Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!

Keresztény módra élni – reményeim szerint – minden hívő testvérünk leghőbb vágya. Ez azonban nem mindig egyszerű. Egyfelől gyarló emberek vagyunk, s tévedhetünk is – ez bizony a legjobbakkal is megeshet. Másfelől viszont nem biztos, hogy mindig pontosan látjuk, értjük, hogy mit is jelent a „keresztény módra élni” fogalma. Némelyek azt gondolják, hogy ehhez valami „nagyot” kell tenni, s mivel erre nekik nem telik, így inkább meg sem próbálják.

A helyzet azonban az, hogy valójában igen apró, kicsiny tettekkel is sokat tehetünk azért, hogy az elmúlt évszázadok megannyi torzítása után ismét egy emberibb, élhetőbb világot teremthessünk magunknak. Ehhez elegendő, ha odafigyelünk másokra. Alább bemutatok néhány mindennapi szituációt, a következtetések levonását pedig Önre, az Olvasóra bízom.

Tegyük fel, hogy éppen sietünk valahová. Nem vagyunk késésben, sőt akkor sincs baj ha mondjuk öt perccel később érnénk oda, mégis sietünk, mondjuk a gyerekért az iskolába. Egy velünk szemben jövő embertársunk megállít minket, és megkérdezi, nem tudjuk-e véletlenül hogy merre van a Kenderszakáll Fonómű irodája. Némely ember gyorsan odaveti „Sajnos nem vagyok idevalósi”, s közben jószerivel meg sem áll. Mások megállnak ugyan, hogy legalább a kérdést felfogják, de érdemi gondolkodás nélkül egy sajnálkozó gesztussal gyorsan feladják. Aki viszont legalább végiggondolja, hogy tud-e róla valamit, esetleg további információt kér (pl. megkérdezi az érdeklődőtől hogy tudja-e az utca nevét), az sokkal inkább keresztény módra viselkedett – s ez nem is került neki semmibe, legfeljebb az életéből 2 percbe.

Ugyancsak sietünk (ugye a mindennapjainkban ez a legtöbbször így van), s a pénztárnál állva azt látjuk, hogy az előttünk álló idős néni a pénztárcájában kotorász mert hiányzik még a pénzből 100 forint. Van, aki erre arcokat vág, sajnos olyan is, aki hangosan adja jelét nemtetszésének. Olyan csak kevés van, aki erre előkap 100 forintot, és odaadja a pénztárosnak, miközben a nénihez is szól egy-két szót: „A hétvégén úgyis szerettem volna a templomi perselybe bedobni némi pénzt. Arra kérném, hogy ezt a százast a nevemben tessék majd bedobni valamikor.” Sokba került ez nekünk? Nézőpont kérdése, hogy 100 forint sok-e avagy kevés, de nem is naponta kerülünk ilyen helyzetbe. A hangsúly nem is ezen van, hanem a körítésen – az „itt van, fogja, csak tűnjön már el” keresztényietlen megnyilvánulással súlyosan megaláznánk az esetleg egyébként könyöradományra rá sem szorulót, míg a fentiekhez hasonló szavakkal inkább azt hangsúlyozzuk, hogy nem adományt adunk, hanem magunkon segítünk, hiszen mi akarunk időt nyerni ezzel a cselekedetünkkel.

Most házi feladatként arra kérném a kedves Olvasót, hogy találjon ki a fenti kettőhöz hasonló élethelyzetet, lehetőleg a saját életéből kiválasztva, és gondolja végig, hogy miként viselkedett akkor, s másként viselkedne-e most, a fentiek elolvasása után.

-IK-

Üröm, 2014. december