A gondviselő Isten

A Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában hallottam, hogy milyen sok embert elvittek az ún. málenkij robotra, akik közül sokan soha nem térhettek haza. Eszembe jutott egy régi történet, amely Isten megtartó szeretetét idézte fel az én életemben is.

Régen a falusi hirdetéseket dobszó útján hozták lakosság tudomására. Mivel a háborús időkben nem volt dobolás, kíváncsiságból én is kimentem, amikor hosszú időn át dobszót hallottam. Sokan összegyűltünk, azonban hirdetés nem volt. Ellenben egy fegyveres katona „davaj, davaj” felszólítással terelt bennünket a vasúti sínek közelébe. Gondoltam, ott akarnak bennünket is bevagonírozni, s elvinni, ki tudja hová.
Egyszer csak repülőgépzúgást hallottunk. Mindnyájan a közeli fabarakkba menekültünk. Az ajtó kivágódott, s a bal karomon egy ütést éreztem. Egy repeszdarab eltalált. A seb ugyan nem sokára begyógyult, de a helye megmaradt.
Amikor már nem hallottuk a gép zúgását, mindnyájan haza mentünk. Akkor döbbentem meg, hogy mitől is szabadultunk meg mindnyájan. Elmondhatjuk a 23. zsoltárral: „Az Úr énnékem őriző pásztorom…”

Hála legyen Istennek, hogy gondot visel ránk, most és mindenkor. Ámen!

Róza néni, Bátonyterenyéről