„Az Úr csodásan működik…”

Gyülekezetünk 2011-es vezérigéje ez: "De ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva én velem vagytok" (Jn 15,26-27). Mikor megtudtam, hogy május 1-én Pásztón szórvány csendesnap lesz, és felkértek szólásra, elhatároztam, hogy az Úr csodálatos működéséről fogok bizonyságot tenni.

Kárpátaljáról származom, Borzsováról. Református családban születtem. Vallásos neveltetésben volt részem. De miután férjhez mentem, jöttek a gondok és a problémák: azt vettem észre, hogy eltávolodtam Istentől.

A 90-es évek elején megkezdődött Kárpátalján a nagy ébredés az egyházakban. Borzsován is több evangelizációt tartottak. Az én életemben a legelső alkalom volt a meghatározó. Az első alkalmon Zimándy József evangelizált. Az Isten kereséséről és a megbocsátásról volt szó. Engem mélyen megérintett az igehirdetés. A végén elhangzott a mondat: "Ha valakit Isten ma este megszólított, és úgy érzi, hogy személyesen Isten hozzá szólt, akkor, miután kimentünk a templomból, jöjjön vissza egy beszélgetésre." Én és még néhány fiatalasszony visszamentünk. Én is, és a többiek is, nagyon sírtunk. Az egész testem remegett, úgy éreztem magam, mint amikor valaki elindult az úton, de eltévedt és most nem talál vissza az egyenes útra. Mellékvágányra érkezett és mázsás terhet hordoz.

Annyira sírtam, hogy nem tudtam beszélni. Majd éreztem, Jézus Krisztus lehajol hozzám, letöröli könnyeimet. Megnyugodtam, és végre elkezdődött a beszélgetés. A végén megkérdeztek bennünket, hogy szeretnénk-e, ha lenne minden héten egy alkalommal bibliaóra is az egyházban. Mi igennel válaszoltunk. Mondanom sem kell, hogy az első bibliaórai alkalomig hányszor kísértett az ördög. Mindig azt sugallta: "Tudod te mit vállaltál be? Nem volt neked elég hetente egy istentiszteleti alkalom? Itt van a család, a munkahely meg a háztáji..." De engem többé senki és semmi el nem tántorított Istentől. Ő engem megerősített, megfogta a kezem és többé el nem engedte.

Továbbra is voltak gondok, de már nem egyedül hordoztam őket, hanem Jézus Krisztussal vállvetve.

1992-ben a férjem felvetette a gondolatot, hogy telepedjünk át Magyarországra. Én nemet mondtam. Nagyon sírtam és könyörögtem Istenhez, hogy ne engedje meg, hogy elhagyjam a szülőföldemet, az egyházat, és a szeretteimet. Isten meghallgatta könyörgésemet, és nem beszéltünk többé az áttelepülésről. Teltek az évek, én egyre erősödtem a hitben. A gazdasági helyzet azonban egyre romlott. Munkahelyünk ugyan volt, de már fizetést nem kaptunk, csak eljártunk dolgozni. Majd a férjem 1998 szeptemberében újra megkérdezte tőlem: nem  gondoltam-e meg magam. Én igent mondtam. Tudom az "igen" nem tőlem volt, hanem a Szentlélek indíttatása. 1998. november 5-én emberemlékezet óta nem volt olyan árvíz, mint a szomszéd faluban, Mezőváriban. Az eladó házakat az állam felvásárolta az árvízkárosultak számára. A mi házunk az elsők között kelt el. December végén megkaptuk a pénzt. Mire meggondolhattam volna magam, hogy talán mégse szeretnék elköltözni, már nem volt házunk. Ott álltunk télvíz idején ház nélkül. 1999. február 20-án ki kellett költözni a házból. Nagyon hideg volt, és nagy hó. Az új tulajdonos megengedte, hogy a legkisebb szobába bepakoljunk néhány holmit. Volt, amit eladtunk, és az egyik szomszéd is megengedte, hogy nála is pakolhatunk. Nagyon nehéz időszakot éltünk meg, de Isten nem hagyott el bennünket. Ő volt az, Aki hármunk közül mindig azt vigasztalta és erősítette, akinek éppen nagy szüksége volt rá. Mivel a letelepedés hosszadalmas és bonyolult folyamat volt, így elhúzódott, az ügyintézés. 1999 január-februárban lakást kerestünk Magyarországon. Találtunk is egy házat Szurdokpüspökiben. Adtunk foglalót is rá, az önkormányzatnál pedig elrendeztük a hivatalos dolgokat. De Isten minden akadályt elénk gördített és nem engedte meg letelepedésünket Szurdokpüspökiben. Tovább keresgéltünk. Nagyon sok megyében jártunk, de végül csak Jobbágyiban kötöttünk ki. Már azelőtt is jártunk abban a házban, ami most az otthonunk, de annyira rossz állapotban volt, hogy semmiképpen nem akartuk megvásárolni. Itt újra a Szentlélek indíttatására történt a házvásárlás.

1999. március 24-én jöttünk Jobbágyiba. Nagy szomorúságomra megtudtam, nincs református templom. Így hát elindultunk Hatvanba a lányommal megkeresni a református templomot. Aznap az igét Nagy Kornélia (Nelli néni ) hirdette, és a hirdetésekben közölte, hogy délután 3-kor Jobbágyiban lesz istentisztelet. Megdobbant a szívem, izgatottan felálltam és megkérdeztem, hol található ez a hely. Ő elmondta, hogy kinél és melyik utcában, de annyira izgatott voltam, hogy elfelejtettem. Miután haza mentünk, én bizony délután elindultam a felfedező útra. Mivel a falut nem ismertem, hiába kérdezgettem, nem tudták megmondani, hol van református istentisztelet. Nagy nehezen oda találtam Bodor Ferencné (Elza néni) otthonába. Egy kicsit elkéstem. Nelli néni megismert, bemutatkoztam, nagyon örültem, hogy lesz hová helyben, legalább havonta egyszer istentiszteletre járni . Volt azonban bennem egy furcsa érzés is, mivel én addig házi istentiszteleten nem vettem részt. A testvérek nagy szeretettel fogadtak bennünket, barátságok is kialakultak közöttünk.

Telt-múlt az idő nagyon hiányoztak a bibliaórák. Nagy szeretettel gondoltam vissza az elmúlt időre. Sokat beszélgettünk a testvérekkel erről a témáról. 2001 pünkösdi istentisztelet végén Pataki Frencné (Marika) megemlítette a tiszteletes úrnak Tatai Istvánnak, hogy szeretnénk, ha lenne Jobbágyiban is bibliaóra. A tiszteletes úr örült, és szeptembertől immáron tíz éve havonta egyszer bibliaórát tartunk. De csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a faluban 71 református él, és ők hol vannak?

Beszélgettünk a férjemmel arról, milyen jó is lenne Jobbágyiban egy református templom. Ő is nézegette a helyet, nekem is ekörül járt a gondolatom.

Közben beteg lettem. Nem volt súlyos a betegségem, de a testvérek közül meglátogattak. Boros Lászlóné (Ildikó) is meglátogatott és férjemmel felvetettük neki is a templomos témát. Ildikó azt ajánlotta nekem, hogy a következő bibliaórán említsem meg a tiszteletes úrnak. Úgy is történt, de én annyira izgultam, ő látta rajtam és bíztatott a szemével, hogy mondjam bátran. Végül kimondtam nagy álmunkat, a tiszteletes úr nem kis meglepetésére. Mondanom sem kell, nem kis terhet raktunk a vállára. A Szentlélek indíttatására, sokat imádkoztunk ez ügyben. Végül az imáink meghallgatásra találtak. Az Úr csodálatosan működött. 2008 decemberében az, az egyházközség amerikai és dél-koreai testvérek segítségével egy parasztházat vásárolhatott imaház céljára. Az első istentisztelet 2009. április 12-én Húsvétkor volt. Azóta gyarapodott a létszám nagy örömünkre. Voltak szabadtéri evangelizációs alkalmak is, mivel a házhoz egy szép, nagy kert is tartozik. 2010 szeptemberétől minden vasárnap délután gyermekfoglalkozás van, amelyet a koreai Kim házaspár tart. Folyamatban van a tetőcsere torony építésével, és a belső felújítás is. Nagy örömünkre szolgál, hogy a gyülekezeti testvéreinktől céladomány érkezett a harangra, már elkészült, csak elhelyezésre vár. Névtelenül adományoztak úrvacsorai kellékeket a gyülekezet részére. Istennek legyen érte hála és dicsőség.

Szeretném megemlíteni, hogy a pásztói csendes-délutánon, a bizonyságtételem előtt az Úr csodálatosan megvigasztalt. Örömkönnyek szöktek a szemembe: a Hatvani Reformtus Kórus olyan két éneket énekelt, ami nagyon közel áll hozzám, az első a "Mindig velem Uram, mindig velem" (ez az ének a borzsovai református egyház himnusza), a másik "Ki Istenének átad mindent". Meg kell köszönnöm  Kővári Éva karvezető szeretetteljes együtt érző imádságát a határon túl élő magyarokért, és a pásztói testvérek figyelmes vendégszeretetét.

Igen, "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van...      (Elhangzott a pásztói csendesnapon, 2011. május 1-én).

Cséke Lászlóné (Nelli)

(Jobbágyi)