Halottainkra emlékezve...

Sok mindent eltemettem, ami egykor kedvesemhez tartozott.
De viszek is magammal valamit: néhány nagyon szép emléket, néhány kedves emléktárgyat, amelyek vele közösen az enyémek is voltak.
Ezeket nem szakítom ki szívemből, hanem megtartom, sőt magammal viszem megbékélten életem új útján. Emlékezni fogok mindenre, ami igazán szép volt. Gyöngéd szavaira, közös utunk szép pillanataira. Értékelni fogom továbbra is, ami kiállja a múló idő próbáját: hitét, önuralmát, szeretetét, áldozatvállalását.
Az fogja ezeket széppé tenni, hogy Istennek vagyok hálás mindezért. Veszni hagyom mindazt, ami disszonáns volt, amit a rozsda és a moly megemészt. S ami velem maradt, tisztán viszem, letörlöm a reá száradt port.
Emlékezni fogok arra, ami megvalósult, kiteljesedett, mint a kinyílt virág. Most nekem is meg kell tanulnom:
"Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, s nem a ti utaitok az én utaim- / Ézsaiás 55:8 /
Istenem, Te taníts ezen az új úton járni!

Te formáltad így a szívemet, Uram, hogy fájjon az elválás idején.
Te alakíthatod úgy, hogy gyógyuljon. Végy kezedbe, magam semmi vagyok. Nem több, mint meglágyuló agyag, amelyet jóltevő kezeddel még átgyúrhatsz.
Ez legyen az én utam a megbékélés, a vigasztalódás felé.
Ámen