Útban hazafelé

Minél inkább leszűkült a hivatalos munkaköre, annál inkább adta az Úr neki az énekeket, (közel 80-at), dallam, szöveg, vagy mindkettő formájában. A kánonéneklést tulajdonképpen ő tette népszerűvé az egyházi éneklésben. A „Vége van már a szolgaságnak” (43.) c. Purcell műre írt (126. zsoltár), az 1947-es alcsúti CE konferencia éneke, sok szívhez talált utat. Sajnálatosan, e sokak által kedvelt és énekelt énekszövegbe egy zenei szakértő munkacsoport önhatalmúan, (talán prozódiai zökkenők miatt), belejavított, ami lényegileg nem tette jobbá. Aki már ismeri és szereti, az változatlanul a régi szövegre énekli. Az 1995-ös kiadású “Dicsérjétek az Urat!”c. gyűjtemény ennek eredeti szövegét a dőlt szedésű javítottal együtt két összevethető változatban közli. (Köszönet érte.) Énekeit több helyen is kiadták, pl. az Evangélikus énekeskönyvben hatot, név nélkül. Ezek annyira közkinccsé lettek, hogy népdal módján változtatva szájról-szájra terjedtek. Énekeit szinte, mint a saját gyermekeit szerette. Nagy örömömre nem rég a Szentegyházi Gyermekkórustól a „Ne aggodalmaskodjál” (70.) c. kánonját hallottam énekelni. Meglepetésemre, népdalként ismerték.
Egy alkalommal Szendrőládon együtt kirándult családjával. A dombon, egy erdős résznél volt egy forrás. Ott félrehúzódott és hamarosan előjött a „Mint fáradt vándor a forrásvízhez vágyik lelkem az Úr elé” (13.) c. énekszöveggel, ami egy dán dallam kíséretében az 1948-as CE konferencia éneke volt. Igei ihletésű, szép énekeit a legváltozatosabb élethelyzetek szülték, mint például CE konferenciák, alcsúti csendes hetek, majdnem minden kórházban töltött idő, álmatlan éjszakái. Különféle jeles alkalmakra, mint Pirovszky Gitta diakonissza testvér születésnapjára, Kálmán Sándor barátja beiktatására, családi alkalmakra is írt éneket.
Palesztinába kivándorolt hittestvére búcsúztatására írta a „Nincs nekem itten maradandó városom, de vágyik Teutánad szívem, Fogd kezemet meg, míg e pusztán bujdosom, mert lábam oly erőtelen” (29.) énekét, vagy karácsonyra a „Meglátogatta népét az Úr” (47.) c.
Már nagy betegségében írta: „Kitárom előtted szomjazó szívemet, életnek forrása Jézus” (30.)
Anna lánya halála és a magántanári habilitáció körüli sajnálatos események, a vallásoktatás beszűkülése következtében egyre intenzívebben kezdett foglalkozni a szeretett témákkal.
A magántanár, egyháztörténész nagyon szeretett az együgyűek, az elesettek közé menni. Mindig nagyon jól érezte magát a kicsinyek és az öregek között. Azok végtelenül ragaszkodtak hozzá. Állandóan járta a várost, a tanyákat kerékpáron és hol itt, hol ott állt meg egy-egy szóra. Sokszor késztetett igen erős szellemi tornára iskolázott, jó vitakészsége. Ugyanakkor a kisgyerekek hittanóráján olyan egyszerűen tudott beszélni az Úrról.
Az Úrra emlékeztetett életrendje is. Mire mások felkeltek, ő már a csendben együtt volt az Atyával, azután írt egy sort, vagy kertjében dolgozgatott.
Mindig friss volt a tudása. Rengeteget olvasott. Olvasmányainak zömét a legfrissebb lelki vonatkozású írások tették ki. Külföldről is sok értékes írást kapott. Könyvtárának jelentős részét külföldi tanulmányai során gyűjtötte össze. Könyveiben gyakran jelölte a helyet és az időpontot, amikor azok birtokába jutott. Olvasmányairól rendszeresen kivonatokat készített.
Megható, hogy ez a csupa értelem és ész ember mennyire szerette a szépet. Virágos kertjét oly szeretettel gondozta.
Sohasem nézte a maga érdekét vagy hasznát, nem féltette a maga testi épségét. Soha sem gondolt magára. Mindenki öröme az ő öröme, mindenki baja az ő baja is volt. Mindig azt mondta: “Üres az a nap, amikor testvérekkel nem találkozom”.
Soha a maga mellőzött helyzetét a látható egyház életében meg nem említette. A sok stressz, kora ellenére legyengült fizikuma, körülményei ellenére úgy tudott örülni az Úr dolgainak és fáradozott értük. Nem voltak faji, vallási, társadalmi előítéletei. Kapcsolatban volt a Skót misszióval, Jó Pásztorral és ezen keresztül Dobos Károllyal, (17) Metzger Frigyessel.  (17)
1948 augusztusában 2 hétre kiutazott Angliába, Bournemouth-ba egy CE vezetőségi gyűlésre, amelyen Daniel A. Poling is részt vett.  (19)  (20)  (21)  (21)
A második világháború utáni években sok hátratételt szenvedett, noha soha senki ellen sem "agitált", nem szervezkedett. De megalkuvást sem ismert, egyedül csak Ura, Istene előtt hódolt. 1954-1956-ban az egyház megújulásáért - másokkal együtt - Czakó Jenő is sokat fáradozott. A Megújulási Mozgalom egyik kiemelkedő munkása volt.
Hosszú évek óta küszködött a magas vérnyomással. Emiatt állandó fejfájás gyötörte, amit a kor gyógyszerével a Karillal próbált enyhíteni. Koffeintartalma miatt éjszakákat nem tudott aludni. Nappal kellett pótolnia a kiesett alvásidőt.
1953 júliusában kórházi kivizsgálásra be kellett feküdnie a Ceglédi kórházba magas vérnyomás és veseelégtelenség okából, amely az utóbbi időben a szíve állapotára is káros hatást fejtett ki. Dr. Végh Pál főorvos a következő orvosi utasítást adta: “Megerőltető testi munkától eltiltottuk. Mindenféle lelki izgalom, feszültség állapota egészségére súlyos ártalmat jelent. Életmódját, munkabeosztását fenti szempontok messzemenő figyelembe vételével kell kialakítani. Állandó orvosi kezelésre szorul.”
Beteg állapotában is, és mint mindig, komoly támasza volt a felesége.
 (18)  (18)  (24)
1957 novemberében agyvérzést kapott. Abból hamarosan magához tért és újból munkához látott, de már nem a régi frissességgel. Az ige mellett munkában töltötte az éjszakái nagy részét.
A következő év nyarán újból kivizsgálásra ment be a kórházba veseproblémákkal. Ott lépett fel egy infarktus. 1958 júliusában írta „Én lelkem zengjed most” (23.) c. utolsó énekét, mint a 103. zsoltár parafrázisa. 1958. augusztus 5-én vette magához a Mennyei Atya.  (25)
A temetésen a koporsó mellett a palástos papsorral menetelt egy férfi is rongyos ruhában, akiről később tudtuk meg, hogy a szegényház egyik együgyű gondozottja volt, aki primitív lelkével és értelmével is megérezte, hogy “barát” ment el.
Temetési igéje az volt, ami utolsó szolgálata lett volna:
„Amikor a Krisztus, a mi életünk megjelenik,
akkor majd ti is Ővele együtt megjelentek dicsőségben” (Kolossé 3:4)
Halálhírére sok együtt érző, igaz, vigasztaló szó érkezett:
Felesége unokatestvére, Balikó Zoltán ev. lelkész: „Semmi kétségem, hogy Jenő a szentek örökkévaló nyugodalmában pihen, mint boldog halott, aki az Úrban aludt el.”
Egy nem hitben lévő, de nagyon jó barát házaspár:
„Reméljük, hogy élete folytatódik abban a másik világban, amelyben ő rendíthetetlenül hitt.”
Sógornője, Dr. Urbán Ernőné ezt az igét küldte:
„Téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott elepedt földön, melynek nincs vize, Hogy láthassalak téged a szent helyen szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet,
Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél.” (Zsoltárok 63,2-4)

Füle Lajos, „A tanítvány” c. verssel búcsúzott Tőle:
A Vas rozsdára mállik, Örök és egy a törvény
homokká lesz a kő, és egy a fájdalom.
a földi sátorházat Emlékek őszi földjén
elviszi az idő. zokog az árva gond.
A szóra csend a fátyol, De szívből szívbe szállván
a nyomra szél terít, titkot izen a SZÉL
a tűz ernyedve lángol, s kigyúl a könnyek árnyán
s hamuvá szétesik. az egyetlen remény!

SÍRODNÁL ÁLLVA
/Halálának 25. évfordulójára /
Sírodnál állva /nem vagy itt /,
emléked állva lát a hit
boldog halottnak, aki élsz,
kinek URÁNÁL drága rész
készíttetett, mert aki hitt,
az boldog ember ott vagy itt.
És hála érte, ki úgy élt,
hogy továbbadta az Igét,
s hogy hinni bízvást van okunk:
JÉZUSNÁL találkozunk.
És néhány gondolat kívánkozik ide a másik tanítvány, Bütösi János búcsúleveléből: