Gyülekezetünk tagja, az egyetemisták bibliaórájának, az úgynevezett szerdai ifinek egyik vezető egyénisége, Gergely László hosszabb időre az Egyesült Államokba távozott, Dél Karolinába, és magát tovább képezve, gyógypedagógus szakmájában dolgozik. Arra kértük, hogy néhány sorban adjon jelt magáról, írjon az ott eltelt 3 hónap tapasztalatáról.

Szia, Péter!

Nekiláttam végre tettlegesen is írni.

Nagyjából már túl vagyok azon a bizonyos tűzkeresztségen...
Egy este, amikor egy percet sem tudtam aludni, letöltöttem a "geni site--ról András egyik áhítatát és azt hallgattam. Akkor egy kicsit otthon éreztem magam. De nem úgy földrajzilag, hanem lelkiekben: a nyelvezet, a szentséghez való viszony, élet, stb.

Mikor írtad a szerdai ifiről a levelet (pár napja) soha nem gondoltam úgy az ifire, mint akkor. Tudom, van egy hangulat, hogy az ifi már nem a régi, már nem megy úgy, stb. - hát azt üzenem annak, aki ezt mondja, jöjjön ide pár hónapra, évre és sírni fog utána...

Az egyházi életről, mert erről is kérdeztél leveledben.

Előzetesen annyit kell tudjál, hogy ez talán a legvallásosabb és konzervatívabb vidék Amerikában. Például vasárnap nem árulnak szeszes italt, még sört sem (ez persze engem megviselt az elején). Szóval, ha itt vasárnap bekapcsolod a rádiót, szinte minden adón istentiszteletet közvetítenek, a tévé-ben is. Szóval érdekes, ha végigpásztázod a rádió állomásait, a nyelvi sokaság ámít el, szinte bábeli zűrzavar formájában. Egyszer átfutott az agyamon a kérdés: vajon ugyanarról beszélnek?

Képzeld el a feketebőrűek egzaltált istentiszteleteit (néha hátborzongatóan mozgalmas és hangos), egészen a kimért katolikus liturgiáig. Jelen van az összes elképzelhető istentiszteleti forma, vallásos megnyilatkozás. Jelen van-e itt az egyház?

Látszólag nagyon dominál, hiszen a szó legszorosabb értelmében minden ötszáz méteren van egy templom. Benne van az emberek gondolkodásában, a mindennapi életben, a suliban, némely gyűlés imádsággal kezdődik, minden reggel az amerikai eskü után (vigyázban állás, Gonzó a magyar kezét a szívére teszi és mondja... ő is) van egy pár másodpercnyi csendes ima, stb. Érzed, hogy ott van. De nekem Kierkegaard jut eszembe: a személyes egzisztenciális hitélet és az egyház jelenléte milyen ponton találkozik egymással?

Erre persze nincsen valasz. És ez, mondhatnám, rendben is van.
Járok egy gyülekezetbe... Hát furcsa volt, amikor bementem és hallottam az "Ó forrongó, gazdag árja- című éneket, és még sok egyéb szép éneket - akkor éreztem valami közöset. Az igehirdetés nagyon gyakorlati, közéleti kérdésekhez viszonyul, kevés a teológia, ami nekem időnként hiányzik, merthogy én otthon éppen azt "tanultam- és tapasztaltam meg, hogy az Ígében való "teológiai- elmerülés rejtélyes módon a mindennapi életemre is választ ad. A túl sok mindennapiság, gyakorlatiasság elveszíti az Ige szentségét, kívülállóságát (nem idegenségét!) és állandóságát. Tudod, hogy elmúlik az ég és a föld, a mindennapiság, de az Ige megmarad.

Érdekes volt viszont, hogy az istentisztelet végén a lelkész egyből lekapcsolt, részletesen kikérdezett (tudnak itt Romániáról, mert sok itt a román tanár) és bemutatott egy-két embernek. Egyből valahová tartozónak éreztem magam. Tudod, én, vén róka, rájöttem, hogy a megszólítás mennyire fontos.

Elmentem családos bibliaórára, többnyire fiatalok voltak jelen, nagyon jó volt ott is. Beszéltem nekik az otthoni közösségről, elég részletesen, mire a lelkész felesége azt mondta, hogy én nagyon szerencsés ember vagyok, hogy ilyen közösségben vagyok. Bonhoeffer jutott eszembe: közösségben élni különleges kegyelem és kiváltság, nem mindenkinek adatik meg, ez nem "normális-.

A kiscsoport végén, amikor az imatémák kerültek elő, megszűnt a kulturális különbség. Nem volt már Európám, meg ilyenek... Itt is ugyanúgy kínlódnak és harcolják a hit harcát az emberek, ugyanolyan krízisek vannak, mint bárhol ezen a világon. Szóval akkor megint éreztem, hogy mi valahol mégis együvé tartozunk az Istenhez való fordulásban.

Hát nagyon röviden ennyit. Jó rátok gondolni.

Isten áldjon benneteket,
G