Az esztergomi várdombon ezer decemberében király koronázására készülődött a magyar fejedelmi udvar. A külföldi vendégek közül elsőként a bajor herceg érkezett szépen feldíszített hajókon, páncélos vitézek kíséretében. De jöttek a német szerzetesek is, akikkel felerősítették azt a kórust, amely oly gyönyörűen énekelt ezer karácsonyán István koronázási ünnepségén. Északi Kárpátoktól az Adriáig, bécsi erdőtől az erdélyi havasokig terjedő sokszínű országot fogta szilárd államegységbe első királyunk. Következetesen védte függetlenségét, ha kellett ügyes diplomáciával, de ha a sors úgy hozta, akkor fegyverrel. Amikor 1018-ban Bolgárország elbukott, és a Bizánci Birodalom Magyarország keleti szomszédja lett, II. Konrád német császár családi kapcsolatokat akart kiépíteni a bizánci udvarral. István felismerte ennek veszélyét, és a német küldöttséget nem engedte át Magyarország területén. Amikor aztán a német császár erre háborúval válaszolt és a német csapatok betörtek a nyugati területekre, csak Rábáig jutottak el, ott megrekedtek, ekkor István a magyar lovassággal a Duna vonalán felvonult a bécsi erdőig, amikor a németek megtudták, hogy hátuk mögött felsorakozott a magyar lovasság, azonnal megkezdték a visszavonulást, sorsukat azonban nem tudták elkerülni, mert a magyar hadsereg megsemmisítette a fejveszetten menekülő németeket. István király ezzel a ragyogó győzelmével hosszú időre biztosította a nyugalmat nem csak a magyaroknak, hanem a lengyeleknek és cseheknek is. István király nem csak kitűnő stratéga volt, hanem kiváló szervező is. Ő hozta létre a vármegyéket, ő nevezte ki a vármegye vezetőjét, az ispánt, aki ennek a közigazgatási egységnek a jogi és katonai vezetője volt. Háború esetén az ispán vezetésével vonult a vármegye 400 fős lovasserege a királyi gyülekező helyre. Mivel István 48 vármegyét létesített, így 20 000 fős lovasserege volt, ennek a vasszükséglete meghaladta a 20 tonnát, ezt a nagymennyiségű vasat Baranyában állították elő. István szervezte meg a magyar egyházat is. Tíz püspökséget alapított, vezető szerepet az esztergomi kapott érseki rangban, ezt a szerepet a mai napig megőrizte. Ekkor létesültek az első magyar iskolák is Pannonhalmán, Esztergomban, Székesfehérváron, Csanádon. Ezekben az oktatási intézményekben az igehirdetést a diákok magyarul tanulták, mert István nagyon jól tudta, hogy a keresztyénséget csak úgy lehet megerősíteni, ha az igét a népnyelvén hirdetik. István király korából két törvénykönyv maradt fenn, ezek szigorúan védték a magántulajdont, aki egymásután háromszor lopott, azt halálra ítélték. István korában tíz falu által épített templomainkat az évszázadok viharai elpusztították, de első királyunk állameszméje a mai napig fennmaradt. Ez az állameszme vezette ezer éven át legjobb uralkodóinkat. Ezen állameszme jegyében emelte Szent László királyunk Magyarországot nagyhatalommá a 11. században. Az 1241-es tatárjárás után ezen állameszme jegyében építette újjá az országot IV. Béla. De ez az állameszme vezette Nagy Lajost és az igazságos Mátyást is. Amikor az 1526-os mohácsi csata után három részre szakadt az ország, ez az állameszme fogta egységbe a szétszakadt részeket. Ezt az állameszmét tűzték zászlójukra Habsburg-ellenes szabadságmozgalmaink. A 20. században a gyalázatos Trianon szétdarabolta Szent István országát, ezzel a nemzetközi bűncselekménnyel mi nem az erőszakot állítjuk szembe, hanem az alapvető emberi jogokat, az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányába foglalt önrendelkezési jogot, amely magában foglalja a széles körű autonómiát. Az európai gyakorlat azt mutatja, hogy azokban a fejlett országokban, amelyekben a nemzetiségeknek biztosították a széles körű autonómiát, ott a nemzetiségek talpon tudnak maradni, nem úgy, mint az elszakított területeken élő magyarok. Jelen időben nem látok olyan politikai erőt, de politikai kultúrát sem, amely a Kárpát-medencében elszakított területeken élő magyaroknak biztosítaná a széles körű autonómiát. Sajnos az Európai Uniónak sincs átfogó nemzetiségi politikája. Ilyen körülmények között látnunk kell, hogy megmaradásunk ereje nem másokban, hanem önmagukban van. Az anyanyelvi közösségekben, egyházi szervezetekben, kulturális egyesületekben, és ilyen rendezvényekben, mint ez a mai kulcsodi. Történelmünk nagy tanulsága, hogy a legnehezebb történelmi időszakokban a nemzet megtartó oszlopai az anyanyelvi közösségek voltak. A felvidéki magyarság is a második világháború utáni üldözések közepette a kis közösségekbe kapaszkodott, ott találta meg a hitet a reményt a továbbéléshez. Azon a hideg téli napon, amikor teherautókon érkező csehszlovák katonák szállták meg Kulcsodot azzal a feladattal, hogy a Nagymegyeri vasútállomáson szerelvényekbe állított marhavagonokba szállítsák a deportálásra kijelölt családokat, valami csoda történt, hó szakadás zúdult erre a vidékre, az utak járhatatlanná váltak. Ilyen körülmények között a másnap reggeli szállítás elmaradt, majd néhány napi feszült várakozás után a pribékek elhagyták községünket. Kulcsod megmenekült! Ezt következő vasárnap templomunk harangjainak hívására sűrű sorokban jöttek idősek és fiatalok az ősi hajlékba, ebben a templomi közösségben oldódott a félelem, a feszültség, a szívek felmelegedtek, s amikor felhangzott a kedves Zsoltár: Az Úr énnékem őriző pásztorom..., könnyek hullottak az énekeskönyvek lapjaira. Édesapám az Ószövetségből választotta az alapigét, a sok megpróbáltatást átélt nép szenvedéseiről beszélt, a babiloni fogságról, és a szabadulásról. A prédikáció után felhangzó Tebenned bíztunk... soha nem zengett olyan felemelően, olyan magasztosan a kulcsodi templomban, mint azon a vasárnapon. És most, amikor felavatjuk ezt a művészien megformált kopjafát, emlékezzünk azokra a kulcsodiakra, akik örökre eltávoztak sorainkból: nagyszülőkre, édesanyákra, édesapákra, élettársakra, testvérekre, iskolatársakra, barátokra, mindazokra, akik kint nyugosznak a csendes temetőben. Őrizze emléküket a templom és ez a kopjafa is!