"Mert tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent."( Jób 19,25-26)

...nehéz szavakat találni. Az, aki még a karácsonyi ünnepeket a gyülekezet közösségében ünnepelte és a 2009-es esztendő áldásaiért velünk együtt könyörgött az Úrhoz, már nincs közöttünk. Kedves testvérünk, gyülekezetünk gondnoka, Balku Lajos, sokunk Lajos bácsija 69 évesen elment a minden élők útján, hazatért Megváltó Urához. Hiányát nemcsak családjának nehéz feldolgozni, hanem a gyülekezetnek is, hiszen régóta élt az egyháznak, végezte szolgálatát Isten dicsőségére példaadó önzetlenséggel, idejét és erejét nem kímélő odaadással. Nem közhely az, hogy olyan űrt hagyott maga után, amit érezhetnek presbiterek és gyülekezeti tagok, hogy nehéz lesz pótolni. Mint élő kő, része volt e közösség lelki házának, mégpedig az egyik alapköveként. Most, halála után azonban az Ő hitbeli példájának emléke épül be kőként a Monor-Kistemplomi Gyülekezet Krisztusban gyökerező lelki fundamentumába, hiszen Istentől rábízott szolgálata volt a példaadás is.
A fenti Ige ugyanúgy vigasztalta Őt is, mint sok más testvért a gyülekezetből. Az a hit vezérelte életét és szolgálatát, hogy élete nem ér véget a testi halállal, hanem az csak kapu, amin átmehet Isten örök dicsőségébe. Ezért nem félt néhány éve súlyos műtéte előtt sem, hiszen tudta, hogy Isten akarata nélkül semmi sem történhet Vele. Akkor, ott az Úr megtartotta, mert terve volt Vele, még feladata volt családjában és gyülekezetében.
Most más volt Isten terve. Elvégezte ami rábízatott, hazatérhetett Urához. Nehéz ezt kimondani azoknak, akik itt maradtak, de az vigasztaljon valamennyiünket, hogy az Ő hite szerint is, amit vallott, addig tart a földi létünk, amíg Istennek terve van velünk. Gyarló, esendő ember volt Ő is, mint valamennyien azok vagyunk. De legyen példa előttünk élete, ahogyan Isten kezében eszköz volt tervei megvalósításában, amivel e kis gyülekezetnek gondját viselte.
Hiányozni fog a templomajtó előtti meleg baráti kézfogás, amivel minden istentiszteletre betérő embert fogadott, de valamennyiünket éltet a remény: az Úr örökkévaló országában találkozunk majd!

"Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
Kosztolányi Dezső

______________________________

Az 1956-os szabadságharcnak egy olyan fiatal lelkészáldozatá­ra emlé­kezünk, akit eddig méltatlanul felejtett el még az a gyülekezet is (a mi gyülekezetünk), ahol - ugyan csak néhány hétig - segédlelkész­ként szolgálhatott. Talán ez a rövid idő lehetett az oka annak, hogy csak kevesen értesülhettek arról, hogy ő is a forradalom áldozatai közé tartozik. Most viszont elérkezett az idő arra, hogy e fiatal már­tír emléke méltóképpen a helyére kerüljön és egy emléktábla is hirdesse az ő emlékezetét templomunk falán. Istennek hála, Batka Fe­renc neve egyre több, '56-os emlékműre felkerülhet, így nem felejt­ve el őt sem a többi, magyar szabadságért folytatott harcban meg­halt mártírtársával. Hogy ki is volt ő, az alábbi rövid portréból kap­hatunk képet róla:

Szegeden született 1929. december 2-án. Édesapja Makón volt orvos, de nem sokkal fia születése után a család Kecskemétre költözött. Ferenc elemi iskolai tanulmányait a református tanítóképző gyakorló iskolájában végezte, majd a református kollégium gimnáziumában folytatta. Egészen fiatalon belépett a cserkész­csapatba. Cserkészéletének legnagyobb élménye volt az 1947-ben megrendezett franciaországi béketalálkozón való részvétel. A II. vi­lágháború utáni lelki ébredés magával sodorta őt is, így döntött a lelkészi hivatás, az Evangélium szolgálata mellett. 1948-ban jelent­kezett a Budapesti Református Theológiai Akadémiára. Lelki ott­honra a pasaréti gyülekezetben talált, ahol a kecskeméti származású Joó Sándor volt a lelkipásztor. Az első év végi minősítő vizs­ga idején diftériában megbetegedett, a szeptemberi vizsgaidőpont­ra viszont betelt a hely, így tanulmányait Sárospatakon folytatta. Erre azonban csak két évig volt lehetősége, mert 1951. őszén a sárospataki és a pápai teológiát megszüntették. A pataki diákokat Debrecenbe helyezték át, ezért vizsgáit már itt tette le kitűnő ered­ménnyel.

Ezek után, hogy az időközben Budapestre költözött szü­leihez közel lehessen, arra törekedett, hogy a Dunamellékre kerül­hessen. Hatvanba kapott segédlelkészi kinevezést 1954. január 1-től, ahol nagy hűséggel látta el az igehirdetést, konfirmációi előké­szítést és családlátogatást, szeretettel foglalkozott a gyermekekkel. 1956. feb­ruár 1-től a Külső-Csepeli Egyházközség segédlelkésze lett, ahol a sok lelki és anyagi gondban vállalt részt, amivel e gyülekezet küzdött. Harmadik szolgálati helye volt a mi gyülekezetünk, a Mo­nor-Kistemplomi Református Egyházközség. Szentjóby Szabó Zol­tán lelkipásztor szolgálati naplója szerint 1956. október 1-től igehir­detői és hitoktatói szolgálatokat végzett. A szolgálati naplóban jelzi, hogy a reformációi sorozatban és ünnepélyen is szolgálatot várnak tőle.

A forradalom első két napjában a Batka család együtt volt bu­dai otthonában. Batka Ferenc azonban kisebb kézsérülése miatt or­voshoz indult. Útközben találkozott egykori kecskeméti gimnáziu­mi osztálytársával, Merétey Sándorral. Együtt mentek át a Margit hídon és látták a Kossuth tér felé özönlő tömeget és a tankokat, így ők is csatlakoztak a tömeghez. A Kossuth téren lévő tömegben sok édesanya is volt, akik bevásárló szatyrokkal kezükben várakoztak, öregek, fiatalok sokan. Nem sokkal odaérkezésük után több irány­ból sortűz zúdult a várakozó tömegre, különösen sok lövés érkezett a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről. Ezek a lövések sokakat halálra sebeztek, köztük Batka Ferencet is. Merétey Sándor a Parla­ment lépcsőháza mellé húzódva sértetlenül került ki ebből a szörnyű helyzetből. Ez történt tehát 1956. október 25-én.

Holttestét a család keresése nyomán tíz nappal később, az Új Köztemetőben fedezték fel. A Farkasréti temetőbe helyezték örök nyugalomra, november 8-án. A temetési szolgálatot egykori pataki tanára, Nagy Barna végezte. A temető védett sírt adott a forradalom áldozatainak, Batka Ferenc neve is ott szerepel az 1956-os áldozatok névsorában a bejárat közelében elhelyezett márványtáblán.

Rövid élete miatt e rövid életrajz állít emléket annak a lelki­pásztornak, akire méltán nézhet fel a mi gyülekezetünk is, és mél­tán lehet büszke, hogy hozzájárulhatott ahhoz a magvetéshez, amit az elesett hősök vére jelentett a magyar szabadság számára.