Egy másfajta várakozás

Asztalnál ülve ritkán élvezi az ember a várakozást. Minél éhesebb, annál kevésbé. Természetes vágyunk, hogy az éhséget ki akarjuk elégíteni, a szomjúságot el akarjuk oltani. Ahogyan Ézsau is tette: nem várta meg, míg ételt készít magának egy fárasztó nap után, inkább eladta elsőszülöttségi jogát, eldobta mindazt, ami terve vele volt Istennek, egész jövőjét, utódai jövőjét egyetlen tál lencséért. Várakozás? Ételre nem szívesen.

Vannak az életünknek más területei, amikor talán szívesen várunk. Legalábbis szívesebben. Hogy mit is jelent a várakozás, azt leginkább a menyasszony tudja. Kérdezd meg tőle, milyen messze van még az esküvő, azonnal rávágja, hány nap, hány óra és hány perc, és azt is elmeséli a legapróbb részletig, hogy mi mindent kell még elintéznie addig. Kérdezd meg a gyermeket, hány nap van még karácsonyig: talán azt sem érti még, mi az hogy nap, de azt azonnal megmutatja az ujjacskáin, hogy hányat kell még aludni addig.

A várakozás az az idő, amely nem önmagáért van, hanem egy másik időtartamért, talán csak egyetlen pillanatért. Hónapok telnek azzal, hogy az ember egyetlen pillanatra készül, amikor odaáll az oltár, úrasztala elé. Vagy éjszakákon keresztül rajzol a gyermek titokban, nehogy a szülei meglássák, heteken át készül a mű, hogy aztán majd – egyetlen pillanat csupán! – a fa alatt átadhassa nekik. Heteken át egész napokat és éjszakákat tanul végig a diák, hogy vizsgára állhasson, ahol röpke húsz percben mérik fel a tudását. A várakozás ideje nem öncélú, hanem egy másik időtartamra mutat. A készülődés ideje tehát ez.

Hogyan lehet készülődni? Mit csinálunk az asztalnál, ha még várni kell az ételre? Beszélgetünk, igyekszünk elterelni a figyelmet saját éhségünkről, előkészülünk, a szalvétát ölünkbe hajtogatjuk. Vizsgára készülni tanulással lehet, ajándékozásra ajándékkészítéssel, esküvőre a sok-sok tennivaló elintézésével. Praktikus oldalát fogja meg ez a várakozásnak: igyekszik hasznossá tenni azt az időt, amikor még nem történik meg igazán az esemény, csak várunk rá. Az időnket ki kell használnunk, ahogyan az Efézusi levél is figyelmeztet rá, mert az idők gonoszak: minden perc annyit ér, amennyivel és ahogyan kitöltjük; így kell kihasználnunk a várakozás, felkészülés idejét is.

Ez azonban egyáltalán nem az egyetlen lehetőségünk, ahogyan tekinthetünk erre az időre, hiszen azt egészen másként is el lehet tölteni. Lehet róla másként is gondolkodni, és éppen ezt tanulhatjuk meg ettől az ifjú lánytól, aki előttünk táncol. Házasságra vár. Vajon illegeti magát, hogy a lehetséges udvarlókat vonzza? Aligha. Ez a lány a várakozás idejét tánccal tölti ki, önfeledt, boldog tánccal. Nem egy protestáns ifjú hölgyet látunk itt magunk előtt, aki várakozásának éveiből minél többet akar kihozni, kizsigerelni a percekből az utolsó tartalmat is, ami bennük lehet. Hanem azt a legszebb ruhájába öltözött, ékszerekkel gazdagon díszített egyiptomi nőt, aki egészen biztos abban, hogy amire várakozik, az meg fog történni, és ezért egyetlen reakciója erre az önfeledt ünneplésé.

Méltó társa ez az egyiptomi ifjú lány Dávidnak, aki olyannyira biztosnak vette az ígéretet, hogy az Úr leszámol ellenségeivel, hogy asztalhoz telepedett a halál árnyékának völgyében és élvezte a csordultig telt poharat és az illatos olajat a fején.
Várakozás. Vajon hányszor szoktuk a várakozás idejét önfeledt tánccal tölteni? Nekünk, keresztyéneknek kellene a legjobbnak lennünk ebben. Ha komolyan elhisszük, hogy Isten ígéretei igazak – ígéretei az új égről, új földről, Jézus visszajöveteléről –, erre egyetlen épeszű reakciónk nem is lehetne más, mint az önfeledt örömujjongás, a tánc, a boldogság. És ezután lehet a várakozás megmaradt idejét munkára használni, bölcsen sáfárkodni vele, kihozni belőle, amit ki lehet, sőt kell is. Teljesen abszurd azonban, ha ez minden, ami kitölti. A várakozás nem kellemetlen, kényelmetlen idő, amely csupán arra való, hogy minél előbb elteljen, hogy végre bekövetkezhessen a valódi esemény. A várakozás a felhőtlen, ígéretekben bízó öröm ideje.

Daniel Arasse, a nemrég meghalt nagy francia művészettörténész szerint minden jó képben van egyfajta gondolati sűrűség, amivel nagyon nehéz bármit is kezdeni. „Éppen ez zavar engem a festészetben: anyagai és formái gondolatokat közvetítenek, ám nekem csak szavaim vannak arra, hogy számot adjak erről, tudván tudva, hogy ez épp olyan lehetetlen vállalkozás, mint amilyen a Danaidáké volt. Ők repedt korsóban töltöttek szünet nélkül vizet feneketlen edénybe, én pedig hozzájuk hasonlóan hiába próbálom szüntelenül szavakkal leírni, milyen is a festészet, soha nem érem el az érzésnek a festményben rejlő minőségét. Ha újra visszatérünk egy képhez, miután már megértettük, újra a kép csendjével nézünk szembe." Amit ez az önfeledten táncoló egyiptomi lány üzen nekünk, az sohasem lesz a maga teljességében szavakba foglalható, hiszen a nyelv és a festészet két kódrendszere között nincs tökéletes átjárás, nem lehet az egyik üzenetét pontosan és precízen átfordítani a másikéra. Szavakkal, mondatokkal beszélni a várakozásról egészen más, mint színekkel, formákkal, mozdulatokkal. Ezért lehet és fontos ugyan beszélni az egyiptomi lány táncáról, de még fontosabb hátradőlni és bátran, alázatosan szembenézni „a kép csendjével” is.

Dull Krisztina 2010.