Ezt az igét tapasztalhattam meg az életemben akkor is, amikor hosszú időn keresztül nekem megfelelő munkát keresve eljutottam oda, hogy az Egyházközségnél munkába állhattam.

2003. június 1-től munkaviszony keretében, távmunkában végzem az egyházközség adminisztrációs teendőit. Az egyházi vezetés ettől az évtől kötelezővé tette az egyházközségek részére, hogy pénzkezelésüket külön alkalmazott lássa el az elfogadott pénzkezelési szabályzatnak megfelelően. Egy sikeres pályázatnak köszönhetően számítógépeket tudott az egyházközség vásárolni, és 6 hónapon keresztül a munkabéremet is állami támogatással biztosítják.
Két éve már nem tudtam munkát vállalni családi körülményeim miatt.
Pálosvörösmarton lakunk. Férjem egy autóbaleset következtében rokkantnyugdíjas. Négy gyermekünk van, akiket 17 éve nevelünk együtt, mindkettőnk második házasságában. Laci fiunk már nős, dolgozik, emellett második diplomáját szerzi. Kati lányunk szeptembertől állt munkába, ő ebben az évben kapta meg diplomáját. Janka lányunk most kezdte egyetemi éveit, és Zsófi lányunk nagycsoportos óvodás.

Amikor arra kértek fel, hogy mutatkozzam be, mint az egyházközség alkalmazottja, úgy éreztem, hogy a családom és a munkám bemutatása mellett bizonyságtételre kaptam lehetőséget, amely az Úrnak tetsző lépéseim egyike lehet.
Hitét nem gyakorló református családba születtem egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban, Milotán. A családi házból 14 évesen elkerültem a városi, majd fővárosi életbe, a világ kecsegtető dolgait követve éltem életemet.
Hosszú éveken keresztül intenzíven kerestem, pszichológiai és a ma oly divatos parapszichológiai könyvekben. Szinte minden újonnan megjelenő könyvet elolvastam az egyik kiadó kínálatából. A békétlenségem, az önsajnálatom, a világ dolgaival való elégedetlenségem viszont nem csökkent, nem találtam a helyemet, áldozatként fogtam fel mindazt, amit családunkért tettem, lázadtam, hogy azért tanultam, hogy még munkába se tudjak állni... Éreztem, hogy nekem valami nagyon hiányzik. Jártam ugyan istentiszteletre, női órára, elolvastam végig a Bibliát, elfogadtam, hogy Isten van, és dolgai csodálatosak... és még mindig előjöttek azok a dolgaim, amit magamban sem szerettem és nem tudtam velük mit kezdeni.
Egy női órán Ilus néni panaszkodásomat követően megfogta a kezemet és csak annyit mondott: Isten szeret téged és hív. Aztán nemsokára egy áldott lélek által meg is szólított: itt vagyok, de közted és köztem szakadék van, de ennek áthidalására elküldtem az én egyetlen fiamat, Jézus Krisztust, aki a halálba ment érted és mindenkiért, hogy megszabadítson a bűneidtől, és feltámadt, fogadd be őt a szívedbe és neked is örök életed lesz.
Minden nap hálát adok azért, hogy megtalálhattam mindenre a megoldást.
Igen, Jézus Krisztus az, akit be kellett fogadnom és fokozatosan mindenben változás állt be, és azóta is zajlik.
Őt ültettem életem trónjára és lábai elé ereszkedtem. Az áldozat már odaszánássá változott, az önsajnálat helyett az alázat került előtérbe. Végre tudom, hogy hol a helyem, hogy a “miszsziós területem- a szűkebb és tágabb családom, valamint az életteremhez tartozó környezetem.
Persze nem vagyok tökéletes, sokszor elbotlom, de mindig tudok imádkozni bocsánatért, és én is mindenkinek meg tudom adni azt.
Az Úr edzi a “lelkem izmait-, nehézségekkel, megpróbáltatásokkal, de kegyelem nekem az, hogy mindezt elfogadom. Elfogadhattam édesanyám földi életének nemrég bekövetkezett végét, és megérthettem azt, hogy a halál az élet folyamatában egy pontosvessző, egy szakasz lezárult és egy másik kezdődik.
Tanulom az egyik áhítatos könyvemben leírtakat, hogy ha a Sátán kopogtat az ajtón, Jézust küldöm ajtót nyitni.
Imádkozom azért, hogy a hitem az egyik kedves igeszakaszomnak megfelelő legyen:
"...minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban a kegyességet, a kegyességben testvéri szeretet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet." (2Pét1;5-7)

Janka lányom a kamaszok érzületével születésnapomon megkérdezte tőlem, hogy: Mami, ilyen életkorban lehet még életcélja valakinek?
Az akkori válaszom még nem volt ilyen egyértelmű, de most már vele is és kedves gyülekezeti testvéreimmel is megoszthatom erre vonatkozó vágyamat, imámat Túrmezei Erzsébet: Most című verse alapján:

“ Most minden út
Tebenned összefut
Most minden cél
Tebenned összeér.
Az egész világ körötted forog,
s Te a nagy mindenséget
vezérlő erővel igazgatod.
Igazgass engem is!
Hadd legyek egy parányi csillagod,
melynek fényét észre se venni,
de melynek fénye Tefeléd ragyog.
Igazgass engem is!
Arra megyek, amerre akarod.
Hadd legyek egy parányi csillagod.
És hogyha jő az est,
ha feketére fest
mindent az éjszaka,
hadd legyek én is
az éjnek világító csillaga.
És sok ezredmagammal
teremtsek ragyogást...
Terólad ragyogást.

Uram, ki a világot
vezérlő erővel igazgatod,
igazgass engem is!
Hadd legyek egy parányi csillagod.

Bodorné Csernyi Erzsébet gyülekezeti adminisztrátor