AZ EMBER MEGVÁLTÁSÁRÓL
12. KÉRDÉS: MIVEL TEHÁT ISTEN IGAZSÁGOS ÍTÉLETE SZERINT IDEIGVALÓ ÉS ÖRÖK BÜNTETÉSRE MÉLTÓK VAGYUNK, MIMÓDON SZABADULHATUNK MEG E BÜNTETÉSTŐL, ÉS MIKÉPPEN JUTHATUNK ISMÉT KEGYELEMBE?
FELELET: ISTEN IGAZSÁGA ELÉGTÉTELT KÍVÁN. EZÉRT ANNAK VAGY MI MAGUNK, VAGY VALAKI MÁS ÁLTAL ELEGET KELL TENNÜNK.
Victor János magyarázata:
16. Az elégtétel gondolata.
HOZZÁKEZDHETÜNK IMMÁR A KÁTÉ MÁSODIK FŐRÉSZÉNEK a tanulmányozásához. Szerezzünk előbb valamelyes áttekintést tartalma felett, hogy a részletről részletre való előhaladás közben jobban tudjunk majd tájékozódni: hol is járunk? Ebben segítségünkre vannak azok az alcímek, amelyekkel a Káténak ebben a főrészében találkozunk. Nem azt jelenti ez, mintha az egész főrész bizonyos alrészekre oszlanék, amelyeknek mindegyike el van látva alcímmel is. Csak azt jelenti, hogy a Káténak itt tárgyalt összesen 74 pontja közül (a 12-től a 85-ig terjednek ezek), egyes csoportok, amelyek azonban nem merítik ki az összes pontokat, még külön címek alá is vannak foglalva. Ilyen alcímek: „Az Atya Istenről” (26-28.), „A Fiú Istenről” (29-52.), „Szent Lélek Istenről” (53-55.). Azután: „A sákramentumokról” (63-68.), „A keresztségről” (69-74.), „Az úrvacsoráról” (75-85.).
EBBŐL LÁTHATÓ, hogy először olyan pontok során haladunk végig, amelyek nincsenek külön alcím alá foglalva (12-15.). Ezekben általában szól a Káté ennek a főrésznek a tárgyáról: „az ember megváltásáról”, hogy felmutathassa Jézus Krisztusban az igaz Megváltót, és az Őbenne való hitet, mint a megváltásban való részesedés módját. Ennek a hitnek a tartalmát az Apostoli Hitvallásban adja elénk, s így elérkezik ahhoz a hagyományos kátéanyaghoz, amelyet ebben a főrészében ki akar fejteni. Az Apostoli Hitvallás három cikkelyének a magyarázatát adja azután az említett alcímek: „Az Atya Istenről”, „A Fiú Istenről” és a „Szent Lélek Istenről” alá foglaltan. Az Apostoli Hitvallás magyarázatát elvégezve, visszatér arra a kérdésre, amelyből kiindult annak tárgyalására: a hitnek és a hit jelentőségének a kérdésére, és néhány pont alatt, amelyeket megint nem foglal külön alcím alá (56-64.), bizonyos ismétlésekbe is bocsátkozva foglalkozik vele. A hitről szóló tanításához kapcsolja oda azután a sákramentumokról való tárgyalását, előbb általánosságban szólva róluk, azután külön-külön is említett alcímek: „A sákramentumokról”, „A keresztségről”, és „Az úrvacsoráról” alatt. Így elintézi ennek a főrészének végén ezt a negyedik kátétanítási anyagot is, amellyel a három főanyagon, az Apostoli Hitvalláson, a Miatyánkon, és a Tíz Parancsolaton kívül szintén szokásos volt foglalkozni a reformáció korában és azóta is. Külön főrészt nem szentel ennek az anyagnak, de így megtalálja a vele való foglalkozásnak legjobb módját. Még csak azt a kétségünket tegyük szóvá, hogy nem biztos, vajon az utolsó alcím: „Az úrvacsoráról”, csakugyan felöleli-e a vele kezdődő 75. ponttól kezdve a második főrész legutolsó pontjáig az összes pontokat. Úgy is fel lehet fogni a helyzetet, hogy ez az alcím pontosan megjelöli ugyan: hol kezdődnek az alája tartozó pontok, de a másik oldalon nyitva hagyja a határt úgy, hogy ott a tárgyalás, bár az úrvacsorával kapcsolatos kérdésként hozza szóba az egyházfegyelem kérdését, igazában már kinő „az úrvacsoráról” szóló szakasz kereteiből. Ezeknek az utolsó pontoknak eszerint külön alcímet is adhatott volna a Káté, de ezt nyilván azért nem tette, mert bármily fontos is a tárgyuk, mégsem helyezhető egy rangra a külön alcímek alatt tárgyalt előző témákkal.
EZ UTÁN A KISSÉ SZÁRAZ, de a későbbiek során bizonyára mégis hasznosnak bizonyulandó bevezetés után térjünk hát rá azokra a pontokra, amelyekben – a második főrészének az elején – a Káté, mint mondottuk, először csak általánosságban foglalkozik „az ember megváltásának” kérdésével. Annyira általánosságban mozognak a Káténak a gondolatai itt, hogy Jézus Krisztusról kifejezetten nincs is szó ebben a szakaszban, csak a legvégén. Feléje mozog ugyan az egész gondolatmenet, amint eleitől fogva mindenki észreveheti. De a Káté azt az érdekes módszert alkalmazza itt, hogy előbb mintha mit sem tudnánk még a Jézus Krisztusban elnyert megváltásunk valóságáról, a megváltásnak az egyetlen lehetőségét, az egyetlen lehetséges módját tisztázza. Így akar odaérkezni, hogy aztán vallást tegyen arról: éppen ez az egyetlen lehetséges mód vált valósággá Jézus Krisztus által. Ennek a módszernek előnye: a logikus világosság. Amint mondtuk: ez általában erős oldala a Káténak. De viszont az a hátránya, hogy a tárgyalás elméletivé válik. Itt háttérbe szorul az, ami – mondottuk – a Káténak egyébként szintén becses kiválósága: a személyes melegség. Ebben a szakaszban elhallgat a bensőséges vallomásnak „én”- hangja, és általában „rólunk” van szó. Ebből annál inkább kitűnik: milyen nagyra kell tartanunk azt, hogy általában véve a Káté olyan nagyszerűen párosítja egymással ezt a két, hellyel-közzel egymással hadilábon is álló kiváló tulajdonságát: a logikus világosságot, és a személyes bensőséget.
A 12. kérdés felveszi az egész első főrészből, „az ember nyomorúságáról” szólóból adódó nagy kérdést: miképpen lehet az embernek megszabadulnia az eddig megismert súlyos helyzetből és annak veszedelmeiből? „Mivel azért Isten igaz ítéletéből ideigtartó és örök büntetésre méltók vagyunk: mi módon szabadulhatunk meg e büntetésből, s miképpen juthatunk ismét kegyelembe?” – A felelet pedig ez: „Isten igazsága elégtételt kíván. Ezért annak vagy önmagunk, vagy valaki más által eleget kell tennünk.” (Ezek az utolsó szavak a Káté eredeti szövegéből pontosabban, ha nem is jó magyarsággal, így volnának fordíthatók: „tökéletes fizetséget kell teljesítenünk”.)
FIGYELJÜK MEG: A KÉRDÉSBEN AZON VAN A HANGSÚLY: miképpen szabadulhat meg az ember attól a büntetéstől, amely bűne miatt Isten „igazságos” volta miatt ráhárul? E mögött a kérdés mögött itt a háttérbe szorul a másik: hogyan szabadulhat meg az ember „természetének” attól a romlottságától, tehát magától a bűntől, amellyel ezt a büntetést magára vonta? Ennek nem az a magyarázata, mintha a Kátét ez az utóbbi kérdés nem érdekelné, hanem az, hogy ennek a kérdésnek a megoldása is attól függ: megoldásra jut-e az előbbi kérdés? Addig, amíg Isten „haragja” rajtunk van, semmilyen lehetőség nincs arra, hogy „természetünk” romlottságában bármilyen változás történjék. Viszont, ha ez a „harag” elfordul felőlünk, ha tehát, amint a Káté mondja: „ismét kegyelembe jutunk”, akkor ebben a „kegyelemben”, az Isten újra felénk forduló szeretetében élve elnyerhetjük azt az ajándékot, hogy lényünk legbenső lényegében másokká leszünk, mint amik magunkban voltunk és volnánk. Rövidre fogva: az Istenhez való viszonyunk, vagyis jobban mondva: Istennek hozzánk való viszonya az elsődleges kérdés: hozzá képest másodlagos kérdés az, hogy milyen állapotban van az életünk.
MÁRMOST, AZ IMÉNT EMLÍTETT ELMÉLETI HANGON SZÓLVA, a Káté megállapítja, hogy az Isten és mi közöttünk végzetesen megromlott viszony helyreállítására elgondolható egy lehetőség: ha „elégtétel” történik a mi bűnünkért. Emlékszünk, hogyan jelent meg előttünk az első főrész utolsó pontjában az Isten „igazságos” voltának és „irgalmas” voltának az ellentéte. Isten „irgalmassága” – ha itt ezt nem hangsúlyozza is a Káté, egész tanítása mégis ezen alapszik – maga is akarja „az ember megváltását”. De amint már láttuk: „irgalmassága” nem érvényesülhet „igazságos” voltának a rovására. Az pedig „elégtételt” kíván. Ha az megtörténik, akkor többé nem áll útjában „irgalmasságának” az Ő „igazsága”, hanem szabad folyást enged annak: az ember „ismét kegyelembe juthat”.
AZ „ELÉGTÉTELNEK” EZ A GONDOLATA SZIGORÚAN VÉVE NEM BIBLIAI GONDOLAT, de lényeges bibliai gondolatnak a summázása. Eredetét a középkori jogi életben találhatjuk meg. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy az előző (11.) feleletben az ember bűnéről úgy van szó, „mint az Isten felséges dicsősége ellen elkövetett bűnről”, amelynek tehát felségsértés jellege van. Ezzel kapcsolatban értjük meg az „elégtétel” igazi jelentését is. A középkori fejedelmeknek alattvalóik bizonyos szolgálatokkal és szolgáltatásokkal tartoztak. Azoknak nemcsak az a jelentőségük volt, mint a közteherviselésnek, hanem az is, hogy lerovásukkal fejezte ki az alattvaló a maga hűségét a fejedelem iránt, mint akinek felségjogait elismeri maga felett. Aki tehát nem tett eleget ilyenfajta kötelezettségeinek, az megtagadta ezzel a hűséget, vitássá tette maga felett az illető fejedelem uralmának a jogos voltát, és így megtámadta azt az alapot, amelyen annak egész országlása alapult. Ezt a megsértett fejedelem nem tűrhette. Ezért „elégtételt” kellett követelnie. Nem a maga személyes megsértettségéért, hanem országlásának érdekében. Ha fent akarta tartani uralmát és annak rendjét, meg kellett mutatnia, hogy érvényt is tud szerezni annak. Ez az „elégtétel” történhetett a lázadó alattvaló súlyos szenvedéseinek, esetleg halálának az árán. De történhetett úgy is, – ha kegyelmes volt a fejedelem, – hogy a vétkes alattvaló utólag lerótta az elmulasztottakat, természetesen súlyos bírsággal is megtetézve. Akkor aztán helyre volt állítva a megbolygatott egyensúly, és összhang. Ilyenfajta „elégtételt” követel meg az embertől Isten is. E nélkül nincs mód a szabadulásra.
17. Nem önmagunk!
AZ „ELÉGTÉTELNEK” AZ A RÉGI JOGI FOGALMA, amelyet a Káté, második főrészének mindjárt az elején bevezet, s aztán a továbbiakban is használ az ember és Isten közötti viszonylatban, arra nem alkalmas, hogy benne kifejezésre jusson minden, amit Isten Igéje s annak nyomán maga a Káté is, mond „az ember megváltásáról”. Mint minden olyan, az emberi életből vett fogalom, amelyben a magunk nyelvén mi Isten gondolatait próbáljuk kifejezni, ez is csak olyan „tükör”, amelyben „rész szerint” csillan fel valami ismeretünk az Isten dolgai felől. De ha szem előtt tartjuk azt, amit ennek a fogalomnak az eredetéről mondtunk, akkor megértjük, milyen fontos éppen az az igazság, amelynek a „tükröztetésére” valóban alkalmas. Ha a Káté megállapítja, hogy „Isten igazsága elégtételt kíván”, akkor ez éppen azt jelenti, hogy – mint régi idők fejedelmei, akik „elégtételt” követeltek és hajtottak be renitens alattvalóiktól, – komolyan veszi, és fent akarja tartani a maga uralmát teremtményeinek, közelebbről az embernek világában. Felelős teremtményei felett, amilyen az ember, nem úgy uralkodik, hogy uralma magától értődően, szinte gépiesen érvényesülne, hanem úgy, hogy vagy tudatosan engedelmeskednek neki, vagy szembefordulnak vele, de akkor ki kell tűnnie, hogy ezt nem tehetik büntetlenül. Ez az éppen, amit a Káté a Szentírás nyomán Isten „igazságának” nevez. Hogy Isten „igaz” vagy „igazságos”, ez sokkal többet jelent, mint azt, hogy igazságosan ítélkezik. Ezt is jelenti természetesen, de ez csak másodlagos ahhoz képest, hogy egyáltalán ítélkezik. Azt is fontos persze tudnunk, hogy Isten részrehajlás nélkül és megvesztegethetetlenül ítélő Bíró felettünk. De itt arról az alapvető igazságról van szó, hogy Isten egyáltalán Bíró. Akik azt mondják, hogy ők olyan Istenben hisznek, aki Atya, de nem Bíró, csak a rövidlátásukat árulják el ezzel, mert különben észrevehették volna már, hogy földi viszonylatban sem lehet senki sokáig „atya” úgy, hogy egyben „bíró” is ne legyen, legalább is akkor, ha egynél több gyermek atyja. A családnak a körében is kell már lennie olyan vezérlő akaratnak, amely akkor is érvényesül, ha valamelyik alájarendelt akarat szembefordul vele. Hogyan lehetne hát Isten a mi egész embervilágunknak Atyja, ha nem bíráskodnék is felettünk? És ne felejtsük el: az Ő felettünk való uralma még sokkal inkább uralom, mint a földi családfőé az ő családjának tagjai felett. Ezt az utóbbit nem is jó uralomnak nevezni, olyan sokféleképpen korlátok közé van vetve. Isten uralma ellenben a szó feltétlen értelmében vett uralom.
HA TEHÁT ISTEN VALÓBAN ISTEN AKAR LENNI ÉS MARADNI, akkor az Ő uralmát érvényesítenie kell felettünk még akkor is, ha mi megtagadjuk annak elismerését, amint ez a „bűnesetben” megtörtént, és egyetemes emberi valóság lett. Isten ez elől az összeütközés elől nem térhet ki, hogy más irányba forduljon, hanem egyenesen tovább kell haladnia a maga útján, szemben a bűnös emberrel, hogy kitűnjék: mégis ő uralkodik. Ebben nyilvánul meg az Ő „igazsága”, és ezért „kíván elégtételt” az.
AMINT A TOVÁBBIAKBÓL KITŰNIK, azért is jól felhasználható az „elégtétel” fogalma az Isten Igéjéből kivilágosodó igazságoknak, közelebbről éppen a megváltás titkainak a tükröztetésére, mert a régi jogi szabályok szerint nem volt feltétlenül szükséges, hogy maga a vétkes szolgáltassa az „elégtételt”. Lehetséges volt a vétket „helyettes elégtétellel” is jóvátenni. Lehetett a vétkesnek valamilyen jóbarátja, aki helytállt érte. A fejedelem megkapta így, amit országlásának az érdekében meg kellett kapnia, a vétkes pedig megszabadult a számára talán elviselhetetlen terhet jelentő „elégtétel” lerovása alól. Nem is csak sejtjük már, hanem egészen jól tudjuk: mit jelent ez a megváltás kérdésével kapcsolatban. Hamarosan rá is fog térni a Káté a maga rendjén. De már itt is, ahol még csak az „elégtétel” szükségességéről van szó, így állítja fel a maga tételét: „vagy önmagunk, vagy más által eleget kell tennünk”.
_________________ Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|