2007. április 22-én ünnepeltük a gyülekezetünkben létrehozott idősek lakóközösségét, a Fébét. Hogyan jutottunk idáig, mi motivált munkánkban, mik az elképzeléseink? Ezekre a kérdésekre szeretnék választ adni.

Sokan, akik először találkoznak a Fébé névvel, azt gondolják, ez egy rövidítés, vagy talán egy osztályzat (magyarnyelvű elemi osztályokban is használják ezt a "nagyon jó- jelentésű, román mozaikszót). A Bibliában jártasabbak emlékezhetnek arra, hogy Pál apostol a Róma 16,1-2-ben említést tesz a kenkhréabeli gyülekezet szolgálójáról, Fébéről, aki a keresztyén gyülekezet talán első diakonisszája volt. Fébé egy nagy család, a gyülekezet önzetlen szolgálatát vállalta fel. Minden szenvedő, minden beteg, minden elhagyott, minden szegény az övé volt. S ő boldogan osztotta szét közöttük magát. Az ő nyomdokaiba kívánnánk mi is lépni: Krisztustól példát véve és az ő parancsának engedelmeskedve szeretnénk nyitottak lenni gyülekezetünk (és nemcsak) szükségben levő tagjai felé.
Hálásak vagyunk Istennek, hogy lehetővé tette, hogy ilyen keretek között végezzük munkánkat. Kirendelt egy családi házat, és az anyagiakat a ház kibővítésére úgy, hogy jelenleg tizenkét időst tudunk ellátni. Számomra nagy kihívást jelent ez a munka, hiszen az elméleti felkészültség korántsem elég a mindennapi feladatok elvégzésére.

Az ünnepség alkalmával főgondnokunk nekem szegezte a kérdést, hogy miért éppen az idősgondozást választottam. Számomra ez természetesnek tűnik, de ha valakinek meg kellene magyaráznom, akkor valahol a múltamban kell kutatnom. Eléggé félénk természetű lévén, mindig irtózattal töltött el a betegség, az elmúlás gondolata. Olyannyira, hogy haldokló nagymamámtól sem volt bátorságom elbúcsúzni, sőt édesapám halálos ágyánál sem tudtam jelen lenni. Ez a mai napig bánt, és úgy gondoltam, hogy Isten segítségével megpróbálok szembenézni ezzel a kellemetlen valósággal: az idős korral járó nehézségekkel, az elmúlás előjeleivel. Egyrészt ezért választottam az időseket. Másrészt, férjem mellett, sikerült eltanulnom tőle az idősekhez való ragaszkodást, amely lassan családi jellemvonássá válik, ugyanis gyerekeink is nagy szeretettel fordulnak feléjük.

Gyakorlatilag 2007 februárjában nyitottuk meg a lakóközösség kapuit, akkor vált lakhatóvá az új szárny. Szinte azonnal megtelt a ház. Jelenleg öt munkatárssal dolgozunk. Az ő nevükben is mondhatom: szeretjük munkánkat, szolgálatként éljük meg. Bizonyíthatják ezt családjaink is, akiknek sokszor kell várakozniuk ránk otthon. Gyakran munkaidőn felül maradunk, minden kényszer nélkül. Egyik munkatársunk elmondta, hogy ő mindig olyan munkahelyre vágyott, ahol teljesítheti Jézusnak a lábmosás példázatában található parancsát. Az idősek között alkalma van a szó szoros értelmében gyakorolni a lábmosást.
Azt is hozzá kell még tennem, hogy ez a szolgálat nemcsak az adásról szól, hanem rengeteget kapunk is a lakóközösség tagjaitól: példát mutatnak abban, hogy hogyan lehet az időskori nehézségeket, betegségeket derűsen hordozni, hogyan lehet harcolni az életben maradásért. Megdöbbentő, ahogyan egymást támogatják, gondozzák, figyelnek arra, hogy ne csak ők, hanem társaik is megkapják, ami nekik jár. Vannak negatív példáink is, de ez az élet természetes velejárója.

A kívülálló azt hiszi, hogy egy ilyen otthonban szomorúság, lehangoltság uralkodik. Ilyen napjaink is vannak, de általában az öröm, a vidámság, a nevetés jellemzi a hangulatot. Erről csak úgy lehet meggyőződni, ha valaki bejön és egy-két órát közöttük tölt.

Ezúton is szeretettel hívunk mindenkit, hogy csengessen be hozzánk akármikor, és kóstoljon bele ebbe a nagyon szép szolgálatba. Teszik ezt már egyetemista fiatalok, akik rendszeresen látogatják otthonunkat.
Elsődleges célunk tehát az időseknek otthont teremteni, olyan helyet, ahol életük alkonyát kényelmesen, gondok nélkül tölthetik el. Ezért próbáltuk a házat minél barátságosabbá tenni: az idősek saját bútorral jöhettek, szobájukat tetszésük szerint rendezhették be, nappalink, udvarunk, kertünk is kellemes, hívogató. Az idősek lelki táplálékáról is szeretnénk gondoskodni (amennyiben ezt ők igénylik, semmiképpen nem kényszerből). Minden vasárnap délután istentiszteletet tartunk, tervezzük egy hétközi bibliaóra bevezetését is. Azonkívül időseink naponta forulhatnak hozzánk kérdéseikkel.

Célunk továbbá, hogy munkánk tásadalomformáló legyen. Szeretnénk, ha idővel eltűnne az emberekből az előítélet, miszerint idősek otthonában elhelyezni valakit szégyen. Sokakban él még a régi aggmenházak szegényes képe, a felfogás, hogy az kerül oda, aki szegény, akinek senkije sincs. Meglátásunk szerint társadalmi életünknek lassan egy olyan szakaszához jutunk, ahol az otthonok válnak a legjobb megoldássá azok számára, akik egyedül élnek, akik már nem képesek magukat ellátni, akiknek gyerekeik, családjuk messze, határokon túl él. Természetesen jobb lett volna, ha a hagyományos családi közösség nem bomlott volna fel, de hálásak vagyunk azért, hogy adatnak megoldások az egyedüllévők számára, és hogy Kolozsváron is egyre több ilyen otthon épül. Adja Isten, hogy az idősek megtalálják helyüket, békességüket ezekben a közösségekben, és megérezzék, hogy Isten öregségükben sem feledkezik meg róluk. Hadd lehessünk ebben használható eszközök.

Kozma Erika
a Fébé Otthon igazgatója


Köszönet mindazon testvéreknek, akik egyházközségünk élete és munkája javára ajánlották adójuk 2%-át!