Keresztelő Jánost alázatos embernek szoktuk tekinteni. Többnyire csodáljuk jellemének e tulajdonságát, azonban kevésbé látjuk követhetőnek magatartását. Sőt megalapozottnak tűnő magyarázatokat szövünk az alázatosság követésének haszontalanságáról. Ennek gyökere a mindennapi élet küzdelmeinek kudarcaiban, morzsányi sikereiben fedezhető fel. Ma az alázatot gyakran a tehetetlenséggel, a gyávasággal rokonítjuk. A gyermeket ezért erős, bátor embernek neveljük, erősebbnek az erősnél, bátrabbnak a bátornál, hogy boldog élete legyen. A természetes szelekció törvénye, azaz a gyengébbek korábbi pusztulásának ténye, félelmetes kilátást jelentett a modern ember számára. Ebben a sötét, halálos fenyegetettségű létben nemcsak a betegség, a fájdalom jelentkezik ítéletesnek, hanem áldozatul esik a szerénység, a gyöngédség, az alázat, és minden lelki szépség, ami istenarcúvá teszi az embert.

Istenarcúságunk elvesztésének egyik jelentős oka énünk, azaz az “ego” hamis önvédelemből származó elhatalmasodása. Képes az ember Istennel szemben is védekezni. Ez a lélek immunrendszerének a megbetegedése. Ilyen túlvédekezést látunk magunkban és másokban, amikor bizalmatlanság, kételkedés, egyensúlytalanság kerít hatalmába. Betegesen megnőtt énnel találkozhatunk, amikor az ember Isten helyett próbál tervezni, vagy gondolkozni.

Keresztelő János is ellenkezik Jézussal. Máté ezt így rögzíti evangéliumában: visszatartja Jézust. János alkalmatlannak tartja magát arra, hogy megkeresztelje Őt, de az Úr nem engedi visszatartatni magát. Így szól: engedj most. Ebben a képben az alázatos én működése figyelhető meg. Egészséges alázattal találkozunk. János ellenkezése nem Jézussal szemben történik, hanem önmagával szemben. Mondja is, “saruját hordozni sem vagyok méltó.” Helyén van a belső én. Pedig mekkora lehetőség tárulkozott előtte, más vagyonát adta volna ezért. Mennyivel kisebb alkalmakért is odaadnánk akár az életünket is. Hány rejtett kívánság fogalmazódik így: bár csak engem tüntetnének ki, engem választanának, én lennék az első…

Jézus Krisztus mellett meggyógyul a beteg én, Tőle távol szenved az ego. Minden ilyen gyógyítás találkozással kezdődött, és közelben maradással folytatódott. Jele az, hogy megszűnik az “ön”-zés. Önzetlen emberek születnek nem az anyaméhből, hanem Jézus Krisztus kezei között. Tudósok vizsgálják az önzetlenség lelkületét. Megállapították, hogy ellentmondás van az ilyen jellemben. Abból indulnak ki, hogy az egészséges ember jócselekedete mögött a jutalom kívánalma húzódik meg. Eszerint nincs önzetlenség, hiszen jutalom nélkül inkább tétlen marad az ember. A tudománynak igaza van, ha az istenarcot elveszített embert látja ilyennek. Azonban magunkra, mint Isten gyermekeire úgy szabad tekintenünk, mint akik természetes egyszerűséggel tudunk önzetlenek lenni. Ezt azért mondhatjuk, mert érzékeljük, hogy a tudomány önzetlenségről alkotott feltételeit csak a hit hatósugarában lehet teljesíteni. Ilyen feltétel az egészséges értelem, amely szétnéz maga körül, de felfele is lát, és pontosan érzékeli kijelölt helyét, amit össze nem téveszt semmivel. Feltétel a fejlett személyiség, aki tudja, hogy mit kíván másoktól, és maga is olyanképpen cselekszik másokkal. Elengedhetetlen, hogy környezetünkben megtaláljuk azokat, akik önzetlenségből maradandó élményt nyújtanak. Keresztelő János ezeket a feltételeket teljesítette.

Látszólag egy alázatos szelíd ember vonakodva megkeresztelte Jézus Krisztust. Pedig az igazság az, hogy egy Istenre talált, önzetlen, önmaga felett rendelkező, kiegyensúlyozott személyiségű próféta engedelmeskedett. Benne így villant elő az elveszített istenarc, akiből hiányzott a fölényeskedő, önző én, és megelevenedett az önzetlen alázatos lélek. Legyen mindannyiunk emberi példája.