A Bibliát nem politikai műként szoktuk olvasni, ami részint érthető. Ám ha Isten uralma az egész világot, életünk minden területét érinti, joggal várhatjuk el, hogy a Biblia eligazítást adjon politikai kérdésekben. Ha nem is abban, éppen kit válasszunk, de az olyan általánosabb kérdésekben, mint hogyan szemléljük a hatalmat, vagy milyen legyen a hatalommal kialakítandó viszonyunk.

2.1 A király: 2Sámuel 6

Történetünk idején Dávid már hosszabb ideje van politikai pályán, és több éve készül a legmagasabb közjogi méltóságra. Némi anakronizmussal élve, választókörzetében igen népszerű, az első szabad választásokat kihívó nélkül megnyerte (ld. 2Sám 2:1-4). A nemrég tartott második választáson már nemcsak választókörzete, hanem az egész ország egyöntetűen rá szavazott (ld. 2Sám 5:1-5). Népszerűségének oka érthető. Elődje nem tudta az ország függetlenségét megszilárdítani, nem építette ki a szükséges intézményeket, sem a központi hatalmat. Emellett a propagandát sem használta megfelelően, így politikáját nem tudta hatékonyan népszerűsíteni, elfogadtatni. De amiben Saul király sikertelen volt, utódja, az ifjú Dávid (kb. Kr.e. 1000-960) ügyesebben járt el. Sikereiként könyvelheti el a következőket:

1. Egyesítette a kettészakadt országot.
2. Az egységes Izráel így sikeresen szembe tudott nézni a külső, filiszteus fenyegetéssel.
3. A nemzetnek erős, központi hatalomra volt szüksége, hivatalokkal és semleges területen fekvő fővárossal. Dávid hadvezéri-politikusi tehetségét dicséri ezeknek a megvalósítása.

Dávid ezeket Isten és népe támogatásával elérte, így Isten népe az előző századok bizonytalanságai után viszonylagos biztonságban élhetett. Nem véletlen, hogy Dávidot az utókor mintakirálynak tekintette. Ugyanakkor ezen sikertörténetnek árnyoldala is van, és a szentíró ennek említését sem mulasztja el. Az uralkodói hatalom és propaganda gyakran félreérthetetlen módon jelentkezett:

1. A központosított kormányzás és a királyi palota természetesen óriási pénzeket emésztett fel, aminek terhét közvetve vagy közvetlenül Izráelnek kellett viselnie (ld. 2Sám 5:11-12).
2. Az uralkodói propaganda elmaradhatatlan része a nagy építkezések mellett a hárem. Ez nem a király libidóját volt hivatott kielégíteni, mint inkább ország-világnak a király hatalmát hirdetni. Bár utódja, Salamon ezer felesége mellett Dávid alig tucatnyi ágyasa igazán szerény királyi hatalomról és propagandáról árulkodik, az ellentétes az egyenlőségen és testvériségen alapuló izráeli uralommal 1 (ld. 2Sám 2:2; 5:13-15; 1Kir 11:3; vö. 5Móz 17:17).

A királyi propaganda a 2Sám 6:1-19-ben mutatkozik meg talán a legmegtévesztőbb módon:
Ezután összegyűjtötte Dávid Izráel egész ifjúságát, harmincezer embert. Elindult és elment Dávid az egész hadinéppel Baalé-Jehúdába, hogy elhozza onnan az Isten ládáját, amelyet a rajta levő kerúbokon ülő Seregek Urának a nevéről neveztek el. Az Isten ládáját egy új szekéren szállították, és elvitték Abinádáb házából, amely a dombon volt. Abinádáb fiai, Uzzá és Ahjó irányították az új szekeret. Elvitték az Isten ládáját Abinádáb házából, amely a dombon volt. Ahjó ment a láda előtt. Dávid és Izráel egész háza pedig szent táncot járt az Úr színe előtt mindenféle ciprusfa hangszernek, citerának, latnak, dobnak, csörgőnek és cintányérnak a kíséretével. Amikor Nákón szérűjéhez értek, Uzzá az Isten ládájához kapott, és megfogta, mert megbotlottak az ökrök. Ezért fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen. Nyomban lesújtott rá meggondolatlanságáért az Isten, és meghalt ott, az Isten ládája mellett. Dávid pedig megdöbbent attól, hogy az Úr összetörte Uzzát. Ezért nevezik azt a helyet Perec-Uzzának mindmáig. Akkor félni kezdett Dávid az Úrtól, és ezt gondolta: Hogy jöhetne hozzám az Úr ládája? És nem akarta Dávid magához vitetni az Úr ládáját Dávid városába, hanem elvitette a gáti Óbéd-Edóm házába. Három hónapig volt az Úr ládája a gáti Óbéd-Edóm házában, és megáldotta az Úr Óbéd-Edómot és egész háza népét. De jelentették Dávid királynak, hogy megáldotta az Úr Óbéd-Edóm háza népét és mindenét az Isten ládájáért. Elment Dávid, és örvendezve vitte az Isten ládáját Óbéd-Edóm házából Dávid városába. Amikor hat lépést tettek azok, akik az Úr ládáját vitték, ő egy bikát és egy hízott borjút áldozott. Dávid teljes erővel táncolt az Úr színe előtt, és gyolcs éfódot kötött magára Dávid. Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az Úr ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel. De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid király ugrálva táncol az Úr színe előtt, ezért szívből megvetette őt. Az Úr ládáját bevitték, és odatették a helyére, annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont fel. Akkor Dávid égőáldozatokat és békeáldozatokat mutatott be az Úr előtt. Miután Dávid befejezte az égőáldozat és a békeáldozat bemutatását, megáldotta a népet a Seregek Urának nevében. Majd az egész népnek, Izráel egész sokaságának, minden férfinak és nőnek osztott egy-egy lepényt, préselt datolyát és aszúszőlőt. Azután az egész nép hazament. 2

Bevett szokás szerint az ókori Közel-Kelet uralkodói új főváros alapításakor a városba vonultak, amit aztán gyakran magukról neveztek el. Így II. Szargon (721-05) az általa épített fővárost „Szargonváros”-nak nevezte el. A város és benne a királyi palota elkészültével Asszíria főistenét, Asszúrt, valamint a többi nagy istent ünnepélyes keretek között a városba hívta, és áldozatokat mutatott be nekik. Az ünnepséget fényes vendégség zárta. II. Szargon fia és utódja, Szanhérib (704-681) hasonló módon számol be a birodalom új fővárosa, Ninive felszenteléséről. A királyi palota elkészülte után Asszíria isteneit meghívták a városba. Ezt áldozatok bemutatása és nagy vendégség követett. 3

II. Asszúrnaszirpál asszír király (884-60) Kelah fővárossá szentelésekor és a királyi palota elkészültekor Enlilnek és Ninurtának új szentélyeket építtetett, több istennek a megrongálódott templomát pedig helyreállította, és képmásaikat ott felállította. A királyi palota felszentelésére meghívta az ország főistenét, Asszúrt és számos más istent. Tíz napon keresztül összesen 69.574 bel- és külföldi méltóságot látott vendégül az ünnepélyt követő lakomán. 4

Ahogy az a fentiekből is világos, az ünnepség célja a nemzeti istenség fővárosba való meghívása s ezzel az isten támogatásának megnyerése a politikai célokhoz. Ez az ünnepség részeként nem egyszer az isten szobrának az új fővárosba szállításával járt együtt. Az uralkodó hálája jeleként végül gyakran szentélyt építtetett isteneinek a fővárosban. A politikai szándék félreérthetetlen: vallási eszközökkel politikai támogatás biztosítása. A vallás a politikai propaganda részévé válik.

Dávidnál hasonlónak lehetünk a tanúi. Az új fővárosnak, a frissen elfoglalt Jeruzsálemnek a „Dávid városa” nevet adja (2Sám 5:7, 9; vö. 6:10, 12, 16), ott nagy építkezésbe, többek közt a királyi palota felépítésébe kezd (2Sám 5:9, 11). Ezután ünnepélyes módon, áldozatok kíséretében 5 a városba viteti a szent ládát, amit nagy vendégség zár le, ha az nem is vetekedhet II. Asszúrnaszirpáléval. Dávid azt is tervezi, hogy szentélyt építtet Jahvénak (2Sám 7). Így az egész nemzet tudhatja, Dávid istenfélő uralkodó, akinek politikája a nemzeti istenség, Jahve támogatását élvezi. Amit tesz, azon Isten áldása nyugszik.

Ami Izráelt eddig sebezhetővé és kiszolgáltatottá tette, az a törzsi széttagoltság, az erős, központi vezetés hiánya. Az erős államot Dávid az állam és vallás központosításával kívánja megteremteni. Több modern magyarázóval 6 egyetértésben úgy látom, hogy az ahhoz kötődő ünnepséggel együtt a főváros kiválasztása, kiépítése és felszentelése (2Sám 5-6), majd a központi szentély építésének terve (2Sám 7) a király politikai elképzeléseit, azaz központosítási és birodalmi terveit és – ezzel szoros összefüggésben – a keleti uralkodói propagandát szolgálta. Ugyanezt a célt szolgálta a királyi hárem is. Mint minden politikai propaganda, mindez legalább annyira szükséges, mint politikailag számító lépés volt. Ezen felül az erős államhoz központi zsoldoshadseregre és jól szervezett állami hivatalokra (ld. 2Sám 8) van szükség. 7 A központosítással önmagában még nem lenne baj, ha ahhoz a király a vallást nem használná eszközül. Az uralkodó a közel-keleti királyokat követve Izráel vallását a királyi hatalomnak kívánja alárendelni, és a központi hatalom részeként szándékszik irányítani. Ebből származik a feszültség Dávid és Jahve között. Isten nemtetszésének igen drasztikus módon ad hangot: Uzzát megöli, az ünnepélynek véget kell vetni. Dávid haragra gyullad a meghiúsult politikai szándék láttán (2Sám 6:8), de kénytelen tudomásul venni, Istent nem használhatja politikai céljaira. Ám a gazdasági-politikai haszonelvűség (ld. 2Sám 6:11-12) eloszlatja Dávid félelmét: nemsokára folytatódhat a királyi propaganda.

A vallási indíték és a politikai szándék kibogozhatatlanul összefonódik. Ezen nem lepődhetünk meg. Azon csodálkozhatnánk igazából, ha ez nem így lenne. A politikusok hatalmat akarnak, és mindent politikai céljaikra használnak. A politika világában ez megszokott. És Dávid nem az első és nem is az utolsó politikus, akit a hatalom korrumpált.

2.2 Az arisztokrácia: Jeremiás 34

Jogos ellenvetés az eddigiekre, hogy a hatalmat lehet rosszul, de lehet jól is használni. Az utóbbi esetben mi bajunk lehet vele? Nem ezt kellene inkább sürgetnünk, mint általában bírálni a hatalmat? A hatalom jó és rossz használatából ízelítőt kaphatunk egy másik, szintén válságos időből származó beszámolóból.
Az Úr igéje szólt Jeremiáshoz, miután Cidkijjá király egyezséget kötött Jeruzsálem egész népével, hogy hirdessék ki a rabszolgák felszabadítását, és engedje szabadon mindenki héber rabszolgáját és rabnőjét, és ne tartsa szolgaságban senki júdai embertársát. Engedelmeskedtek is a vezetők valamennyien meg az egész nép; belementek az egyezségbe, hogy mindenki szabadon engedi rabszolgáját és rabnőjét, és nem tartja tovább senki szolgaságban őket. Engedelmeskedtek, és elengedték őket, de azután visszakényszerítették a szabadon bocsátott rabszolgákat és rabnőket, és erőszakkal újra rabszolgákká és rabnőkké tették őket. (Jer 34:8-11)
A fenti események minden valószínűség szerint Jeruzsálem végső ostroma idején, valamikor Kr.e. 588 késő tavaszán vagy nyarán történtek, alig egy esztendővel azelőtt, hogy Nebukadneccar babiloni király csapatai elfoglalták a várost. Az ostrom viszontagságai között az ostromlott városban a király és a főnemesség, azaz a politika meghatározó szereplői a sok bizonytalanságban szeretnék biztosítani Jahve támogatását, a katonai segítséget. Ezért készek gazdasági engedményre is: a júdai származású rabszolgákat felszabadítják. Mindebben némi önös érdek is gyanítható, hiszen a rabszolgák nem végezhették napi munkájukat a földeken vagy műhelyekben, ám a falakon minden férfikézre szükség volt. Természetesen lehettek olyan rabszolgatartók, akik valóban őszintén a mózesi törvénynek (2Móz 21:2; 5Móz 15:12-18) akartak eleget tenni. 8 Mindenesetre vallási eszközökkel az arisztokrácia elérte célját: a város ostroma egy időre megszakadt (Jer 34:22).

Cidkijjá királyról (Kr.e. 597-87) feltételezhetjük, hogy jóhiszeműen járt el, amikor Jahve tetszését és ily módon a szövetség áldásait, konkrétan az ellenség elleni katonai segítséget biztosítandó vissza akart térni a szövetséghez. 9 Ám Cidkijjá nem határozottságáról és erős kormányzásáról volt ismert. Júda befolyásos nemeseivel szemben gyakran tehetetlennek bizonyult (ld. Jer 37:17-21; 38:1-28). Gyaníthatóan most sem egyedül az ő döntésének következtében gondolták meg magukat, az uralkodó csak engedett a befolyásos politikacsinálók akaratának. Mint annyiszor, a gazdasági érdekek fontosabbaknak bizonyultak az etikai szempontoknál.
A válság szemmel látható bűnbánathoz és ahhoz a vágyhoz vezetett, hogy Jahve törvényének engedelmeskedjenek, és azt tegyék, ami helyes és igazságos. Ám meggyőződésük nem volt megalapozott, így az önelégültséghez és igazságtalansághoz való visszatérés azonnal bekövetkezett, mihelyt a válságnak vége lett. 10

Ez a történet jó példa arra, hogy a hatalmat jó célokra is lehet használni, lévén az egyetlen feljegyzett eset az Ószövetségben, amikor a héber rabszolgákat intézményszerűen felszabadítják. Ehhez nem kis politikai bátorság kellett. Ugyanakkor azt is kiválóan szemlélteti, hogy a politikai hatalom, időnként még a legmagasabb közjogi méltóságok hatalma is milyen korlátozott, és milyen mértékű lehet a hatalom korrupciója – a hatalmat milyen önzően, milyen cinikusan képesek használni azok, akiknek adatott. Ezt húzza alá a héber szóhasználat (34:11): „... de azután visszakényszerítették a szabadon bocsátott rabszolgákat és rabnőket, és erőszakkal újra rabszolgákká és rabnőkké tették őket.” A dőlt betűvel szedett kifejezés héber megfelelője a kábas ige, amely az Ószövetségben gyakran más népek meghódítását jelöli (4Móz 32:22, 29; Józs 18:1; 2Sám 8:11; 1Krón 22:18; vö. 1Móz 1:28; Mik 7:19). Amennyiben Isten népe a szenvedő alany, mindig a honfitársaknak az uralkodó osztály általi leigázását, rabszolgasorba taszítását jelöli (2Krón 28:10; Neh 5:5; Jer 34:16; vö. Eszt 7:8).

A júdai arisztokrácia elárulta Izráel alkotmányát, a nemzet létének egyik sarokkövét, az egyiptomi elnyomásból való szabadulást, a Jahvéval történt, ezt követő szövetségkötést, valamint a hálás kötelességet, hogy Izráel ennek jegyében éljen. „Amikor a rabszolgatartók visszakoztak, és korábbi rabszolgáikat ismét rabszolgasorba kényszerítették, éppen ott voltak eredményesek, ahol a fáraó sikertelen volt.” 11 Ez a cinikus politizálás órája, amikor vallás és felebarát, Isten és embertárs a politikai játszmák eszközévé válik. Az ilyen politizálás napjai azonban meg vannak számlálva. A cinikus politikusok csak rövid ideig élvezhetik álnok korruptságuk gyümölcsét: Jahve ítélete rövid időn belül lesújt a városra és vezetőire; mindkettő a babiloni hadsereg pusztításának esik áldozatul (ld. Jer 34:12-22).

2.3 A Messiás: Márk 8

Mintegy ezer esztendővel Dávid és hatszáz esztendővel Jeremiás után egy másik fiatalemberrel találkozunk. Dávid kései leszármazottja, fellépésekor hozzá hasonló korú, ám neki nincsenek nagyra törő politikai céljai, nem akar hatalmat. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a politikától tartózkodna. Nem is tehetné, lévén népszerű szereplője kora Palesztinájának. Már puszta fellépése is politikai állásfoglalás. „Közel jött Isten országa”, azaz „Isten uralkodik” – jelenti be. Ezzel a korabeli szélsőjobb retorikáját használja. Ám a szavaknak radikálisan új jelentést ad tetteivel és szavaival. Gyógyítások, halottak életre keltése, a kitaszítottakkal és a társadalom peremén élőkkel való szolidáris közösségvállalás révén világosan megmutatja, milyen az, amikor Isten uralkodik. A templom megtisztításával pedig jelképes támadást intéz a mindenki által gyűlölt, korrupt vallási-gazdasági vezetés ellen. Mindezzel újraértelmezi Isten népét: ahhoz bárki tartozhat, aki alárendeli magát Isten nemzetek és etnikumok, társadalmi osztályok és politikai csoportok 12 felett álló uralmának. 13

Ám a szélsőjobbal ellentétben Jézus elutasít mind a római megszállók, mind áruló vagy más politikai meggyőződésen levő honfitársai ellen irányuló mindennemű erőszakot – Jézus a más állásponton levők iránti szeretetre buzdít. Isten uralmának alapja a mindenkit átölelő, befogadó szeretet. Viszont azt is látja, hogy Isten uralmának ára van:

Jézus pedig elindult tanítványaival együtt Cézárea Filippi falvaiba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: „Kinek mondanak engem az emberek?” Ők így feleltek: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül.” Jézus tovább kérdezte őket: „Hát ti kinek mondotok engem?” Péter így válaszolt neki: „Te vagy a Krisztus.” Jézus ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla. És tanítani kezdte őket arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Jézus nyíltan beszélt erről a dologról. Péter ekkor magához vonva őt meg akarta dorgálni; ő azonban megfordulva tanítványaira tekintett, megdorgálta Pétert, és ezt mondta: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért? Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8:31-38)

Két, egymással szorosan összetartozó dolgot szeretnék kiemelni. Jézus küszöbön álló szenvedéséről és haláláról beszél, ami elképzelhetetlen a tanítványoknak. Péter óva inti mesterét: Itt valami félreértésről van szó, a Messiás nem halhat meg. De az események Jézust igazolják. A Jézust elítélő Nagytanács két vallási-politikai pártból áll: a népszerű farizeusokból és a közutálatnak örvendő szadduceusokból. Ahogy Jézus tárgyalásán az egymással ellenséges Pilátus és Heródes Antipás politikai szövetséget köt (Lk 23:12), úgy felejtik el a farizeusok és szadduceusok kibékíthetetlen ellentéteiket (vö. Mk 3:6). Jézus halálában egyaránt részesek a konzervatívok és a progresszívek, a politikai és vallási hatalom, akik sem jogtiprástól, sem erőszaktól nem riadnak vissza céljaik elérésében.

Az érem másik oldala: mivel a hatalom korrumpál, Jézus a hatalmat megtagadva vállalja az erőszaktételt, a jogtalanságot. Önkéntes ragaszkodást akar, nem pedig önkénnyel, manipulációval, olcsó és teljesíthetetlen ígéretekkel megszerzett népszerűséget. Az ellenségei felé is gyakorlandó szeretetet a végsőkig, a keresztig képviseli. És Jézus figyelmeztet, aki őt követi, annak szintén magát megtagadva fel kell vennie keresztjét, az erőszak eszközét. A kereszt vállalása a hatalom és erőszak visszautasítása. A kereszt a manipuláció, az olcsó népszerűség, az önkény, a bosszú, az önbíráskodás elutasítása. A kereszt összeegyeztethetetlen a politika kedvelt eszközeivel. Nem véletlen, hogy Jézus nem keresett népszerűsége tiszavirág-életű volt, s a Messiás a politikai hatalom önkényének esett áldozatául.

Isten a gonosz ellen a kereszt által fordult, ahol Jézus legyőzte a gonoszt. „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2:15). Jézus korának hatalmasságai, a római jogrend és a zsidó vallás azt állították magukról, hogy ők az Istentől származó legfőbb jó az ember számára. Jézus nem volt hajlandó alávetni magát csábító állításuknak, és magára vállalta büntetésüket – a halált. Látszólag elvesztette a küzdelmet, ám a feltámadás megcáfolta ezt. 14

Hadd hangsúlyozzam ismét, Jézus fellépése és működése, az evangélium semmiképpen sem jelentett politika-mentességet. Éppen ellenkezőleg: szavaival és tetteivel Jézus kihívást intézett a politika teljhatalmúnak vélt irányítói ellen, hatalmukat nemcsak élesen bírálta, hanem a végső, isteni hatalom árnyékába állítva relativizálta. A feltámadással pedig Izráel Istene igazolta Jézust, Izráel képviselőjét és Messiását, azaz Isten Fiát. 15

A politikai hatalmak elleni kihívás része volt, hogy szenvedése és megöletése után a Messiás fel fog támadni (ld. Mk 8:31). A feltámadás Izráelt a pogány környezetétől élesen megkülönböztető, valamint létét, identitását és jövőképét meghatározó reménysége volt: a jelenlegi politikai és társadalmi berendezkedés átmeneti, a Messiás eljövetelével és Izráel feltámadásával Isten egy új világot fog teremteni. És bár a feltámadás nemzeti reménység volt, arra senki nem számított, hogy Jézus feltámadásával Izráel nemzeti váradalma és a világ reménysége egyszerre teljesedik be. Isten legyőzött minden hatalmat, mely nemcsak népét, hanem teremtett világát fenyegeti: bűnt és halált, evilági korrupt, kizsákmányoló politikai erőket és túlvilági elnyomó hatalmakat.

Hogy Jézus evangéliuma nem egyszerűen spirituális tartalommal rendelkezik, hanem az élet minden területét, így a politikát is érinti, a heródesek, a pilátusok, a szadduceusok tökéletesen megértették, és igyekeztek eltenni őt láb alól, evangéliumát pedig kiirtani. Azzal, hogy első követői Jézust, nem pedig a római császárt nevezték „Isten Fiá”-nak, egyenértékű volt annak visszautasításával, hogy a kereszténység magánkegyességgé, szektává, misztériumvallássá váljon. Ez a megnevezés egyúttal sajátos igényt jelentett be a világra nézve: egy egyszerre abszurd (senkik kis csoportja kihívást intézett Róma hatalma ellen) és igen komoly igényt, annyira komolyat, hogy két nemzedék múltán Róma hatalma megpróbálta azt elfojtani – sikertelenül. Ennek alapja egy lényegében pozitív világ- és teremtésszemlélet volt. Ez elutasította, hogy a világot fejedelemségeknek és hatalmaknak rendelje alá, ám még ezeket is a Messiással való szövetségre szólította fel, aki az úr, a küriosz volt. 16