most már anya is sír. Átöleli Dorkát, és ezt súgja:

- Köszönj el nagymamától.

Most apa jelenik meg az ajtóban. Ő is elbúcsúzik nagymamától.

A temetésre sokan eljönnek. A sírnál a pap nagymamáról és Istenbe vetett hitéről beszél. Meg a halál utáni örök életről, amely mindazokat várja, akik hisznek Jézus Krisztusban.

Dorka még nem ért meg mindent, amit a pap mond. Egyszer egy alagúthoz hasonlítja a halált, ahol először minden elsötétedik, de a másik végén hamarosan felragyog a fény. Az alagút kijáratánál Isten vár az Ő végtelen szeretetében.

Dorka szereti az alagutakat. Amikor legutóbb nyaralni voltak, akkor sok hosszú alagúton haladtak át. Most pedig nagymama egyedül utazott egy sötét alagúton keresztül. Vajon nagyon hosszú volt? És hogy lehet most nagymama az alagút másik végén?

Aztán a koporsót leengedik a földbe. Apa elmagyarázta, hogy nagymama teste most ott fog nyugodni örökre. Ő elhagyta a régi testét, levetette, mint egy kabátot. Istennél egy másik testet, egy jobbat kap.

Néhány nap múlva anya így szól Dorkához:

- Átnéztük nagymama iratait, és közben találtunk egy neked szóló levelet.

- Egy levelet? - csodálkozik Dorka. - Kitől?

- Nagymamától. Akkor írta, amikor még élt. Mindannyiunknak írt egyet, apának, nekem, Dani bácsinak és Aranka néninek is.

Amikor Dorka felnyitja a borítékot, egy papírból készült pillangó esik ki belőle. Félreteszi, és olvasni kezd:

Kedves Dorkám!

Most már igencsak megöregedtem, és nem tudom, mikor jön el a nap, amikor

Isten magához szólít engem. Nem tudom, miként fog ez történni, és hogy lesz-e majd időm elbúcsúzni tőled. Ezért írom most neked ezt a levelet.

Kedves Dorka, a legeslegnagyobb kívánságom az, hogy soha meg ne feledkezz az Úr Jézusról. Hiszen sokat beszélgettünk Őróla, olvastam fel neked a gyermekbibliából, és imádkoztunk együtt. Tudom, hogy befogadtad Őt a szívedbe. Idővel te is felnősz, idősebb leszel, és nem minden megy majd simán az életedben. Emberek elhagynak, csalódsz bennük. De az Úr Jézus mindig veled lesz, soha nem hagy magadra. Lesznek idők, amikor nem érzed a közelségét, elhagyottnak, magányosnak érzed magad. Ilyenkor fontos, hogy ne fuss el Jézus elől, hanem ennek ellenére imádkozz, olvasd a Bibliát, és keresd azoknak az embereknek a társaságát, akik szintén hisznek Őbenne.

Amikor majd olvasod ezt a levelet, én már nem leszek melletted. De nem vagyok halott, most Istennél vagyok. És már előre örülök annak, hogy egyszer majd

viszontláthatjuk egymást Őnála.

Emlékszel még erre a kis pillangóra, amelyet együtt készítettünk? Elmeséltem neked a kis hernyó történetét, és beszélgettünk arról a csodáról, amely akkor történik, amikor egy hernyó bebábozódik, aztán pedig pillangó lesz belőle. Valami hasonló történik velünk emberekkel. Meghalunk, és a mi régi testünket földbe helyezik. A feltámadáskor viszont Isten egy új testtel ajándékoz meg bennünket.

Az ablakra akaszthatod ezt a kis pillangót, és ha ránézel, eszedbe juthatok róla.

Ha van kedved, gondozásba veheted a ciklámenjeimet is. Hisz tudod, hogyan kell ezt csinálni. Egyébként velük is megtörténik a maguk csodája. Minden évben,

miután elvirágoztak, leviszem őket a pincébe. Elszáradnak és elhalnak, csak a

gumó marad meg. De csírájában már ott szunnyad benne az új élet.

Nos, kedves Dorkám, most már nem maradt más hátra, minthogy elköszönjek

tőled. Maradj Jézus mellett, míg viszont nem láthatjuk majd egymást Isten örök országában.

Viszontlátásra, Dorka.

“Viszontlátásra, nagymama- - suttogja Dorka, miközben összehajtja a levelet. Aztán fogja a pillangót, és az ablakába akasztja.

Később anyával elhozzák nagymama ciklámenjeit, és elhelyezi azokat a szobájában. Ujjával gyengéden végigsimítja az egyik kis szirmot, és halkan így szól: “Gondoskodni fogok rólatok, ahogyan nagymama is tette. És ahányszor csak rátok nézek, ő jut majd eszembe. Az pedig olyan lesz, mintha ott állna mellettem, és rám mosolyogna.-



A cikk megjelent az Ethos folyóirat 2007/2 számában a 46-47. oldalon.



Lynda Neilands: A három fa
---------------------------

Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és - mint többnyire a barátok - ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá - mint többnyire a barátok - ők is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egymagasak voltak.

Az első fa szerette a szépet.

A második fa szerette a kalandokat.

A harmadik fa pedig szerette Istent.

Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek.

"Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel - mondta az első fa.

A második fa nem ilyen dolgokra gondolt. "Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni - mondta. - A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni."

A harmadik fa közben az ágait rázta. "Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak - mondta. - Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok."

Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe.

"Végre! - kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. - Most fog valóra válni az álmom, hogy kincsesládika leszek."

"Remek! - kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. - Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorláshajó leszek."

"Jaj, ne! - kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. - Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét."

A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nemsokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett hogy szép kincsesládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és ott hagyták az építőmunkás kertjében.

Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival.

Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák.

Kitalálod, melyik jászolt használta az édesanya bölcső gyanánt?

Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én hordoztam a világ legnagyobb kincsét."

Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy harminc év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyike felállt. "Hallgass el, némulj meg!" - mondta a szélnek és a hullámoknak. És azok engedelmeskedtek neki.

Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjét vihettem."

Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle.

"Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére" - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit.

Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg.

Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől.

"Mégiscsak megvalósulnak az álmaim - mondta. - Nem én leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre fogom irányítani az emberek tekintetét."



A cikk megjelent az Ethos folyóirat 2001/2 számában.


GROTZ, Elfriede: Fehér anyó - egy neked szóló izgalmas történet
----------------------------------------------------------------

Feri otthona egy nagy farm. A parasztudvart övező területen és a végtelennek tűnő földeken nagyszerűen lehet játszani. Itt aztán nincs hiány kalandokban.

Feri odáig van az állatokért. Tudják ezt a szülei is. A születésnapjára egy kiscsibével lepik meg. Egy igazi, élő csibével.

Ők ketten az első naptól kezdve elválaszthatatlanok. Feri teljesen egyedül gondoskodik a csibéről. Reggelente és esténként rendszeresen enni ad neki. A csibéből lassacskán tyúk lesz. A sárga pihék fehér tollakká válnak, ezért Feri “Fehér anyó--nak kezdi nevezni.

Ferinek sok öröme van Fehér anyóban. Amikor a takarmányát hozva hívogatja, fürgén tipegve jön elő Fehér anyó. Mulatságosan néznek ki, amikor Fehér anyó mindenüvé követi Ferit.

Fehér anyó egyre nagyobb és hasznosabb. Mi egy tyúk “hivatása-? Természetesen az, hogy tojást tojjon. Minden nap egyet.

Feri kihozza az öreg kosarat a fészerből, szalmát rak bele, és a pajtában kialakít egy különlegesen csinos fészket.

Minden alkalommal, amikor egy tojást hagyott hátra benne, Fehér anyó hangos kotkodácsolással hirdeti ki a nagy eseményt.

Közben pedig nyár lett! A gabonamezők magasra nőttek. Jó termést ígérnek. De Fehér anyóval mintha valami nem lenne rendben...

“Anyu, mi a csuda lehet Fehér anyóval? Egyáltalán nem tojik már tojást, és sokszor eltűnik a gabonaföldön.-

Anyukája mosolyogva feleli: “Várd csak ki a végét, Feri!-

Így hát Feri vár, és továbbra is hűségesen eteti a tyúkját.

Eltelik egy, két, három hét. Feri - kezében a tyúkeleséggel - fut át az udvaron.

“Anyu, anyu, nézd csak!-

Fehér anyó jön a gabonaföldről. De nem egyedül. Mögötte egész sereg kiscsibe vonul. Ez tehát a rejtély megoldása! Kinn a gabonaföldön nyugodtan megtojhatta Fehér anyó a tojásait, és zavartalanul kikelthette őket. Büszkén mutatja most be a csemetéit. Feri kimondhatatlanul örül a csibecsaládnak. Mostantól persze sokkal több takarmányra van szüksége, hogy jóllakassa a csipogó népséget.

A sziréna felbőg. Az apa kiadja a tűzriadót. Ő vette észre először a farm felé közeledő füstoszlopot. Valamiképpen tüzet foghatott a gabonaföld. Tulajdonképpen nem csoda ilyen szárazságban!

Mindenki megtesz minden tőle telhetőt, hogy meg tudják fékezni a lángokat. A termés odalett. Nagy a kár. De még rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Szerencsére a vizesárok megakadályozta, hogy a lángok átterjedjenek a parasztudvarra.

Csak késő este jut Feri eszébe Fehér anyó s a kicsinyei. Aggodalommal teli gondol rá, hogy remélhetőleg nem érte baj őket... de alig meri végiggondolni az eshetőségeket.

Kimegy és végigkutatja a kopár földet. Fehér anyó után kiáltozik, csalogatja, nem kap azonban semmi életjelet.

De mi ez? A lábánál egy nagy fekete csomó. Feriben szörnyű gyanú ébred. Valóban Fehér anyó az, elpusztult! Ott fekszik előtte elszenesedve. Óvatosan megmozdítja lábával az élettelen testet.

Mi ez? Valami mozog! Feri alig akar hinni a szemének. A halott tyúk alatt félősen egymáshoz bújva ott az összes csibe. Amikor észreveszik, hogy elmúlt a veszély, hallgatnak Feri hívogató szavára. Félénken követik őt, és csipogva szaladnak mögötte az udvar felé.

“Hogy lehetséges ez? - kérdezi Feri később az édesapját. - Egyszerűen nem tudom felfogni.-

“Tudod, az állatok hamar megérzik a veszélyt. Amikor jött a tűz, a csibék védelmet kerestek az anyjuknál. Fehér anyó el tudott volna repülni, de a csibéi még nem. És ő szerette a kicsinyeit. Ezért kiterjesztette föléjük a szárnyait, és saját magát tette ki a tűznek. Feláldozta magát, hogy a gyermekei életben maradjanak.-

“Igen, ezt tette. Alig tudom elhinni- - csodálkozik Feri a fejét rázva.

Csend van az udvarban. Csak a csibék halk csipogását hallani. Feri még mindig nem mozdul o­nnan.

Apja ragadja ki a gondolataiból. “Feri, van valaki, aki értünk áldozta fel magát. Tudod, kire gondolok?-

Feri nyel egyet. Most nem akar beszélni. Szomorúan néz az apjára. Olyan szomorú, ami Fehér anyóval történt.

Apja sejti, mi megy végbe benne, és ezt mondja: “Az Úr Jézusnak is rettenetesen kellett szenvednie annak idején, amikor feláldozta magát a kereszten. Önként tette. Érted és értem halt meg, hogy mi élhessünk. Hogy örökké élhessünk Vele. Ez a szeretet, Feri.-



A cikk megjelent az Ethos 2000/3 számában a 44-45. oldalon.