21. kérdés. Mi az igaz hit?
felelet: Nem csak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.
ILYEN FONTOS MOZZANATHOZ ÉRKEZVE, amely körül viták vannak, s ezért a vitákkal rendszerint együtt járó félreértések is felmerülhetnek, nem is szabad homálynak maradnia. Ezért a Káté nem hagyja egyszerűen annyiban a dolgot, hogy az „igaz hitet” mutatja fel, mint a megváltás hasznában való részesedés módját, hanem mindjárt felveti a 21. pont alatt azt a kérdést: „Mi az igaz hit?” A válasz, amelyet erre a kérdésre ad, az imént elmondottaktól függetlenül is megérdemelné különös figyelmünket. A Káté nagyértékű gyöngysorában egyik legfényesebben tündöklő drágagyöngy ez a felelet. Ha kiválogatnánk a Kátéból azokat a pontokat, amelyeket érdemes szinte szó szerinti pontossággal bevésnünk az emlékezetünkbe, akkor ez a pont nem hiányozhatna közülük. A Káténak minden kiválósága felmutatható rajta, mint szemléltető példán.
Így szól ez a felelet: „Az igaz hit” „nemcsak olyan bizonyos ismeret, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind erős bizodalom is, amelyet a Szent Lélek az evangélium által gerjeszt szívemben, hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz Isten ingyen kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért.” Világosan tagolt felelet ez, s a Kátét jellemző bensőséges személyes hang is tisztán megszólal benne.
Világosan kettéválik e szerint a hitben két alkotóelem: „ismeret” és „bizalom”. Mind a kettő nélkülözhetetlen az „igaz hithez”.
HOGY ELŐBB AZ EGYIKKEL, a hit ismereti elemével foglalkozzunk, emeljük ki, hogy a Káté szövegében ez a szó: „bizonyos”, hangsúlyosnak értendő. Ha hangsúlytalan volna, azt jelentené: „egy bizonyos”, „valamilyen fajta” ismeret is szükséges. Hiszen a Káté egészen pontosan megmondja a továbbiakban – mindjárt rá is térünk – milyen „ismeretről” beszél. De erről az ismeretről azt állítja az elébe tett jelzővel, hogy nem tapogatózó, nem kétségeskedő, nem olyan, hogy „talán így van, sőt bizonyára így van, de utóvégre ki tudja, csakugyan így van-e?”, hanem szilárd és határozott. Megtámadhatják persze kételyek is. Csak annyiban lehet és maradhat hit a hit, amennyiben fölébe tud kerekedni az ilyen kételyeknek. Azt jelenti ez, hogy a szóban forgó ismeret több, mint puszta tudomás valamiről. Benne van már az is, hogy az ember bensőleg igent mond arra, amiről tudomást szerzett. Ezért mondja a Káté, hogy olyan „ismeret” ez, „amelynél fogva igaznak tartom” azt, amit megismertem. – Minek az „ismeretéről”, vagy a Káté eredeti szövegében levő kifejezést másképpen fordítva: minek a „megismeréséről” van szó? Emlékszünk: nem sokkal előbb azt a kérdést szólaltatta meg a Káté az ott szóbanforgott tétellel kapcsolatban: „honnan tudod ezt?” A felelet erre akkor lényegében véve ez volt: onnan, hogy Isten mondja az Ő Igéjében. Az a „megismernivaló”, amiről most van szó, szintén nem egyéb: „amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett”. Ez többet jelent, mint pusztán a Szentírással megismerkedni. Ismerheti valaki azt eleitől a végéig, a legapróbb részletekig a nélkül is, hogy ezzel csak egy lépésnyire is előbbre jutott volna a hithez szükséges „ismeretben”. Az a kérdés: mit ismert meg a Szentírásban? Vajon csak régi idők régi embereinek a feljegyzéseit és a felfogásait? Vagy pedig felfogta-e a Szentírás emberi szavain át Istennek hozzánk szóló beszédét – azt, „amit Isten jelentett ki”?
Csak ebben az utóbbi esetben világosodott ki benne az a „bizonyos ismeret”, amelyről a Káté beszél. Hiszen ameddig a Szentírásban csak emberekkel van dolgunk, addig mindig kétséges lehet: vajon igazat kell-e adnunk az ő gondolataiknak? Minden emberi beszéddel szemben fenntartjuk azt a jogunkat, hogy felülbíráljuk, megrostáljuk: hogy vagy elfogadjuk, vagy elvetjük, amit nekünk mond. Csak amikor Istennel kerülünk szembe, szállunk le a bírálgatásnak a székéről, és borulunk térdre. Neki mindenben feltétlenül igaza van. Ezért arra az „ismeretre” eljutni, amelyről a Káté beszél, egyet jelent azzal, hogy azt egyben „igaznak tartjuk”. Isten hozzánk szóló szavának a megértésében már benne van a bizonyosság is annak igazsága felől, amit mond.
HÁLÁSAK LEHETÜNK AZÉRT, hogy a Káté erről olyan világosan, magára a dolog lényegére és csak arra kiterjedően adja elő tanítását. Ezért tehetjük azt a magunkévá teljes egészében annak a többszázados távolságnak az ellenére is, amely minket a Káté megíratásának idejétől elválaszt. Mi ma sokkal jobban tudatában vagyunk annak, mint a régi emberek, mennyire összeszövődik, de mennyire megkülönböztetendő mégis a Szentírásban az, ami valóban Isten Igéje, és mindaz, ami annak csak emberi közege. Az „eredendő bűn” kérdését tárgyalva találkoztunk egy-két példával, amelyből kitűnt: mit jelent az az időbeli távolság, amely köztünk és a Káté megíratása között van. A régiek még sokmindent szintén Isten „kijelentésének” tekintettek csak azért, mert benne van a Szentírásban, amiről mi világosan látjuk már: nem Isten „kijelentése” volt az, hanem egyszerűen régi embereknek olyan tudása vagy elképzelése, amely az ő idejükben általában uralkodott az emberek között, s amelyen a mi előbbrehaladt műveltségünk már talán messze túljutott. Azon keresztül közölte Isten az Ő kijelentését, de az maga nem volt az Ő kijelentése. Amit tényleg Isten maga mond a Szentírásban, azzal a maga gondolatait tárja fel előttünk, amelyek különben semmiféle művelődési előhaladás révén nem világosodnának ki előttünk. Jó, hogy a Káté úgy beszél a hittel kapcsolatos „ismeretről”, hogy szavait ma is éppúgy aláírhatjuk, mintha annakidején éltünk volna, amikor megírattak.
AZ ELMONDOTTAKBÓL KITŰNIK, hogy az „igaz hit” nem pusztán érzelmi dolog. Nem elég hozzá a mély áhítat vagy a forró buzgóság, mert az az Isten Igéjéből nyert határozott „ismeret” nélkül csak tévutakra vezetheti az embert. Az „igaz hit” nem a sejtelmes és átfűtött félhomályban virul ki, hanem csak az Isten Igéjének a világos napfényében. De az is kitűnik a Káté tanításából, hogy az „igaz hit” nem lehet vakhit sem, vagyis nem lehetnek olyan meggyőződései, amelyekről maga sem tudja, hogyan is igazolhatók? Nem lehetnek másoktól kölcsönvett „ismeretei”, amelyeket csak azért vall igazaknak, mert nagyon tekintélyes emberektől tanulta, akiknek a szavára esküszik. Isten Igéjéből merített, magától Istentől tanult meggyőződéseknek kell azoknak lenniük. Nem is más az „igaz hit”, mint alázatos és boldog igenlése annak, amit Isten mond nekünk.
23. Ismeret és bizalom.
NÉLKÜLÖZHETETLEN AZ „IGAZ HITHEZ” az az „ismeret”, amellyel felfogjuk Istennek hozzánk szóló „kijelentését”, de nem elég hozzá. Ez még csak az egyik alkotóeleme az „igaz hitnek”, mondja a Káté, s annak teljes valóságához megkívántatik az a másik alkotóelem is, amelyet a Káté, amikor folytatja 21. feleletét, „bizalomnak” nevez. Ez elé a szó elé odatesz egy jelzőt is, amelyet nehéz, sőt lehetetlen jól lefordítani magyarra. A mi fordításunk így adja vissza: „erős bizalom”. Ez azért nem jó, mert a valóságban néha bizony nem „erős”, olyankor t.i., amikor maga a hit sem „erős”. Megvannak az „igaz hitnek” is a fokozatai, amelyeken, mint a láztáblán a vonal, fel és alá emelkedik. Minket most az érdekel, hogy amilyen „erős” a hit, ugyanolyan „erős” benne mindig az a „bizalom” is, amely hozzátartozik a mivoltához. Jobban lehetne talán így fordítani a Káté szavait: „bensőséges bizalom”. Ha nem az embernek Istenhez való viszonyáról, hanem emberek közti viszonyról volna szó, akkor ez volna a legtalálóbb fordítás: „szívélyes bizalom”. Istennel szemben azonban legfeljebb „szívbéli bizalomról” beszélhetünk, hogy távoltartsuk magunktól azokat a gondolatokat, amelyeket az egyenrangú felek között fennálló „szívélyesség” ébreszthetne bennünk. Mindenképpen arról van itt szó, hogy miután az értelmünkben kivilágosodik az Isten Igéjéből nyerhető „ismeret”, azzal együtt kell járnia még valaminek, ami már nem az értelemnek, hanem a „szívnek”, vagyis az ember egész belső életének a dolga: „bizalommal” kell felelnie arra, amit Isten Igéjéből felfogott. Rá kell hagyatkoznia egész valójával.
SEMMIVEL SEM JELLEMEZHETNÉ A KÁTÉ ennek a „bizalomnak” a lényegét jobban, mint azzal, hogy a személyes jellegét domborítja ki. Abban kell megnyilvánulnia ennek a „bizalomnak” – mondja, – hogy nemcsak általánosságban „tartom igaznak” mindazt, amit Isten az Ő Igéjében „kijelentett”, hanem egyenesen magamra vonatkoztatom. Bízom abban, hogy amit az Ige mond, az „nemcsak másoknak, hanem nekem is” szól. Tehát, mivel az Ige Istennek a Jézus Krisztus által véghezvitt megváltásáról beszél, bízom abban, hogy ez a megváltás rám is kiterjed, annak áldásaiban én is részesülök, az én megváltásom is elvégeztetett általa.
Mit érne e nélkül a „bizalom” nélkül akármilyen világos „ismerettel” is bírnom? Mit sem segítene rajtam magában véve az „ismeret”, ha nem járul hozzá bennem ez a „bizalom” is, csak végzetesen tetézem Isten előtt a bűnömet. Hiszen megérteni Isten Igéjéből, hogy Isten nekünk megváltó Istenünk, és aztán mégsem hagyatkozni reá ezzel a személyes bizalommal, annyi volna, mint Istent meghazudtolni. Annyi volna, mint feltételezni róla, hogy mindazzal, amit Igéjében mond nekünk, voltaképpen valamilyen kegyetlen tréfát űz velünk. Tehát annyi volna, mint – ki nem mondottan is – azt válaszolni az Ő Igéjére, hogy valójában Ő éppen ellenkezője annak, aminek magát kijelenti.
Amint látható: ha hiányzik az „ismeret” mellől a „bizalom”, akkor az „ismeret” sem lehet az, aminek lennie kell: nem az Isten Igéjének az az „igaznak tartása”, amelyről szó volt, hanem ellenkezőleg: az Isten Igéje igazságának a lelkünk mélyén való megtagadása. Ebből pedig az világlik ki, hogy a hitnek szóban forgó két alapeleme: az „ismeret” és a „bizalom” nem úgy alkotja együtt az „igaz hitet”, mintha olyan alkatrészek lehetnének, amelyek szétszedhetők és összerakhatók, mert külön-külön is létezhetnek. Az „igaz hitben” ez a két alkotóelem csak egymás által lehet meg. Már az „ismeretben” is benne van az a megbizonyosodás, amely csak a „bizalom” által következhet be. Nem is jutott el még senki az Isten Igéjének világos felfogásához, aki bizalmatlan lélekkel figyelt reá. Csak az olyan emberi lélek előtt szólal meg az Ige igazán megérthető és meggyőző módon, amely vágyakozó készséggel tárul ki előtte – „bízva” abban, hogy Isten valóban szólhat, szólni akar, és szólni is fog az Ige által éppen őhozzá is. És viszont a „bizodalomban” mindig benne van már az a „bizonyos ismeret”, amelynél fogva az ember tudja, hogy kire és mire bízza rá magát. Együttvéve teszi ez a kettő az „igaz hitet”, csak két oldala egyugyanazon valóságnak. Megtörténhet, hogy ez a kettő nem egyformán érvényesül az egyik vagy a másik ember hitében. Néha túlhaladja az „ismeretben” való fejlettség a „bizodalom” erőteljességét, máskor meg az lehet a helyzet, hogy valaki nagyon szegényes „ismeret” birtokában annak alapján mégis nagyon erőteljes „bizodalmat” tanúsít. Az egészséges és kívánatos viszony mindenesetre az, hogy ez a kettő egyensúlyban legyen egymással, és együtt növekedjék mindig teljesebbé.
HA JÓL MEGFIGYELJÜK, észrevehetjük, hogy a Káté mégsem egyenlő módon helyezi elénk a kettőt. „Nemcsak ismeret” – mondja, – „hanem bizodalom is”. Ez úgy hangzik, mintha az előbbit nem tartaná szükségesnek hangsúlyozni, hanem feltételezné, hogy azzal úgyis tisztában van mindenki. Ellenben, mintha attól félne, hogy a második, ha erőteljesen ki nem emelnénk, feledésbe mehetne. Ennek abban is megtalálható a magyarázata, hogy – amint majd később látni fogjuk – a hit jelentőségének a kérdése körül a reformáció korában kitört viták részben éppen azért éleződtek ki és mérgesedtek el, mert az előbbit, az „ismeretet” illetőleg, még volt egy bizonyos egyértelműség, de azt, hogy mit jelent a hitben jelentkező „bizodalom”, a reformáció ellenfelei egyáltalán nem látták világosan. Erről kellett tehát különös nyomatékkal beszélni. De ezen túlmenőleg is érthetővé válik előttünk a Káté előadásmódja, ha arra gondolunk, hogy az emberek, mi mindnyájan, általában hajlandók vagyunk „hit” alatt azt érteni, ami a Káté szerint annak csak az egyik alkotóeleme. A Káté történetét vázoló bevezető fejtegetéseinkben rámutattunk arra: mint jutott nagyon sajnálatos uralomra ez az egyoldalú szemlélet magának a Káténak a használatával kapcsolatban is az elmúlt évszázadokban. Akkor is arról felejtkeztek meg és mindig is az forog abban a veszélyben, hogy megfelejtkezünk róla, hogy a hit nemcsak „bizonyos ismeret”, hanem „szívbeli bizodalom” is. Jó tehát, hogy a Káté – anélkül, hogy az előbbinek az egyenrangú fontosságát elhomályosítaná – erről az utóbbiról beszél úgy, hogy az „igaz hitről” való minden mondanivalójának a csattanóját adja meg vele.
Persze lehet a „hit” szót olyan értelemben is használni, hogy csak az „ismeret” értődik alatta. Maga a Szentírás is mutat erre példát a jakabi levélben. De ugyanott mindjárt annak a megállapítását is olvashatjuk: „holt hit” az ilyen, és ilyen „hitük” az ördögöknek is van, „és rettegnek”. (Jak.2,17,19.). Egyébként a Szentírás mindig a szónak abban a teljesebb értelmében beszél a „hitről”, amelyben a Káté is használja ezt a szót, és nekünk is jó ezen a nyomon haladnunk.
AZ ELMONDOTTAKBÓL ÉRTHETŐ, miért megy bele a Káté a „bizodalom” tárgyalásánál olyan részletekbe, amelyeken hallgatólag átsiklott az „ismeret” tárgyalásánál. Kiemeli azt, hogy a „szívbeli bizodalmat”, amely nélkül nincs „igaz hit”, „a Szent Lélek gerjeszti szívünkben az evangélium által”. Már az előbbi pontnál, amikor először bukkant fel a Káté rendjén a hitről szóló tanítása, elénk villant az az igazság, hogy – bár a hit által mi felelünk Istennek hozzánk szóló Igéjére, – a hitben nemcsak miáltalunk, hanem velünk is történik valami. Ezt vallja most meg a Káté még nyomatékosabban: az „igaz hit” a Szent Léleknek reánk gyakorolt hatásából születik meg. Erről is lesz alkalmunk még bővebben szólni, valamint arról is, amit itt csak röviden érint a Káté: hogy a Szent Lélek, amikor „szívünkben felgerjeszti” a hit „bizodalmát”, azt „az evangélium” által cselekszi, mint eszköze által. Most csak azt jegyezzük meg az utóbbiról, hogy itt az „evangélium” szót a Káté nyilván nem abban a szoros értelemben használja, mint az előzőek során: a Szentírásban foglalt, tehát az „írott evangélium” mellé odaérti a Szentírásból szárnyra kelő és nemzedékről nemzedékre emberek ajkán tovább szóló ugyanazon isteni üzenetet, vagyis a „hirdetett evangéliumot” is. Ezt az utóbbit is éppúgy felhasználja a Szent Lélek, mint az előbbit.
Ugyanígy hangsúlyozhatta volna a Káté a Szent Lélek munkáját az „igaz hithez” szükséges „bizonyos ismerettel” kapcsolatban is. Amikor valaki úgy felismeri a Szentírásban megszólaló Isten szavát, hogy meghajlik előtte, és úgy megérti, amit Ő mond, hogy az élő bizonyossággá válik az életében: ezt is a Szent Lélek munkálta benne. Amint a „bizodalom” melegsége, úgy az „ismeret” világossága is ugyanabból a mennyei tűzből sugárzik.
AMIVEL EZT A FELELETÉT LEZÁRJA A KÁTÉ, hogy t.i. a hívőnek „bizodalma” (de hozzátehetjük: az „ismerete” is) arra irányul, hogy Isten „bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelméből, egyedül Jézus Krisztus érdeméért” – jól jegyezzük meg, és tartogassuk későbbi vizsgálódásaink számára.
_________________ Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|