Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Palackposta - "A túlsó partról..." Cikkek a Reformátusok Lapjában

A tulso partrol...1

Különös könyv akadt a kezembe a napokban. Az egyik keresztyén könyvesboltban több mindent kellett vásárolnunk, konfirmandusoknak ajándék Bibliát, keresztelési, házasságkötési emléklapokat és még sok egyéb, a gyülekezeti életben felhasználható fontos kiadványt.
Egy ilyen üzletben természetesen nemcsak könyvek, nyomtatványok vannak, hanem más, "ezer apró- cikk is. Ha már megtettem a hosszabb utat, gondoltam alaposabban körülnézek, mit lehet itt vásárolni, mit kinálnak a vásárlóknak. Ha otthon betérünk egy hasonló profilu boltba, nem lepődünk meg a kinálaton, hiszen Igés lapokat keresünk, olvasmányos és épitő könyvek ajánlják magukat, üditő látványt nyújtanak a szines, gyermekeknek szóló kiadványok. Kazetták, CD-k és videok zavarba ejtő sokasága kisérti meg a pénztárcánkat.
Itt Amerikában kifogyhatatlan ötletekkel gyártanak tárgyakat, amiket a gyülekezeti életben lehet használni. Az ajándéktárgyak között láttam négyszinű, különleges tollat amit a Biblia olvasás során lehet használni, jegyzeteket kesziteni vele. Egyházi viccek, humoros esetek tárát, ami szinte elengedhetetlen kézikönyve a lelkészeknek, hiszen egy mosolyra fakasztó vagy éppen kacajt kiváltó történet szerves része az itteni prédikációknak. Nyakkendőket lelkészeknek, minden alkalomra valót, kelyhes-kenyeres úrvacsora osztásra, égőpiros fehér galambokkal a közlegő Pünkösdre, aranyszinű halakkal és más keresztyén szimbólumokkal telzsúfolt ünnepi alkalmakra. Elgondolkodtam, vajon mit szólnának odahaza ha valamelyik lelkipásztor megjelenne egy ilyenben?
Kiváncsisággal fordultam a könyvespolcok felé, ahol néhány perc után megakadt a szemem egy érdekes cimen, aminek a magyar forditása ez: Árulni Jézust, avagy mi a rossz abban ha az egyház a piacon van. A könyv bevezetőjének első mondata pedig elég merészen hangzott: Jézus első árusa (nem árulója -magyarázat tőlem) Júdás volt, ő volt az első aki pénzt csinált Jézusból. Meghökkentem, de tovább gondoltam a dolgot és rájöttem, hogy igy is lehet fogalmazni. Századokkal később búcsúcédulákat árultak Jézus nevében, most meg a "Jézus- nevű könyvesbolt hálózatat egyik üzletében vásárolok.
Jézus még kiűzte az árusokat a jeruzsalemi templomból, felháborodottan annak megszentségtelenitése miatt, ma meg az Ő neve alatt jövedelmező üzlet folyik.
Tényleg, milyen mődon és mértékben legyen, lehet jelen az egyház a piacon? Ebben az országban, ahol egyetlen egyház sem kap egyetlen dollárt sem un. "hitéleti célra-, ahol minden gyülekezetnek saját magának kell megteremtenie az életben maradáshoz az anyagi hátteret, lehet-e piaci, kereskedelmi módszerekkel Jézus nevében előállni? Hogyan lehet, kell felhasználni a média, a reklám, az elektronikus media eszköztárát az evangélium hirdetésére, illetve a gyülekezetek élettének, szolgálatának fenntartására? Sokan vannak, akik lesajnálják az amerikai magyar gyülekezetek kolbász, hurka, fánk, töltöttkáposzta és paprikás csirke vacsoráit, árusitásait. Kilenc hónapos itteni szolgálatunk során rájöttünk, hogy ezek ugyan nem alapfunkciók, de szerves részei a közösségek életének, anyagi alapjaik megteremtésének.
Kevés az igazán tehetős gyülekezet, de minden amink van, az a hivek adományából, az előző generációk áldozatos munkájából, a közösség találékonyságából, és nem utolsó sorban Isten áldásai nyomán származnak. Félreértés azonban ne essék, Jézust nem áruljuk, hanem hirdetjük. Lehet, hogy az utóbbi módon nagyobb összegek lennének a számlánkon, de akkor újra, reformátor eleink által kárhoztatott bűnökbe esnénk.
Hallatlanul nagy különbség van a "Jézusból élni vagy Jézusért élni- között. Árulni Jézust vagy hirdetni Jézust - pénzt csinálni belőle vagy eljuttatni a Jó Hirt mindenkihez? Legyen az egyház ott ahol az emberek vannak - ha a "piacon- hát akkor ott, hogy ne mondhassa senki, nem volt lehetősége megismerni Jézust. Vigyázzunk azonban néhány dologra:
- a piacon nem "hazai pályán- játszunk, más törvények uralkodnak, mint amit mi megszoktunk,
- a piaci törvények szerint nem sok esélyünk van a tulélésre,
- aki Jézust akarja áruba bocsájtani az már elfelejtette, hogy Ő már régen drága áron megvett bennünket,
- a Cselekedetek könyvének korához hasonló időket élünk, amikor szinte minden eladó és megvásárolható, még Szentlélelkre is van kereslet.
Ha nem vagyunk jelen, ha nem hallják a szavunkat, ha nincs bizonyságtétel, akkor hamarosan el is felejtik akit mi hirdetünk, mert lesznek mások, hoznak másat és az lesz a piac keresett áruja.

Mielőtt bárki megvetéssel gondolna a fent emlitett könyvre, azért érdemes átgondolni vajon mi hogyan visszük ki az Evangéliumot a nyilvánosság elé. Pál görögnek göröggé, pogányoknak pogánnyá lett az Ügy érdekében. Jézus pedig a valós helyzethez történő alkalmazkodásra tanitott. Mindezekhez jönnek még a talentumok, igy hát felkészülve és felvértezve lehet kilépni Jézusért a "piacra-. Hidd el, neked nem eladni kell Őt, csupán elfogadni Ot, bizonyságot tenni róla és akkor majd felteszik a pünkösdi kérdést: Mit cselekedjünk? A válasz jól ismert: megtérni és megkeresztelkedni. Ami ekkor történik az mar nem a piaci szabályok szerint zajlik, ekkor már a Lélek törvényei uralkodnak.
Perth Amboy (USA) 2003 május Dr. Kocsis Attila


( A cikk irója református lelkész, 2002 augusztusa óta szolgál a Perth Amboy-i magyar református gyülekezetben. Havonta kivánjuk közreadni a különböző témákban megjelenő irásait. Junius 22-én történő beiktatása alkalmából Urunk áldását kérjük szolgálatára, családja és gyülekezete életére. A Szerkesztőség)


A tulsó partról...2

Az Egyesült Államokban 1866. május 30. óta ünneplik az Emlékezés Napját. Ez alkalommal a háborúkban és csatákban elesettekre emlékezve a hősök sirjait virágokkal boritják. A temetőkben a háborús veteránok nyughelyeit kicsi nemzeti zászlók jelzik. Minden évben az Emlékezés Napja előtt kicserélik az évközben megkopottakat, újakkal tisztelegnek az elhunytak emlékének. 1971 óta május utolsó hétfőjén ünneplik az amerikaiak ezt a napot.
Mire ezek a sorok az olvasók elé kerülnek, az ünnepnek már régen vége, a sirokra kirakott virágok is elhervadtak, a kicsi zászlókat még vidáman fújja a koranyári szél.
Nemigy a magyar zászlót a perth amboyi református templom előtt. Jóllehet 9 hónapig egy rúdon lengett az amerikai zászlóval, senkinek nem szúrt szemet.
Miután megérkeztünk új szolgálati helyünkre, augusztus 20-án a nemzeti ünnep alkalmával felvontuk a magyar zászlót. Mindjárt jobban, othonosabban éreztük magunkat, kicsi magyar szigeten, a messzi idegenben. A gyülekezet tagjai, akiknek döntő többsége már itt született, örömmel fogadták a zászlófelvonást és büszkén lengett a mi zászlónk is az utcában lévő házak elejére kitett mexikói és puerto ricoi lobogók mellett.
Szeptember 11-én, a new yorki terrortámadás első évfordulóján a gyász és az emlékezés jeleként félárbócra engedtük a zászlókat, együttérzésünk jeleként.
Büszkék voltunk a városban lakó magyarokkal és magyar származásuakkal, amikor március 15-én a város főterén a Városháza előtt a polgármester jelenlétében a szépszámú ünneplő jelenlétében egy napra felvonták a magyar zászlót.
Jeles gyülekezeti eseményeinken az asszonyok a teritékek szineit mindig gondosan a magyar nemzeti szineknek megfelelően válogatják össze. Jelezni kivánják ezzel is hová tartoznak, honnan valók a gyökerek.
Amikor gyülekezetünket Dr. Horváth Gábor nagykövet, new yorki főkonzul meglátogatta, örömmel állapitotta meg a zászló tényét és bátoritotta a közösséget további szolgálatra a hit és magyarság érdekében.
Örültünk és természetesnek tartottuk, hogy a mi zászlónk is szerves része annak a megélt hazafiságnak, ami jellemző erre a nemzetre. Aki először jön Amerikába meglepődik, hogy mennyi zászló lobog ebben az országban. Milyen sokan viselik a nemzeti szineket, hordják - mindenféle elitélő megjegyzés nélkül - a nemzeti szimbólumokat. Nem tűnik magamutogatásnak, “amerikáskodásnak- ha valaki piros-fehér-kék ruhába öltözik, nyakkendőjén a zászló van, kabátja hajtókáján kitűzőként a csillagos-sávos lobogó. Sokszor elképesztő, hogy mi mindent diszitenek a nemzeti szinekkel, zászlókkal. Az idegennek kicsit fölöslegesnek, néha botránkoztatónak tűnik az ilyen módon megélt hazafiság.
Iskolás gyerekeink minden reggel az amerikai zászló felé fordulva fogadalmat tesznek, elkötelezik magukat az ország és a nemzet javának szolgálatára.
Látva mindezt belegondoltam, otthon nem is olyan régen amikor kokárdát viseltem, az egyik református iskola igazgatója megkért, hogy vegyem le, mert ez politikai hovatartozást jelent és ennek nincs helye abban az intézményben. Igaz, az akkori kormányt lehetett szapulni az iskolában, mert nem teljesitett minden kivánságot, az nem számitott politikai állásfoglalásnak.
Micsoda felháborodás lett volna, ha a magát nemzetinek valló kormány, amerikai mintára, bevezette volna otthon is ugyanazt, hűségeskü a zászlónak. Talán még emlékszünk, amikor a közalkalmazotti eskü végére odakerült a mondat: Isten engem ugy segitsen, milyen vélemények láttak napvilágot.
Igaz is, most jut eszembe, itt a szabad és liberális Amerikában, beiktatásakor még az elnök is Bibliára tett kézzel mondja el az esküjét.
Aztán arra is emlékszem, akárhányszor külföldről hazatértem, mindig valami különös érzés fogott el, amikor megláttam a magyar zászlót a határokat átlépve. Számomra nemcsak annak van varázsa, hogy végre hazaértem, hanem annak is hogy otthon vagyok a piros-fehér-zöld határokon belül, biztonságban lehetek.
A napokban meg azt olvastam, hogy otthon az új katonai szolgálati szabályzatban a katonai szolgálatot teljesitők elnevezése már nem a honvéd lesz, hanem a katona. Történelmi ismereteimből felvillanak az emlékek, hogy mi a különbség a honvéd és a (zsoldos)katona között. Honért vagy hazéért szolgálni, harcolni egészen más, mint zsoldért katonáskodni.
Azt gondolom, számosan vagyunk, de még többen kell lennünk és még többet kell tennünk, hogy ami magyar azért ne kelljen szégyenkezni, azt lehessen büszkén vállalni.
Messze jutottam és nem akarok még tovább elkalandozni a mi perth amboyi zászlónktól, mert a történetnek van folytatása. Tiz nappal az Emlékezés Napja előtt valaki, egy magyar származásu hölgy, aki valamelyest kötődik is a gyülekezethez, felhivta a presbitérium jegyzőjét, hogy le kell venni a magyar zászlót, mert sérti az amerikai zászlótörvényt. A törvény ugyanis kimondja, hogy egyazon rudon az amerikaival nem lehet más ország zászlaja fenn. Márpedig, - üzente a hölgy a presbitériumnak- a magyart le kell venni, mert ha nem, mindet el fog követni, hogy megtegyük. Következő gyűlésünkön megtárgyaltuk az ügyet, nem volt mit tenni, ha nem akartunk botrányt, ideiglenesen be kellett vonni a zászlót. Mindenkit megdöbbentett az eset, mert hónapokon át senkit sem sértett, most pedig egy, azaz egy valaki akadt akinek szemet szúrt a magyar zászló. Természetesen lehet mondani, kérem a törvény... Bárcsak minden törvény minden paragrafusát betartanánk ilyen buzgósággal!
Arról is született azonban határozat, hogy uj rudat kell felállitani, külön a magyar zászlónak, hiszen az a gyülekezet amely magát hivatalosan még mindig Magyar Reformed Church-nek nevezi, nem engedheti meg magának hogy ne jelezze igy is múltját és értékeit. Különösen abban az évben, amikor alapitásának 100. évfordulóját ünnepli.
Amikor bejelentettem a presbitérium határozatát a vasárnapi istentiszteleten, jeleztem, hogy ujabb baj forrását fedeztem fel. A zászlórud teteje, amin mostmár csak az amerikai lobogó van, piros-fehé-zöldre van festve...
Dr. Kocsis Attila (2003. május)


A túlsó partról...3
Maga a város
Érdekes város Perth Amboy. 420 éves története és jelenkori állapota szinte pontosan tükrözi azt a folyamatot, amelyik végbement és végbemenőben van ebben a hatalmas országban. Az egykori telepesek jó érzékkel választották meg a helyet ahol lakóhelyet épitettek maguknak. A Raritan folyó torkolatánál, a védett tengeröböl biztonságos kikötőt, jó hajózási feltételeket biztositott. A város első episzkopális gyülekezetének temploma és temetője közvetlenül a kikötő fölött magasodó dombon van. Izgalmas dolog a több száz éves sirköveken az elmosódott neveket, évszámokat kiböngészni. A presbiteriánus gyülekezet tavaly ünnepelte alapitásának 200. évfordulóját. A magyar reformátusok idei 100 éves ünneplése is tiszteletre méltó ebben az országban, ahol viszonylag minden fiatal. Nagy rácsodálkozással vannak mindenre és becsben tartanak mindent ami száz évnél idősebb és megmaradt az utókor számára.
A holland, angol és ir alapitókat és bevándorlókat a 19. század vége felé követték a lengyelek, a magyarok, a szlovákok. Az itteniek, nem hivatalosan, egy részét a városnak Budapestnek hivják, de van Dublin is, utalva az irek lakta negyedre. Kezembe került a mi gyülekezetünk fennállásának 10. évfordulójára kinyomtatott emlékfüzet. Az elhelyezett hirdetések révén sokan hozzájárultak a kiadáshoz. Az egykori főutcán, ami ma is az, az üzletek igen nagy számban magyar tulajdonuak voltak, jelezve hogy az itt megtelepedett magyarság gazdaságilag számottevő erőt képviselt. A kikötő, a nagyarányú út és vasút épitések, New York közelsége jó munkalehetőséget biztositottak a letelepedőknek. Két, közel ezer főt foglalkoztató üzem is volt a 20. század elején, a szivargyárban főleg nők, a téglagyárban férfiak dolgoztak. Sajnos mindkettő bezárt, az utóbbinak már az épületeit is lebontották.
A magyar bevándorlók döntő többsége a Monarchia észak-keleti sarkából érkezett erre a vidékre, Bereg, Ung, Ugocsa, Szatmár vármegyékből. A múlt század elején megalakult a magyar római és görögkatólikus valamint a református gyülekezet. A város és környékének több ezres magyar lakossága eleven életet élt, amit az irásos dokumentumok és a még élő idősek emlékezete megőrzött. Gyülekezetünk létszáma a 30-as években volt a legnagyobb, közel ezer fenntartóval. A gyülekezet életére, történetére egy következő irásban térek majd vissza. Nagyon érdekes forgatni az anyakönyveket, ahol évtizedekig jelezték, ki, honnan jött. Felelevenedik a történelmi múlt, ma ezek a falvak három szomszédos országban vannak. Az első presbitériumnak 1903-ban 10 tagja volt, ebből csak kettőnek a faluja van a mai országhatáron belül...
Az elmúlt 15-20 évben egy újabb bevándorlási folyamatnak vagyunk tanúi. Igen nagy számban érkeztek és települtek le a városban, a kihaló és elköltöző magyarok, lengyelek, amerikaiak helyére a Dél-Amerikából származó emberek. Főként Puerto Rico, Dominika, Argentina és Mexico jobb megélhetést kereső polgárai jöttek és jönnek legálisan és illegálisan. Nem ujdonság ez, hiszen a mi eleink is ezt tették, igaz nem ilyen nagy számban. A tömeges bevándorlás következtében alaposan megváltozott a város népességének összetétele. A 42 ezer lakosú város döntő többsége dél-amerikai eredetű, a fiatal korosztályokban elsöprő a fölényük. Két idősebb lányunk a helyi középiskolában tanul, ahol a több mint 3 ezer gimnazista 90%-a szinesbőrű. A városi közhivatalokban, iskolákban, üzletekben és általában mindenhol az alkalmazás feltétele a spanyol nyelv tudása. A várost lassan évtizede vezető polgármester Vas, akinek láttán azt gondoltuk milyen jó magyar neve van. Kiderült gyorsan, hogy a népszerűség miatt leröviditette a Vasquez családi nevet.
Fejlődő város, számos új beruházás indult el a mi itt eltöltött évünk alatt is. Alig pár száz méterre van tőlünk a folyón átivelő hidrendszer. Az egymás mellett lévő három hatalmas mellé másik kettőt épitenek, kicsit odébb pedig még egyet. Minden délután 4 és 7 között akkora a gépkocsi forgalom, hogy akinek nincs halaszthatatlan dolga, otthon marad, mert örökös dugókba kerül. A hid épitések következtében lassan megsemmisül egy néhány évtizede még számottevő magyar lakossággal rendelkező kicsi település, ahol templomunk is volt. Hála Istennek a volt épület még áll, ha átalakitva is, ma családi ház.
Érdekességként emlitem, hogy városunkban 52 templom müködik, vagyis egy évben minden héten máshová lehetne menni vasárnaponként. Közöttük két magyar református, egymástól nem távolabb, mint egy kilométrre. Sajnos egy szakadás következtében lassan 75 éve külön éli életét a két gyülekezet. Nincs viszály, nincs harag, sem lelkészek, sem a tagok között, csak már annyira megszokottá vált ez a helyzet, hogy nehéz rajta változtatni.
A Főtéren áll a Városháza, az USA legrégebbi városháza, ami ma is erdeti funkciójának megfelelően szolgálja a város közösségét. Az előtte lévő parkban két hatalmas tölgyfa áll. 1935 ben ültették az ittlakó magyarok, egyiket George Washington elnök, a másikat Kováts Mihály Karcagról származott huszárezredes emlékére, aki tevékeny szerepet játszott az amerikai Függetlenségi háborúban. Mindezt bronz emléktábla jelzi az utókor számára. Minden év március 15. a Magyar Szabadság és Függetlenség Emléknapja a városban, amikor a Városháza előtti téren ünnepélyesen felvonjuk a magyar zászlót.
Kellemes program esténként végigsétálni a kikötői mólón, beszivni a tenger furcsa illatát, figyelni a manőverező hajókat és csónakokat, várni a horgászokkal lesz-e kapás.
Az öböl távolabbi csücskén levő sziklán villog a régi világitótorony, vezetve a hajósokat a védett kikötőbe. Amikor mi kimegyünk, távolabbra kalandozik a tekintetünk, látjuk a túlsó partot, gondolatban elrepülünk a szülők, testvérek, barátok közé. Elidőzünk egy-két helyen, felidézzük a szeretett és jólismert arcokat. Ők lassan kelnek, mert náluk virrad, mi meg lassan indulunk haza, mert nekünk beesteledett.
Tudjuk, hogy a felkelőknek is, meg a nyugovóra térőknek is egy a reménységük, Krisztusban megtartatunk.



Az innenső part...4

Kellemes szombat este van. A napok óta tartó hőséget és párát elfujta a szél, minden feléledt az ájult tikkadásból. A holnapi igehirdetésem készen van. Elővettem a nemrégiben születésnapomra kapott ajándékkönyvet, Márai Sándor Kassai Polgárok cimű művét. Egyik kedvenc CD-m szól, ifj. Berkesi Sándor basszusgitárra átirt Bach melódiái.
A drámában a kőfaragó mester apa búcsúzik fiától, aki Kassa városából indul el vándorútra, hogy addigi tudását külhonban gyarapitsa. Az apa, aki fiatalkorában maga is megjárta a tapasztalatszerzés utját, igy inditja útjára a fiút: ’Mindig nyugatra menj, És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.’ ... ’Tanuld meg a nyelvüket, mert a mi szavunkat senki sem érti a világban. Titkunk van, mert kevesen vagyunk. ... Figyelj nagyon, mert csak a kontár bámészkodik és ácsorog. ... Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet , magasságot és nem szédült el.’
Márai nagyivű üzenete számomra egyszerűre leforditva annyi, ahhoz, hogy a hazádnak méltó polgára lehess, ki kell lépni a megszokott keretekből, áldozatot kell vállani azért, hogy hassunk, alkossunk és gyarapitsunk.
Mindennek jeleit, nyomait láttam egy év után a szabadságomból három hetet otthon töltve. Egy kisebb csoporttal tiz napot utaztunk az országban, megismerni a valóságban is azt, amiről az elmúlt év során a hagyományőrző csoport találkozásain beszélgettünk. Egy kivételével mindenki először volt Magyarországon, gyakorlatilag senki sem beszélte a nyelvet. Néhányuknak voltak még távoli rokonai, de igazából mindenki jószándékú turistaként jött erre az útra.
Mit kell, mit lehet, mit szabad és mit nem kellene megmutatni, tettem fel magamban sokszor a kérdést. A valóságot, adtam meg magamnak végre a megnyugtató választ, mert akkor nem lehetnek félreértések. Nem többet és nem kevesebbet, mint akik és amik vagyunk. Kicsit én is más szemmel néztem a hazámat, a messziról jövő idegen szemével. A túlsó partról jövő mást lát, másként látja mindazt ami mellett az otthon élők egyszerűen elmennek, észre sem veszik mennyire más lett, megszépült, megnőtt, felépült.
Jó volt otthon lenni, mert határozott jelei vannak, áldozatot hoztak sokan, akik nem a maguk javát helyezték előtérbe, hanem polgári létet kivántak teremteni annak a népnek amely sikságok és hegyek között él, mely az emlékezés ősvilágából érkezett. (Márai)
Azonban az egyik, ha nem a legnagyobb feladata volt ennek az utazásnak, hogyan lehet áthidalni azt az időbeli távolságot ami az amerikai és a magyar történelem között van. Nehezen fogható fel a valamivel több, mint kétszáz év történelmi tudatával biró amerikainak, hogy van egy ország, ahol 1100 év óta él egy nép, kibirva a történelem minden viharát és csak ritkán adódó jó szeleit. A teljesség igénye nélkül sorolom a helyeket ahol jártunk: Budapest, Visegrád, Szentendre, Ópusztaszer, Debrecen, Tákos, Sárospatak, Vizsoly, Eger... A tizenegy évszázadnyi történelem megismertetése és megértetése tiz nap alatt szinte lehetetlen volt. A vizsolyi templomban találtam meg a megoldást, hogyan lehet mindezt egyszerűen megmagyarázni. A bejáratnál megállitottam a csoportot, mondtam most vagyunk 2003-ban, ott középen az első magyar nyelvű teljes Biblia, kicsivel több, mint 400 évvel ezelőttről, majd pedig a tempom másik végén a szentély, újabb több mint 500 év. Ha végigmegyünk a templomon, időben majd’ ezer évet teszünk meg ... ilyen a magyar történelem. A visszautak nélkül nem értjük meg eleinket, inditékaikat, múltunkat és igy a jüvő is bizonytalanná válik, hisz nincs mire épiteni.
Jó volt látni, hogy szépült az ország. Lehet, hogy nem mindenhol, nem mindenkinek, de igen sok helyen a romos, omladozó belvárosok frissen festve, hangulatosan, ’európai’ módon. Persze nem attól lesz valami ilyenné, ha kiteszik a kék alapon csillagos zászlót. Attól lehet, amit Mátyás Visgrádon, a civisek Debrecenben, a Rákócziak Sárospatakon és azóta is sokan sok helyen tettek, a jövőnek épitettek, merték vállalni magyarságukat. Márai ezt igy adja a fiát utnak inditó apa szájába:’ Mondd el nekik, hogy várost épitettünk az őserdőben, országok és népek határán. Kőből épitettük, az ő szokásaik szerint. Mondd meg nekik, hogy keresztények vagyunk, és a magasabb emberi rend szerint akarunk élni. Mondd meg nekik hogy hittünk valamiben’
Ezért (is) van mit látni az országban, mert eleink is és kortársaink is magasabb rendbe akartak emelkedni és nem kivántak abba a ’szellemi nyavalyá’-ban maradni aminek a szocializmust Wass Albert, az Átoksori kisértetek cimű regényében minősiti (69.o)
Jó volt látni, hogy az embereknek emberi formájuk van. Itt Amerikában hihetetlenül túlsulyosak az emberek. Szinte egész nap esznek valamit, már a gyerekek is hozzá vannak szokva, szokatva hogy állandóan rágjanak, igyanak, fogyasszanak. Ennek következtében hamar hizásnak indul mindenki, majd pedig óriási összegeket forditanak mindenféle fogyasztószerek kipróbálására, amik lehetőleg erőfeszités nélkül égetik el a fölös kalóriákat. A messziról jött ember szemével nézve szép nép a magyar, van mire büszkének lenni.

Az angol közmondás szerint mindig a más füve zöldebb. Sokan úgy gondolják, hogy a túlsó parton, Amerikában sokkal jobb, mint az innensőn, otthon. Egy év elteltével hadd mondjam, hogy érdemes úgy fogalmazni, másabb. Más szokások, más életritmus, más értékek, más gondolkodásmód és a sor folytatható. Sok dolgot nem kellene innen átvenni, mert itt sem hasznos, itt is silány, itt is kár érte minden fillér. Merni kellene önmagunk lenni, önbecsülten vállalni hovatartozásunkat. Aki önzetlenül bármilyen kicsit is hozzátesz az ország épitéséhez, az alkotás részesévé válik. Ettől lesz szép, még szebb, a miénk lesz és a jövendő nemzedékeké.
Talán e sorok olvasói közül néhányan azt mondják: könnyű onnan, odaátról visszabeszélni. Ha valaki olvasta korábbi soraimat erről a partról, az emlékezhetik, hogy a fényes és árnyékos oldalt egyformán láttattam. Itt is küzdünk a szegénységgel, a munkanélküliséggel, az illegális bevándorlók millióival, a környezetszennyezéssel és a kábitószerrel. Mindenkit meglepett, hogy pillanatok alatt hogyan bénul meg 50 millió ember élete, amikor elmegy az elektromos áram. Talán sokkal több a sebezhető pont, mint gondolnánk?
Mégis miért vagyunk hát itt? Legalább két dologról beszélni: kik vagyunk mi magyarok, akik jó 120 évvel ezelőtt kezdtek tömegévek bevándorolni ebben a hatalmas országba, és teremtettek maguknak egzisztenciát, keydtek el új életet. Valamint arról, hogy valószinűleg azért maradhattunk meg mint nép és ország, ott Európa közepén, mert Istenbe vetett hittel tudtunk élni és dolgozni. Amerika morális széthullásának egyik oka lehet majd, amikor feladja, feladatják vele azt az örökséget, amit puritán eleik teremtettek meg és oly sokáig büszkék voltak rá.
Óriási dolog, hogy otthon egyre többen döbbennek rá, ha a gyökereket elvágják, nincsenek új hajtások, a fa elpusztul. Gyülekezeteink, iskoláink elevenithetik meg a magyar társadalmat, pezsdithetik meg közösségeink életét. Hiszem, esztendő múltával újra otthon lehetek és még több dolog miatt mondhatom majd: jó itthon lenni, jó volt itthon lenni.



A tulsó partról....5
Nagy dolgok történnek mostanában a túlsó parton a magyar református gyülekezetekben. Három egyházközség ünnepelte szeptember folyamán alapitásának jeles évfordulóit. Elsőként a New Yorktól északra lévő South Norwalkban gyűltünk össze, hogy hálát adjunk a mögöttünk lévő 110 évért. Egy hétre rá Woodbridge és Carteret jubilált, a 100. évforduló megmozgatta mind a két közösséget.
Szeptember 21-én zárta az ünnepségek sorát a Perth Amboy-i megemlékezés, ahol szintén a 100 évért adtunk hálát. Ha csak a puszta számokat néznénk, már akkor is elismerésre méltóak ezek a gyülekezeti életkorok. Persze otthoni mércével mérve sokan azt mondhatják, mi az a száz év? Valóban nem tűnik soknak, ha hazai összehasonlitásokat teszünk, de itt jelentős mérföldkő, amit nem csak mi magyarok értékelünk nagyra, hanem a közösségek is, ahol élünk.
Az elmúlt 100-120 év során számos nemzet fiai érkeztek Amerika földjére, hogy jobb és békésebb életet élhessenek. Voltak akik azért jöttek, hogy szorgalmas munkával és takarékos életvitellel pénzt gyűjtsenek maguknak, hogy visszatérjenek a szülőföldre, ott tovább boldoguljanak. Voltak akik menekültek, voltak akik kalandvágyból jöttek, voltak akiket a szegénység kényszeritett elhagyni az otthont, mig mások politikai okokból hagyták el a hazát. Mindenki igyekezett kialakitani a maga közösségeit, klubjait, segélyező egyleteit, nem utolsó sorban gyülekezeti közösségeit. A templomok voltak azok a helyek, ahol minden az óhazára emlékeztetett: az énekek, a gyermekkortól hallott és gyakorolt imádságok, az igehirdetések, az otthonról jövő hirek és az új kivándorlók. Ismerettségek, barátságok, házasságok köttettek, kialakult egy különös életforma, amelynek hazai gyökerei voltak, de már felvették az itteni szokásokat. A beszédbe egyre több magyarositott angol szó került, a második generációs gyerekeknek már a gyülekezeti iskolákban kellett tanitani a magyar nyelvet.
Hasonló körülmények között éltek és alkalmazkodtak az új életformához a lengyelek, szlovákok, ukránok, olaszok és más nemzetek fiai. Az elmúlt valamivel több, mint száz esztendő alaposan megrostálta ezeket a közösségeket is. Egyházaik elnéptelenedtek, a harmadik, negyedik generáció felolvadt, csak a családnevek emlékeztetnek ki honnan jött. Azok maradtak fenn, akiknek volt otthonról utánpótlásuk vagy közösségeik zártak voltak, őrizték a nyelvet, kultúrát, nemzeti identitást. Környékünkön számos temető van, ahol szinte történelemórát lehetne tartani egy-egy séta alkalmával, a különböző családnevek olvasása nyomán.
Nagyon nagy dolog, hogy évszázad múltán vannak magyar gyülekezetek, ahol ha már döntően kétnyelven is de, magyar szivvel és lélekkel dicsérjük az Urat. A jubileumi ünnepségek alkalmával távoli helyekről is visszajönnek az elszármazottak, a kevésbbé aktivak is megelevenednek, az emlékek felvillanyozzák a megfáradtakat. Nagy kisértése az ünnepségeknek, hogy a múlt eseményeibe és eredményeibe belerévedjünk és a jelen gondjait, nehézségeit ne érezzük olyan terhesnek. Milyen jövő vár az itteni gyülekezetekre? Vajon lesz még kivel ünnepelni a 125. és 150. vagy az azt követő évfordulókat? Milyen formában él, élhet tovább a magyar és református gyülekezet a 21. század kihivásai közepette? Elkerülhetetlenek a kérdések és az élni akaró gyülekezetek fel is teszik maguknak a kérdéseket és keresik a válaszokat.
Az amboyi ünnepi istentiszteleten két igehirdetés hangzott el: a múltért való hálaadás, a 90. zsoltár versei alapján, mig a másik a Jóel 3,1 jövőre szóló igéretét hozta közel. Csak az élő egyháznak van jövője, az élet pedig az élő Istentől van. Isten aki a múlt és a jelen, a jövőnek is az Ura. Lelke által lehet álmodni és látomásokat látni, fiatalabb és idősebb nemzedékeknek egyaránt. A látás nélküli egyház tétován keresi a mában hogyan felehetne meg a feladatoknak, nincs ereje távolabb látni a tornyosuló akadályoktól. Márai Sándor irja: A jövő a jelen természetes gyermeke. Olyan jövőnk lesz, lehet, amilyenben ma hiszünk, amilyet ma kérünk Urunktól, aminek az alapjait ma rakjuk le. Egyébként pedig nem a csüggedés emberei vagyunk, hanem olyanok, akik tudják munkájuk nem hiábavaló az Urban.
Az ünneplés szerves részeként a múlt eseményei, tárgyai is megelevenedtek a templom alatti nagyteremben ahol egy kiállitást rendeztünk. Rengeteg régi és ujabb fotó, irott dokumentum és tárgy került az asztalokra, tablókra. Mindent meg lehetett fogni, nézni, lapozni, anyakönyvekben kikeresni saját és szülők adatait. Hálát adhatunk az elődök gondoskodásáért, hogy erdetiben megvan az első lelkipásztor dijlevele, a presbiteri jegyzőkönyvek az első gyűléstől kezdődően és még sok-sok érdekes dokumentum, amik bizonyitják, itt élet volt és nem is akármilyen.
A jubiláló gyülekezetet megtisztelte jelenlétével Dr. Horváth Gábor nagykövet, new yorki főkonzul és városunk polgármestere Joseph Vas, aki átadta a Városi Tanács diszoklevelét. Levélben küldte el köszöntését Demeter Andor, az Amerikai Magyar Református Egyház püspöke és Tőkés László is. Az istentiszteleten 14 környékbeli lelkész szolgált, kifejezve ezzel azt, hogy örömünk közös, ünnepünk egy.
Az amboyi ünnepségnek volt két érdekes mozzanata: felavatásra került a 100 évért hálát adó emléktábla, valamint új amerikai és magyar zászlót áldottunk meg, amelyek azóta is büszkén lobognak a templom előtt ujonnak felállitott rudakon. Talán emlékeznek még az olvasók, néhány hónapja a magyart le kellett venni, mert nem felelt meg az itteni zászlótörvénynek. Eleink, akik valahonnan felülről tekintenek le, örülnek, hogy a 98 éve ezen a helyen álló templom előtt ismét egy kis haza van, ha nem is nagyobb, mint egy zászló árnyéka, de az aztán csak a miénk.

Dr.Kocsis Attila


A tulsó partról....6
Lassan beköszönt az ősz, a reggelek már hidegek, de nappalok még kellemes meleggel csalogatnak ki a szabadba. Otthon ezt az időszakot "vénasszonyok nyará-"nak hivják, itt "indián nyár- az elnevezés. Csodálatos szinek jelennek meg a fák levelein, a narancssárgától a feketéig minden árnyalat megtalálható. Ilyenkor mindenki elindul a hegyekbe, erdőkbe, hogy gyönyörködjön a természet szépségében, a maga módján értékelje a látottakat. Kicsit talán furcsán hangzik az előző mondat második fele, "a maga módján-. Bizony ehhez itt hozzá kell szokni, nem minden úgy van és történik, ahogyan azt sokszor elképzeljük.
Amerikáról van egy kialakult képünk, farmerról, coca-coláról, cowboyokról, gazdagságról, népek boldog hazájáról, az igazság bajnokáról, a lehetőségek hazájáról. Sokan ugy vélik, hogy ez egy keresztény ország, ahol vasárnap délelőtt majdnem mindenki a saját felekezete templomában áhitatosan ünnepel. A kép azonban ennél sokkal árnyaltabb, azt itt élő és hitvallást tévő keresztyéneknek sokkal nehezebb dolga van. Természetesen vannak vidékek, felekezetek, ahol a templompadok nem tátonganak az ürességtől, a kezdés előtt jóval hamarabb kell megérkezni, hogy parkolóhely is legyen. Valaki azt mondotta, arról lehet megismerni hogy egy egyház élő-e, ha előszür megnézed a parkolóját. Ha üres, biztos lehetsz benne, bent is bőven van hely.
Azt is látni kell, hogy az itteni történelmi egyházak - presbiteriánus, episzkopális, metodista, baptista, római katólikus - amelyekhez döntően a "fehér- közösség tartozott és tartozik, komoly válságban vannak. A gondokat nem csupán a létszám csökkenése okozza, hanem a számunkra még megdöbbentőnek ható ügyek, mint homoszexuális lelkészek felszentelése vagy éppen püspökké szentelése, azonos neműek házasságának megáldása, a Szentirás kijelentésével ellentétes tézisek hangoztatása, miszerint Isten nőnemű. Nem szeretném az olvasókat hitviták sorával untatni, de talán látszik az előzőekből, hogy van min megdöbbenni.
Ugyanakkor a hatalmas méretű dél-amerikai bevándorlás következtében a spanyol nyelvű közösségek megnövekedtek. Sokan már nem római katólikusok, hanem a különböző pünkösdi irányzatok eleven gyülekezeteiben tagolódnak bele, amelyek hallatlanul intenziv missziót végeznek.
Korábban irtam, itt a városban is 52 templom, imaház van, szinte lehetetlen felsorolni, hogy melyik felekezethez tartoznak. Ez az érem egyik oldala, de van még legalább másik kettő amelyikről feltétlenül szólnunk kell.
Szinte minden iskolai sportesemény vasárnap délelőtt van. A gyerekek vagy a csapatokban játszanak, vagy szurkolnak, de kint vannak a pályán. A szülők is ott vannak, mert a távolságok miatt csak autóval lehet odamenni. Amig a szabadtéri sportok bajnokságai be nem fejeződnek, a vasárnapi iskolák, gyermekistentiszteletek látszáma bizony csekély. Itt komoly dolgot jelent a szolidaritás, a közösség összetartása a különböző eseményeken keresztül. A csapatba bekerülni dicsőség, nem megjelenni pedig cserbenhagyás és az ellenfél erősitése. Bizony nagy nyomás nehezedik a szülókre és a gyerekekre egyaránt. Persze ez csak egy kis töredéke az okoknak, ami miatt templomaink megüresedtek, a keresztyén gondolkodás védekezésbe szorult.
Itt a harmadik oldal, amire egy, a napokban kezembe került könyv / P. Buchanan, The Death of th West, 2001 (A Nyugat halála) / világit rá. A szerző három amerikai elnök tanácsadója volt, igy bizonyára alapos rálátása van mind a nyugat, mind saját hazája eseményeire, jelenségeire. A könyv egyik fejezete arra a kérdésre keresi a válasz, hogyan következhetett be az amerikai társadalom keresztyén alapjainak felszámolása, hogyan tünt el a közéletből a keresztyén gondolkozás.
Sorra veszi azokat a Legfelsőbb Birósági döntéseket, melyek alapján keresztyén könyvek, keresztek, szimbólumok, események, ünnepek tüntek el a közterekről és az állami iskolákból. Talán az egyik legérdekesebb eset: Ohio állam jelmondata ez volt: "Istennel minden lehetséges- Ez minden hivatalos állami dokumentumon rajta volt, az állam parlamentjének bejáratánál bronzba öntötten olvashatták. 2000-ben egy birósági döntés következtében el kellett távolitani, mert ezek a szavak az Ujszövetségből valók! Az már csak a dolgok csúcsa, hogy egy Indiana állambeli város városházájának előcsarnokából nemrégiben el kellett tüntetni egy két méter magas gránitoszlopot, mert azon a Tizparancsolat szövege volt olvasható.
A baj gyökere azonban nem itt van, mondja a szerző, hanem ott, hogy az iskolákban a szekularizmus és az ateizmus döntő szerepet kapott, az ifjuságot sikerült eltávolitani a keresztyénségtől, a keresztyén értékrendet pedig minimalizálni a család és az iskolák életében.
A fejezetek közül még különösen érdekes az, amelyikben az vizsgálja, hogy miként sikerült egy hangos és agressziv kisebbségnek, amely döntően ateista és liberális, elbizonytalanitani a többséget, befolyásolni a közéletet.
Semmiképpen nem szeretnék a fentiek alapján politikai következtetéseket levonni, de ha valaki figyelmesen szemléli a magyar közéletet, a magyar társadalmat, hasonló jelenségeket tapasztalhat. A könyvet végigolvasva nagyon ugy tűnik, hogy egyre többen és hangosabban emelik fel szavukat a globalizáció közösség és családromboló hatásaival szemben. Talán nem lenne hiábavaló a könyvet a magyar olvasók kezébe is adni.
Van azonban egy üditő példa is. Októberben, a Reformáció hónapjában tűzték a mozik műsorára Luther Márton életét feldolgozó, közel kétórás filmet. Nagyszerű alkotás, Luther személyes sorsán és küzdelmein keresztül világossá válik miért is volt szükség a bátor kiállásra, a 95 tétel megirására, az "Itt állok másként nem tehetek- hitvallásra. Igazi profi film, ugyanakkor az evangélium ott fénylik a háttérben. A végén pedig pozitiv üzenetként jelenik meg, hogy a Reformáció milyen hatással volt a német és az egyetemes kulturára, és a protestáns egyházak milyen fontos szerepet játszanak az emberiség gondolkodásának fejlődésében.
Nem tudom mikor kerül a hazai mozikba ez a film, de szivesen ajánlom mindenkinek, hogy ne mulassza el ezt az élményt.
Kisétáltam a kertbe, a lassan szinesedő és hulló levelek ugyan az elmúlásra emlékeztetnek, de a pompás szinekben ott rejlik Isten gazdagsága és a teremtett világ csodája. Igy fogadunk minden napot, itt is, a túlsó parton.

Dr. Kocsis Attila


A tulsó partról... 7.
Október utolsó napjaiban egy kellemes hangulatú összejövetelen vettem részt. A Princetoni Theologia Öregdiákjai Baráti Körének regionális találkozójára került sor nem messze tőlünk. A személyes találkozáson túl, volt még egy jelentős programpontja az eseménynek: Thomas Gillespie, a Theologia jelenlegi elnöke köszönt el tőlünk. Az otthon is jól ismert és a világon mindenütt elismert professzor, aki közel két évtizede vezeti a nagyhirű intézményt, 2004 juniusában nyugdijba vonul.
Miért gondolom én itt a túlsó parton, hogy ennek a hirnek értéke van, a szélesebb közvéleménynek is meg kell ismernie odaát ezt a bejelentést? Van egy jó okom, hogy megosszam az otthoniakkal mindezt. Jelen volt a találkozón egy társunk, aki az Öregdiák Baráti Kör képviseletében benne van abban a Bizottságban, amelyik az új elnök személyére tesz javaslatot. Tanulságos és talán otthon sem lenne haszontalan megszivlelni mindazt amiről beszámolt a Bizottság munkáját illetően.
Amikor Gillespie elnök ur az idén májusban bejelentette, hogy nyugdijba vonul, azonnal létrehozták az emlitett Bizottságot, hogy megkeressék a megfelelő utódot. Nem irtak ki pályázatot, hanem mindenkinek kikérve a véleményét és elfogadva a jelöléseket, végül 18 jelöltet vettek számba. A következő félévben minden jelölttel egyenként hosszasan elbeszélgetnek, megismerve a személyt, elképzeléseit és munkastilusát. Önjelöltek nincsenek és nem is lehetnek! Nagyon jó volt hallani, hogy az elsődleges kritériumok közé a Krisztushoz való hűség, az odaszánt élet, az eddigi szolgálat során megmutatkozó áldások, erdemények számitanak. Nem az, hogy valaki jó menedzser, mennyire ért a pénzügyekhez vagy éppen mennyire tudja "eladni- magát. Abban az országba, ahol döntően ezek számitanak, még sokszor az egyházban is, szinte üditően hatottak a leendő elnökkel kapcsolatos feltételek. Ott ahol lehet homoszexuális püspököt kinevezni, ott ahol az azonos neműek házasságát a saját neméhez vonzódó pap, lelkész áldja meg, ott ahol az egyik legnagyobb nézettségű tv-showban egy lelkész fejen állva sorolja fel az Újszövetség könyveit, és erre még büszke is, valóban ritka az evangéliumi életstilus ilyen komolyan vétele.
Talán sokan erre azt mondják, minek ez a sok időpocséklás, a legjobb pályázatot ki kell választani és kész. Nem igy van, a legjobb kiválasztásához időre, türelemre, de legfőképpen felülről való tanácsadásra van szükség. Hiszem, hisszük hogy Isten a legmegfelelőbbet fogja előtérbe helyezni és nem a szinfalak mögött ilyen-olyan alkuk következtében kijelölt személy kerül a Princetoni Teológia elnöki székébe. Jó lenne ha otthon is hasonló értékek mentén sikerülne kiválasztani a vezetőket.
A minap a new yorki magyar nagykövet hivott fel, hogy valami érdekes ügyben kérték a segitségét. Egy Gambia-ban /Afrika/ kiadott bélyegblokkon, amit II János Pál pápa 25 éves jubileumára bocsátottak ki, van egy magyar egyházi személyiség, ki az? Tudta, hogy én közelebbről ismerem azt, aki a bélyegen látható, ezért hivta fel a figyelmemet erre. Azonnal kikerestem az interneten az ominozus bélyeget és legnagyobb meglepetésemre Dr. Kocsis Elemér ny. püspök ur látható rajta, a pápa 1991-es magyarországi látogatása alkalmával, a Nagytemplomban. Egyelőre nem tudjuk ki tervezte a bélyegblokkot, miért éppen a püspök ur van rajta, miért ezt az eseményt tartották a legfontosabbnak, annyira, hogy őt helyezték a kép előterébe. Ismereteim ugyan kissé hiányosak, de nagyon valószinűnek tartom, hogy Kocsis püspök ur az eddigi első és egyetlen magyar református püspök aki bélyegen megjelent. Ugy vélem, méltó elismerése ez az ő eddigi szolgálatának, tudományos munkásságának és ökumenikus kapcsolatépitésének.
Miközben számos dolognak örvendünk és naponként adunk hálát megtartó Urunknak, hogy gyülekezetünket őrzi és megtartja, más helyről szomorú hir érkezett. A valaha tehetős és jelentős létszámú magyar református gyülekezet presbitériuma ugy döntött, hogy anyagi nehézségeik miatt lelkészükre nem tartanak többé igényt, jelentős összeget takaritanak meg ha nem lesz főállású lelkipásztoruk. Igaz, nincsenek sokan, bevételeik megcsappantak, de vajon ez a megoldás? Sajnos, ha az egyház életét csak a bevétel-kiadás, megtakaritott vagyon egyenlegében nézzük, akkor eljutunk ide. Lehet, hogy ez a legracionálisabb megoldás, amit választottak, de a gyülekezetek életének nem ez a döntő oldala, hanem az Istenhez való hűség megélése, a tanuságtétel ebben a világban. Ha minderről megfeledkezünk, valóban igazzá lehet az egykori pénzügyminiszter nemrégiben kifejtett álláspontja, hogy az egyházak mérkőzzenek meg a hivekért, akkor majd lesz létalapjuk és bevételük.
Talán hihetetlenül hangzik, de az amerikai magyar gyülekezetek nehéz helyzetben vannak. Csak cimszavakban sorolok fel néhány gondot, jelenséget, ami jellemzi itteni közösségi életünket: jelentősen csökken a gyülekezetek lélekszáma, a megmaradtakra sokkal nagyobb teher hárul a fenntartási költségeket illetően, a "hagyományos- magyar vidékekről nagy az elvándorlás, illetve más nemzetiségek letelepedése ezekre a helyekre, nincs jelentős utánpótlás a magyar anyanyelvűeket illetően, a közösségek elöregedtek....
A sor folytatható, de talán mindegyik otthon is elmondható és vizsgálható. Hallatlanul tiszteletre méltó azoknak az erőfeszitése, akik utolsó erejükig kitartanak, összezsugorodtan is valahogy fenntartják magukat, mert élni akarnak, nem hagyják őseik örökségét veszendőbe menni. Nagy traumának kell bekövetkezni, amikor ugy dönt a maradék, hogy a templomra ki kell teni a táblát "For Sale- - Eladó. Ha szerencsések, akkor egy feljövőben lévő közösség megvásárolja és a maga izlése szerint átalakitja, ha nem akkor az általában küzponti helyen lévő épületet lebontják és parkolót alakitanak ki rajta, mert a parkolási dij biztosan behozza a befektetett összeget.
Joggal fogalmazódik meg az olvasókban a "Mit lehet tenni?- kérdés. A felelet olyan sokrétű, hogy az egy következő irás témája lesz. Engedtessék meg egy dolognak az emlitése. Valaha, - ez a Trianon előtti időszakra vonatkozik - a Magyarországi Református Egyháznak volt egy amerikai egyházmegyéje, amellyel élő kapcsolat volt. 1921-ben az un. Tiffini Egyezményben a gyülekezetek egy része átkerült az itteni református egyházhoz, mások ugy döntöttek hogy önálló kerületbe szerveződnek. Gyakorlatilag innen eredeztethető a jelenlegi két magyar református egyháztest története. Mindkettőben alig több mint 30 gyülekezet van. Talán szerencsés lenne a hosszú, több mint 80 éves elszakadás után megkeresni annak az utját, hogyan lehetne ujra megteremteni a szerves kapcsolatot az otthoni egyházzal. Az itteniek mindig fájdalommal emlitik azt a bizonyos szerződést, amely elszakitotta őket a tőről. Nem lenne hiábavaló dolog elgondolkozni azon, miként lehetne megkeresni a módját az ujbóli egymásra találásnak.
A szülőföldhöz ragaszkodó, ottmaradó és a távolba szakadt, - ha ez nem is mindig a saját akaratából történt - testvér ismét egy aszalnál ülhetne, a közös ügy érdekében együtt kereshetné a megoldást.
Lehetséges-e ez? A hivő ember számára nincs lehetetlen sem otthon, sem itt a túlsó parton

Dr. Kocsis Attila 2003. Október 30.


A túlsó partról...8

A közeli kórházba a szomszéd város egyik temploma előtt vezet el az ut. Advent első hetétől kezdve a bejáratnál lévő meghökkentő felirat készteti lassitásra a kocsikat: "Keep Christ in Christmas- -"Tarsd Krisztust a Karácsonyban.- Pontosabban szólva, ne felejtsük el, hogy azért lehet ünnepünk, mert Valakinek az eljövetelét ünnepeljük.
Sajnálatos módon egyre távolabb kerülünk a karácsony igazi értelmétől, kiüresitjük, kereskedemli akcióvá formáljuk, jó esetben meghagyjuk népi hagyománynak. Bizony, itt a túlsó parton nem egy nemzedék van, amelyiknek fogalma sincs róla, hogy miért is van ez a nagy felfordulás december végén. Már régen nem az a kérdés, hogy Ki van a középpontban, hanem az hogy mi kerül az asztalra, a fa alá, vagy itteni szokás szerint a kandalló párkányára felaggatott nagyméretű zoknikba.
Teljesen jogos és szinte jajkiáltásszerű a fent idézett felirat, ugyan ne feledkezzünk már meg arról, hogy a Krisztus-ajándék tette lehetővé ünneplésünket, Őróla szól minden, Őbenne teljesedett ki az isteni szeretet. Ha kicsit más formában is, de Orwell hires regénye, az "1984- sejlik fel ebben az átlényegülésben. Ott is, a Nagy Testvér Birodalmában, aki nem tetszett a hatalomnak, azt még a történelemből is kitörölték, nyomtalanul eltünt, olyanná lett, mintha soha nem létezett volna. A regényben csak egy valaki, a Nagy Testvér személye volt a fontos, mindenki más azért volt, hogy hűségesen kiszolgálja és teljesitse utasitásait.
Ki tudja mikor és miért kezdődött el a karácsony "cenzúrázása-, átalakitása piacképesebbé, Krisztus retusálása és mással pótlása. Itt már teljesen más szimbólumrendszer létezik az ünnepkört illetően. Ilyenkor jön a Télapó, természetesen a rénszarvas húzta szánon. Valahol a Sarkkörön visszavárja őt a Télanyó, aki szintén jóságos figura. Mindketten skandináv akcentussal beszélnek és szeretik a gyerekeket. A Hóember is elmaradhatatlan figura, de vannak festett játékkatonák, szines zoknik, hatalmas masnik,amivel az ajándékokat illik disziteni. Időnként egy-egy angyal is feltűnik, az adventi koszoru inkább csak gyertyák nélkül, ajtódiszül szolgál. Minden nagyon kedves, minden nagyon pompás, szines és csillogó, csak éppen karácsony-idegen.
Jól szemlélteti az egész felhajtást az a karikatúra, ami az egyik ujságban az ünnep előtt megjelent. Két ház van a képen, az egyik gazdagon feldiszitett, minden itteni kellékkel ellátott, a kertben kicsi elektromos motorral felszerelt bólogató szarvasok, a háztetőn Télapó, a bejáratnál hatalmas felfújható Hóember. A másik ház kertjében "mindössze- egy szerény betlehemes látható. Az első ház ablakából kinéző férj csodálkozva mondja a feleségének: nem értem, egyesek miért viszik bele a vallást mindenbe.
Itt, ahol olyan kényesen ügyelnek arra, hogy senkit se érjen megkülönböztetés, ne érje sértés, mindenki komfortosan érezze magát, időnként pontosan az ellenkezőjét tapasztalja az ember. Karácsony előtti napon a kórházban voltam, úrvacsorát vittem egyik gyülekezeti tagunknak. A család minden tagja tudja, őt is beleértve, hogy sajnos már csak hónapjai vannak hátra az életből, de ennek ellenére hősiesen, hittel hordozza betegségét. A bensőséges beszélgetést követően került sor az úrvacsorai liturgiára, amit kis idő múlva hatalmas hangerejű zene és éneklés zavart meg. 6-8 gyermek, tanárukkal együtt vonult a folyosókon és félreérthetetlenül adták mindenki tudtára, hogy holnap jön a Télapó. Bizonyára nagyon kedves dolognak szánták ezt a felvonulásukat, de nem vagyok benne biztos, hogy mindenki igy fogadta, többek között mi sem. Az egésznek a mondanivalója azonban az eset forditottjában rejtezik. Ha mindezt karácsonyi énekeket éneklő csoport tette volna, akkor lett volna csak nagy a felháborodás, micsoda dolog valakire ráerőltetni olyat, amit nem szeretne látni vagy hallani.
Egy esemény kapcsán hirtelen most hazaugrok, hogy világosabb legyen a mondanivalóm. Olvastam, milyen indulatokat váltott ki az adventi keresztek állitása a magyar sajtóban, a politikai és közéletben. Szomorúan jegyzem meg, hogy ha nem történik jelentős irány és oldalváltás hazánkban, akkor még rosszabb is lehet a helyzet, mint volt a keresztek ügyében. Ha valakinek fontos a kereszt, állithassa fel. Ha valaki fontosnak tartja a menorat, miért ne gyújthatná meg annak gyertyáit. Miért akarják valakik, hogy teljesen semleges, kiüresitett világban éljünk? Netán a Nagy Testvér szelleme kisért és késői utódai vagy lelkes követői törölni akarnak mindent ami nekik nem tetszik?
Mindezt már csak tetézte a keresztyének kiirtására felszólitó "üzenet-.

Szinte hihetetlen, hogy az ünnep elmúltával, ami itt egy napos, milyen gyorsan lekerülnek a diszek, az üzlet megy tovább, a felhalmozott készletek óriási leárazásával és kiárusitásával. Ujra tömegek lepik el a bevásárló központokat, hogy olcsón vegyenek, a nem tetsző ajándékot becseréljék, a garanciálisat kicseréljék. Még jó hogy van ünnep, még jó hogy volt ünnep, mert igy van üzlet - valahogyan igy is meg lehet fogalmazni a kereskedelmi filozófiát.
Valaki felmérte, hogy egy átlagos amerikai család 613 dollárt költ a vásárlásra, 15 órát tölt a kereséssel és eközben 35 kilométert gyalogol.

Mire ez az irás az olvasók kezébe kerül, már benne leszünk az új esztendőben. Erről sem tudjuk, hogy mi lesz benne, de egy dolog felől biztosak lehetünk, semmi olyan nem történik majd, ami ne lenne benne Istenünk üdvtervében. Lehet, sokan nem értjük majd miért ez, és miért éppen velem? Sokan nem értjük, hogy miért nem, hiszen oly nagy szükségünk lenne megértésre, kicsi csendre, több türelemre, mégtöbb jó szóra és mosolyra. Bárhova fordulunk, mindenhol a szükséget látjuk, mindenhonnan a kinyújtott kezek sokasága meredezik. Annyi helyen jó lenne egy robbanásmentes nap, egy lövöldözés nélküli éjszaka. Hány gyermek és felnőtt szeretne legalább egyszer egy nap ételhez jutni, hányan szeretnének biztos fedelet tudni a fejük felett. Mennyire szeretnénk majd mi magunk is végre egy olyan esztendőt lezárni, amire azt mondhatjuk a végén, hogy jobb volt, mint az előző.
Ehhez azonban legalább három dolog szükségeltetik: bizalom abban, aki eddig is megsegitett minket, szorgalom, ami eljuttatott idáig, remény, hogy áldás lesz azon, amibe belekezdünk.
Itt a túlsó parton is olyan sokan reménykednek, bizakodnak, várják a jövő megmutatkozását. Lehet szerencsénk, lehet kockáztatva vesziteni, lehet vakmerően nyerni, Lehetnek szövetségeseink, lehetnek ellenségeink, lehet eurokomfortosabb az életünk és bele lehet keseredni az örökös vesztes állapotába. Bármi is történjen, egy valami biztos: Ha az Isten velünk kicsoda ellenünk!

Dr. Kocsis Attila
Perth Amboy



A tulso partról -9

A tulsó parton gyakorlatilag három dolog foglalkoztatja az embereket ezekben a hetekben:
- lassan egy hónapja vetitik a mozikban Mel Gibson nevezetes filmjét. Kis tulzással azt lehet mondani, hogy itt kétféle ember van, egy, aki már látta a Passiót, a másik, aki még nem látta. Már a vetités előtt annyi vélemény, állásfoglalás született, támadó és támogató, hogy aki csak ritkán jár moziba, az is gyorsan vett magának jegyet, le ne maradjon erről a filmről. Azt gondolom, aki csak egy kicsit is követte az eseményeket, annyi információhoz jutott az előkészületek, a készités és a szándék vonatkozásában, hogy szinte el sem tud igazodni a kritikák sűrűjében. Egy bizonyos, régen készült ilyen film, főleg ebben a témakörben, amelyik ennyire felkavarta volna a közvéleményt. Hónapokkal a bemutató előtt, már arról cikkeztek az újságok, hogy ismét fellángol az antiszemitizmus Amerikában. Mások csendesen fogadkoztak a háttérben, hogy a rendezőt egy életre tönkre teszik és elveszik a kedvét a filmkészitéstől. Sokan voltak, akik várakozással tekintettek a vetités elé, mert a jézusi történet hiteles feldolgozását akarták látni abban az országban, ahol számos helyen Isten nevét is csak betűzve lehet kimondani (igy nem olyan feltűnő), nehogy valakit megsérts.
Az elektronikus hircsatornákon keresztül otthon is értesülhettek arról, hogy ki és milyen véleménnyel van az alkotásról. Mondjon bárki bármit is, a nézők szavaznak, soha nem látott számban mennek el, minden korosztályból, hogy a saját szemükkel, hitükkel győződjenek meg a valóságról. Az eddigi dühödt ellenfelek szelidülni látszanak, az antiszemitizmus vádjait lassan felváltja az irigység és a fanyalgás, hiszen hihetetlen kasszasiker a film. Mindezeken túl, igen sokan úgy vélik, hogy az elvilágiasodott amerikai társadalom életében fordulópontot jelent, mert emberek millióit rázza fel lelki tespedtségükből, készteti állásfoglalásra. Egy bizonyos, aki látta a filmet, hatása alá kerül. Nem csupán azért, mert a véres emberi valóság megborzaszt, hanem azért is, mert aki tudja miről van szó, átérzi, hogy a korbácsütéseket valaki helyette szenvedte el. Valaki előállott, hogy ne az én hátamat hasitsa a szij, ne nekem kelljen a keresztet cipelni. Ez az ami elgondolkoztat, hogy van valaki, aki nem pénzért, hirnévért, a maga középpontba állitásáért tette mindezt, hanem áldozatot hozott, miattam, érettem, helyettem.

- Ugyan még messze van november, de igen sokan foglalkoznak az elnökválasztás esélyeivel, ki lesz ennek a hatlmas országnak az elnöke? Lassan kikristályosodik a dolog, megvan a kihivó, John Kerry, akiről gyorsan kiderült, hogy anyai ágon magyar kötődése van, a nagymamát Lőw Ida-nak hivták. Már előre lehet látni, hogy nagy csata lesz, mert két egymásnak ha nem is gyökeresen, de jelentősen eltérő szemléletmód csap majd össze. A jelenlegi elnököt sokan támadják hite, puritán felfogása, a Bibliát és üzenetét fontosnak valló beállitottsága miatt. A kihivó számára elsődlegesen nem ezek a fontosak, más értékrendet vall. Igazán nem szeretnék mélyebb elemzést végezni, meg nem is tisztem ez nekem, csupán érzékeltetni szeretném, hogy micsoda feszültség van máris, pedig az igazi kampány meg sem kezdődött.

- A harmadik dolog az elnökválasztási kampányban is kiemelt helyet kap majd és lehet hogy ez dönti el párviadalt. Szinte minden beszélgetés valamilyen módon elér odáig, hogy kinek mi a véleménye az azonos neműek közötti házasságkötés kérdésében. Vannak, akik az egyéni szabadság egyik ismérvének tartják, hogy törvény előtt is egyenlőséget élvezhessenek az azonos nemű párok, ugyanolyan elbirálás alá essenek, mint a férfi-nő kapcsolatban élők. Bármennyire is hangosak és látványosak mégiscsak kisebbségben vannak, jóllehet érnek el részsikereket. Szomorúan kell megállapitani, abban az országban, ahol ötven állam törvényében Istenre gondviselésére hivatkoznak, számos helyen azon gondolkoznak hogyan lehetne függetleniteni magukat ettől az alapelvtől.
Azokra, akik egyértelműen kimondják, hogy a homoszexualitás bűn és Isten törvénye ellen való vétek, komoly támadások zudulnak, mint olyanra aki nem érti meg az idők szavát és nem ad jogokat a másként gondolkozóknak. Nem szeretnék direkt párhuzamot húzni a Károli Egyetem Teológiai Karáról eltanácsolt, majd birósági itélettel visszahelyezett hallgató ügye és a fentebb emlitettek között, de önkéntelenül is adódik a kérdés: nem ugyanarról van szó, csak kicsit más formában?
Ha egy társadalom feladja a moralis alapelveket, törvényessé teszi azt ami Isten és ember ellen való vétek, elindul a bomlás útján, nehezen lehet megállitani. Azért is jött talán időben a Passio film, mert ráébreszti az embereket hogy vissza lehet térni a krisztusi utra, van kimenekülés a csapdahelyzetből, van megváltás.

Miközben a nagy dolgok zajlanak, gyülekezeteink végzik a maguk szolgálatát. Március első vasárnapján tartottuk keleti egyházmegyénk gyűlését itt Perth Amboyban. Örömmel számolok be arról, hogy a két magyar református egyháztest gyülekezetei lassan közelednek egymás felé. Kölcsönös lehetőséget biztositunk évi néhány alkalommal arra, hogy egy-egy vasárnapon lelkészek szószéket cseréljenek és egymás gyülekezeteiben szolgáljunk. Másik nagyon jelentős dolog, ami a hazafelé való kötődést erősitheti, kinyilvánitottuk készségünket arra nézve, hogy testvéri kapcsolatot létesitünk a Debreceni egyházmegyével. Hisszük hogy ezzel a lépéssel valami új kezdődik el, olyan ami követésre méltó. Nemcsak szándékaink vannak, hanem kézzelfogható jelek is a Kárpát-medencében élő testvéreink iránt. A nagyváradi Lorántffy Gimnázium renoválásának költségeihez is hozzá kivánunk járulni, ugyis mint egyházmegye, ugyis mint az egyes gyülekezetek. Sajnos egy év alatt ismét két kicsi gyülekezet döntött úgy, hogy felszámolja önmagát, bejelenti megszünését. Szomorúan vettük tudomásul a hirt, ugyanakkor hálát adunk Istennek, hogy 75 éve tartja Amboy másik magyar református gyülekezetét, Trentont 110, Whartont 90 és Betlehemet pedig 100 éve. Az egykori zempléni, szabolcsi, ungi, beregi kivándorlók második, harmadik nemzedéke őrzi hitét és ápolja gyökereit. Ennek eredménye, hogy ünnepelhetünk, visszatekinthetünk eleinkre és terveket készithetünk a jövőre nézve.
Legyenek bár filmek és elnökválasztások, viták és véleménykülönbségek, látásunk nem lehet homályos, terveink nem lehetnek délibábosak. Tudjuk, hogy aki elhivott magának bennünket, az minden körülmények között meg is tart. Igy várjuk a Feltámadás ünnepét, igy akarunk örvendezni és igy akarunk bizonyosságot nyerni itt, a tulsó parton is.

Dr. Kocsis Attila



A túlsó partról...10

Itt, a túlsó parton igyekszünk mi, magyar református lelkészek úgy szolgálni, hogy a századnál is hosszabb ideje itt élő népünk ne szakadjon el atyái hitétől, az ősök örökségétől. Szolgálatunkra talán a legjellemzőbb a jó pásztori gondoskodás, hiszen fokozottan érvényes az egyetlen egyet is megkeresni feladat. Gyülekezeti tagjaink már régen nem élnek "tömbösen-, a régi magyar kolóniák felszámolódtak. Bizony alig vannak már olyanok, akik gyalog tudnának eljönni az istentiszteletekre, mert jelentős távolságokra laknak a templomoktól. Jó példa erre egyik tagunk, aki minden vasárnap 1,5 órát autózik ide, aztán ugyanennyit haza, de szinte soha nem marad el, számára fontos az igei közösség megélése. Amelyik gyülekezet nem rendelkezik megfelelő parkolóval, bizony nehezen tudja megtartani tagjait vagy éppen növelni a létszámot.
Látogatni sem egyszerű feladat, mindig ott a kocsiban a térkép, hiszen a mi gyülekezetünk tagjai több mint 25 környékbeli településen élnek, nem számitva azokat akik innen sok ezer kilométerre laknak, de azért tartják a kapcsolatot velünk.
Nagy kérdése az amerikai magyar gyülekezeteknek, nemcsak a reformátusoknak, hogy milyen jövő vár rájuk. Mindegyikük keresi a választ, próbál megoldásokat keresni. Egy dolgot nem lehet elkerülni, az összefogást, a közös gondolkodást. Ennek érdekében gyültünk össze junius első vasárnapján a cartereti templomban, hogyan induljunk el a közös cselekvés utján. Öt gyülekezet lelkészei, főgondnokai, presbiterei és a cselekvésben részt vállalni kivánók beszéltek a múltról, ami ma is szivet-lelket melengető, a jelenről, ami számos gondot hordoz és a jövőről amelynek tervezésében a ma élő nemzedéknek halaszthatatlan feladatai vannak. Keressük a módját a közös teherviselésnek, az eredményesebb együttmunkálkodásnak és a lelki megerősitésnek. Nem tul nagy távolságra egymástól nyolc gyülekezetünk létezik még, vajon ki tudja majd megünnepelni közülük az alapitás 125. évfordulóját? Egy biztos válasz volt: ha nem arra a lelki alapra épitjük a jövőt, ami eddig is megtartott bennünket, akkor senki!
A hamarosan kitörő nyári szünet után folytatjuk a most megkezdett munkát. Igen, julius 4-vel, ami itt a Függetlenség Napja, nemzeti ünnep, elkezdődik a nyári vakáció. Az egyházi élet lendülete, heve lecsökken, a Vasárnapi iskolánk (hitoktatás, gyermekistentisztelet) szünetel, a Nyári Bibliaiskola is véget ér. Sokan elmennek szabadságra, ez megmutatkozik az istentiszteletek látogatottságában is. Lelkészegyesületünk keleti parti csoportja is junius utolsó napjaiban találkozik és aztán majd legközelebb szeptember elején Ligonierben, ahol az éves gyűlésünket tartjuk. A mostani találkozás igen kellemes helyen lesz, Bertalan Imre bátyánk házában egy csodálatos tó partján. Sokan jönnek gyermekeikkel, hiszen nagyszerű dolog, hogy a lelkészgyerekek is megismerik egymást, a családok közelednek egymáshoz, közös programokat terveznek.
Ennek része a hagyományos nyári ifjusági tábor a pennsylvaniai hegyek között. Egyre több erőfeszitésbe telik a szervezés, fogynak magyar fiataljaink, de a lelkes csapat, amelyik a tábort előkésziti sikeresen legyőzi a nehézségeket. Ahogyan az irásom elején is hangsúlyoztam, egyen egyenként kell megtalálni mindenkit.
Hagyományosan junius első szombatján van New Brunswickon, amelyik városnak Debrecen testvérvárosa, a Magyar Fesztivál. A "hagyományos- magyar utcán igazi fesztiválhangulat uralkodott az idén is. Étel, ital, vásári hangulat, zene és tánc, koncertek és kiállitások bőséggel. Az sem tántoritja el a résztvevőket, hogy ha esik az eső, mint most is történt. Számos magyar néptánccsoport jött el, hogy bemutassa tudását. Voltak lelkes amatőrök és igen magas szinten előadók, a gálán pedig több mint 80 táncos, három évestől kezdődően, hatalmas sikert aratva szórakoztatta a nagyszámu közönséget. Jó volt látni annak a munkának az eredményeit, amelyeket a gyülekezetek, a magyar iskolák, a cserkészcsapatok és különböző egyesületek odaadó tanárai végeznek a magyar nyelv és kultúra megtartása érdekében.
A nagy magyar közösségi ünnepléseken túl, számos személyes, gyülekezeti eseményre került, kerül sor. Kovács Albert woodbridgei lelkipásztor, esperes nemrégiben ünnepelte lelkésszé szentelésének és házasságkötésének 50. évfordulóját. Krasznai Csaba lelkészi beiktatása junius 19-én volt a Cleveland-i Első Magyar Református gyülekezetbe. Junius 26-én a pittsburghi gyülekezet adott hálát temploma épitésének 100. évfordulóján. Dr. Molnár Gusztáv, a new brunswicki magyar Muzeum igazgatója diszdoktori cimet kapott az Illinois állambeli Elmhurst Collegetől. Ormóshegyi Zoltán, aki az elmúlt tanévben a Princetoni Teologiai Szeminárium ösztöndijas hallgatója volt, megszerezte a magiszteri fokozatot. Fodor Mária Ildikó befejezte teológiai tanulmányait és lelkészi szolgálatra alkalmasnak találtatott. Oláh Károly szintén befejezte tanulmányait és immáron teljes jogú szolgálattevője a whartoni gyülekezetnek. A trentoni gyülekezet nemrégiben ünnepelte alapitásának 110. évfordulóját.
Két gyülekezet lelkipásztora közös megegyezéssel eltávozott, New Yorkból Cseh György, Lorainból Veres Kovács Attila. Istennek legyen hála mindazoknak, akik itt a tulsó parton hittel és lélekkel szolgálnak az Urnak és magyar gyülekezeteinkben.
Azt is irtam korábban, hogy elkezdődik a nyár. Nekünk is! Talán mire ezek a sorok megjelennek már mi is otthon leszünk. Isten velünk, viszontlátásra!


Dr. Kocsis Attila
Perth Amboy


























































































































































































Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2020. október 23., péntek

    A szabadság levegője járta át: 1956 őszén egyházunk a nemzettel együtt készült a társadalmi megújulásra.
  • 2020. október 21., szerda

    Sokan vágynak sikerre, gazdagságra, a problémák azonnali megoldására, de ki vágyik Isten bölcsességére? Elérhető ez a bölcsesség, vagy csak a „kiválts...
  • 2020. október 21., szerda

    Idén a a „Hagyomány, Identitás, Történelem” – rövidítve: HIT – konferencia helyett pódium- és kerekasztalbeszélgetéseket szervez a Károli Gáspár Refor...
  • 2020. október 21., szerda

    Ma hajnalban magához hívta Teremtője dr. Adorján Gusztávot, a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokát, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórháza...
  • 2020. október 20., kedd

    Egy hivatását szerető, ám egyháza tanításaiban megingó katolikus pap és egy nyakas kálvinista családból származó fiatal nő egymásra és Istenre találás...
  • 2020. október 19., hétfő

    A Wycliffe Bibliafordítók webináriumán keresztül tekinthetünk be a Szentírás fordításának rejtelmeibe.
  • 2020. október 19., hétfő

    Hogyan segíthető elő a református intézményrendszerben a hátrányos helyzetű diákok befogadása? Többek mellett erre a kérdésre is választ kínál a Prote...
  • 2020. október 15., csütörtök

    Másfél évesek okostelefonnal, mobilos játék miatt kirekesztett gyerekek, önmagukban bizonytalan, szorongó fiatal felnőttek. Mit tehetünk értük szülőké...
  • 2020. október 14., szerda

    Rendkívüli helyzetben, a félelmeink ellenére is merjünk jót cselekedni, mert ehhez kaptuk az Úrtól az erő, a szeretet és a józanság lelkét – foglalhat...
  • 2020. október 13., kedd

    Régebben a szülők tanították meg gyermeküknek az új technológiákat, ma a gyermekek jóval többet tudnak az új eszközökről és az online felületekről, mi...