Szeretném már az elején leszögezni: szerintem nem létezik objektív krónika. Bármennyire is igyekszik a krónikás, mégis csak a saját szemüvegén keresztül fogja bemutatni az eseményeket. Erre szép számban láttunk példát a múlt rendszer történelemkönyveiben. Tehát mindazok, akik nem vettek részt ezen a kiránduláson, tudomásul kell hogy vegyék, hogy az én (időnként piszkos) szemüvegemen keresztül kénytelenek szemlélni az történteket, ezért előre is elnézést kérek. És akkor lássuk az eseményeket:

Május 18.: A kirándulás megbeszélése (18:30)

Annak ellenére, hogy mindössze fél nappal a nagy esemény előtt történt a megbeszélés, mégis nagyon érdekes volt. Azt, hogy az idők errefelé is változtak, nagyon jól tükrözte a következő kép: a terembe belépve a gyülekezet egyik lelkészével (Visky Péterrel) találtuk szemben magunkat, aki előtt egy laptop feketéllett, és a lelkész kellő, szemüveges komolysággal mélyedt el a képernyőn látható szervezési tervben. A gépen összeállított listáról történt a már előre megtervezett feladatok kiosztása. Kaján vigyorom hamar a csodálat mosolyává változott. A szervezés profinak ígérkezett.

Május 19.: Indulás (16:30)

Kissé szorongva rohanok a gyerkőcökkel az indulás helye felé. A nagybusz már tömve volt, a szervezők a mikrobuszt ajánlották fel nekünk. Egy kis huzavona után, a vezető lelkész megunva a szervezkedést, kiadta a jelszót: indulás! Ijedten szálltunk be a mikrobuszba, és újra kellemesen kellett csalódnom: mindenki kényelmesen befért, megtalálta helyét, és a menet elindulhatott.

Első állomásunk a gyulafehérvári székesegyház volt. Kedves, mosolygós vendéglátónk, a katolikus teológia fiatal professzora Nagy József azt kérdezte, hogy sírni jöttünk-e ide. Figyeltem őt és útikalauzunkat, de szomorúságot senki arcán nem láttam, végig derűsen meséltek a nemzetiségi hovatartozását románul megvalló fiúról, a szórványmagyarság (manapság inkább románság) helyzetéről és arról, hogy minden oldalról történtek túlkapások a történelem folyamán (lásd buzgó, hittérítő jezsuiták, freskókat szívesen lefestő reformátusok stb.). Meglátogattuk a katolikus teológiát és a Batthyaneumot, amelynek ugyancsak szomorú története van. Vezetőnk arcáról mégsem fogyott el a mosoly. Miután elváltunk, hosszasan néztem utána. Meglepődtem, amikor azt láttam, hogy nagy megelégedéssel és derűs nyugalommal sétál visszafelé, egy nehézségektől csöppet sem mentes életbe...

A református gyülekezet kis létszáma ellenére szép, nagy templommal és nagyon rendezett parókiával dicsekedhet. Hálásan gondolok most is a meleg fogadtatásra. A már jócskán éhes kirándulók örömmel fogadták a számukra előkészített palacsintát és ásványvizet.

Kelet-európai pontossággal érkeztünk szálláshelyünkre, Algyógyra. A kb. másfél órás késést követően gyülekezetünk másik lelkésze (Kozma András) hamar felismerte egy hosszú áhítat esetleges veszélyeit, és kellő tömörséggel közvetítette Isten Igéjét Isten elcsigázott népének.

Május 20.: Kirándulás a diaszpórába (9:00)

Tegnapi késésünkre gondolva lefekvéskor abban reménykedtem, hogy a másnapi program újra csúszással indul majd, és a 7 órai ébresztő is eltolódik egy órával. Újra csalódtam. Lehetett ugyan később kelni, de igencsak meglepődtem, amikor Péter drákói szigorral közölte velünk a reggeli után, hogy 10 perc múlva indulunk (a pakolásra már semmi idő sem maradt). És én meg azt hittem, hogy kikapcsolódni jövök el Kolozsvár zsúfolt, rohanó világából... A kiránduláson diktált tempó néha minden képzeletet felülmúlt. A résztvevők azonban lelkesen követték pásztoraikat.

Második napunk első állomása Hátszeg, majd az őraljaboldogfalvi templom volt. A templom régi freskókkal teli falai és a kőkerítés régmúlt idők hangulatát árasztották. Volt valami varázslatos bennük... Ennél nagyobb meglepetés volt számunkra az, amit az élő kövek, az ottani lelkész és családja mutatott be nekünk. A lelkész, Bódis Miklós, románul mondta el a számunkra oly ismerős református köszöntést. Egy pillanatra elbizonytalanodtunk, de a lelkész örökké mosolygós arca azt sugallta, hogy minden rendben van és lesz. És ekkor elkezdődött az élő kövek történetének bemutatása, amelyek lehetnek román vagy magyar reformátusok, politikusok vagy diplomaták. A lelkész arról beszélt nekünk, miként tudta elfogadni Isten kegyelméből új szolgálati helyét annak ellenére, hogy emberileg szinte teljesen lehetetlen feladat elé került családjával egyetemben. Amit ott hallottunk, azt nem lehet elmesélni. A krónikás itt leteszi a tollat. A csodálattól megnémulva jöttünk ki abból a templomból, ahol a kövek, a falak a múltat idézték fel, míg a lelkész arról tett tanúbizonyságot, hogy Isten erejével még az ilyen elhagyatott, romos helyek is megelevenedhetnek és élő kövekké alakulhatnak - nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül. A szórvány szórványában Isten embere arról beszélt, hogy érdemes csupán csak egy emberért is prédikálni és vállalni a szolgálatot, aztán az egy emberből tíz, ötven és száz lesz, egészen a háromszázig, ahol már nem számít, hogy milyen nyelven, csupán az, hogy Isten Igéje hirdettetik.

Kirándulásunk talán legszegényebb gyülekezetében pompás lakomában volt részünk. A lelkésznek egy román atyafi ingyen adta a kalácsokat, meghallván, hogy honnan, kik és milyen céllal érkeznek. A miccs-sütés és a gyerekek vidám hancúrozása méltó befejezése volt ennek a szomorúnak vélt, de annál vidámabb találkozásnak.

Hiszem, nem véletlen, hogy Piskin, következő állomásunkon ezzel teljesen ellentétes kép fogadott bennünket. Ott valóban azt láttuk, amire emberi ésszel várni lehetett: egy szórványélet nyomorúságaiban megfáradt és megkeseredett ember mesélte el nekünk, hogy itt már életről lassan szó sincs, az élő kövek egyre inkább kihűlnek és elvesznek a lassú enyészetben.

A vacsora után megnézett film (A pingvinek vándorlása) mintegy visszaigazolása volt annak a szemléletnek, amelyet a hátszegi lelkész közvetített számunkra: a legmostohább körülmények közepette is van mód a túlélésre. Nagyon szép példák találhatók erre az állatvilágban (lásd a filmben bemutatott pingvinek életmódja).

Május 22.: Hazatérés

A kirándulás résztvevői Isten dicséretére gyűltek össze az idők folyamán ugyancsak elnéptelenedett, nagyon régi, csodálatos kis algyógyi református templomban. (Az istentiszteletről sajnos nem tudok beszámolni, mert vallásórát tartottam a gyerekeknek.)

Az istentisztelet után szabad program következett: egy csoport elment fürdeni az algyógyi strandra, míg a másik csoport a környéket vehette szemügyre sétája során. Gyermek, felnőtt egyaránt élvezte a fürdő és környéke által nyújtott felüdülési lehetőséget, miután a szórványban élők sorsának megismerése meglehetősen felkavarta az érzelmeket, gondolatokat.

A lukulluszi lakomának is beillő búcsúebéd után elköszöntünk algyógyi házigazdáinktól, akiknek Isten áldását kívántuk szolgálatukra, majd hazafelé vettük utunkat. Utolsó állomásunk, Felvinc, újra nagy meglepetéssel szolgált. Az előttünk feltáruló templom látványa lenyűgöző volt. Csupán pár éve derült fény arra, hogy jó pár száz évvel korábbi a templom, mint ahogy azt előzőleg gondolták. Az ottani lelkész - Bárdócz Huba esperes - és gyülekezete meglepődött a templom tatarozásakor előbukkanó XIV-XV. századi freskók láttán.

Akik azt hitték, hogy most már mindent tudnak a diaszpóra problémáiról, azok csalódtak, ugyanis itt ugyanaz az életforma tárult elénk, csak más szemszögből. Az előttünk lefestett kép már nem volt éppen olyan szomorú, mint a Piskin látott példa, de túl nagy optimizmusnak itt sem láttuk nyomát. Minden csak a szép, időnként fájdalmas múltról és a jelen nehézségeiről szólt. Arra a kérdésre azonban nem kaptunk választ, hogy ebben a kétségkívül nehéz, időnként jogosan lehangoló helyzetben (lásd iskolaprobléma, a marosújvári szennyező anyagok vészesen közeli lerakata, a református közösség drasztikus fogyása stb.) mi lenne a túlélési és reményt adó stratégiája a közösség vezetőinek. Leragadtunk a múltnál és jelennél, és ez a mi nagy nyomorúságunk nemcsak a szórványban, hanem a népesebb gyülekezetekben is. A kirándulás egész ideje alatt csupán Hátszegen éreztük azt, hogy van kivezető út, amely sokszor nagyon távol áll mindenféle racionalitástól.

A krónikás pedig boldog, mert ez a pozitív példa személyesen is megerősítette abban az érzésben, hogy végre hazaérkezett, és minden esélye megvan arra, hogy a tóközi gyülekezet élő kövévé váljon Isten mérhetetlen nagy kegyelméből. Ámen.

Barabás Réka