A Biblia éve van, és épp most olvastam el egy csodálatos könyvet, amely a bibliafordítók áldozatos munkájáról szól. Szeretném megosztani veletek is.
Neil Anderson - Hyatt Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában
(Harmat K., 2003.)
- részlet -
(…)
A bibliafordító különleges elhívást és felszereltséget hordozó misszionárius. Magas szintű lingvisztikai ismeretek birtokában, akadémiai munkára vállalkozva kell elkérnie és megőriznie azt a rugalmasságot, mely majd egy bennszülött, nem olyan régen még kannibalizmusra is hajló közösségben, valóban tudós pásztorrá teszi. Munkatársakat kell találnia, hogy szótárt, nyelvtant és abc-t állíthasson össze és dolgozhasson ki egy addig soha le nem írt nyelven, és 20-25 év után átadhassa egy törzsi közösségnek Isten írott, élő igéjét.
(...)
A könyvben leírt események sokszor nagy időbeli ugrásokkal követik egymást a lényegre való összpontosítás érdekében. Szükségtelen említeni, hogy ez idő alatt sokkal több esemény zajlott Andersonék életében, például a gyerekek nevelése, továbbképzések, utazások az Egyesült Államokba, az őket támogató személyek folyamatos tájékoztatása, valamint a mindennapi tennivalók özöne, ami az élet természetes velejárója bárhol a világon.
(…)
A kezdetek kezdete
„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.”
Na, tessék! Máris elakadtunk.
Hapele, Isa és én épp most kezdtük el. Imádkoztunk, a ceruzák és papírok a kezünk ügyében voltak, a könyvek kinyitva feküdtek előttünk, minden készen állt – mi pedig már a legelső versnél megrekedtünk.
Hogy mondják azt folopa nyelven, hogy „teremt”? Ezzel a szóval még nem találkoztam. Általában megfigyelés és kérdések feltevése útján tanultam a szavakat. Ha valaki éppen fát vágott, megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt mondta, ni ditapó, amit rögtön leírtam, és igyekeztem bevésni a memóriámba.Ha ételt főztek, vagy növényeket ültettek, odamentem és megkértem őket, hogy magyarázzák el, mit csinálnak, s mindig megpróbáltam annyit tanulni, amennyit csak tudtam.
De hogy kérdezhetem meg egy olyan szó jelentését, amely nem valami látható dolgot jelöl? (…) senkit sem láttam teremteni – főleg nem úgy, ahogy a Teremtés könyve leírja. Senki sem hozott létre valamit a semmiből.
Hapele és Isa együtt küszködtek velem, de anélkül, hogy értették volna, mire próbálok rájönni, nem tudtak megfelelő kifejezést ajánlani. Nem találtunk olyan szót, amely ezt fejezte volna ki: „valami újat létrehoz”.
Elhatároztuk, hogy továbbmegyünk – hátha később támad egy jó ötletünk. De mielőtt ezt tettük volna, ismét imádkoztunk. Kértük Istent, hogy irányítsa úgy a körülményeket, hogy felfedezhessük a szót, amelyet keresünk. Lennie kell egy ilyen szónak a folopa nyelvben is.
(..)
Ünnepség közeledett a faluban, és néhányan a férfiak közül vadászatra készülődtek. Hapele és Isa is velük tartott, ami azt jelentette, hogy a frissen elkezdett fordítási munkánk legalább egy hétig szünetelni fog.
- Te nem akarsz jönni – közölték velem. – Túl nehéz. A vadászterület Setu Wópuban nagyon messze van, rendkívül fáradságos eljutni oda. Nagyon meredek az út sok sziklával és piócával. Nem tudnál megbirkózni a feladattal.
Világos volt, mint a nap: azt akarták, hogy velük menjek. Természetesen vállalkoztam az útra.
Másnap nekivágtunk az őserdő sűrűjének.
Az országnak ezen a részén az ösvények egyenesek – egyenesen fel, és egyenesen le. Nem éppen adófizetők pénzén karbantartott turistautak. Az esőerdőben, amely soha sem szárad fel, a gyaloglás félig sárban, félig patakokban történik. Az ösvények folyókon vagy mocsarakon és kidőlt fatörzseken át vezetnek, szurdokokon keresztül; lépcsőfokokként a sziklákat használják, s a meredek emelkedőkön szabadon függő fagyökereken másznak fel. A folopák mezítláb teszik meg az ilyen utakat, erőltetett menetben, versenyre kelve az örökké mozgó nappal.
Dél körül megérkeztünk az első pihenőhöz. (…) Teljesen kimerült voltam, és ezt nem lehetett eltitkolni. Az egyik férfi rám nézett és megjegyezte:
- Hétó Ali, te mindjárt meghalsz!
Elővettem a zsebkendőmet, amely pusztán attól, hogy a zsebemben volt, teljesen átnedvesedett, és megtöröltem a homlokomat. Ránéztem. Szóval mindjárt meghalok.
(…)
Másnap délután megérkeztünk Setu Wópuba (…) Néhányan azonnal elindultak vadászni.
(…)
Tőlem balra Sopea készítette a vacsoráját. Hálószatyrából előhúzott egy labdaformájú csomagot, amely levelekkel volt beburkolva és apró indákkal összefogva. Már láttam másoknál is hasonló levélcsomagokat, de nem tudtam, mivel vannak megtöltve. Úgy tűnt, hogy a csomag él, mert valami mozgott benne.
Mikor kibontotta, láttam, hogy vagy száz, diónál is nagyobb, egymás hegyén-hátán mászó, tolakodó, sziszegő, óriási csápjaival hadonászó, tüskés lábaival sercegve kapaszkodó bogárral van tele. Sopea kivett egyet, lecsipkedte a lábait, és belehelyezte a parázsba, majd egy bottal forgatta egyik oldaláról a másikra. Ezután ugyanígy tett még néhány másikkal. A bogarak pár percen belül felpuffadtak és szétpukkantak. Akkor kivett egyet, egyik kezéből a másikba dobálta egy percig, mint a forró krumplit szokás, utána a szájába dobta és megette.
Mikor észrevette, hogy én mindezt szájtátva figyelem, felém fordult – az arca alig 10 cm-re volt az enyémtől – és elmosolyodott. A szája tele volt bogarakkal és a fogai közül kivillanó bogárdarabkákkal. Hirtelen úgy éreztem, ideje másfelé irányítani a figyelmemet. Elfordultam, hogy lássam, mi történik a másik oldalamon.
Apusi Alinak is volt egy csomagja – egy másik misztikusan becsomagolt levélcsomag indákkal körbekötve. Kibontotta, és a tartalmát kiborította. Ott vonaglott, izgett-mozgott egy jókora kupac, barna fejű, 5 cm-es fehér szágó lárva.
Uram – gondoltam -, miért éppen itt kell ülnöm ebben a nagy helyiségben, pont e között a két ember között, mikor egyikük bogarakat lakmározik, a másik pedig lárvát készül elfogyasztani?Apusi Ali kimarkolta a lárvákat, és beletöltötte őket egy bambuszcsőbe, jól meg is ütögetve, hogy jó tömör legyen. A nyitott végét betömte egy speciálisan összehajtogatott banánlevéllel, és a farönkökre fektette a tűz fölé, főni.
Ismét tudtam, hogy ideje a figyelmemet másra koncentrálnom. Bármire.
Bár a kunyhó legtávolabbi végére szegeztem a tekintetem, a szemem sarkából jól láttam, hogy Apusi Ali hogy forgatja a gőzölgő lárvákkal teli bambuszcsövét egyik oldalról a másikra. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy nehogy eláruljak akár egy szikrányi érdeklődést is, mégis láttam, ahogy Ali kinyúl a kunyhóból és letép egy banánlevelet. Elfordítottam a fejemet, mégis tudtam, hogy mikor teríti ki a levelet, veszi le a bambuszcsövet a tűzről, nyitja ki a tetejét és önti ki a tartalmát egy nagy halomba. Ekkor – bár minden erőmmel azon voltam, hogy teljesen észrevétlenné váljak -, Apusi Ali egy születésnapi tortáját kínáló gyermek boldogságával óvatosan felemelte a levelet a sarkainál fogva, és egyenesen az ölembe helyezte.
Széles mosollyal így szólt hozzám:
- Egyél! Finom!
Hirtelen az egész kunyhóban néma csend lett. Egy bogár testének ropogtatását is meg lehetett volna hallani, de még Sopea is abbahagyta a rágást. A férfi, aki a fakúszó kengurut sütötte, legurította a tetemet a tűzről, és rám bámult. Hotere az ölében tartotta a vadkanfejet. Mindannyian engem figyeltek.
Lenéztem az ölemben fekvő halomra, azután ismét fel. A félhomályban csak szemeket láttam és csillogó barna arcokat, amelyek visszatükrözték a tűz ragyogását.
Végül olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam, ezt mondtam:
- Nem ismerem ezt az ételt. Hogyan szoktátok enni?
- Hadd mutassam meg! – ajánlkozott Apusi Ali. Felvette az egyik vastag, forró lárvát, a szájához tartotta, és azt színlelve, hogy csak egy kicsit majszolja, hozzátette:
- Ne így csináld! Nem így kell szágó lárvát enni.
Felmarkolt egy jó maroknyit, és így szólt:
- Látod, így kell enni őket – és ezzel az egészet bekapta a szájába. Megrágta, majd lenyelte. Ahogy nyelt, én is nagyot nyeltem vele együtt, bár a szám száraz volt.
Most rajtam volt a sor.
- Szágóval eszitek? – kérdeztem, hogy húzzam az időt. A szágó sem tartozott a kedvenceim közé. Megfőzve egy gumiféle, zselés masszát képezett – a tápióka puding és a szivacs közötti átmenetre hasonlított. Most azonban szükségem volt szivacsra.
- Úgy gondolták, a szágó jó ötlet. Ők nagyon szeretik. Olyan ételek jutottak eszembe, amelyektől gyermekkoromban elment az étvágyam. Mit nem adnék most azért, ha bármelyikre elcserélhetném a vacsorámat. Felszerelkezve egy falat szágóval, fogtam egy maroknyi lárvát, majdnem úgy, ahogy Apusi Ali csinálta, bekaptam és rágni kezdtem.
Mindenki azt figyelte, hogyan eszem. Sokáig rágtam, csukott szájjal és rezzenéstelen arckifejezéssel, míg végül lassanként lecsúszott a torkomon.
Ahogy befejeztem, Hotere áthajolt a tűz fölött és megkérdezte:
- Felére? Jó?
Egy pillanatra megálltam, visszamosolyogtam, és azt mondtam:
- Felérapó. Igen, jó.
Erre mindenki örömujjongásban tört ki. Az emberek hátba veregettek, integettek és lelkendezve helyeseltek: - Persze, hogy jó!
Csak azt akartuk, hogy te is meglásd, milyen jó!
Ezután egyenként kínálgatni kezdtek, hogy kóstoljak meg minden finomságot. Kayame adott egy szeletet a nyársra tűzött, összefont belsőségekből. Hotere egy falat vadkanaggyal kedveskedett. Roppant elégedettek voltak, hogy ízlett az ételük. De különösen annak örültek, hogy finomnak találtam az o fóe-t, a hernyókat. És természetesen ennem kellett még egy adagot.
Evés közben őszinte érdeklődéssel megkérdeztem:
- Egyébként mik ezek?
Egy pillanatig hitetlenkedve néztek rám. Komolyan kérdezem? Létezik olyan ember a világon, aki nemtudja, mik ezek? Megismételtem a kérdést, mire Kima előrehajolva ezt mondta:
- Akaoní, o fóe kaaratapo.
Csak a felét értettem meg a mondatának. Hallottam benne az o fóe-t, és az akao-t, amely nagy bogarat jelent, de az ige, amelyet használt, megzavart. A kaarapo ige azt jelenti, „elkezdeni”, ezt ismertem, viszont soha nemhallottam még ra-val a közepén. Más összefüggésekből tudtam, hogy a ra egy szóbelseji rag. Amennyiben ezt a ragot az „elkezd” igéhez adjuk, az minden bizonnyal azt jelenti: „előidézi a kezdést”. De még nem voltam egészen biztos benne.
- Várj csak! – mondtam. – Mit mondtál?
Olyan gyorsan elhangzott, hogy nem értettem tisztán.
Soké, aki Kima mellett ült, belelendült. Kima és Soké jól értettek a nyelvhez, és mindig edzésben tartottak engem. Soké rámutatott a jobboldali hernyókra, majd a bal oldalon levő bogarakra, és más szavakkal körülírta, amit Kima mondott az imént:
- Amikor ezek repülnek, olyan a formájuk, mint azoknak.
Ezt eddig is tökéletesen értettem. Azt magyarázták nekem, hogy a szágó hernyó ennek a bogárnak a lárva stádiuma.
- De Kima nem ezeket a szavakat használta – tiltakoztam. Újra hallani akartam a pontos kifejezést.
Ekkorra azonban már senki sem emlékezett rá. Számukra ez nem volt annyira fontos. Mégis, ahogy erősen törték a fejüket, valakinek eszébe jutott, s lassan és pontosan elismételte.
- Akaoni, o fóe kaaratapó – ezek a bogarak idézik elő a lárvák keletkezését.
Nyilvánvalóan látszott rajtam, hogy forrónyomon vagyok valami fontos kérdésben, mert mindenki rám figyelt.
- Beszéljetek még nekem a „kaaratapó” szóról – kértem, mire mindenki egyszerre sorolta a példákat.
- tudod – magyarázták -, a pillangók elkezdik a hernyókat, a legyek elkezdik a nyüveket, az orrszarvú bogarak elkezdik a falárvákat.
Mikor egy kicsit lecsendesedtek, Kima megszólalt:
- Ez olyan, mint amikor a világ elkezdődött.
- Mire gondolsz? – kérdeztem.
- Tudod – mondta -, hosszú idővel ezelőtt történt. Mindez nem magától jött létre. Kellett lennie egy kezdetnek, és valaki elkezdte.
Ránéztem Hapelére és Isára, akik kicsit távolabb ültek tőlünk. Ők is feszülten figyeltek.
- Éppen egy szót keresünk – mondtam mindenkinek. – A fordítás első napján megakadtunk. Próbáltunk megtalálni egy szót, ami valami olyasmit fejezne ki, mint amiről ti most beszéltek, de nem találtuk. Most azonban azt hiszem, közel járunk hozzá.
- Ha a kóto szóhoz, amely azt jelenti, hogy Isten – folytattam -, hozzátennénk a ne szócskát, arra utalva, hogy Isten a cselekvő alany, aztán az ige közepét megtoldanánk a ra raggal, ami a „kezd” ige jelentését úgy módosítaná, hogy „előidézi a kezdést” – szóval mindezek után ezt kapnánk: Keké nale alimó Kótónmé saró haetamo Kaaralipakalepó, azaz „kezdetben Isten előidézte a föld és az ég keletkezését”.
Egyöntetűen bólogattak.
- Ilyen egyszerű? – kérdeztem. Alig tudtam elhinni, hogy minden a helyére került.
- Ilyen egyszerű – válaszolták.
***
Aznap este, ahogy ismét ott feküdtem szoros közelségben azokkal az emberekkel, akiket szolgálni jöttem, elgondolkodtam a történteken. Kint vagyunk egy vadászaton, mérföldekre minden lakott területtől, nagyon messze a Biblia-háztól [ahol a fordító munkát végezték], a lehető legvalószínűtlenebb helyen a nyelvészeti munkához. Vacsoránál két ember közé szorítva ülök; az egyik bogarakat eszik, a másik lárvákat, a tűz másik oldalán pedig a falu két nyelvészetileg legtehetségesebb embere ül. És azok a szavak, amelyek után kutattam már a fordítás kezdeti próbálkozásai óta, hirtelen az ölembe hullanak, éppen úgy, mint a vacsorám.
Ezért imádkoztunk a legelső napon. Az odaillő szót kerestük, és vártuk, hogy a válasz majd csak megérkezik. Soha nem képzeltem volna, hogy így történik. De mikor később eszembe jutott ez az eset, arra gondoltam: „Nem is történhetett volna másképp!”
Lefordítottuk az 1Mózes 1,1-et. A kezdettel megvoltunk.
|