Meditatio
A föld határa már ez itt, ahol vagyunk, embernemjárta pusztaság. Itt szenved Prométheusz a büntetéstől, melyet Zeusz mért ki rá, mert megakadályozta, hogy Zeusz elpusztítsa az embereket és új fajt hozzon létre. Bűne az volt, hogy túlságosan szeretett, megszánta az egynapélőket, a halandókat. Mert! s az emberfajt ez attól védte meg, hogy összetörve alvilágra hulljanak.
Mivel mindent tud előre pontosan, ami történni fog, tisztában van szenvedése súlyával és hosszával: előbb egy sziklaszirthez láncolva kell eltöltenie éveket, magányosan, álmatlanul, nagy fájdalmak között sínylődve, majd Zeusz villám tüzével mennydörgés között e sziklacsúcsot összezúzza, ráomlik, s kemény karjával átöleli. Hosszú idő után, melyet a mélyben tölt el, feljön a napvilágra, és egy vérengző sas tör rá, hogy marcangolja teste tépett rongyait, mindennapos vendég gyanánt, hívatlanul lopózik hozzá, s májából lakmározik.
Kínjai kifogyhatatlanok, és még nem született meg az, aki megmentője lehetne. Mivel mindennel, ami történni fog, tisztában van, váratlanul semmi sem éri, s a rá szabott sorsot, az igaztalan döntést, és a kegyetlen büntetést nyugodtan viseli, tudva, hogy a végzet erős, nem harcolhat vele. Ez látszódik arcán és testtartásán is. A kínok nem görbítették meg tagjait, a méltatlanul elszenvedett gyötrelmek nem törték meg, elszánt, a saját sorsát elfogadja, és a végsőkig kitart. Még némi dacot is beleláthatunk: tudja, hogy az igazság az ő oldalán áll és valamikor a távoli jövőben majd helyreáll a rend, a bűnös elnyeri büntetését, az pedig, aki ok nélkül szenved, megszabadul. Tudja, hogy ugyan ezernyi szenvedés árán, de sok generáció múlva szabad lesz.
Önkéntelenül is felidéződik bennünk Jézus alakja a Gecsemáné kertben, a kínhalálát megelőző éjszakán. „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” Halálosan szomorú, gyötrődik, remeg és vért verejtékezik. Arccal borul a földre, és azért könyörög, hogy el tudja fogadni Atyja akaratát, hogy végre tudja hajtani az isteni tervet, melyben övé a főszerep.
Jézus talán ebben a pillanatban tűnik fel leginkább emberinek és gyermekinek: az Isten Fia, aki maga is Isten, ember is annak minden velejárójával. Szenved és fél.
Prométheusz nem ilyen, nem szenved és nem fél, apatikus. Az apátia fizikai értelemben a megváltoztathatatlanságot jelenti. Nézzük csak meg, milyen erős és feszes maradt Prométheusz teste, egyenes a tartása, és fiatal az arca! Lelki értelemben érzéketlenséget jelent: legyőzte a testét marcangoló fájdalmat, a vágyakat, szükségleteit, nem siránkozik önnön sorsa felett, a kegyetlen és igazságtalan bánásmód felett. Pillantásra sem méltatja az őt marcangoló saskeselyűt. Semmi emberi nincs benne. Néha ilyennek szeretnénk látni és tapasztalni Krisztust, és szeretnénk, ha megváltó munkája belőlünk is apatikus hőst csinálna. De a kereszt ezt nem engedi meg. Moltmann azt mondja, hogy az Isten nem tetteiből, hanem szenvedéséből lehet megismerni. Istent minden Magassal, Széppel , Igazzal, Jóval való ellentmondásban lehet megismerni mindazzal szemben, amelyet az ember a maga számára keresett. Isten ismerete Jézus keresztjében a gőg állapotában lévő embert keresztre juttató ismeret.
„A halott Jézus a kereszten iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet és Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis úgy kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel szemben a paradicsombelivel, e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse. Ezen túl erről a fáról szedünk, egyedül ennek a fának a gyümölcsével lehet jóllaknunk... Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll... A tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de ő nem: a szerelmetes Fiú, aki életét adta mindannyiunkért.” (Pilinszky: 1977)
Imre Zita 2009.
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 9, összesen: 65051