Hejjhajj. Nincs jó hetem. Illetve a hét jó, csak én vagyok hülye. Megint kaptam lehetőséget, hogy eljussak a gyülibe pénteken
. Múltkor megnéztem őket, és most megnézhetek egy 'szokásos' pénteket végrevégre. Amitől hülye vagyok közben, az az, hogy megint viszonylag sok embertől kell szívességet elfogadnom hozzá. És annyira viszolygok ettől, hogy már el is kezdtem belecsúszni abba, hogy inkább nem fogadom el, és helyette nyilvánosan utálom a világot, amiért nem segít senki és egyedül vagyok. És megintújra szóóóól a skizoidrádióóó, mert tudom, hogy mennyire komolyan mellettem állnak egyesek, és ebbe szépen bele is simulok, és onnan a belesimulásból kifele olyan intenzíven tudok sírni, hogy jajegyedülvagyok, hogy szörnyű. Elkezdtem nosztalgiát érezni olyan dolgok iránt, amiktől közben őszintén és komolyan örülök, hogy megszabadultam. Ez is gáz.
Az egyik Calvino-novellában (a Fényévek címűben) olvastam azt a megoldást, hogy az főhős készített egy nagyonnagy táblát, amire rajzolt egy mutatóujjat, és amikor valami olyat csinált, amit úgy gondolt, hogy kirakhat az ablakba, akkor a feje fölé emelte, és magára mutatta, hogy lássák, akik a távoli galaxisokról figyelik, és jó véleménnyel legyenek róla. Amikor meg olyat csinált, amire nem volt büszke, akkor elirányította magáról a figyelmet egy másik, messzire mutató tábla segítségével.
Én is ilyesmit csinálok kicsiben.. amikor felnőtt vagyok, aki 'ha nem akarnák adni, nem adnák'-alapon elfogad segítséget, és amúgy normálisan csinálja a feladatait, és nem nyávog, és tudja, hogy mi hasznos, mi nem, akkor legszívesebben a fejem fölé emelnék egy táblát, hogy na, látod ez vagyok én! Nem a másik..