6. kérdés: Hát Isten az embert ilyen gonosszá és romlottá teremtette?[b]felelet: Nem, sőt inkább Isten az embert jóvá és a maga hasonlatosságára, azaz valóságos igazságban és szentségben teremtette avégre, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, és vele örökkétartó boldogságban élvén Őt dicsérje és magasztalja.[b]

[/b]Victor János:

[b]DE ITT MINDJÁRT SIET A KÁTÉ egy félreértésnek az elhárítására. Ember-voltunkat Isten teremtő akaratának köszönhetjük. Azonban ebben a vonatkozásban nem Ő a felelős a mi „természetünkért”, hanem mi magunk. „Hát Isten az embert ilyen gonosszá és romlottá teremtette?” – kérdezi a Káté mindjárt a következő 6. kérdésében. Majd behatóbban is szemügyre vesszük, mit mond az erre adott felelet az emberről, mint Isten teremtményéről. Most álljunk meg ennek a feleletnek az első szavánál: „Nem!” – Arról is lesz majd mondanivalója a Káténak, hogy ha nem Isten teremtette ilyennek az embert, akkor miért ilyen? Addig is azonban világos már annyi, hogy „Isten törvénye”, amelyet tudtul adott nekünk, összeegyeztethetetlen azzal a gondolattal, hogy Ő az embert a saját „törvényével” ellentétes irányba indította volna el. Ha „Isten törvénye” valóban az, amit nekünk tudtul adott, akkor minden, ami azzal a mi életünkben ellenkezik, csak a mi számlánkra írható, nem az Istenére. A mi bűnünk. „Bűn” alatt elsősorban éppen azt kell értenünk a Szentírásnak és a Káténak is a szóhasználata szerint, amiről most van szó: az emberi természetnek ezt az alapjában véve Isten akaratával ellentétes beállítottságát. Ennek csak következményei és megnyilvánulásai, mintegy a rossz fának rossz gyümölcsei a „bűnök”: az „Isten törvényébe” beleütköző egyes cselekedetek és mulasztások. Azokért is csak úgy tudunk Isten előtt igazán ítéletet mondani magunk felett, ha megtanultunk ítéletet mondani a gyökér romlottsága felett, amelyről fakadnak.
11. Rendeltetésünk.

HOGY AZ EMBERI „TERMÉSZETNEK” azt a romlottságát, amelyben „Isten törvényével” egyenesen ellentétes „hajlandóságot” mutat, nem Isten teremtő munkájára, hanem magának az embernek a felelősségére kell visszavezetnünk, ezzel az igazsággal még további pontjaiban is foglalkozik a Káté. Mi azonban felfüggeszthetjük kissé a vele való foglalkozásunkat, mert az a 6. pont, amellyel a Káté ideérkezik, egyebet is mond, amivel érdemes külön is foglalkozni. Arra a kérdésre: „Hát Isten az embert ilyen gonosszá és romlottá teremtette?” – a Káté ugyanis nemcsak egyszerűen azt a határozott tagadó választ adja, amelyről már volt szó, hanem kiegészíti azt a dolog másik oldalával is: annak felmutatásával, hogy mivé is teremtette Isten az embert? A teljes felelet így szól: „Nem, sőt inkább Isten az embert jóvá és a maga hasonlatosságára, azaz valóságos igazságban és szentségben teremtette avégett, hogy teremtő Istenét igazán megismerje és szívből szeresse, és vele örökké tartó boldogságban éljen, Őt dicsérje és magasztalja.” Istennek az a szándéka, amellyel az embert megteremtette – mondjuk legalább így: egyelőre – meghiúsult az ember bűnössége által. De azért ez marad az embernek Istentől kiszabott rendeltetése. És mert az ember bűnössége nem lehet hatalmasabb az Isten szándékánál, mégiscsak az utóbbi fog egyszer győzedelmeskedni. Az emberrel Isten mégis el fogja végül érni a maga célját.
NYILVÁNVALÓ EZÉRT, hogy az a kérdés: mi az ember Isten szerinti rendeltetése, önmagában véve is olyan jelentős kérdés, hogy nem is éppen csak abban az összefüggésben lehet vele foglalkozni, amelyben a Káté kerít rá sort. Vannak olyan híres Káték – pl. magától Kálvin Jánostól is, meg a „westminsteri kis káté” – amelyek minden mondanivalójuk élére helyezik ezt a kérdést: „Mi az ember főcélja?” Lényegében véve persze ugyanazt a feleletet adják rá, mint a mi Káténk, csak nem olyan részleteset és teljeset.
Ha megnézzük: mi foglaltatik ebben a feleletben, észrevehetjük, hogy alapjában véve ugyan-arról van benne szó, mint amiben a Káté „Isten törvényét” mutatja fel. Isten az Ő „törvényében” ugyanazt követeli tőlünk, amire teremtett is, és ugyanarra teremtett is minket, amit – bármennyire elhajlottunk is ettől a rendeltetésünktől, – nem szűnik meg azért követelni tőlünk az Ő „törvényében”. Annyi különbséget állapíthatunk meg csak, hogy egyfelől a „törvényben” megkövetelt szeretet két iránya közül a második: a felebarát iránti itt nem jut szóhoz, csak az előbbi: az Isten iránti szeretet, vagyis csak hallgatólagosan értődik hozzá emehhez, mert hogy hozzáértődik, az nem lehet kétséges: másfelől pedig ez az Isten iránti szeretet itt kiegészül két másik mozzanattal: az Isten ismeretével, és az Istennel „örökkévaló boldogságban” való együttéléssel. Természetes azonban, hogy ezzel a Káté nem fűz hozzá semmi újat az Isten iránti szeretet fogalmához, hanem csak kifejezetten is kiemel olyan mozzanatokat, amelyek benne foglaltatnak abban mindenképpen.
HOGY AZ EMBER „teremtő Istenét szívből szeresse”, az természetesen feltételezi azt, hogy ezt az Istent „igazán megismerte”. Hogyan szerethetné, ha nem ismerte volna meg, hanem – a legjobb esetben is – csak kétségek homályában tapogatózó sejtelmei lehetnének róla? Vagy hogyan szerethetné, ha éppen olyan téves, hazug ismeretei volnának róla, amelyek alapján borzadnia kellene tőle? De viszont, ahogy Isten szeretete feltételezi az ő helyes ismeretét, ugyanúgy lehetetlen Őt „igazán ismerni” a nélkül, hogy az ember ne szeresse is Őt. Istent ismerni tehát és szeretni nem két külön dolog, hanem egy és ugyanazon viszonynak a két oldala. Van ennek a viszonynak egy értelmi oldala is. Ezért lehet külön is kiemelni Isten „igaz ismeretét”. Jézus Krisztus is kiemeli ezt a „nagy parancsolatban”, amikor – még az V. Móz. 6,5 alól idézett szavakon túl is menve – beleszövi azt is, hogy Istent „teljes elménkből” is szeretnünk kell.
Az is benne foglaltatik már az Isten iránti szeretetben, hogy az ember a legbenső közösségben él azzal az Istennel, akit szeret – tehát a maga akaratát összhangban tartja az Ő akaratával. Hiszen minden igazi szeretet ilyen akarat-összhangban nyilvánul meg – hacsak nem olyan reménytelen egyoldalú szeretet, amely nem talál viszonzásra. Ilyesmiről azonban itt szó sem lehet. Ha Isten az embert avégre teremtette, hogy Őt szeresse, akkor már eleve megvolt ennek a szeretetnek a viszonzása, sőt – ahogyan a János levelében olvassuk: „Mi szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket!” (I. Ján. 4,19.) – voltaképpen Isten csak viszonzását akarja megkapni az embertől annak a szeretetnek, amellyel megteremtette. Az is magától értetődő dolog, hogy az Istennel való ebben az életközösségben az ember „boldog” lett volna. E tekintetben csak azt kell kiemelnünk a Káté szavaiból, hogy ezt a boldogságot „örökké tartó boldogságnak” nevezi. Nem ideig-óráig tartó kivirágzásnak szánta azt Isten az ember számára, hanem olyan hervadhatatlan szépségnek, amely ebből a múló világból áthajlik az örökkévalóságba is.
Látható: az ember elméje, szíve és akarata szerint tagolódik a Káténak ez a tanítása, mert ez a három teszi együttvéve az ember lényének, legalábbis lénye lelki oldalának a teljességét, amelynek mindenestől fogva a szolgálatára rendeltetett testi oldala is. Elméjével beletekintve a valóságba, a körülötte lévő világnak és a saját életének a valóságába, mindenfelől a szemébe kellett volna sugároznia a hatalmas, a bölcs, a jóságos Isten valóságának, aki a világot neki lakóhelyéül adja, és őt annak lakójaként élteti. „Teremtő” Istenének ettől az „igaz ismeretétől” szívében hálás és odaadó szeretetre kellett volna felbuzdulnia ez iránt az Isten iránt. És engedelmesen hozzásimulva az akaratával ennek az Istennek akaratához, „vele örökkévaló boldogságban” kellett volna élnie.
MINDENNEK VÉGSŐ CÉLJA PEDIG, amint csattanójául a Káté felelete mondja, az volt, hogy így az ember „Istent dicsérje és magasztalja”. Ez azt is jelenti, hogy Istennel való boldog közösségében az ember szíve maga is Isten „dicséretére és magasztalására” vált volna Teremtőjének. Az emberre tekintve, maga Isten is megdicsőítve láthatta volna benne teremtő munkáját. Ezt fejezhetjük ki röviden úgy, hogy isten az embert „a maga dicsőségére” teremtette.
Ugyanezt fejezi ki a Káté a felelet elején ebben a tömör összefoglalásban is: „Isten az embert...valóságos igazságban és szentségben teremtette.” Mert „igaznak” lenni a Szentírás nyelvén, amelyet a Káté itt követ, annyit jelent, mint megfelelni Isten akaratának, „szentnek” lenni pedig annyit, mint az Isten céljainak a szolgálatára rendeltnek lenni. Mert Isten erre teremtette az embert, azért mondhatja a Káté, hogy „jóvá teremtette”, vagyis – ahogy a Biblia teremtéstörténete az ember teremtésének elbeszélése után is megújítja állandóan megismételt megállapítását: „És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó”. És annak a másik megállapításnak is, amelyet a bibliai teremtéstörténetből idéz a Káté, hogy „Isten az embert...a maga hasonlatosságára teremtette”, az elmondottakban van az értelme. Azt jelenti ez, hogy Isten a maga „partnerévé” teremtette az embert: olyasvalakivé, akivel közösségben lehessen, és az is Ővele.
MIT MUTAT MINDEBBŐL A VALÓSÁG? Ne mondjuk azt, hogy: semmit. Ezzel keveset mondanánk. Az igazság az, hogy az emberről nem törlődtek le eredeti rendeltetésének vonásai, hanem eltorzultak rajta. Az ember nem változtathat azon, hogy Isten számára teremtetett. Csak a valóságos Isten helyett is – magában véli megtalálni életének a célját és értelmét, amint már mondottuk. De közben mindig úgy megnagyítja magát, minden józan korláton túl, hogy nyilvánvaló ebből: valamilyen istenfélét csinál magából, akit „teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből és minden erejéből” szeretve szolgálhat.
12. Kijelentés és tudományos kutatás.

AZ EMBER RENDELTETÉSÉRŐL szóló felemelő tanítás után, amely a Káténak egyik szépségével különösen kiemelkedő pontja, vissza kell térnünk a tulajdonképpeni témához, amelynek kapcsán amazt a témát is érintettük: az egyetemes emberi bűnösségnek, vagy ahogy nevezni szoktuk: az „eredendő bűnnek” a valóságához.
Amaz, a rendeltetés, amelyre Isten teremtette az embert, eljátszott lehetőség, és egyben – a megváltás révén – a jövendőnek a reménysége. Emez a jelenbeli valóság. „Eredendő bűnnek”, vagyis pontosabban: „eredet szerinti bűnnek” azért nevezzük, mert nem egyéni esetlegesség, amely egyeseknél bekövetkezik, másoknál elmaradhat, hanem mindnyájan magunkban hordozzuk, mint ugyanazon, a maga egészében megromlott emberiségnek a leszármazottai.
[/b]

7. kérdés: Honan ered tehát az emberi természetnek e romlottsága?
felelet: Első szüleinknek, Ádámnak és Évának paradicsomi esetéből (bukásából) és engedetlenségéből, mely által a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindnyájan bűnben fogantatunk és bűnben születünk.

Nagyon érthető, ha felmerül az a kérdés, amelyet a Káté következő, 7. pontja szólaltat meg: „Honnan ered hát az emberi természetnek eme romlottsága?” Teremtetésében az ember elé kiszabott magas rendeltetése és valóságos életében mutatkozó romlottságának a mélysége között olyan nagy az ellentét, hogy azt jó volna valamilyen magyarázattal áthidalni. Ezt próbálja megadni a Káté a következő felelettel: „Első szüleinknek, Ádámnak és Évának paradicsomi esetéből és engedetlenségéből; minek következtében a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindnyájan bűnben fogantunk és bűnben születtünk.” De megmagyarázza a Káté ezzel a megmagyarázandó titkot? Még ha a „bűnesetnek” ezt a történetét, amelyet a Szentírás legelső lapjairól mindnyájan jól ismerünk, úgy vennénk is, mint olyan valósággal lejátszódott eseményről szóló beszámolót, amelyet, ha ott lettünk volna mi is, végignézhettünk volna, akkor is csak az első pillanatban tűnhetne fel magyarázatnak. Mivel pedig őszintén meg kell vallanunk, hogy így ma már nem foghatjuk fel ezt a történetet, még kevésbé tekinthetjük a rejtély megvilágosításának.
Ez egyike azoknak a pontoknak, ahol éreznünk kell: más korban élünk mi, mint a Káté írói. Nem is csak tőlük, hanem még inkább magának a Szentírásnak az íróitól, elválaszt bennünket egy komoly nehézség, amellyel szembe kell néznünk.
EGY MÁSIK, HASONLÓ NEHÉZSÉGGEL egyszer már megbirkózott a keresztyén hit. Az újkoreleji csillagászati felfedezések okozták azt annakidején. Ezeknek birtokában lehetetlenné vált a világot olyan szerkezetűnek elképzelni, amilyennek addig elképzelték, másokkal együtt a Szentírás emberei is: középen a lapos kiterjedésű földkoronggal, és fölötte a ráboruló égboltozattal, amely az égitesteket tartja fent a földkörüli forgásukban, és elhatárolja a mi világunkat a rajta túl, még magasabban lévő mennyei világtól. Idővel mindenki leszámolt ezzel a világképpel, aki valamennyire művelt ember, és ma már különbséget tudunk tenni a Bibliában a között, ami benne valóban Isten kijelentése, és a között, ami csupán egy régi kornak már messze mögöttünk elmaradt természetismerete. Ezzel nem lettünk hitünkben szegényebbek. Isten kijelentése csak annál megragadóbban világít előttünk a Szentírásban, hogy azt is meg tudjuk látni benne, milyen leereszkedéssel hajolt le az emberhez, annak hajdani gyermeteg gondolataiba öltöztetve bele a maga mondanivalóját. Senkinek ezért nem is juthatott komolyan eszébe olyasmi, hogy a Szentírásból valamilyen „modernizált” átdolgozást kellene csinálni, amelyben már érvényesülne a mi csillagászati tudásunk szerinti világszemlélet. A Szentírás éppen úgy drága nekünk, ahogyan annak idején régi idők nyelvén megszólalt benne Isten igéje. Sőt annak a régi világképnek a nyelvét nyugodtan használhatjuk még mi is, mert alkalmas jelképes keretéül szolgálhat mindmáig és fog szolgálni mindig is a benne foglalt Igének. Ez az Ige olyan igazságokat világosít meg előttünk, amelyekről úgyis csak jelképekben tudtunk beszélni, azoknak a tükrében mutatva fel valamit abból a valóságból, amelyet közvetlenül magában véve nem tud felfogni az értelmünk. „Rész szerint van bennünk az ismeret” – mondja erről Pál apostol – „tükör által, homályosan látunk...”(I. Kor. 13, 9,13.) Hogy Isten hogyan tart mindeneket a maga hatalma alatt, hogyan tudnánk ezt a valóságnak megfelelően kifejezni? Szebben, jobban ma sem mondhatjuk, mint azzal a jelképes kifejezéssel: „a mennyekből uralkodik felettünk”, jól tudva ugyanakkor, hogy Ő nem úgy van „fölötte” a világnak, mintha a ránkboruló mennyboltozaton túli magasabb világszférában lakoznék, hanem az Ő „magasságos” volta valami egészen mást, kifejezhetetlent jelent.
MA AZ ÉLETTAN TUDOMÁNYA állít bennünket ugyanolyan féle feladat elé, amilyennel a hívők régebbi nemzedékeinek kellett megküzdeniük. Az élőlényekről, közéjük értve az embert is, egy évszázad óta az a természettudományi felfogás alakult ki – nem egy részletkérdésben még sok nézeteltéréssel és vitával, de lényegében megegyezően, – hogy bennük az életnek olyan egységes folyamata játszódik le földünkön, amelyben a különböző fajoknak egymásból való „kifejlése”, az „evolúció” az uralkodó törvény. Régebbi időkben, természetesen a Szentírás keletkezésének korában is, mitsem tudtak az emberek azokról a tényekről, amelyeknek a megismerése az újabbkori természettudományt erre a felfogásra elvezette. Isten kijelentése pedig sohasem szolgálta azt a célt, hogy az emberek természettudományi, vagy bármely más evilági ismereteinek a hiányosságát pótolja. Isten az Ő Igéjében mindig azt az ismeretét világoltatta, amelyre az ember a maga ismeretbeli előhaladásának az útján sohasem juthatna el. A maga ismeretével ajándékozta meg az embert. Hogy is ismerhetné Őt meg az ember, ha Ő maga nem jelenti meg magát az ember életében? Az emberi élet kezdeteiről szólva is arról beszél tehát az Ige, ami Istennek ezzel az igazi ismeretével függ össze: hogy az ember is, mint minden ezen a világon, az Ő akaratából jött létre. Ő tüntette ki az embert azzal a magas rendeltetéssel, hogy Ővele szent és boldog közösségben éljen, és az embernek ez az Ővele való viszonya romlott meg a bűn által. De mindezt olyan formában adta tudtul Isten régi idők embereinek, amilyen formában ők fel tudták fogni, és tovább tudták adni. Ebben a formában mutatkoznak azért mozzanatok, amelyeket a mi mai tudásunk rendszerébe már nem lehet beleilleszteni.
NEM SZABAD ÚJRA MEGTÖRTÉNNIE ANNAK, hogy ezt a formát is isteni tekintélyűnek, és ezért érinthetetlen igazságnak tartva, amikor a világ tudományos előhaladása már elavulttá tette, szembeforduljunk a tudományos előhaladással. Elég volt ezt a szerencsétlen botorságot elkövetni egyszer, – amikor az újkori csillagászati tudomány embereivel szembefordulva, az Isten Igéjéhez való úgyvélt hűségből a hit emberei makacsul ragaszkodtak a bibliai világszemlélethez is, amíg csak lehetett, hogy aztán végül is szégyenszemre meghátráljanak az új tudás hatalma előtt. Megint csak szégyen és megszégyenülés származhatna abból, ha azt a látszatot támasztanánk, hogy az Isten Igéjében való hit keresztbefekszik a tudomány előtt, és vagy hátráltatja azt előhaladásának útján, vagy az kénytelen reátaposni és otthagyni az úton feltartóztathatatlan előbbremenetelében.
SZÁMOLJUNK HÁT LE AZZAL, hogy amit a Szentírás és annak alapján a Káté is „első szüleinkről” általában és közelebbről „bűnbeesésükről” is elmond, az nem valamikor régen csakugyan úgy lejátszódott eseményeknek az elbeszélése, hanem csak elbeszélésnek jelképes formájába öltöztetett bizonyságtétel arról, ami Isten kijelentéséből kivilágosodott.
A bibliai kor hajdani emberei, éppen gyermeki lelkületüknél fogva, még nem eszméltek rá erre a különbségre. De mindenki, aki megérett az eszmélkedő gondolkozásra, tudhatta – már jóval az újabbkori élettudomány tanítása előtt is, – hogy a „bűneset” története nem úgy értelmezendő, mint akármely más eseményről szóló történet. Hiszen egyéb eseményeknek, ha ott lettünk volna, szem- és fültanúi lehettünk volna. Arról, amit láttunk volna, akár fényképfelvételeket is csinálhattunk volna. Egy szóval kifejezve: az ilyen közönséges eseményekről „szemléletes” ismereteink lehetnek. Itt azonban más a helyzet. Ennek a történetnek maga Isten a főszereplője, s az egész történet voltaképpen az ember és az Isten közötti viszonylatban játszódik le. Itt nem olyasmiről van szó, ami az érzékeink megfigyelése alá eshetne. Hogy az emberi élet ezen a földön hogyan indult meg „szemléletes” módon, vagyis – ha megfigyelőként jelen lehettünk volna, az érzékeink miről számoltak volna be nekünk, – azt tisztázni a tudomány dolga. A „bűneset” története más lapra tartozik. Olyasmiről számol be, amiről „szemléletes” kép nem adható, mert nem esik az érzékeink megfigyelése alá. Csak jelképesen öltöztet szemléletes alakba valamit, amit onnan tudhatunk, hogy Isten adja tudtunkra az ő Igéjében.
13. Az eredendő bűn.

HA A „BŰNESET” TÖRTÉNETÉT úgy fogjuk fel, mint jelképes formába öltöztetett isteni kijelentést, akkor még kevésbé láthatjuk benne az „eredendő bűn” rejtélyének olyan magyarázatát, amilyenként a Káté is felhozza.
Amúgy sem oszlatná el a rejtély homályát. Csak annyiban volna magyarázatnak tekinthető még szószerinti történeti beszámolóként felfogva is, hogy a mindnyájunk „természetének” romlását belehelyezi az egész emberiség egyetemes romlásának az összefüggésébe, amint az az egész emberiséget magában hordó és képviselő „első ember” bűnével bekövetkezett. Ha valaki azt kérdezi: mi lehet az oka annak, hogy a veteményei elsültek, magyarázatul azt felelhetem neki, hogy az idén egész Közép-Európában nagy volt a szárazság. Belehelyeztem az ő esetét az általános időjárási összefüggésbe. De megmagyaráztam-e ezzel igazán? Az igazi magyarázat még ezen túl következne: fel kellene tárnom azokat a légköri viszonyokat, a szelek járásának és a csapadék alakulásának azokat a törvényeit, amelyek szerint Közép-Európa felett alakul az időjárás. Ezeknek az ismerete nélkül a kérdező ugyanolyan rejtély előtt áll az én válaszom után is, mint előtte.
Ami az „eredendő bűn” tényét olyan titokzatossá teszi, azt nem deríti fel a „bűneset” története sem, hanem meghagyja teljes titokzatosságában.
Három kérdés körül sűrűsödik ennek a titokzatosságnak a homálya.
AZ ELSŐ KÉRDÉS EZ: hogyan lehet Isten teremtményeinek világában egyáltalán olyasmi, ami ellenkezik az Ő akaratával, holott Ő mindenekfelett feltétlenül uralkodó hatalom? Semmiesetre sem az történt az ember bűnössé válásában, hogy Istent az Ő szándékaiban valamilyen zavaró meglepetés érte, amelyet nem tudott elhárítani. Abban az értelemben semmi nem történhet ebben a világban Isten akarata ellen, hogy azt Ő kénytelen volna tehetetlenül tudomásul venni, mint amin nem változtathat. Az Ő akarata ellen való dolgok is az Ő mindenható akaratának az uralma alatt történhetnek csak: az Ő „megengedő akarata” szerint. De ez éppen a rejtély: miért enged Isten teret az Ő világában olyasminek is, ami nem az Ő akarata szerinti, hanem éppen azzal ellentétes? Hogy ezt csakugyan megteszi, arról szakadatlanul bizonyságot tesz az Ő Igéje. Olyan Istennek mutatkozik be ott, aki – miért, miért nem – lehetőséget nyújt az Ő teremtettségében teremtményeinek a fellázadására is, nem is csak az embervilág méretei között. Mert a Szentírás minden e világban mutatkozó engedetlenséget a Sátán fogalmába foglalván össze – (anélkül, hogy olyan színekkel rajzolná meg a valóságát, amilyenekkel egyszerű, babonás népek képzelete ruházza fel az „ördögöt”), – arról tesz ezzel bizonyságot, hogy már Istennek az embernél magasabbrendű teremtményeinek, az „angyaloknak” a körében megtörtént a lázadás. Az embernek engedetlenségbe esése is csak ennek a következménye: az ember bűnösségében a Sátán hatalma érvényesül. De mi ennek az érvényesülésnek az értelme és magyarázata, amelynek Isten teret enged? Erre a kérdésre nincs felelet. Ami Isten akaratával ellentétes, az lényegénél fogva értelmetlen és megmagyarázhatatlan. A „sötétség” birodalmának nevezi ezt a Szentírás. Ha értelmünkkel belevilágíthatnánk, nem volna már „sötétség”. Nem világít bele a „bűneset” története sem. Egyszer csak megjelenik benne a „kígyó”, a Sátánnak jelképe, és elvégzi átkos romboló munkáját, ahol az Isten a maga dicsőségére a legszebbet akarta építeni.
A MÁSODIK KÉRDÉS PEDIG EZ: miért bánik az Isten velünk emberekkel úgy a bűn kérdésében, mintha nem megannyi külön valóság volnánk egyenként, hanem egyet alkotnánk valamennyien? Hiszen, amikor Igéjében máskor szóba áll velünk, mindig személyesen szólít meg, és azt érezteti velünk, hogy személyesen vagyunk felelősek azért a magatartásunkért, amellyel neki válaszolunk. Hogyan lehetünk előtte felelősek azért a romlásunkért, amelybe már úgy születtünk bele? Vagy van talán az Istenhez való viszonyunk eme legszemélyesebb jellegének az igazvoltán túl még egy mélyebb igazság is, amelyet csak mi nem tudunk azzal összeegyeztetni, s amely szerint az Istenhez való viszonyunkban is olyan egységet alkotunk Őelőtte, amilyet testi életünk szerint alkotunk? Mert a testi életünk szerint nyilvánvalóan egy nagy emberfának a gallyacskáiként nőttünk ki mindnyájan. Ha születésünkkor el nem vágták volna a köldökzsinórunkat, akkor szemlátomást is egy, összefüggő élő szervezetet alkotnánk. Ennek az emberegységnek a megszemélyesítőjeként szerepel Ádám is a „bűneset” történetében. Nemcsak éppen egy ember ő ott a sok ezermillió többi ember közül, hanem olyan ember, aki magában hordozza mind e világra valaha is megszületett emberek életét. De hogyan lehet Isten előtt is mindnyájunknak a képviselője annyira, hogy az ő engedetlensége mindnyájunk bukását jelenti? Megoldatlan kérdés marad az a „bűneset” történetében is, általában az Isten egész kijelentésében is.
Lemondva azért arról, hogy az „eredendő bűn” valóságának kielégítő magyarázatát kapjuk, nyugodjunk bele abba, hogy Isten az Ő Igéjében nem ad feleletet minden kérdésünkre, amely érdekelne bennünket. „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mienk és a mi fiainkéi” – ez volt eleitől fogva a helyzet. (V. Mózes 29,29.)
A Káté jól teszi, hogy hivatkozik a „bűneset” történetére, mert annak titkait az sem fejti ugyan meg, de a valóságát megkapóan hirdeti. A maga tanítását nem teszi ezzel a Káté érthetőbbé, de hitelesebbé és nyomatékosabbá teszi. Maga Isten szól hozzánk ez által a történet által, és minden homály ellenére, amely titkai körül lebeg, világosan kiragyog belőle a „kinyilatkoztatott dolog”. Az tartozik ránk. Az előtt kell meghajolnunk emberi „természetünk” egyetemes romlottságának az elismerésével.
[/b]

8. kérdés: [/b]De hát annyira megromlottunk-e, hogy egyáltalán képtelenek vagyunk valami jónak cselekvésére, minden gonoszra pedig hajlandók?
felelet: Igen, hacsak a Szent Lélek újjá nem szül bennünket.

EZ NEM KÖNNYŰ DOLOG. Valóságos próbaköve a hitnek: meg tudunk-e hajolni Isten Igéje előtt akkor is, amikor számunkra nem örvendetes és gyönyörűséges, hanem kemény és gyötrelmes igazságot közöl velünk? Mintha maga a Káté is számolna az emberi lélekben mindújra felhangzó ellenvetésekkel, azt kérdi mindjárt a következő 8. kérdésével: „De hát annyira megromlottunk-e, hogy egyáltalán képtelenek vagyunk valami jónak cselekvésére, minden gonoszra pedig hajlandók?” És így adja a szánkba a kíméletlen feleletet: „Igen, hacsak a Szent Lélek újjá nem szül bennünket.” Ez a határozott „igen”, amellyel „természetünk” teljes megromlottságát megvalljuk, az eddigiek után már nem lep meg bennünket. A helyzet sötétségét csak az enyhíti, hogy előre veti már ide is sugarait „az ember megváltásának” a fénye. A Káté mégsem beszélhet mindvégig úgy az „ember nyomorúságáról”, hogy már eközben is ne utaljon Istennek mentő és segítő beavatkozására. Nemcsak az ember van a színen a maga bukott mivoltával. Ott van Isten is az embert talpra állító kegyelmével. Végzi az Ő Lelke is az emberben a maga munkáját: új élet plántálódik általa az ember megromlott „természetébe”. És ennek gyökeréből igenis fakadnak jó gyümölcsök. Sőt hozzátehetné a Káté azt is, hogy még akiket nem részesít is „újjászülő” munkájában a Szent Lélek, azokban is úgy munkálkodik, hogy „minden gonoszra hajlandóságuk” nem bontakozhat ki teljes mivoltában. (Erről még kell egy-két szót ejtenünk a továbbiakban.)
Így hát a mindennapi életben voltaképpen vegyes helyzet áll elő. Van az életünkben rossz is, jó is. De ha a Kátéval együtt ki akarjuk elemezni azt, ami ebből igazán a magunké, vagyis ha elvonatkozunk mindattól, amit Isten kegyelmének köszönhetünk, és csak arra vagyunk tekintettel, amivel mi magunk dicsekedhetünk, akkor „minden száj bedugattatik”, és „kirekesztetett” minden „dicsekedés” (Róm.3,19.27.) Isten előtt mindnyájan csak „nagy bűnünket és nyomorúságunkat” mutathatjuk fel.

Kérdés: Nem igazságtalanul cselekszik-e Isten az emberrel, ha törvényében tőle olyat kíván, amit nem képes teljesíteni?
Felelet. Nem, mert Isten az embert olyanná teremtette, hogy azt teljesíthette volna. De az ember, az ördög ösztönzésére, szándékos engedetlensége által mind magát, mind ivadékát megfosztotta ettől az isteni ajándéktól.

14. Isten igazságossága.

AZ EMBER „NYOMORÚSÁGÁNAK” a tárgyalását azzal kezdte a Káté, hogy odaállította az embert az „Isten törvényének” mértéke alá. Miután kitűnt ennek révén az emberi „természetnek” az a megromlottsága, amelynél fogva „nem tarthatja meg Isten törvényét”, felmerül a kérdés: van-e még értelme annak, hogy Isten érvényben tartsa azt? Nem kellene-e Istennek lejjebb szállítania az Ő igényeit az emberrel szemben?
A Káté így szövegezi meg ezt a kérdést 9. pontja alatt: „Nem igazságtalanul cselekszik-e Isten az emberrel, hogy törvényében tőle olyat kíván, amit az teljesíteni nem képes?
A felelet erre így hangzik: „Nem, mert Isten az embert olyanná teremtette, hogy azt teljesíthetné. De az ember az ördögnek ösztönzésére mind magát, mind maradékait saját engedetlensége által megfosztotta azoktól az isteni ajándékoktól.
Ha az Isten az emberrel szemben támasztott igényeiből engedne, az azt jelentené, hogy eleitől fogva hiba volt azokat olyan magasra szabni – tehát Isten hibázott, – s az alacsonyabbra szabott igények mértékével mérve az emberi élet talán tűrhetően jónak is bizonyulna, tehát az emberben nem is volna olyan komoly hiba. Ámde ez éppen az ellentéte annak a valóságos helyzetnek, amely Isten Igéjének a fényénél kiderül. A valóságban eszerint ebben az ügyben Isten az, akinek feltétlenül igaza van, s az ember az, akinek a vád alatt meg kell hajolnia. „Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása!” (Dán.9,7.) – csak ez lehet a vallomása minden embernek, aki jól megértette Isten igéjét.
MAGÁNAK AZ EMBERNEK VOLNA FELMÉRHETETLEN VESZTESÉGE abból, ha Isten nem tartaná fent vele szemben az Ő „törvényének” teljes érvényességét. Hiszen abban az ember rendeltetése jut kifejezésre, amelyre teremtetett. „Isten az embert olyanná teremtette, hogy azt teljesíthetné.” Jó, hogy ez az eredeti rendeltetése állandóan ott ragyog az ember élete felett, mert ennek révén ragyog ott előtte is, útjának a végén, ahová mégis el fog érkezni egyszer, ha majd teljességgel győzelemre jut Istennek az ember „bűnét és nyomorúságát” jóra fordító megváltó munkája.
A megváltás művétől elvonatkozva – és ebben az első főrészben a Káté még elvonatkozik tőle – természetesen csak lesújtó vád hangzik az ember felé Istennek változatlan érvényességben fennálló „törvényéből”. De „igazságtalanság” nincs ebben a vádban, tehát a „törvény” követelményeiben sem.
„Igazságtalanságnak” legfeljebb csak az látszhat, – és rámutattunk arra, hogy ez csakugyan megfoghatatlan titok az „eredendő bűnről” szóló tanításban – hogy, amint a Káté mondja: a bűnbe esett ember „saját engedetlenségéből mind magát, mind ivadékait megfosztotta” attól, hogy „Isten törvényét” megtartsa. Mindnyájan ehhez az ivadékhoz tartozunk, amely már születésénél fogva képtelen azt a „törvényt” megtartani. Miért követeli tehát Isten tőlünk annak megtartását, és miért méri életünket annak mértékével? Azonban az az ember, aki nem kívülről nézegeti és bírálgatja az „eredendő bűnről” szóló tanítást, mint mások által vallottat, hanem maga is benne áll az Isten Igéjének abban a fénycsóvájában, amely leleplezi annak valóságát, tehát nem emberektől hallott róla, hanem Istentől magától kapta meg a kioktattatását felőle, – az ilyen ember nem hoz fel Istennel szemben „miért?”-eket, hanem elnémulva meghajlik előtte. Nem ő vonja számadásra Istent, mert Isten vonta számadásra őt. Nem ő van felül, hogy bírálgassa Istent, mint valami neki alárendelt tényezőt, hanem maga hajlik meg mély alázatossággal az őfölötte bírálatot mondó Isten előtt. Amikor Isten az Ő Igéjében valósággal elénk áll, akkor már eleve bizonyos, hogy az az „igazságos” Isten, akinek mindenben igaza lehet, még akkor is, amikor döntéseiben és ítéleteiben számunkra megfoghatatlan titkok maradnak.

10. kérdés: Ilyen engedetlenséget és elszakadást büntetlenül hagy-e Isten?
felelet: Semmiképpen nem, sőt felettébb haragszik mind a velünk született, mind az elkövetett bűnökért, és azokat igazságos ítéletéből ideigvaló és örök büntetéssel akarja sújtani, amint maga mondta: "Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje."

Victor János magyarázata:

DE HA EZ A HELYZET, amelyet Isten Igéje alapján a Káté vázolt, valóban fennáll, akkor annak további következményei is vannak. Erre tér át a Káté a 10. pontjában. „Ily engedetlenséget és elszakadást büntetlenül hagy-e Isten?” – nem is lep meg bennünket a felelet: „Semmiképpen nem, sőt felettébb haragszik mind a velünk született, mind az elkövetett bűnökért, és azokat igazságos ítéletéből ideig tartó és örök büntetéssel sújtja, amiképpen maga mondotta: Átkozott, valaki meg nem marad mindazokban, amelyek megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.” (Gal. 3,10.)
Isten „törvénye” puszta üresen elhangzó szó volna, ha nem volnának szankciói. Benne az ember elé szabta rendeltetését, amelyet betöltve „vele örökkévaló boldogságban” élhet. Az ellenkező irányba fordulva természetesen eljátssza az ember ezt a szépséges lehetőséget, és annak az ellentétébe dönti magát. Nem élvezheti Istennek rajta kiteljesedő áldásait, hanem azok helyett Istennek „haragját” vonja magára. Isten nem úgy „haragszik”, ahogy mi emberek szoktunk: alkalmilag, sokszor egészen szeszélyesen felingerülve. Az Ő „haragja” csak annak a szeretetnek a visszája, amellyel az Ő akarata szerint való emberi élet felé fordul. Ezért „igazságos ítélet” rejlik benne. Az Isten szeretetének a következetes volta jut kifejezésre benne: megvannak az Ő „törvényében” meghirdetett feltételei, és azok szerint hárul az emberre áldás vagy átok. Az a szentírási idézet, amelyet a Káté felhoz ezzel kapcsolatban, Pál apostolnak az egyik leveléből (Gal.3,10.), eredetileg az Izráel népe felé hangzott el, mint annak a „törvénynek” záradéka, amelyet Izráel népének adott Isten Mózes által. „Átok” és „áldás” válaszútja elé volt akkor állítva Izráel a szerint, hogy „megmarad-e”, vagy nem, mindazokban, amelyek megírattak a „törvény könyvében” (V.Mózes 27,26.). Az a „törvény” ideigvaló volt. Ránk csak az a lényeg tartozik belőle, amelyet Jézus Krisztus emelt ki, mint Istennek minden időkre és minden emberre vonatkozó „törvényét”. De erre annál inkább áll az, hogy válaszút elé állít bennünket, és ha nem „maradunk meg benne”, magunk vonjuk a fejünkre Isten „haragját”; az Ő kegyelme helyett az „átkot”, az áldás helyett az ítéletet, az „örökkévaló boldogság” helyett.
KÜLÖN KIEMELI A KÁTÉ, hogy egyaránt kiterjed Isten ítélete „mind a velünk született”, „mind az elkövetett bűnökre”, vagyis egyenlőképpen elfordítja Isten az Ő jótetszését az ember megromlott „természetétől” is, annak egyes bűnökben gyümölcsöző megnyilatkozásaitól is. Sem egészében, sem részleteiben nem helyezheti reá jótetszésének a pecsétjét az Ő akaratával meg nem egyező emberi életre. Mindenképpen meg kell azt tagadnia, ha „igazságos”, vagyis ha kimondva az „Á”-t, a „B”-t is ki akarja mondani.
Azt a „büntetést” is, ami ebben rejlik, részletezi a Káté, éspedig így: „ideigtartó és örök büntetés”. Ebben a földi életben is sokféle formában nyilvánvaló lesz az ember életén az, hogy nincs rajta Isten áldása. Sok zűrzavar, kudarc, eltévelyedés és hanyatlás átka alatt élhet csak az ember is. És – mivel eredeti rendeltetése szerint is „örökkévaló boldogságot” szánt neki Isten, az ember élete tehát a múlandóságból átnyúlik az örökkévalóságba – Istentől való „elszakadása” is kihat a földi életén túlra: ott is csak az Isten „haragja” alatt való megmaradás veszedelme sötétlik fel előtte, mint „örök büntetés”.

11. kérdés: Hát Isten egyszersmind nem irgalmas is?
felelet: Isten igenis irgalmas, de igazságos is. Ennélfogva igazsága azt kívánja, hogy a bűnt, amelyet az ember az Ő legszentségesebb felsége ellen elkövetett, ugyancsak a legnagyobb, azaz örökkétartó testi-lelki büntetés kövesse.

Victor János magyarázata:

ERRŐL AZONBAN ISTEN IGÉJÉNEK AZ ALAPJÁN nem lehet sokáig úgy beszélni, hogy ne érezzük át: ez csak az egyik oldala lehet a dolognak, és ezenkívül van más is. Akármit hozzon is a fejünk fölé Isten „igazságossága”, nem felejtkezhetünk meg arról, hogy Őt „irgalmassága” is jellemzi. Ezért kérdezi nyomban a Káté, a 11. pont alatt: „Hát Isten egyszersmind nem irgalmas is?” – De igenis. És erről fog majd szólni, sokkal bővebben, a Káténak egész második főrésze. De amint Isten „igazságos” volta nem felejtetheti el velünk az Ő „irgalmas” voltát, úgy ez sem amazt. És mivel ezentúl az „irgalmas” Istenről lesz szó legfőképpen, azt akarja a Káté, hogy egész további útjára vigyük magunkkal az Isten „igazságos” voltának el nem homályosuló, mély benyomását.
„Isten igenis irgalmas” – így felel a felvetett kérdésre – „de igazságos is. Ennélfogva igazsága azt kívánja, hogy az Istennek felséges dicsősége ellen elkövetett bűnt a legnagyobb, azaz örökkévaló testi-lelki büntetés kövesse.” – Istennek majd boldogan megvallandó „irgalmassága” nem juthat ellentétbe az Ő „igazságos” voltával; nem semlegesítheti, nem ronthatja le azt. Ha Isten – amint majd megvallja a Káté – talált módot arra, hogy az embert „bűnéből és nyomorúságából” megszabadítsa, ennek olyan módnak kell lennie, hogy „igaz-ságán” se essék azért csorba. Csak úgy lesz majd igazán az Istenhez méltó, és az ember baját igazán megoldó „megváltás”.
FIGYELJÜK MEG ITT A BŰNNEK AZT A JELLEMZÉSÉT, hogy az „Istennek felséges dicsősége ellen elkövetett bűn” tehát felségsértés. És figyeljük meg a büntetésnek ezt a jellemzését: „testi-lelki örök büntetés”. Mindkettőnek a jelentőségére még visszatérünk.
15. Jézus Krisztus felé.

A KÁTÉ 11. PONTJÁVAL elérkeztünk első főrészének, „Az ember nyomorúságáról” címűnek a végéhez. A következő ponttal már „Az ember megváltásáról” című második főrésze kezdődik. Mielőtt abba átlépve, továbbhaladnánk, jó lesz egy kissé megállnunk és visszatekintenünk. Alighanem mindenki úgy van vele, hogy a Káténak ezzel az első főrészével megismerkedve, kikívánkozik belőle néhány észrevétel.
MONDJUK MEG MINDJÁRT NYÍLTAN: bizonyos kielégítetlenséget érzünk. Nincs meg az az érzésünk, amely a Káté másik részének az áttanulmányozása után meglesz, – hogy jól megrakott asztaltól jóllakott vendégként kelhetünk fel. Ez természetesen összefügg ennek a főrésznek a tartalmával. Itt a Káté nem is akart jóllakató táplálékkal szolgálni. Ellenkezőleg: éhségünket akarja bennünk tudatosítani. Majd a továbbiakban tárja elénk azt, amiben kielégülést találhatunk. De még ezen túlmenőleg is hajlandók volnánk felpanaszolni a Káténak ezt a sommás és gyors elintézést, amellyel az első „tudni”-valón: az ember „bűnének és nyomorúságának” a témáján átsietett. Annyi alapja ennek a panasznak csakugyan van, hogy ez a főrész valóban sokkal rövidebb, mint a többiek. A pontok számát tekintve, szinte csak egy nyolcada a második, és nem sokkal több, mint egynegyede a harmadik főrésznek. De jogos azért mégsem volna a panaszunk. Jól tette a Káté, hogy sietve haladt át útjának ezen az első szakaszán. Hiszen már az 1. pontjában elárulta, hogy örvendező hitvallást akar hirdetni: arról a „vigasztalásról” akar beszélni, amelynek birtokában, mint „a mi hűséges Megváltónknak, a Jézus Krisztusnak tulajdonai”, „boldogan élhetünk és boldogan halhatunk meg”. Ha szükséges volt is ehhez az, hogy előbb felidézze a mi „bűnünk és nyomorúságunk” sötét képét, amelyből átmentetünk annak a „vigasztalásnak” a boldog élvezetébe, az nem volt szükséges, hogy hosszabban is elidőzzék ennél a sötét képnél.
ELIDŐZHETETT VOLNA NÁLA, mert hiszen az ember „bűne és nyomorúsága” nagyon gazdag tárgy. Olyan gazdag, amilyen sokrétű és sokfelé elágazó maga az emberi élet. De a Káté a dolog központi lényegére irányítja a figyelmünket, amelyből a változatos jelenségek egész sokasága kibontakozik. Megelégszik azzal, hogy így mintegy a kulcsot adja a kezünkbe az ember „bűnének és nyomorúságának” egész világához. Aztán ránk bízza, hogy ennek a kulcsnak a felhasználásával el tudjunk igazodni a részletek tömkelegében. Az az Isten iránti szeretet, amelyre az ember teremtetett s amelyet Isten megkövetel tőle, a visszájára fordulva Isten „gyűlölésévé” vált – mondja a Káté. Ennek az igazságnak a világánál megértjük már: miért alakul az embernek Istenhez való viszonya olyan sokféle furcsa és torz módon, ahogy az a szemünkbe tűnik. Hányféle vallási elgondolás és hányféle vallási cselekmény alakult ki, ami mind csak arra való, hogy az ember valahogy „túljárjon az Isten eszén”; biztosítsa magát az Isten felől fenyegető veszedelmek ellen, egyszóval: felülkerekedjék abban a harcban, amelyet a szíve mélyén ellenségnek érzett Isten ellen vív. Nagyon jól megértjük azt is, ha az ember Istennek nyílt tagadásával is megpróbálja lerázni magáról ezt az életébe állandóan betolakodó, és azt korlátozások közé rekesztő vélt ellenséget. Sőt, ezt az utóbbi megoldást még becsületesebbnek is tarthatjuk, mint amazt az istenes jelmezben vívott istenellenes hadakozást, – azt a pogányságot, amely keresztyénnek nevezett szólamok és gesztusok leple alatt is úgy tovább tudott garázdálkodni, hogy nem is találhatunk az ember „bűnére és nyomorúságára” beszédesebb bizonyságot, mint magát a „keresztyén egyháztörténetet”. Az Istennel való szembefordulással természetesen együttjárt, hogy a „másik nagy parancsolat” követelménye: a felebarát iránti szeretet is visszájára fordult, és a felebarát „gyűlölésévé” vált, – tanítja a Káté. Ebből érthetővé válik számunkra: miért mutatja az emberi élet a szakadatlan nyílt vagy leplezett háborúság képét. A vérnek és a könnynek azt az özönét, amely az emberi történet lapjait elborítja, csak annál fájdalmasabb szívvel, de ugyanakkor nem zavarba ejtett, értetlen elmével szemlélhetjük az „eredendő bűn” igazságának, ismeretének a birtokában. Arra az emberre, aki éppen az által, hogy a maga „én”-jét akarja mindenek fölé emelni, a legnagyobb mélységbe bukott alá, – ítéletként ránehezedik Istennek „haragja”, – mondja a Káté.
VISZONT ABBÓL, hogy a Káté mindennek a romlásnak csak a legbenső lényegét akarta elénk vázolni néhány vonással, következett az is, hogy ezeket a vonásokat a lehető legélesebben kellett megvonnia. Tartózkodnia kellett mindentől, ami lágyabbakká, határozatlanabbakká tehette volna azokat. Láttuk: egyetlenegy ponton szűrődött be némi enyhítő fény a Káté megrajzolta sötétségbe, – csak éppen annyi, hogy a 8. feleletben szóhoz jutott az a fenntartás: „ha csak a Szent Lélek újjá nem szül bennünket”. Ez a fénysugár – mondottuk – már „az ember megváltásáról” szóló következő főrészből tévedt ide előre. És azt is megjegyeztük ugyanott, hogy ennél többet is mondhatna még a Káté arról: hogyan deríti fel Istennek megváltó kegyelme azt a sötétséget, amelyben különben leledzenék az ember élete. Hogy a dolgot most a nevén nevezzük: a helyzetrajz teljessége kedvéért beszélhetett volna a Káté Istennek arról az „egyetemes kegyelméről” is, amely az Ő megváltó kegyelmének fényköréből, mint annak fénylő udvara, szétsugárzik az emberi életre általában. Azt jelenti ez az „egyetemes kegyelem”, hogy Isten éppen azért, hogy a megváltás művét elvégezhesse, türtőzteti az Ő „haragjának” ítéletét, amelyet az ember magára vont. Rajta van az emberen az Ő „haragja”, de nem teljes súlyával. Elfordult az embertől bűne miatt, de nem vette le róla mégsem egészen a kezét. Fenntartja, élteti, táplálja, őrzi és gondozza az emberi életet a megváltás céljainak az érdekében. Ebben pedig az is benne foglaltatik, hogy az így nem teljesen magára hagyott embernek megromlott „természete” sem tud Isten keze alatt úgy kibontakozni, ahogyan különben teljes mivoltában kibontakoznék. Sokféle eszköz által és sokféle módon fékezi, mérsékli, és elfojtva tartja azt Isten kegyelme. Ezért van az „eredendő bűn” ellenére is sok olyan vonás az ember életében, amely eredeti felséges rendeltetésére emlékeztet; van sokféle kivirágzása és előhaladása jó értelemben is; van benne az alapvető önzést magában feloldó ilyen vagy amolyan közösségi élet is; van nem egyszer az Isten által követelt szeretetnek is valamelyes hasonmása. A képnek ezt az örvendetesebb oldalát észre nem venni, minden jót, ami benne található, hálával nem fogadni, sőt értéke szerint megbecsülve érette felelősséget is nem érezni, olyan megkeseredett sötétenlátás volna, amely egészen idegen a Kátétól.
MINDERRŐL MÉGSEM BESZÉL A KÁTÉ. És megvan rá az oka. Éppen az „egyetemes kegyelemnek” az ajándékai azok, amelyekre hivatkozva a keresztyén ember ki szokott bújni a káté-tanította kemény igazságok elől. Mindazt, ami jó, szép és örvendetes a maga életében, az ember nem úgy fogadja, mint Isten kegyelmének meg nem érdemelt ajándékait. Ezzel áltatja el magát „bűnének és nyomorúságának” nagysága felől, mintha nem is volna olyan nagy az ő baja, hogy Istennek megváltó munkájára volna szüksége! A felszínen mutatkozó minden jón keresztülhatoló tekintetével a Káté leleplezi a bűnt.
NEHÉZ DOLGA VOLT A KÁTÉNAK általában ebben az első főrészben: annak eleitől a végéig hallgatnia kellett Jézus Krisztusról, pedig már az 1. pontjából megérthettük, hogy Ő áll egész hitvallásának a középpontjában. Egész mondanivalójának világos tagoltsága érdekében hallgatnia kellett róla itt, hogy azután annál nyomatékosabban tehessen róla vallást később. Egyszer tett róla említést: az Ő ajkairól idézte az „Isten törvényének” summáját (a 4. feleletben). És amikor érintette az Isten „irgalmasságának” a kérdését, csak azért, hogy annak megvilágítását későbbre tolja ki (a 11. feleletben), akkor is ott lebeghetett a szeme előtt Jézus Krisztus, akiben ez az „irgalmasság” lehajolt hozzánk. Pedig igazában csak akkor eszmélhetünk rá a mi „bűnünkre és nyomorúságunkra”, amikor szemben állunk Ővele: a Megfeszítettel. Amikor megjelent közöttünk Isten megtestesült „törvénye”, íme ez volt rá az emberi felelet: megöltük. Ilyen nagy az ellentét Isten között és közöttünk! S hogy milyen rettenetes ezért az Isten ítéletének a súlya, azt itt láthatjuk meg a legjobban –: amikor Jézus Krisztusban Isten maga hordozza azt el érettünk.

AZ EMBER MEGVÁLTÁSÁRÓL

12. KÉRDÉS: MIVEL TEHÁT ISTEN IGAZSÁGOS ÍTÉLETE SZERINT IDEIGVALÓ ÉS ÖRÖK BÜNTETÉSRE MÉLTÓK VAGYUNK, MIMÓDON SZABADULHATUNK MEG E BÜNTETÉSTŐL, ÉS MIKÉPPEN JUTHATUNK ISMÉT KEGYELEMBE?
FELELET: ISTEN IGAZSÁGA ELÉGTÉTELT KÍVÁN. EZÉRT ANNAK VAGY MI MAGUNK, VAGY VALAKI MÁS ÁLTAL ELEGET KELL TENNÜNK.

Victor János magyarázata:

16. Az elégtétel gondolata.

HOZZÁKEZDHETÜNK IMMÁR A KÁTÉ MÁSODIK FŐRÉSZÉNEK a tanulmányozásához. Szerezzünk előbb valamelyes áttekintést tartalma felett, hogy a részletről részletre való előhaladás közben jobban tudjunk majd tájékozódni: hol is járunk? Ebben segítségünkre vannak azok az alcímek, amelyekkel a Káténak ebben a főrészében találkozunk. Nem azt jelenti ez, mintha az egész főrész bizonyos alrészekre oszlanék, amelyeknek mindegyike el van látva alcímmel is. Csak azt jelenti, hogy a Káténak itt tárgyalt összesen 74 pontja közül (a 12-től a 85-ig terjednek ezek), egyes csoportok, amelyek azonban nem merítik ki az összes pontokat, még külön címek alá is vannak foglalva. Ilyen alcímek: „Az Atya Istenről” (26-28.), „A Fiú Istenről” (29-52.), „Szent Lélek Istenről” (53-55.). Azután: „A sákramentumokról” (63-68.), „A keresztségről” (69-74.), „Az úrvacsoráról” (75-85.).
EBBŐL LÁTHATÓ, hogy először olyan pontok során haladunk végig, amelyek nincsenek külön alcím alá foglalva (12-15.). Ezekben általában szól a Káté ennek a főrésznek a tárgyáról: „az ember megváltásáról”, hogy felmutathassa Jézus Krisztusban az igaz Megváltót, és az Őbenne való hitet, mint a megváltásban való részesedés módját. Ennek a hitnek a tartalmát az Apostoli Hitvallásban adja elénk, s így elérkezik ahhoz a hagyományos kátéanyaghoz, amelyet ebben a főrészében ki akar fejteni. Az Apostoli Hitvallás három cikkelyének a magyarázatát adja azután az említett alcímek: „Az Atya Istenről”, „A Fiú Istenről” és a „Szent Lélek Istenről” alá foglaltan. Az Apostoli Hitvallás magyarázatát elvégezve, visszatér arra a kérdésre, amelyből kiindult annak tárgyalására: a hitnek és a hit jelentőségének a kérdésére, és néhány pont alatt, amelyeket megint nem foglal külön alcím alá (56-64.), bizonyos ismétlésekbe is bocsátkozva foglalkozik vele. A hitről szóló tanításához kapcsolja oda azután a sákramentumokról való tárgyalását, előbb általánosságban szólva róluk, azután külön-külön is említett alcímek: „A sákramentumokról”, „A keresztségről”, és „Az úrvacsoráról” alatt. Így elintézi ennek a főrészének végén ezt a negyedik kátétanítási anyagot is, amellyel a három főanyagon, az Apostoli Hitvalláson, a Miatyánkon, és a Tíz Parancsolaton kívül szintén szokásos volt foglalkozni a reformáció korában és azóta is. Külön főrészt nem szentel ennek az anyagnak, de így megtalálja a vele való foglalkozásnak legjobb módját. Még csak azt a kétségünket tegyük szóvá, hogy nem biztos, vajon az utolsó alcím: „Az úrvacsoráról”, csakugyan felöleli-e a vele kezdődő 75. ponttól kezdve a második főrész legutolsó pontjáig az összes pontokat. Úgy is fel lehet fogni a helyzetet, hogy ez az alcím pontosan megjelöli ugyan: hol kezdődnek az alája tartozó pontok, de a másik oldalon nyitva hagyja a határt úgy, hogy ott a tárgyalás, bár az úrvacsorával kapcsolatos kérdésként hozza szóba az egyházfegyelem kérdését, igazában már kinő „az úrvacsoráról” szóló szakasz kereteiből. Ezeknek az utolsó pontoknak eszerint külön alcímet is adhatott volna a Káté, de ezt nyilván azért nem tette, mert bármily fontos is a tárgyuk, mégsem helyezhető egy rangra a külön alcímek alatt tárgyalt előző témákkal.
EZ UTÁN A KISSÉ SZÁRAZ, de a későbbiek során bizonyára mégis hasznosnak bizonyulandó bevezetés után térjünk hát rá azokra a pontokra, amelyekben – a második főrészének az elején – a Káté, mint mondottuk, először csak általánosságban foglalkozik „az ember megváltásának” kérdésével. Annyira általánosságban mozognak a Káténak a gondolatai itt, hogy Jézus Krisztusról kifejezetten nincs is szó ebben a szakaszban, csak a legvégén. Feléje mozog ugyan az egész gondolatmenet, amint eleitől fogva mindenki észreveheti. De a Káté azt az érdekes módszert alkalmazza itt, hogy előbb mintha mit sem tudnánk még a Jézus Krisztusban elnyert megváltásunk valóságáról, a megváltásnak az egyetlen lehetőségét, az egyetlen lehetséges módját tisztázza. Így akar odaérkezni, hogy aztán vallást tegyen arról: éppen ez az egyetlen lehetséges mód vált valósággá Jézus Krisztus által. Ennek a módszernek előnye: a logikus világosság. Amint mondtuk: ez általában erős oldala a Káténak. De viszont az a hátránya, hogy a tárgyalás elméletivé válik. Itt háttérbe szorul az, ami – mondottuk – a Káténak egyébként szintén becses kiválósága: a személyes melegség. Ebben a szakaszban elhallgat a bensőséges vallomásnak „én”- hangja, és általában „rólunk” van szó. Ebből annál inkább kitűnik: milyen nagyra kell tartanunk azt, hogy általában véve a Káté olyan nagyszerűen párosítja egymással ezt a két, hellyel-közzel egymással hadilábon is álló kiváló tulajdonságát: a logikus világosságot, és a személyes bensőséget.
A 12. kérdés felveszi az egész első főrészből, „az ember nyomorúságáról” szólóból adódó nagy kérdést: miképpen lehet az embernek megszabadulnia az eddig megismert súlyos helyzetből és annak veszedelmeiből? „Mivel azért Isten igaz ítéletéből ideigtartó és örök büntetésre méltók vagyunk: mi módon szabadulhatunk meg e büntetésből, s miképpen juthatunk ismét kegyelembe?” – A felelet pedig ez: „Isten igazsága elégtételt kíván. Ezért annak vagy önmagunk, vagy valaki más által eleget kell tennünk.” (Ezek az utolsó szavak a Káté eredeti szövegéből pontosabban, ha nem is jó magyarsággal, így volnának fordíthatók: „tökéletes fizetséget kell teljesítenünk”.)
FIGYELJÜK MEG: A KÉRDÉSBEN AZON VAN A HANGSÚLY: miképpen szabadulhat meg az ember attól a büntetéstől, amely bűne miatt Isten „igazságos” volta miatt ráhárul? E mögött a kérdés mögött itt a háttérbe szorul a másik: hogyan szabadulhat meg az ember „természetének” attól a romlottságától, tehát magától a bűntől, amellyel ezt a büntetést magára vonta? Ennek nem az a magyarázata, mintha a Kátét ez az utóbbi kérdés nem érdekelné, hanem az, hogy ennek a kérdésnek a megoldása is attól függ: megoldásra jut-e az előbbi kérdés? Addig, amíg Isten „haragja” rajtunk van, semmilyen lehetőség nincs arra, hogy „természetünk” romlottságában bármilyen változás történjék. Viszont, ha ez a „harag” elfordul felőlünk, ha tehát, amint a Káté mondja: „ismét kegyelembe jutunk”, akkor ebben a „kegyelemben”, az Isten újra felénk forduló szeretetében élve elnyerhetjük azt az ajándékot, hogy lényünk legbenső lényegében másokká leszünk, mint amik magunkban voltunk és volnánk. Rövidre fogva: az Istenhez való viszonyunk, vagyis jobban mondva: Istennek hozzánk való viszonya az elsődleges kérdés: hozzá képest másodlagos kérdés az, hogy milyen állapotban van az életünk.
MÁRMOST, AZ IMÉNT EMLÍTETT ELMÉLETI HANGON SZÓLVA, a Káté megállapítja, hogy az Isten és mi közöttünk végzetesen megromlott viszony helyreállítására elgondolható egy lehetőség: ha „elégtétel” történik a mi bűnünkért. Emlékszünk, hogyan jelent meg előttünk az első főrész utolsó pontjában az Isten „igazságos” voltának és „irgalmas” voltának az ellentéte. Isten „irgalmassága” – ha itt ezt nem hangsúlyozza is a Káté, egész tanítása mégis ezen alapszik – maga is akarja „az ember megváltását”. De amint már láttuk: „irgalmassága” nem érvényesülhet „igazságos” voltának a rovására. Az pedig „elégtételt” kíván. Ha az megtörténik, akkor többé nem áll útjában „irgalmasságának” az Ő „igazsága”, hanem szabad folyást enged annak: az ember „ismét kegyelembe juthat”.
AZ „ELÉGTÉTELNEK” EZ A GONDOLATA SZIGORÚAN VÉVE NEM BIBLIAI GONDOLAT, de lényeges bibliai gondolatnak a summázása. Eredetét a középkori jogi életben találhatjuk meg. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy az előző (11.) feleletben az ember bűnéről úgy van szó, „mint az Isten felséges dicsősége ellen elkövetett bűnről”, amelynek tehát felségsértés jellege van. Ezzel kapcsolatban értjük meg az „elégtétel” igazi jelentését is. A középkori fejedelmeknek alattvalóik bizonyos szolgálatokkal és szolgáltatásokkal tartoztak. Azoknak nemcsak az a jelentőségük volt, mint a közteherviselésnek, hanem az is, hogy lerovásukkal fejezte ki az alattvaló a maga hűségét a fejedelem iránt, mint akinek felségjogait elismeri maga felett. Aki tehát nem tett eleget ilyenfajta kötelezettségeinek, az megtagadta ezzel a hűséget, vitássá tette maga felett az illető fejedelem uralmának a jogos voltát, és így megtámadta azt az alapot, amelyen annak egész országlása alapult. Ezt a megsértett fejedelem nem tűrhette. Ezért „elégtételt” kellett követelnie. Nem a maga személyes megsértettségéért, hanem országlásának érdekében. Ha fent akarta tartani uralmát és annak rendjét, meg kellett mutatnia, hogy érvényt is tud szerezni annak. Ez az „elégtétel” történhetett a lázadó alattvaló súlyos szenvedéseinek, esetleg halálának az árán. De történhetett úgy is, – ha kegyelmes volt a fejedelem, – hogy a vétkes alattvaló utólag lerótta az elmulasztottakat, természetesen súlyos bírsággal is megtetézve. Akkor aztán helyre volt állítva a megbolygatott egyensúly, és összhang. Ilyenfajta „elégtételt” követel meg az embertől Isten is. E nélkül nincs mód a szabadulásra.

17. Nem önmagunk!

AZ „ELÉGTÉTELNEK” AZ A RÉGI JOGI FOGALMA, amelyet a Káté, második főrészének mindjárt az elején bevezet, s aztán a továbbiakban is használ az ember és Isten közötti viszonylatban, arra nem alkalmas, hogy benne kifejezésre jusson minden, amit Isten Igéje s annak nyomán maga a Káté is, mond „az ember megváltásáról”. Mint minden olyan, az emberi életből vett fogalom, amelyben a magunk nyelvén mi Isten gondolatait próbáljuk kifejezni, ez is csak olyan „tükör”, amelyben „rész szerint” csillan fel valami ismeretünk az Isten dolgai felől. De ha szem előtt tartjuk azt, amit ennek a fogalomnak az eredetéről mondtunk, akkor megértjük, milyen fontos éppen az az igazság, amelynek a „tükröztetésére” valóban alkalmas. Ha a Káté megállapítja, hogy „Isten igazsága elégtételt kíván”, akkor ez éppen azt jelenti, hogy – mint régi idők fejedelmei, akik „elégtételt” követeltek és hajtottak be renitens alattvalóiktól, – komolyan veszi, és fent akarja tartani a maga uralmát teremtményeinek, közelebbről az embernek világában. Felelős teremtményei felett, amilyen az ember, nem úgy uralkodik, hogy uralma magától értődően, szinte gépiesen érvényesülne, hanem úgy, hogy vagy tudatosan engedelmeskednek neki, vagy szembefordulnak vele, de akkor ki kell tűnnie, hogy ezt nem tehetik büntetlenül. Ez az éppen, amit a Káté a Szentírás nyomán Isten „igazságának” nevez. Hogy Isten „igaz” vagy „igazságos”, ez sokkal többet jelent, mint azt, hogy igazságosan ítélkezik. Ezt is jelenti természetesen, de ez csak másodlagos ahhoz képest, hogy egyáltalán ítélkezik. Azt is fontos persze tudnunk, hogy Isten részrehajlás nélkül és megvesztegethetetlenül ítélő Bíró felettünk. De itt arról az alapvető igazságról van szó, hogy Isten egyáltalán Bíró. Akik azt mondják, hogy ők olyan Istenben hisznek, aki Atya, de nem Bíró, csak a rövidlátásukat árulják el ezzel, mert különben észrevehették volna már, hogy földi viszonylatban sem lehet senki sokáig „atya” úgy, hogy egyben „bíró” is ne legyen, legalább is akkor, ha egynél több gyermek atyja. A családnak a körében is kell már lennie olyan vezérlő akaratnak, amely akkor is érvényesül, ha valamelyik alájarendelt akarat szembefordul vele. Hogyan lehetne hát Isten a mi egész embervilágunknak Atyja, ha nem bíráskodnék is felettünk? És ne felejtsük el: az Ő felettünk való uralma még sokkal inkább uralom, mint a földi családfőé az ő családjának tagjai felett. Ezt az utóbbit nem is jó uralomnak nevezni, olyan sokféleképpen korlátok közé van vetve. Isten uralma ellenben a szó feltétlen értelmében vett uralom.
HA TEHÁT ISTEN VALÓBAN ISTEN AKAR LENNI ÉS MARADNI, akkor az Ő uralmát érvényesítenie kell felettünk még akkor is, ha mi megtagadjuk annak elismerését, amint ez a „bűnesetben” megtörtént, és egyetemes emberi valóság lett. Isten ez elől az összeütközés elől nem térhet ki, hogy más irányba forduljon, hanem egyenesen tovább kell haladnia a maga útján, szemben a bűnös emberrel, hogy kitűnjék: mégis ő uralkodik. Ebben nyilvánul meg az Ő „igazsága”, és ezért „kíván elégtételt” az.
AMINT A TOVÁBBIAKBÓL KITŰNIK, azért is jól felhasználható az „elégtétel” fogalma az Isten Igéjéből kivilágosodó igazságoknak, közelebbről éppen a megváltás titkainak a tükröztetésére, mert a régi jogi szabályok szerint nem volt feltétlenül szükséges, hogy maga a vétkes szolgáltassa az „elégtételt”. Lehetséges volt a vétket „helyettes elégtétellel” is jóvátenni. Lehetett a vétkesnek valamilyen jóbarátja, aki helytállt érte. A fejedelem megkapta így, amit országlásának az érdekében meg kellett kapnia, a vétkes pedig megszabadult a számára talán elviselhetetlen terhet jelentő „elégtétel” lerovása alól. Nem is csak sejtjük már, hanem egészen jól tudjuk: mit jelent ez a megváltás kérdésével kapcsolatban. Hamarosan rá is fog térni a Káté a maga rendjén. De már itt is, ahol még csak az „elégtétel” szükségességéről van szó, így állítja fel a maga tételét: „vagy önmagunk, vagy más által eleget kell tennünk”.

13. kérdés: Eleget tehetünk-e mi magunk?

felelet: Semmiképpen nem, sőt inkább még napról-napra szaporítjuk a bűnt.

Efelé a „más” felé visz most már közelebb lépésről lépésre a Káté világos gondolatmenete. Először kizárja az első felvethető lehetőséget, mert az lehetetlenség: azt, hogy valamiképpen mi magunk hozzuk rendbe elrontott dolgunkat. „Önmagunk eleget tehetünk-e?” – kérdi a 13. kérdésben. „Semmiképpen nem, sőt inkább még napról napra szaporítjuk a bűnt.” – így szól reá a felelet. Ebben a feleletben benne foglaltatik az, hogy mi magunk még akkor sem szolgáltathatnánk „elégtételt” Istennek, akinek uralmát bűnünkkel megtámadtuk, ha ezt a támadást abbahagynánk. Még ha megvalósulhatna is az a lehetetlenség, hogy egy szempillantás alatt kicserélődnék a mi megromlott „természetünk” úgy, hogy romlott gyümölcs soha többé nem teremne gyökereiből a mi ezentúli életünk folyamán, Isten ennek a jobb jövőnek a fejében akkor sem hunyhatna egyszerűen szemet a múlt felett. Ebben az elképzelt esetben is csak a mi jövendőbeli tartozásunkat teljesítenénk Isten iránt, de ezzel nem volna elintézve a múltbeli engedetlenségünk. Hiszen ha valaki elkezd úgy élni, hogy ezután már nem csinál újabb adósságot, azzal nincsenek rendezve még a régi adósságai. De benne van a Káté feleletében kifejezetten az is, hogy valójában ennél sokkal rosszabb helyzetben vagyunk: a régi tartozást szakadatlanul tetézzük újabbakkal. „Napról-napra szaporítjuk” azt. Ahogy a hínár közé jutott ember, ha kapálózva igyekszik kiszabadulni belőle, minden mozdulatával csak annál jobban belekeveredik, és menthetetlenül süllyed lefelé, úgy vagyunk mi a bűn valóságával. Nincs számunkra semmiféle „önmegváltás”!

14. kérdés: Hát valamely teremtmény eleget tehet-e érettünk?

felelet: Nem, először mert Isten nem akar más teremtményt büntetni az ember bűnéért, másodszor puszta teremtmény nem viselhetné el az Isten bűn ellen való haragjának súlyát, hogy attól másokat megszabadíthasson.

KÖRÜLNÉZÜNK EBBEN A VILÁGBAN: nem jöhet-e segítség egyebünnen? Ezt a lehetőséget is kirekeszti a Káté, mert így folytatja a 14. kérdésben: „Hát valamely teremtmény eleget tehet-e érettünk?” és erre azt feleli: „Nem; először mert Isten nem akar más teremtményt büntetni az ember bűnéért; másodszor, mert egy teremtmény sem viselheti el az Isten bűnért való haragjának súlyát, sem másokat attól meg nem szabadíthat”. (Figyeljük meg itt is a Kátét jellemző tudatosan világos tagolást: „először”, „másodszor”.) A kereken kimondott tagadó választ tehát két érvvel is megerősíti a Káté. Az elsővel elzárja az utunkat: ne is keressünk a mi embervilágunk határain kívül segítséget. Istennek vannak más birodalmai is. Emberfeletti és emberalatti teremtményei felett is uralkodik Ő. De itt, a mi embervilágunkban történt a mi bűnünk lázadása, itt kell megtörténnie az elégtételadásnak is. Az „elégtétel” természetéhez hozzátartozik az is, hogy nyilvánosnak kell lennie: a megsértett felség országában látnia kell minden alattvalónak, hogy ő fenntartja és érvényesíti felségjogait. Már most, ha az Isten angyalai közül vállalkoznék is valamelyik arra, hogy az ember bűnének minden terhét magára veszi és helyette elhordozza, mit tudhatnánk mi arról, ami így az Istennek abban a magasabbrendű világában a mi szemeink elől elrejtve végbemenne? Nem abban a „láthatatlan” világban, hanem itt, a mi világunkban, úgyszólván a szemünk láttára kell az „elégtételnek” megfizettetni! Az Isten alsóbbrendű teremtményei pedig hogy is jöhetnének tekintetbe? Az ótestamentumi áldozati szertartásokban ugyan évszázadokon át az történt, hogy az ember bűnében ártatlan lényeket áldoztak fel Isten előtt engesztelésül. De amikor az Újtestamentumban szó van az ilyen „bűnért való áldozatoknak” az igazi értelméről, világosan kitűnik, hogy éppen szakadatlan megújulásuk, ismétlődésük a bizonysága: csak jelképes kiábrázolásai voltak az elégtételadásnak, de nem szolgálhattak valóban „elégtételül”. (Zsid. 10,1-2.) Az igazi „elégtétel”, ha egyszer megtörténik, egyszer s mindenkorra szól, és nem szorul ismételgetésre.
DE HA MÉG NEM ZÁRNÁ IS EL UTUNKAT A KÁTÉ azzal a megállapítással, hogy „Isten nem akar más teremtményt büntetni az ember bűnéért”, ott van a másik érv, amellyel elveszi minden reménységünket a teremtett világban egyebütt található segítség tekintetében. Semmilyen teremtmény erejéből, úgymond, nem is telnék ki az, hogy helyettünk lerója a mi adósságunkat. Olyan nagy „Isten bűnért való haragjának a súlya”, hogy annak hordozásába bármely véges erejű teremtmény belepusztulna, tehát maga is odaveszne, de rajtunk nem segíthetne. Képes nyelven beszél itt a Káté. A szóbanforgó „súly” természetesen nem olyasvalami, amit mázsákkal, tonnákkal, vagy akár ezeknek milliószorosaival is fel lehetne mérni. De jól értjük: miről van itt szó. Az egyetemes emberi bűnösség olyan mérhetetlen nagy sérelem az Isten uralmán, hogy azt valamilyen „elégtétellel” jóvátenni minden teremtményi erőt és képességet messze túlhaladó feladat.
Ha ez volna az utolsó szó, akkor ott volnánk, ahol a Káté első főrészében: reménytelenül elakadva az ember „bűnénél és nyomorúságánál”. De mivel most már „az ember megváltásáról” szóló második főrészben járunk, tudhatjuk, hogy a Káté tagadó válaszaival nem merült még ki minden lehetőség.

Bocsáss meg prophet, de nem tudom, mi értelme egy olyan topicnak, ahol gyakorlatilag csak te szerepelsz... ezzel együtt hajrá!

most pontosan MI a gond? hogy egy református fórumon a református "szent iratok" ismertetése folyik? elolvasgattam, nekem HASZNOMRA vált, rájöttem, hogy egész jó református vagyok

Kedves Shuto!

Kérdeznék én is valamit:

Mi neked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?

Várom válaszodat. Így legalább megtudok rólad is valamit, és te is szerepelhetsz a topicban.

Ezen a kérdésen pontosan mostanában gondolkoztam el. A válasz még nincsen teljesen készen. Persze, az első kérdés-feleletet ismerem, sőt még idézni is tudom, de ha őszinte vagyok, akkor azt mondom, hogy a pontos választ nem tudom megfogalmazni. Nincs letisztulva a válasz, ezért nem is mondok semmi konkrétat. Jelen pillanatban az első kérdés-felelet csak részben mondja el azt, amit gondolok.

Szerintem is hajrá!

Részemről nagy érdeklődéssel olvasom ezt a topic-ot. Örülök annak, hogy van!

a beírásokért. Shutónak pedig külön is köszönöm a komoly választ a kérdésemre.
És most hajrá!
Üdv.