Bizonyságtételek

Édesanyám emlékére

2007 tavaszán az Úr ezzel az Igével szólt a szívemhez: "Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta- (Jn 13,10). Az Úr a szív tisztaságáról is beszélt hozzám a Jn 15 alapján.
Mint Jézus Péterét, én is meg akartam mosni az anyukám lábát. Azt kívántam kifejezni ezzel, hogy szeretem őt, s elég, ha csak a lábát mossák meg, mert különben ő is tiszta.

Életem folyamán sokáig küszködtem azzal a problémával, hogy miként is érinthetném meg édesanyám vállát, vagy miként is ölelhetném meg őt. Gátlásaim voltak még ennek a néhány szónak a kimondásával is: szeretlek anyu. Ebben az Igében azonban minden benne volt! Mivel anyukám beteg volt, s nem tudott már gyülekezetbe járni, ezért a házi csoportot hívtam meg otthonunkba. Több keresztyén testvérem jelenlétében megtörtént a nagy esemény, amelyre annyira készültem. Megérintettem, megsimogattam és megmostam az édesanyám lábát, kifejezve ezzel a tiszteletem, alázatom és szeretetem. Bocsánatot kértem tőle mindenért, amivel megbántottam, és fájdalmat okoztam neki. Csak annyit mondtam: szeretlek. A könnyeimet törölve tudom leírni ezt a pár sort. Hálás vagyok az Úr Jézusnak, mert tiszta lelkiismerettel tudtam Őt elengedni, hazaengedni. DICSŐSÉG ISTENNEK!

Ha történetemet olvasva arra gondolsz, hogy a szüleid felé Te sem tudod kimutatni a szereteted, akkor ne késlekedj! Csak határozd el magad, imádkozz érte és az Úr segíteni fog! A hit cselekedetek nélkül halott. Meglátod, a láncaid mind lehullnak és megszabadulsz. A szeretet mindennél fontosabb, mert Ő maga a szeretet!

Túri Kati - 2007. július 23.

-------------------------------------------------------

Megrostálva, de el nem ejtve

Igazából sosem gondolkodtunk azon, s nem is kérdeztük meg Istent, hogy hány gyermekünk legyen, vagy hány gyermeket szeretne nekünk adni. Kettőt mindenképpen szerettünk volna. Mikor Jánoska egyedül volt, éreztem is a hiányát egy második gyermeknek, de Sára születése után úgy véltem, kerek lett a család. Éppen elég elfoglaltságot adott a két gyermek, úgyhogy igazából nem is vágytam többre, s mivel az orvos is Sára születésekor mondta, hogy nagyon elvékonyodott a méhfal, és egy újabb terhesség veszélyes lenne, úgy gondoltuk, megállunk. Emberileg mindent megtettünk ezért, sőt imádkoztam, hogy ne is adjon Isten több gyermeket. Nem hallgatott meg: sőt kiderült, hogy jön egy harmadik csemete. Ekkor nagyon padlót fogtam. Nagyon kétségbe estem, mert mindig csak az orvos szavai visszhangoztak bennem: VESZÉLYES. Tudtam, biztos azt fogja mondani, hogy vetessük el: ebben nem is csalódtam. Igaz, mondta, az is lehet, hogy nem lesz probléma, de én csak a negatívumot hallottam. El kellett döntenem, megéri-e ez a kockázat, mikor van két egészséges gyermekem. Lelkipásztorunk tanácsolta, hogy menjünk el egy másik orvoshoz is, s felesége ajánlására jutottunk el az I. sz, Női klinikára. Az ottani orvos nem látta ilyen sötéten a helyzetet, biztatott, bár hangsúlyozta, hogy garanciát adni nem tud. Ez már jobban hangzott, de nem nyugtatott meg teljesen. Nagyon nagy harcom volt Istennel: úgy éreztem, olyan helyzetbe hozott, mint mikor valakinek a feje felett döntenek, akaratom ellenére tett valamit. Semmit se tehetek, ha tetszik, ha nem, ezt el kell hordoznom. Tehetetlennek éreztem magam.
A hitem került próbára: a veszélyes szó zakatolt bennem, de tudtam, Isten meg tud tartani. Eddig azt tapasztaltam, hogy a nehezebb helyzetekben Isten mindig adott egy igét, ami alapján tudtam mihez tartani magam, még ha nem is láttam a végét valaminek. Most nem így történt. Pontosabban, volt két ige, de nem volt világos, hogy erre a helyzetre vonatkozik-e. Úgy éreztem, mintha Isten azt akarná, hogy most ne egy ige alapján döntsek, hanem az eddigi egész keresztyén életem tapasztalatai alapján: Őt követem, vagy elköszönünk egymástól. Időnként meg is ijedtem, nehogy a hitem rámenjen erre az ügyre: sokszor elég rossz gondolataim voltak, amiket Isten elé tártam. Mindig azt éreztem, ha elvetetném, az olyan lenne, mintha megvonnám Istentől a bizalmat, mintha nem hinném, hogy Ő képes megtartani. Másrészt, ha elvetetem, hogy életben maradjak, mi a garancia, hogy nem esik a fejemre egy tégla...?
A férjem rám bízta a döntést, de mindenben kész volt támogatni, jóllehet ő kezdettől fogva amellett volt, hogy tartsuk meg a gyermeket. Úgy döntöttem, megtartom, de azt mondtam Istennek, hogy én egy pillanatra sem akarok kórházba menni, itt hagyva a másik két gyermekemet. Már Sára születésekor volt egy negatív élményünk. Jánoskát nagyon megviselte, amikor két hétig kórházban voltam (hónapok kellettek, míg helyrejött). A szüleim is nagyon aggódtak, féltek, hogy nehogy rossz vége legyen ennek az egésznek. Azt se akartam, hogy gond esetén azt mondhassák: na látod, mi megmondtuk; ne legyen az, hogy a hitem hiábavaló volt. Ezeket mind elmondtam Istennek. Az Úr nagyon megáldotta ezt a döntésemet. Egy idő után kaptam egy igét: Ézs. 41:10-ből: Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened., megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. Ezt mindennap elmondtam. Rájöttem, hogy Isten azt akarja, hogy végre vegyem komolyan a hitemet, nőjjek már fel. Sokszor elém hozta azt az igét is, amit Jézus mondott: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, mert csak így követhet engem. Másik ige Pál apostoltól: Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Úgy éreztem, hogy Isten azt akarja, hogy tényleg adjam fel az én saját kis énemet: haljon meg végre az óemberem, legyek egy új teremtés, aki Isten akaratában jár. Nagyon nehéz volt ez. Hónapokba telt. Észrevettem, hogy még mindig vannak bennem ilyen kérdések: miért adta ezt Isten. A végére, úgy érzem, egész jól sikerült, oda tudtam tenni magam Isten kezébe. Amikor újra jöttek az aggodalmak, újra ezt az igét kaptam: tagadjam meg magam: tegyem le az egész életemet Isten kezébe, a régi énem hadd haljon meg a kereszten. Azt is megtapasztaltam, hogy Isten igéje kardként működik. Amit adott Isten ígéretet, elkezdtem megvallani, amikor jöttek az aggodalmaskodás, a félelmek. Korábban kapott igéket is megvallottam ilyen esetekben. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre kevésbé jönnek a félelmek, vagy egy adott szituációban már nem féltem. Nem jött bennem elő a szorongás. Megvalósult az az ige: "Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek.- Felvettem az ige kardját, küzdöttem, s láttam, hogy működik. Nem mondom, hogy sosem tört rám a szorongás, de könnyebb volt ellenállni.
Isten ezen kívül elvett minden emberi segítséget a közelemből, nehogy emberi segítségre támaszkodjam (pl. hatvani kórház leépülése, szüleim nem tudtak annyit segíteni). Mindent összevetve, ez volt a legjobb terhességem, mind lelkileg, mind fizikailag. Csak a szülés napján kellett befeküdnöm a kórházba! Sőt előtte is kevesebbet kellett orvoshoz járnom! A terhesség alatt kialakult visszerek Isten kegyelméből visszahúzódtak, a szokásos fáslizás nem használt, csak az imádság.
Az is csoda volt, hogy a tervezett szülést megelőzte a pici, mégis egy egész nappal kevesebbet voltam kórházban. Isten kegyelme volt, hogy nem kellett megindítani a szülést, hanem elindult (anyukám aggódott emiatt főleg).
Isten gondoskodását láttam abban is, hogy bár Annamária tüdőgyulladást kapott, ami miatt veszélybe került a hazajövetel, mégis helyre jött, és hazaengedtek. Azóta sem volt beteg.
Láttam, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra van, még ez a negatív helyzet is jót mozdított elő: mivel őt intenzív osztályra vitték, s csak néhány nap múlva kaptam meg, eközben én is visszanyertem az erőmet.
Visszatekintve úgy gondolom, meglehetősen bután viselkedtem a kezdeti időszakban, de akkor ilyen szinten álltam, így megláttam, hogy milyen is vagyok. Isten tényleg formált, úgy érzem, előbbre jutottam a hitben. Lehet, hogy e nélkül ez nem sikerült volna. Mindig tudtam ezt az igazságot, amit most megéltem, de úgy éltem, hogy én tervezgettem, s vártam, hogy Isten rábólintson, ahelyett hogy kerestem volna az Ő akaratát.
Arra gondoltam, lehet, hogy sok keresztyén éppen itt bukik el: ismerőseim más területen, de hasonló szituációban buktak el, nagy keserűség lett a szívükben: mert Isten valami kívánságukat nem adta meg, vagy valamilyen nehéz helyzetbe kerültek, ami nem csengett össze elképzeléseikkel, s nem tudták azt elfogadni, nem tudták feladni önmagukat, némelyek ezért eltávolodtak Istentől.
Ha komolyan akarjuk Istent követni, másképp nem lehet: csak úgy, ahogy Jézus mondta, megtagadva magunkat. Az Ő országát csak így lehet építeni. Megértettem, hogy Isten nem erre a földre tervezte nekünk a Kánaánt, s nem az az életünk értelme, hogy itt érezzük jól magunkat, hanem Isten a mennyre akar minket felkészíteni. Nem az a legfontosabb, hogy a mi kis kívánságaink teljesüljenek, persze az Úr nagyon kegyelmes, és sok mindent megad, de nem szabad, hogy ezek a kívánságaink kerüljenek Isten akaratának teljesítése elé.
Hálás vagyok Istennek, hogy tanított és nem vetett el. Nagyon sok örömünk van a Kicsiben is.
Végiggondolva eddigi terhességeimet, különös látni, hogy Isten adott három gyermeket, mikor én egy bizonyos probléma miatt nem tudok természetesen szülni, és szoptatni sem. Mindig arra gondoltam, milyen selejtes vagyok, miért ad nekem Isten még egy gyermeket, miért nem olyannak ad, aki alkalmas ezekre. Ahogy teltek a hónapok, az jutott eszembe, milyen kegyelmes Isten, hogy sokszor a gyengéket választja ki egy-egy feladatra, mint engem is erre. Így az én tökéletlenségeimben felemel, s az Ő ereje így megnyilvánul. Emlékszem, amikor Jánoska született, a férjem kapta azt az igét, hogy "feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő-. Igaz két gyermek nem olyan bő termés, de mégiscsak termés. Soha nem gondoltam volna, hogy ezalatt Isten három gyermeket fog érteni. Ez az ige is bátorított a terhesség alatt, hogyha Isten engem így lát, akkor biztos nem akarja, hogy belehaljak a szülésbe. Rájöttem, hogy ez milyen kiváltság, hogy engem Isten így tekint, s hogy ennek örülni kell.
Köszönöm, hogy imádságban hordoztatok egész idő alatt.

Tóth Katalin

Kapcsolódó linkek

http://www.hatvanref.hu