Eláradtak szívemnek szorongásai, nyomorúságaimból szabadíts meg.
Zsolt. 25: 17

Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban; Ef. 4: 15

Csengettyű meg gránátalma, csengettyű meg gránátalma a palást peremén köröskörül, hogy abban szolgáljanak, amint az Úr parancsolta Mózesnek.
2. Mózes 39: 26

Aki tanítja a csúfolót, nyer magának szidalmat...
Ne fedd meg a csúfolót, hogy ne gyűlöljön téged, fedd meg a bölcset, és szeret téged.
Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és öregbíti a tanulságot. Példabeszédek 9: 7-9

A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája. Példabeszédek 13: 12

"A Szentírás

Ez a könyv elmondja Isten szándékait, az ember állapotát, a megváltás útját, a megátalkodott bűnösök büntetését és a hívők üdvösségét. Tanításai szentek, előírásai kötelezőek, történetei igazak és határozatai meginhathatatlanok.
Olvasd, hogy bölcs légy! Él aszerint,hogy szent légy! A Biblia világosságot ad, vezérel. Táplálék, amely éltet. Vigaszt nyújt és felüdít.
A Biblia az utazó térképe, a zarándok botja, a kormányos iránytűje, a harcos kardja és a keresztyén zászlója. Általa az ég megnyílik, és a pokol kapui bezáratnak.
Ennek a könyvnek magasztos tárgya Krisztus, célkitűzése a mi üdvösségünk, végcélja Isten dicsőítése. Arra adatott, hogy lényünket betöltse, szívünket igazgassa, és lábunkat vezérelje.
Olvasd lassan, olvasd sokat és imádkozva! Gazdagság forrása, öröm folyama lesz az életedben. Örömöt ad neked; felelősségre nevel, megjutalmazza munkádat.
De mindenkit kárhoztatni fog, aki nem vette komolyan szent tartalmát."

A Biblia éve van, és épp most olvastam el egy csodálatos könyvet, amely a bibliafordítók áldozatos munkájáról szól. Szeretném megosztani veletek is.

Neil Anderson - Hyatt Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában
(Harmat K., 2003.)

- részlet -

(…)
A bibliafordító különleges elhívást és felszereltséget hordozó misszionárius. Magas szintű lingvisztikai ismeretek birtokában, akadémiai munkára vállalkozva kell elkérnie és megőriznie azt a rugalmasságot, mely majd egy bennszülött, nem olyan régen még kannibalizmusra is hajló közösségben, valóban tudós pásztorrá teszi. Munkatársakat kell találnia, hogy szótárt, nyelvtant és abc-t állíthasson össze és dolgozhasson ki egy addig soha le nem írt nyelven, és 20-25 év után átadhassa egy törzsi közösségnek Isten írott, élő igéjét.
(...)
A könyvben leírt események sokszor nagy időbeli ugrásokkal követik egymást a lényegre való összpontosítás érdekében. Szükségtelen említeni, hogy ez idő alatt sokkal több esemény zajlott Andersonék életében, például a gyerekek nevelése, továbbképzések, utazások az Egyesült Államokba, az őket támogató személyek folyamatos tájékoztatása, valamint a mindennapi tennivalók özöne, ami az élet természetes velejárója bárhol a világon.
(…)

A kezdetek kezdete

„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.”

Na, tessék! Máris elakadtunk.
Hapele, Isa és én épp most kezdtük el. Imádkoztunk, a ceruzák és papírok a kezünk ügyében voltak, a könyvek kinyitva feküdtek előttünk, minden készen állt – mi pedig már a legelső versnél megrekedtünk.
Hogy mondják azt folopa nyelven, hogy „teremt”? Ezzel a szóval még nem találkoztam. Általában megfigyelés és kérdések feltevése útján tanultam a szavakat. Ha valaki éppen fát vágott, megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt mondta, ni ditapó, amit rögtön leírtam, és igyekeztem bevésni a memóriámba.Ha ételt főztek, vagy növényeket ültettek, odamentem és megkértem őket, hogy magyarázzák el, mit csinálnak, s mindig megpróbáltam annyit tanulni, amennyit csak tudtam.
De hogy kérdezhetem meg egy olyan szó jelentését, amely nem valami látható dolgot jelöl? (…) senkit sem láttam teremteni – főleg nem úgy, ahogy a Teremtés könyve leírja. Senki sem hozott létre valamit a semmiből.
Hapele és Isa együtt küszködtek velem, de anélkül, hogy értették volna, mire próbálok rájönni, nem tudtak megfelelő kifejezést ajánlani. Nem találtunk olyan szót, amely ezt fejezte volna ki: „valami újat létrehoz”.
Elhatároztuk, hogy továbbmegyünk – hátha később támad egy jó ötletünk. De mielőtt ezt tettük volna, ismét imádkoztunk. Kértük Istent, hogy irányítsa úgy a körülményeket, hogy felfedezhessük a szót, amelyet keresünk. Lennie kell egy ilyen szónak a folopa nyelvben is.
(..)
Ünnepség közeledett a faluban, és néhányan a férfiak közül vadászatra készülődtek. Hapele és Isa is velük tartott, ami azt jelentette, hogy a frissen elkezdett fordítási munkánk legalább egy hétig szünetelni fog.
- Te nem akarsz jönni – közölték velem. – Túl nehéz. A vadászterület Setu Wópuban nagyon messze van, rendkívül fáradságos eljutni oda. Nagyon meredek az út sok sziklával és piócával. Nem tudnál megbirkózni a feladattal.
Világos volt, mint a nap: azt akarták, hogy velük menjek. Természetesen vállalkoztam az útra.
Másnap nekivágtunk az őserdő sűrűjének.
Az országnak ezen a részén az ösvények egyenesek – egyenesen fel, és egyenesen le. Nem éppen adófizetők pénzén karbantartott turistautak. Az esőerdőben, amely soha sem szárad fel, a gyaloglás félig sárban, félig patakokban történik. Az ösvények folyókon vagy mocsarakon és kidőlt fatörzseken át vezetnek, szurdokokon keresztül; lépcsőfokokként a sziklákat használják, s a meredek emelkedőkön szabadon függő fagyökereken másznak fel. A folopák mezítláb teszik meg az ilyen utakat, erőltetett menetben, versenyre kelve az örökké mozgó nappal.
Dél körül megérkeztünk az első pihenőhöz. (…) Teljesen kimerült voltam, és ezt nem lehetett eltitkolni. Az egyik férfi rám nézett és megjegyezte:
- Hétó Ali, te mindjárt meghalsz!
Elővettem a zsebkendőmet, amely pusztán attól, hogy a zsebemben volt, teljesen átnedvesedett, és megtöröltem a homlokomat. Ránéztem. Szóval mindjárt meghalok.
(…)
Másnap délután megérkeztünk Setu Wópuba (…) Néhányan azonnal elindultak vadászni.
(…)
Tőlem balra Sopea készítette a vacsoráját. Hálószatyrából előhúzott egy labdaformájú csomagot, amely levelekkel volt beburkolva és apró indákkal összefogva. Már láttam másoknál is hasonló levélcsomagokat, de nem tudtam, mivel vannak megtöltve. Úgy tűnt, hogy a csomag él, mert valami mozgott benne.
Mikor kibontotta, láttam, hogy vagy száz, diónál is nagyobb, egymás hegyén-hátán mászó, tolakodó, sziszegő, óriási csápjaival hadonászó, tüskés lábaival sercegve kapaszkodó bogárral van tele. Sopea kivett egyet, lecsipkedte a lábait, és belehelyezte a parázsba, majd egy bottal forgatta egyik oldaláról a másikra. Ezután ugyanígy tett még néhány másikkal. A bogarak pár percen belül felpuffadtak és szétpukkantak. Akkor kivett egyet, egyik kezéből a másikba dobálta egy percig, mint a forró krumplit szokás, utána a szájába dobta és megette.
Mikor észrevette, hogy én mindezt szájtátva figyelem, felém fordult – az arca alig 10 cm-re volt az enyémtől – és elmosolyodott. A szája tele volt bogarakkal és a fogai közül kivillanó bogárdarabkákkal. Hirtelen úgy éreztem, ideje másfelé irányítani a figyelmemet. Elfordultam, hogy lássam, mi történik a másik oldalamon.
Apusi Alinak is volt egy csomagja – egy másik misztikusan becsomagolt levélcsomag indákkal körbekötve. Kibontotta, és a tartalmát kiborította. Ott vonaglott, izgett-mozgott egy jókora kupac, barna fejű, 5 cm-es fehér szágó lárva.
Uram – gondoltam -, miért éppen itt kell ülnöm ebben a nagy helyiségben, pont e között a két ember között, mikor egyikük bogarakat lakmározik, a másik pedig lárvát készül elfogyasztani?Apusi Ali kimarkolta a lárvákat, és beletöltötte őket egy bambuszcsőbe, jól meg is ütögetve, hogy jó tömör legyen. A nyitott végét betömte egy speciálisan összehajtogatott banánlevéllel, és a farönkökre fektette a tűz fölé, főni.
Ismét tudtam, hogy ideje a figyelmemet másra koncentrálnom. Bármire.
Bár a kunyhó legtávolabbi végére szegeztem a tekintetem, a szemem sarkából jól láttam, hogy Apusi Ali hogy forgatja a gőzölgő lárvákkal teli bambuszcsövét egyik oldalról a másikra. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy nehogy eláruljak akár egy szikrányi érdeklődést is, mégis láttam, ahogy Ali kinyúl a kunyhóból és letép egy banánlevelet. Elfordítottam a fejemet, mégis tudtam, hogy mikor teríti ki a levelet, veszi le a bambuszcsövet a tűzről, nyitja ki a tetejét és önti ki a tartalmát egy nagy halomba. Ekkor – bár minden erőmmel azon voltam, hogy teljesen észrevétlenné váljak -, Apusi Ali egy születésnapi tortáját kínáló gyermek boldogságával óvatosan felemelte a levelet a sarkainál fogva, és egyenesen az ölembe helyezte.
Széles mosollyal így szólt hozzám:
- Egyél! Finom!
Hirtelen az egész kunyhóban néma csend lett. Egy bogár testének ropogtatását is meg lehetett volna hallani, de még Sopea is abbahagyta a rágást. A férfi, aki a fakúszó kengurut sütötte, legurította a tetemet a tűzről, és rám bámult. Hotere az ölében tartotta a vadkanfejet. Mindannyian engem figyeltek.
Lenéztem az ölemben fekvő halomra, azután ismét fel. A félhomályban csak szemeket láttam és csillogó barna arcokat, amelyek visszatükrözték a tűz ragyogását.
Végül olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam, ezt mondtam:
- Nem ismerem ezt az ételt. Hogyan szoktátok enni?
- Hadd mutassam meg! – ajánlkozott Apusi Ali. Felvette az egyik vastag, forró lárvát, a szájához tartotta, és azt színlelve, hogy csak egy kicsit majszolja, hozzátette:
- Ne így csináld! Nem így kell szágó lárvát enni.
Felmarkolt egy jó maroknyit, és így szólt:
- Látod, így kell enni őket – és ezzel az egészet bekapta a szájába. Megrágta, majd lenyelte. Ahogy nyelt, én is nagyot nyeltem vele együtt, bár a szám száraz volt.
Most rajtam volt a sor.
- Szágóval eszitek? – kérdeztem, hogy húzzam az időt. A szágó sem tartozott a kedvenceim közé. Megfőzve egy gumiféle, zselés masszát képezett – a tápióka puding és a szivacs közötti átmenetre hasonlított. Most azonban szükségem volt szivacsra.
- Úgy gondolták, a szágó jó ötlet. Ők nagyon szeretik. Olyan ételek jutottak eszembe, amelyektől gyermekkoromban elment az étvágyam. Mit nem adnék most azért, ha bármelyikre elcserélhetném a vacsorámat. Felszerelkezve egy falat szágóval, fogtam egy maroknyi lárvát, majdnem úgy, ahogy Apusi Ali csinálta, bekaptam és rágni kezdtem.
Mindenki azt figyelte, hogyan eszem. Sokáig rágtam, csukott szájjal és rezzenéstelen arckifejezéssel, míg végül lassanként lecsúszott a torkomon.
Ahogy befejeztem, Hotere áthajolt a tűz fölött és megkérdezte:
- Felére? Jó?
Egy pillanatra megálltam, visszamosolyogtam, és azt mondtam:
- Felérapó. Igen, jó.
Erre mindenki örömujjongásban tört ki. Az emberek hátba veregettek, integettek és lelkendezve helyeseltek: - Persze, hogy jó!
Csak azt akartuk, hogy te is meglásd, milyen jó!
Ezután egyenként kínálgatni kezdtek, hogy kóstoljak meg minden finomságot. Kayame adott egy szeletet a nyársra tűzött, összefont belsőségekből. Hotere egy falat vadkanaggyal kedveskedett. Roppant elégedettek voltak, hogy ízlett az ételük. De különösen annak örültek, hogy finomnak találtam az o fóe-t, a hernyókat. És természetesen ennem kellett még egy adagot.
Evés közben őszinte érdeklődéssel megkérdeztem:
- Egyébként mik ezek?
Egy pillanatig hitetlenkedve néztek rám. Komolyan kérdezem? Létezik olyan ember a világon, aki nemtudja, mik ezek? Megismételtem a kérdést, mire Kima előrehajolva ezt mondta:
- Akaoní, o fóe kaaratapo.
Csak a felét értettem meg a mondatának. Hallottam benne az o fóe-t, és az akao-t, amely nagy bogarat jelent, de az ige, amelyet használt, megzavart. A kaarapo ige azt jelenti, „elkezdeni”, ezt ismertem, viszont soha nemhallottam még ra-val a közepén. Más összefüggésekből tudtam, hogy a ra egy szóbelseji rag. Amennyiben ezt a ragot az „elkezd” igéhez adjuk, az minden bizonnyal azt jelenti: „előidézi a kezdést”. De még nem voltam egészen biztos benne.
- Várj csak! – mondtam. – Mit mondtál?
Olyan gyorsan elhangzott, hogy nem értettem tisztán.
Soké, aki Kima mellett ült, belelendült. Kima és Soké jól értettek a nyelvhez, és mindig edzésben tartottak engem. Soké rámutatott a jobboldali hernyókra, majd a bal oldalon levő bogarakra, és más szavakkal körülírta, amit Kima mondott az imént:
- Amikor ezek repülnek, olyan a formájuk, mint azoknak.
Ezt eddig is tökéletesen értettem. Azt magyarázták nekem, hogy a szágó hernyó ennek a bogárnak a lárva stádiuma.
- De Kima nem ezeket a szavakat használta – tiltakoztam. Újra hallani akartam a pontos kifejezést.
Ekkorra azonban már senki sem emlékezett rá. Számukra ez nem volt annyira fontos. Mégis, ahogy erősen törték a fejüket, valakinek eszébe jutott, s lassan és pontosan elismételte.
- Akaoni, o fóe kaaratapó – ezek a bogarak idézik elő a lárvák keletkezését.
Nyilvánvalóan látszott rajtam, hogy forrónyomon vagyok valami fontos kérdésben, mert mindenki rám figyelt.
- Beszéljetek még nekem a „kaaratapó” szóról – kértem, mire mindenki egyszerre sorolta a példákat.
- tudod – magyarázták -, a pillangók elkezdik a hernyókat, a legyek elkezdik a nyüveket, az orrszarvú bogarak elkezdik a falárvákat.
Mikor egy kicsit lecsendesedtek, Kima megszólalt:
- Ez olyan, mint amikor a világ elkezdődött.
- Mire gondolsz? – kérdeztem.
- Tudod – mondta -, hosszú idővel ezelőtt történt. Mindez nem magától jött létre. Kellett lennie egy kezdetnek, és valaki elkezdte.
Ránéztem Hapelére és Isára, akik kicsit távolabb ültek tőlünk. Ők is feszülten figyeltek.
- Éppen egy szót keresünk – mondtam mindenkinek. – A fordítás első napján megakadtunk. Próbáltunk megtalálni egy szót, ami valami olyasmit fejezne ki, mint amiről ti most beszéltek, de nem találtuk. Most azonban azt hiszem, közel járunk hozzá.
- Ha a kóto szóhoz, amely azt jelenti, hogy Isten – folytattam -, hozzátennénk a ne szócskát, arra utalva, hogy Isten a cselekvő alany, aztán az ige közepét megtoldanánk a ra raggal, ami a „kezd” ige jelentését úgy módosítaná, hogy „előidézi a kezdést” – szóval mindezek után ezt kapnánk: Keké nale alimó Kótónmé saró haetamo Kaaralipakalepó, azaz „kezdetben Isten előidézte a föld és az ég keletkezését”.
Egyöntetűen bólogattak.
- Ilyen egyszerű? – kérdeztem. Alig tudtam elhinni, hogy minden a helyére került.
- Ilyen egyszerű – válaszolták.

***
Aznap este, ahogy ismét ott feküdtem szoros közelségben azokkal az emberekkel, akiket szolgálni jöttem, elgondolkodtam a történteken. Kint vagyunk egy vadászaton, mérföldekre minden lakott területtől, nagyon messze a Biblia-háztól [ahol a fordító munkát végezték], a lehető legvalószínűtlenebb helyen a nyelvészeti munkához. Vacsoránál két ember közé szorítva ülök; az egyik bogarakat eszik, a másik lárvákat, a tűz másik oldalán pedig a falu két nyelvészetileg legtehetségesebb embere ül. És azok a szavak, amelyek után kutattam már a fordítás kezdeti próbálkozásai óta, hirtelen az ölembe hullanak, éppen úgy, mint a vacsorám.
Ezért imádkoztunk a legelső napon. Az odaillő szót kerestük, és vártuk, hogy a válasz majd csak megérkezik. Soha nem képzeltem volna, hogy így történik. De mikor később eszembe jutott ez az eset, arra gondoltam: „Nem is történhetett volna másképp!”
Lefordítottuk az 1Mózes 1,1-et. A kezdettel megvoltunk.

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában
(Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- részlet -

"Beté: A forrás

A folopák a föld gyermekei. Talajszinten élnek, a termőföldből, közel a föld porához. A csúszómászók szolgáltatják a húst az eledelükhöz. Az erdőből közvetlenül a tűzre kerül az étel – nincs középső állomás. A talaj biztosítja az ennivalót, amivel megtölthetik a hasukat, és amikor a föld aszottá válik, ők is azok lesznek.
A folopáknak eszükbe sem jut, hogy „vissza kellene térni az alapokhoz”. Ők sosem távolodtak el azoktól.
Nem meglepő tehát, hogy az alapvető és lényegi dolgok keresése, a gyökerek felkutatása állandóan jelen van a folopa gondolkodásban. Ez épp olyan természetes, mint az, hogy a testnek vízre van szüksége. Gyakran felmerül a hétköznapi beszélgetésekben, szinte mellékesen, mint egy kortyintás egy bambuszcsőből. Egyszer a főnév része, máskor pedig elrejtve ott lapul valahol az igében, csak az igeidő árulkodik róla. Néha teljes erővel előtör, s egy délutánt kitöltő eszmecsere témája lesz. Előfordul, hogy az egész falu energiáját és képzelőerejét megragadja egy téma kiaknázása, és napokig erről beszélgetnek az emberek.
A folopa kifejezés erre a beté.
Ez a szó szüntelenül használatban van. Soha nem fárad el, nem megy ki a divatból, és nem kopik el. Ugyanúgy, mint bizonyos szavaknak más nyelvekben is, sokféle hangulata, árnyalata, jelentése van. Egyszerre hordozza magában a gyökér, alap, eredet, tartószerkezet, kiváltó ok, élet, értelem, fenntartó erő, lényeg és forrás jelentéseket.
(…)
Amikor a folopák megtisztítanak egy területet az aljnövényzettől, hogy új kertet hozzanak létre – amit legalább évente megtesznek -, a munka legnehezebb része a fák kivágása és elszállítása. Acélvaspánthoz hasonló karokkal és kilós fejszéikkel megostromolnak egy fatörzset, amíg a toronymagasságú óriás végül hatalmas reccsenéssel beadja a derekát. Egy darabig az a terület, amelyet új kertnek szántak, rosszabbul néz ki, mint valaha, hiszen a fa most már nemcsak a fényt veszi el, de a földet is beteríti. A munka java még hátra van. A favágók feldarabolják és elszállítják a kidöntött fát.
Azt azonban minden folopa tudja, hogy a fa kivágása után is tovább él. Újra és újra felüti a fejét, mint a gyom. Lehet, hogy a föld felszínén minden kipusztult és rothad, a felszín alatt hagyott rész azonban még mindig él. A következő évszakban új hajtások sarjadnak ki a tuskó egyik oldalán. A föld mélyén szunnyadó erő kinyújtózik az ég felé.
Jól tudják, hogy innen indul ki az élet. A felső, látható rész, amire rámutatunk, és amit fának hívunk, nem az élet. Az élet az alapnál van, a fatörzsben, a talaj alatt, ahol nem látszik.
A folopák azt tartják, hogy aki ezt figyelmen kívül hagyja, az nincs tisztában a lényeggel.
Nem véletlen, hogy a folopák ilyen nagy figyelmet szentelnek a láthatók mögötti dolgoknak. Alig van olyan élelmük, mely a föld fölött terem. A négy fő termény közül három, az édes krumpli, a táró és a yam a föld alatt növekedik. A negyediket, a szágót pedig mélyen a pálmatörzs belsejéből nyerik.
(…)
A szavaknak is van betéje. A folopák folyamatosan tanítják nekem a nyelvet, én pedig szüntelenül tanulok. Például hallgatok valakit, aki előad nekem egy monológot, teletűzdelve orrhangok és pergetések gyorstüzelésű sorozatával, miközben én figyelmesen követem egészen addig, míg egy szó vagy egy kifejezés fel nem bukkan, amit még soha nem hallottam azelőtt. Vagy a beszélő jön rá, hogy elvesztettem a fonalat, vagy én állítom meg őt, hogy megkérdezzem a szó jelentését.
- Tudni akarod annak a szónak a betéjét? – kérdez, mire igent mondok, ő pedig felvilágosít. A szó betéje a jelentése.
Mindennek van betéje, és amíg nem jövünk rá, mi az, csak a felszínen tapogatózunk. De van egy másik oldala is a szó jelentésének. Ahogy figyeltem, rájöttem, hogy emberekre utalva is használják, legalábbis bizonyos fajta emberekre. Olyanokra, akik rátaláltak valamire, ami erőt ad nekik.
(…)
Minthogy a betét ismerni azt jelenti, úton lenni a bölcsesség felé, birtoklása életcél lehet. Egy életen át tartó keresés tárgyává válhat. Az emberek tudni akarják, mi a maradandó, mi az, ami önmagáért beszél, kimeríthetetlen és alapvető, és hogyan lehet ezt megkaparintani.
(…)
A folopák egész történetét áthatja a beté fogalmának lelki értelmezése. Mindig tudták, hogy van egy másik valóság a fizikai dimenzió mögött, és ennek a valóságnak nagyobb hatalma van, mint amit az ember természetes állapotában birtokolhat. Féltek tőle, mély tisztelettel voltak iránta, és olthatatlanul kíváncsiak voltak rá.
Ebbe a gondolkodásmódba és világszemléletbe érkezett Kirapareke, az evangélista, és mutatott be egy új Hatalmat. Bár láthatatlan, ez a Hatalom erősebb volt, mint bármi, amit előtte tiszteltek, mégis csodálatos módon az volt a célja, hogy a javukat szolgálja, nem pedig az, hogy ártson nekik.
Ez a Beté rejtőzött az összes beté mögött, amit valaha is elképzeltek, és szinte túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. De akik hittek benne, önmagukban találták meg igazságának bizonyítékát.
Abban a kiváltságban részesültünk, hogy minden beték legcsodálatosabb Betéjét a folopákkal együtt fedezhettük fel.
Ezután egyikünk sem volt többé ugyanaz, mint előtte.

Nők

Miután Isten megteremtett néhány dolgot a semmiből, másokat a már meglévő anyagokból rakott össze.
A földből formálta a mezők vadjait és a levegő madarait.
A porból megteremtette a férfit.
A férfiből megteremtette a nőt.
Nem könnyű folopa nőnek lenni. Túlnyomórészt ők a teherviselők a társadalomban. Egész nap kint dolgoznak a földeken, hajlongnak, húzgálnak és ásnak. Esténként hazavonszolják a terményt meggörnyedve a hálószatyor súlya alatt, amely a homlokukról a hátukra lóg. Az út egy óráig is tarthat meredek, csúszós terepen. Ilyen teher alatt még a fejüket sem tudják mozgatni, csak a szemöldökük alól pillantanak ki. Már így is épp eléggé meg vannak terhelve, de még visznek egy köteg tűzifát a fejükön, vagy egy kisbabát elöl egy másik hálószatyorban.
Nem ritka látvány, hogy egy törékeny nő, aki saját maga nem éri el ezt a súlyt, 50 kilós terhet cipel felfelé a hegyi ösvényen. Erős, és ennek tudatában is van. Lehet, hogy mindez túl sok neki, de erre született. Soha nem panaszkodik, legalábbis hangosan nem.
Otthon a kunyhóban ő főz a családjának. Amikor van mit enni, a folopák szeretnek nagy mennyiségű ételt fogyasztani. A nőknek nem sok fehérje jut. Mivel nem ők a vadászok, gyakran csak patkányok és rovarok jutnak nekik. Mielőtt megismerték volna a keresztyénséget, sokan azon a véleményen voltak, hogy a nők egyáltalán ne is egyenek húst. Kemény munkát végző szervezetük azonban óriási mennyiségű krumplit és zöldségfélét igényel. Az ilyen táplálkozással a béltérfogat és a has megnövekedése jár együtt. Néha nehéz volt ránézésre megállapítani, hogy egy nő állapotos-e, vagy sem.
A nő cipeli a terheket, és szüli a gyermekeket. Teste nem csupán az övé, hanem a férjéé, a szoknyájába kapaszkodó gyerekeké és a mellén lévő csecsemőé is.
Ráadásul a folopa társadalomban a nők szerepe erősen korlátozott, s ennek tudatában is vannak. Testileg ugyan erősek, társadalmilag azonban erőtlenek, legalábbis a férfiakhoz képest. Még a legendákban is ők a hátrányos helyzetűek. Ha egy pár gyermektelen, azért is kizárólag a nőt okolják.
Sokáig még azt is megkérdőjelezték, hogy a nők ugyanahhoz a fajhoz tartoznak-e, mint a férfiak. Igen, ugyanúgy születnek, de eredetileg honnan származnak? Miért van az, hogy a nők olyan sok tekintetben különböznek a férfiaktól?
Mikor a teremtéstörténetet lefordítottuk, a folopák óriási felfedezést tettek. A második fejezeten dolgoztunk. Isten megteremtette az embert, és egy kertet ültetett – tele fákkal, folyókkal és mindennel, amit szem-száj kívánhatott. Az embert a kertbe helyezte, hogy művelje és őrizze azt. S még mielőtt az ember észrevette volna, hogy bármi is hiányzik neki, Isten ezt mondta:
„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”Máris a nő eredetének kérdésénél tartottunk.
Isten mély álmot bocsátott az első emberre. A folopák szerint ez jó kezdet. Az álmok nem csupán alvás közben látott filmek. Ezek az emberek tudják, hogy bizonyos dolgok alvás közben történnek. Mire Ádám felébredt, valami megváltozott. Nem volt többé egyedül, most már ketten voltak – és talán érzett is egy kis fájdalmat az oldalában. Lefordítottuk a következőket:
„Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (1Mózes 2:22-23)
Versről versre haladtunk, s közben minden fogalmat megbeszéltünk. Majd visszaolvastam, hogy meglássuk, van-e értelme. Volt – sokkal több, mint amit én akkor felismertem.
Hapele és Isa hátradőltek, és rám néztek.
- Remek! – jegyezte meg Isa. – Tehát a nő a férfiből származik.
Bólintottam.
- Csontomból való csont és testemből való test. A férfiből jött elő, miközben az aludt. Az oldalából származik, és azóta is az oldalán van.
- Ezek szerint – mondta Hapele előrehajolva – a nő betéje a férfi.
Újra bólintottam, mit sem sejtve arról, mennyire jelentőségteljes felfedezés lesz ez a folopa nép számára.

***
Ahogy a hír körbejárt a faluban arról, hogy mit mond az Írás a nő teremtéséről, Folopában valami új kezdődött. A nők tudatára ébredtek emberi méltóságuknak. Megbecsülésük magjai lettek elhintve. A zsidó-keresztény etika – ha következetesen alkalmazták – mindig felemelte a nők szerepét és helyzetét, s ugyanez történt most itt, folopa földön.
Az 1Mózes 2-ből egyértelműen kiderült: a nők nem tartoznak másik fajhoz. Teljes egészében a férfiből lettek, éppúgy Isten teremtményei és éppolyan értékesek.
A nő betéje a férfi.
Végsőfokon tehát a nő betéje Isten."

Boglárka ha van még tovább, engem érdekelne.
Nagyon jó könyvekből teszel fel részleteket.

Cilla, igazán örülök, hogy érdekel, mert nekem ez a könyv NAGYON tetszett, és szándékomban van több részletben begépelni!

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában
(Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- részlet -

"A kemény munka betéje

Hapele, Isa és én kinéztünk a Biblia-ház ablakán.
(…)
Egész délelőtt Ádámnál és Évánál idéztünk, és az isteni átkot fordítottuk.
A gyomromat ebéd előtti éhség gyötörte, hangosan korgott, próbálta megemészteni önmagát. Mindannyiunknak jólesett volna már egy kis szünet, de erőt vettünk magunkon, hogy még egy kicsit továbbhaladjunk.
Ádám elbukott. Beleharapott a gyümölcsbe. A kígyó elbukott, és a porba kellett harapnia. Ősapánk mindannyiunkat képviselve megszegte a törvényt, és Isten kénytelen volt megbüntetni. Az emberi faj a jó és gonosz tudására vágyott – és ezért nagy árat kellett fizetnie. Nem tudtuk, mit jelent ez, amíg meg nem ismertük a gonoszt, de akkor már késő volt. Megismertük a gonoszt, és az Istennel szembeni engedetlenség következményei erőt vettek rajtunk örök időkre.
Éva büntetése az volt, hogy fájdalmak között kellett szülnie.
„Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” (1Mózes 3:16)
A férfiak ezt könnyen tudomásul veszik. Folytattuk.
„Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben!” (1Mózes 3:17)
Miközben dolgoztunk a szövegen, észrevettem, hogy Hapele és Isa figyelme kivándorolt az ablakon. Csendesen töprengtek valamin. A gyomrom újból kordult egyet. A páratartalom egyre nőtt, és a levegő kezdett forrósodni. Rápillantottam az órámra és folytattam.
„Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed” (1Mózes 3:18 )
A tövis és a bogáncs ismerős valóság. Ezen a vidéken a szúrós csalán komoly megpróbáltatást jelent az ösvényeken. Az út néhol nagyon egyenetlen, és ha az ember kinyújtja a kezét, hogy visszanyerje egyensúlyát, vagy ha odaér a csupasz lába egy bokorhoz, órákig tartó fájdalmas emlékeztetőt kaphat. A folopa mezítlábak nagyon sebezhetők a csalánoktól, bármennyire is kérges és kemény a talpuk.
Továbbcammogtunk. Már csak egy vers van hátra az átokból, és utána ebédelhetünk.
„Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Mózes 3:19)
Végre! Készen vagyunk délelőttre.
Hátratoltam a székemet, hogy felálljak, de Isa újból mereven kibámult az ablakon, Hapele pedig elgondolkodva nézte a frissen lefordított részt. Hangosan felolvasta: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret…”
- Igen – mondtam. – Mit jelent ez számodra?
Hapele felnézett rám, majd pillanatnyi tűnődés után egyszerűen ennyit mondott:
- Semmit.
- Én sem értem – csatlakozott hozzá Isa.
- Mit nem értesz?
- Az arcod verejtékéről szóló részt. Mi köze van ennek az egészhez? Mit jelent az, hogy ennivalót eszel vele?
Még egyszer megnéztem. A szavak jók voltak, a nyelvtan is megfelelőnek tűnt. Lehet, hogy a kifejezéssel volt gond.
- Nem a verejtékkel eszed az ételt – magyaráztam -, hanem azzal szerzed az élelmed. Érted? – kérdeztem.
- Nem.
Mindketten zavarban voltunk. Számomra teljesen egyértelmű volt. Hogyan magyarázhatnám meg ennél világosabban? Hirtelen rájöttem a dolog nyitjára. Ezek az emberek nem hozzák kapcsolatba a verejtéket a munkával. Észrevettem a kis izzadságcseppeket Hapele homlokán. Ugyanígy Isáén is. Itt a trópusokon, ahol a hőmérséklet a páratartalommal együtt magasra szökik, nem kell dolgozni ahhoz, hogy az ember izzadjon. Verejtékezhet akkor is, ha egyszerűen csak ül a házában. És most igencsak verejtékeztünk.
Még egyszer megpróbáltam.
- A föld átok alatt van – fejtegettem -, és ezért a férfi csak megerőltető munkával tud kihozni bármit is belőle; ez minden erejét igénybe veszi.
Tudtam, hogy a folopák világszemléletének szerves része, hogy bizonyos átok alatt vannak, és valamilyen büntetés miatt szenvedniük kell. Ez központi helyet foglal el a gondolkodásukban, eredete azonban mindig is rejtély volt számukra. Néhány mítosz is szól erről, de egyik sem szolgál kielégítő magyarázattal.
Hapele felém fordította révedező tekintetét.
- Ez valóban igaz – helyeselt. Az állával az ablak felé bökött: - Látod kint azokat a kerteket?
Jól láttam őket, bár nem voltak feltűnőek. Egészen kicsinek tűntek a távolság miatt, és ugyanolyan egyenetlennek látszottak, mint a környező vidék, csupán azzal a különbséggel, hogy nem voltak rajtuk fák.
- Ez igazán kemény munka – mondta, -, de muszáj elvégezni. A dzsungel magától nem sok élelmet ad, talán csak néhány bogyót. Az édes krumplit, a tárót és a yamot kemény munkával kell megtermelnünk; ezek nem teremnek maguktól. Kerteket kell kialakítanunk. Hatalmas fákat vágunk ki, levágjuk a vastag faágakat, és eltakarítjuk az egészet az útból. A fatönköket a földterület szélére gurítjuk, majd rakásba rakjuk kerítésnek, hogy védelmet adjon a disznók ellen. Ez tényleg megerőltető munka.
- Értem – bólintottam. – És beleizzadtok ebbe a munkába.
- Bizonyára – felelte -, de ezt nem így fejezzük ki.
- Hát hogyan?
- Azt mondjuk: depe tukó walapo – szétrepesztjük a gyomrunkat.
Most már volt egy kifejezés, amire utalhattam. Mi úgy mondanánk: „kilóg a belem”. A kifejezés találó – a távoli kertekből jól hallható, ahogy az emberek vágnak, vontatnak, ásnak, emelnek. Az izmok kötélként feszülnek, a fogak csikordulnak, az erek kidagadnak, a torkok hörögnek, a gyomrok szétrepednek.
Kihúztuk, ami a vázlatban állt, és újrafogalmaztuk.
„Az ételed ezután nem kel ki magától, hanem a gyomrod szétrepesztésével dolgozol, hogy megtermeld az ennivalódat; és addig teszed ezt, míg meg nem halsz, és újból vissza nem térsz a földbe.” (1Mózes 3:19 alapján)
Így most már volt értelme.
Ebédszünetet tartottunk, amit már arcom verejtékével vártam. Mikor elváltunk, Hapele és Isa még beszélgettek egy kicsit az ösvény körül összegyűlt emberekkel. Valójában kisebb tömeget csődítettek össze. A beszélgetésük egy részét akaratlanul is hallottam:
- Képzeljétek! – újságolták – Isten átka alatt vagyunk. Ezt fordítottuk ma. Az első emberek miatt történt, akik engedetlenek voltak. Megették, amit nem lett volna szabad nekik, bár magától termett.
- Isten azzal büntette őket, hogy ezentúl semmi se keljen ki magától ingyen. Ezért van az, hogy a gyomrunk megrepesztésével kell megkeresnünk az élelmünket.
Csupán ennyit hallottam belőle, de már láttam, hogy egy új felismerés tört a faluba aznap, ami sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint ahogy én azt sejtettem. Gyerekkoromtól fogva ismertem ezeket a dolgokat, így nem mindig láttam előre,hogy mikor várható jelentős áttörés a megértésben. Számukra ez egy új beté volt – az emberi nyomorúság eredetének megértése.
Ebédnél elmeséltem Carolnak a délelőttünket. Fáradt voltam, de elégedett. Mindkettőnknek zsúfold napja volt, nekem a fordítóasztalnál a férfiakkal, Carolnak a házban a gyerekekkel és a tanítással.
Mikor Isten befejezte a munkáját, ránézett és jónak nevezte – most én is elégedett voltam a munkánkkal.
Csak mi még nem voltunk készen. Távolról sem."

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (4.) részlet -

„Testre szabott átkok

A folopák világszemlélete sok tekintetben tisztább, mint a nyugati gondolkodás.
Ez talán azért van így, mert ők mentesek azoktól a felszínes dolgoktól, amiket mi oly erősen magunkhoz láncolunk. Vagy talán azért, mert annyira földközeli az életük, hogy pontosan tudják, mennyire függnek tőle. Valójában mindannyian hasonló helyzeten vagyunk, de mi könnyen megfeledkezünk erről. A folopák ezt a tényt soha nem felejtik el.
Amikor Isten így szólt Ádámhoz: „Átkozott legyen a föld temiattad…”, a folopák beleborzonganak ennek az igazságába. Mikor Isten megmondta Kainnak, hogy a testvérével szemben elkövetett bűne miatt a föld nem fogja neki adni a termőerejét, a folopák csendes döbbenettel hallgattak. Így reagálnak, amikor mélyen megérinti őket valami.
Nagyon is megértik ezeket a dolgokat. Világszemléletükbe mélyen beleivódott, hogy mikor egy személy vagy egy közösség vétkezik, a következmény a termőföld megromlása.
(…)
Még mindig Mózes 1. könyvének az elejénél tartottunk.
„Az Úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről. Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred kiontott vérét a kezedből! Ha a földet műveled, nem adja többé neked termőerejét. Bujdosó és kóborló leszel a földön.” (1Mózes 4:10-12)
Végighaladtunk rajta, majd letettem a ceruzámat. Minden igevers egy-egy újabb képet jelenített meg Istenről a folopák képzeletében. Itt azt láttuk, hogy az isteni átok nemcsak általánosságban és hosszú távon érvényesül, mint Ádám és Éva esetében történt, melynek következményei minden emberre kihatnak. Ő személyre is szabja ezeket a dolgokat, az elkövetett, konkrét bűnhöz mérten.
Hapele és Isa élénk érdeklődéssel követték a történetet. A két fiútestvér témája kiemelkedő helyet foglal el a folopa folklórban.
Kain és Ábel áldozatot hoztak az Úrnak, mindketten a saját munkaterületükről. Ábel az elsőszülött bárányok kövérjéből áldozott, míg Kain a föld gyümölcséből adott. „Az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett.” Édenen kívül felhők gyülekeztek, és Kain ábrázata elsötétült.
Az Úr nem fogadta el Kain áldozatát, de türelmes volt iránta.
„Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Mózes 4:6-7)
Kain választás előtt állt: képes-e uralkodni a bűnre csábtó kísértésen? Lehetőséget kapott arra, hogy felálljon, és még egyszer megpróbálja – hogy összeszedje magát és továbbmenjen. Még úrrá lehetett volna a helyzeten. Ha azonban hagyja,hogy a neheztelés elhatalmasodjon rajta, és a keserűség gyökeret verjen benne, akkor a bűn fog uralkodni felette.
Miközben a fordításon dolgoztunk, Hapele, Isa és én a történet által felvetett alapelvekről beszélgettünk, melyeket már ők is megfigyeltek. A testvéreink elleni keserűségünk mennyivel inkább a saját hibánkból ered, mint az övékből? Másokkal szemben táplált neheztelésünk gyakran nem abból származik-e, hogy Isten megpróbál valamit elvégezni az életünkben?
Kainnak Istennel volt vitája, de ő hátat fordított neki, és egy emberen töltötte ki a haragját. Isten csak annyit kért Kaintól, hogy öljön meg egy állatot. Ehelyett ő maga vált azzá, mikor megölte a testvérét.
Folytattuk a fordítást.
„Akkor az Úr ezt mondta Kainnak: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Mózes 4:9)
A folopa kultúrában, ahol a családi és törzsi kötelékek mindennél fontosabbak, Kain válasza nyílt szembeszegülésnek számított.
Mint ahogy valóban az volt.
Bár Kain földműves volt – ráadásul jó földműves -, attól kezdve hiába művelte a földet, az nem adott neki semmit. Ez volt a bűne büntetése. A földet senkinek sem könnyű termővé tenni, Kain számára azonban lehetetlen volt.
A föld, amely elnyelte Ábel vérét, Kain előtt bezárult. Élete hátralevő részét nyugtalan bujdosóként kellett töltenie.
Mikor befejeztük ezt a szakaszt, Isa kijelentette.
- Jó. Nagyon jó. De egy dolog még zavar engem. A vér…a vérnek nincs hangja. És a föld…a földnek pedig nincs szája.
Igaza volt. De a Bibliában mégis ez áll. A megszemélyesítés élőre jellemző tulajdonságokkal ruház fel élettelen dolgokat. Sok kultúra és nyelv használja ezt a költői eszközt, amely igen kifejező lehet. Ha azonban egy nyelv nem él vele – mint például a folopa -, az, hogy a föld megnyitja a száját, és a vér kiált, tündérmesét faraghat az egész tanításból. Várakozóan néztek rám, én pedig csak Istenre tudtam nézni. Be kell vallanom, hogy megrökönyödés volt bennem Isten iránt. Ezek az Ő szavai voltak, mégis lefordíthatatlannak tűntek.
- Uram! – imádkoztam -, van egy problémánk. Tőled származnak ezek a szavak. Te használtál megszemélyesítést. Te tudod, mit értettél rajta, és a zsidók, akiknek átadtad, tudták, mit akartál kifejezni vele. Azt hiszem, én is tudom, mire gondoltál, de hogy lehet ezt megértetni a folopákkal is? Ha eredetileg nem használtál volna megszemélyesítést, hogyan mondtad volna másképp? Vagy hogyan mondjuk ezt most mi?
Miközben erről a dilemmáról beszélgettünk az asztalnál, lassanként világossá váltak a válaszok. Hapele és Isa kezdte megérteni a problémát. Kain meggyilkolta az öccsét, és ez nem volt titok. Bár ő szerette volna eltitkolni, és úgy tett, mintha nem tudná, hol van a testvére, de Isten előtt, aki mindent lát, nincs titok. Ábel vére, amit a föld magába szívott, bizonyítékként szolgált Kain bűnére. Olyan volt, mint egy bírósági eset. Isten volt a bíró, a felperes pedig Ábel, illetve Ábel vére, amely igazságért és büntetésért kiáltott. Mintha ezt mondta volna: „Isten, Te vagy az egész föld bírája; tégy valamit!”
Ártatlanon követtek el erőszakot. Ezt nem lehetett annyiban hagyni. A bűn igazságos büntetést követelt. Érvényt szerezni az igazságnak – világos és alapvető fogalom a pápua új-guineai kultúrákban. „Visszafizetésnek” hívják. Isten nem engedheti, hogy a bűn visszafizetetlen maradjon. Ábel már nem tehetett semmit, Isten azonban igen.
A vázlatfordításban a „visszafizetés” kifejezést használtuk. Ezt írtuk:
„Isten ezt mondta: Kain, te titokban megölted a testvéredet, de én láttam. Nem maradhat el a visszafizetés azért, amit tettél. Megölted a testvéredet, és az ő vérét felitta a föld. Most megátkozom a földet számodra azért, amit tettél.”Talán majd egyszer a bibliafordítás egy újabb változatában a vér és a föld megszemélyesítése alkalmas lesz az üzenet átadására. Most azonban csak zavart okozna. Bárhogyan is fejezzük ki, az igazság ugyanaz marad. Isten mindent lát, és nem hagyja a rosszat büntetlenül.
Ez talán nyomasztóan hangzik, de szerencsére Mózes könyve a kezdet, és nem a befejezés. A történet továbbhalad, a történelem folytatódik. Azóta Valaki másnak a vére is kifolyt a földre. S ez a vér – a Zsidókhoz írt levél szerint – hatalmasabban beszél, mint Ábel vére. A kereszten egy Ember vére folyt ki, és a föld megnyitotta száját. Ez a vér is bosszúról beszél, de egyben kegyelemről is.
A „visszafizetés” megtörtént.
Mi azonban még mindig Mózes első könyvénél tartottunk. A java még hátra volt.”

(folyt.)

Olyan mintha folopa lennék, és valaki magyarázná nekem a Bibliát.

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (5.) részlet -

"Az írott szó varázsa

Aznap új korszak köszöntött be. Az emberek hangos zsibongással gyülekeztek a házunk körül. Roppant izgatottak voltak, mert ez volt az első alkalom, mikor valódi könyvek érkeztek a falujukba folopa nyelven nyomtatott szavakkal. Látni akarták a könyveket. Történelmi esemény tanúi voltunk.
Abban az időben, amikor megérkeztünk és letelepedtünk, elmondtuk a folopáknak, hogy kik vagyunk és miért jöttünk. Elmagyaráztuk nekik, hogy azért költöztünk ide, hogy megtanuljuk és leírjuk a nyelvüket, majd őket is megtanítsuk írni és olvasni. Tudtukra adtuk, hogy feljegyezzük majd a legendáikat, történelmüket és a mindennapi életükkel kapcsolatos történeteket.
Attól kezdve ez mindig erősen motiválta őket, és alig várták, hogy részesei lehessenek bárminek, ami az „iskolával” kapcsolatos, vagy amiről azt gondolták, olyan, mint az iskola – bár soha nem volt tapasztalatuk arról, valójában mi is az.
Akkoriban nem teljesen értettük, honnan ez a nagy érdeklődés. Bizonyára hallottak tudósításokat a külvilágból olyan honfitársaikról, akik iskolába jártak, majd állást szereztek és elképzelhetetlenül sok pénzt kerestek. Bármi volt is az oka, a lelkesedésük figyelemreméltó volt.
A nyelvtanulás hónapjai alatt látták, hogy bizonyos dolgokat könyvekbe írunk. Alig várták, hogy ők is megszerezhessék „a könyvek tudását”. Valahányszor visszatértünk a faluba egy-egy ukarumpai tartózkodás után, mindig megkérdezték: „Elhoztátok a könyveket?” Mindig azt kellett felelnünk, hogy a könyvek még nem készültek el.
Valamivel később, miután már néhány évet a folopák között töltöttünk, az első hosszabb szabadságunk előtt Carol és én egy olyan kezdő tanfolyamon vettünk részt, mely az írás és olvasás oktatására készített fel. Ukarumpában jártunk előadásokra, és két nyelvi segítővel dolgoztunk, akiket a faluból vittünk magunkkal. Momakóval és feleségével, Numiamével. Folopa történetének összeállításán dolgoztunk. A harmadik gyermekünk, Bruce a négyhetes kurzus közepén született, így Carol hiányzott egy hétig, de az utolsó hétre visszajött, hogy részt vegyen az első folopa olvasókönyv utómunkálataiban. Carol rajzolta a képeket, és ő végezte a nyomdai előkészítést. Bruce azzal járult hozzá a munkához, hogy többnyire aludt.
Az olvasókönyv 69 leckéből állt, melyeknek élén egyszerű rajz illusztrálta a szót, amely az adott leckében tanítandó betűt tartalmazta. A könyv körülbelül 120 oldalas volt, és nagyon egyszerű. Egy jegyzetfüzettel és egy ceruzával együtt alig két dollárba került.
A szakemberek azt javasolták, hogy maximum 25 diák tartozzon egy kísérleti írás-olvasás osztályba. (Azért hívják kísérleti osztálynak, mert a betűrend tesztelésére és jóváhagyására van szükség, mielőtt nagyobb mennyiségű irodalom kerülne kiadásra.) Tehát amint megírtuk az olvasókönyvet Ukarumpában, hazavittük a faluba.
Amint a két nyelvi segítő kimászott a helikopterből, azonnal elújságolták: „Megvannak a könyvek!”
Egy szempillantás alatt elterjedt a hír a falvakban. Éppen azon igyekeztünk, hogy gyermekeinket és csomagjainkat behurcoljuk a helikopter leszálló pályájától mintegy 100 méterre levő házunkba, amikor hirtelen megrohantak minket: „Hol vannak a könyvek? Látni akarjuk a könyveket!”
Jellegtelen kis dobozokban voltak, s azon tűnődtem, vajon ezek az emberek akkor is ilyen lelkesek lesznek-e, ha meglátják őket. Akkor Momako és Numiame, a munkatársaink, odajöttek hozzánk, és így szóltak: „Mutassátok meg nekik a könyveket! Látni akarják!”
Borzasztóan fáradtak voltunk, hosszú utat tettünk meg a hőségben, mire a faluba érkeztünk. Azt terveztük, hogy otthon csak kipakolunk és kitakarítunk. A zsúpfedeles házakban mindig sok hulladék potyog le a nádból a szél miatt, befedve az ágyakat és minden egyebet a házban. Nem kis munka a takarítás. Semmi mást nem terveztünk, a visszaköltözés épp elég feladatnak tűnt. Odakint azonban az emberek óriási lelkesedéssel gyülekezetek össze, és izgatottan beszélgettek a könyvekről.
- Mikor kezditek el az iskolát? – követelték.
- Holnap! – próbáltam túlkiabálni a fültépő lármát. – Ez a jó hír. A rossz hír pedig az, hogy ezen a kurzuson a diákok megengedett maximális létszáma huszonöt. Mi felemeljük huszonhatra, mert tizenhárom törzs van. Válasszatok törzsenként két embert, és ennyien jöhetnek. A döntés a falu elöljáróinak a kezében lesz. A tanulás nem ingyenes – a munkafüzet, az olvasókönyv és a ceruza, amit kaptok, két dollárba kerül.
Lelkesedésük cseppet sem lankadt. Még mindig látni akarták a könyveket. Így hát kinyitottuk a dobozt, magasra emeltünk egy mintapéldányt, majd visszavonultunk a házba. Ekkor ők is elindultak, miközben hosszasan megvitatták a dolgot.
Úgy három óra múlva a törzsfőnökök visszajöttek a házunkhoz, és közölték, hogy eldöntötték, kik vesznek majd részt az órákon. Feltűztem egy papírt a táblára, és egyesével felírtam rá a tizenhárom törzset azoknak az embereknek a nevével együtt, akiket felsoroltak.
Mikor végeztünk, kijelentettem: „Rendben van. Most ezek a kiválasztott emberek fizessenek két dollárt a könyveikért, holnap reggel pedig legyenek itt.”
Az országnak ezen a részén nem olyan könnyű pénzhez jutni. Néha csapdába ejtett kazuár madarakat adnak el egy másik nyelvcsoporthoz tartozó faluban, ahol a tollát és a húsát egyaránt értékelik. De valójában nincs is mire költeni a pénzt. Így tehát, amikor azt mondtam, hogy fejenként két dollárt kell fizetniük, azonnal átadták a kívánt összeget, mi pedig kiosztottuk a könyveiket.
Carol és én ismét behúzódtunk a házunkba, a tömeg azonban továbbra is ott téblábolt a házunk körül. Készen álltak arra, hogy máris elkezdjék az iskolát. Hangosan lármázva nézegették, és fel-alá hurcolták a könyveket. Egyre-másra odakiáltottak, hogy MOST AZONNAL akarják kezdeni a tanulást. Én azonban ezt feleltem:
- Nem! Szó sem lehet ma már a tanulásról. Gyertek holnap reggel! Nem igazán örültek a hírnek, de végül tudomásul vették, és másfél órán belül lassanként elszéledtek.
Mi pedig kitakarítottunk és kicsomagoltunk. Hullafáradtak voltunk, kimerülten roskadtunk ágyba a szúnyogháló alatt. A gyerekek már mélyen aludtak.
Másnap reggel virradat előtt Carol oldalba bökött:
- Neil, kelj fel! Az udvarunk tele van emberekkel.
Kimásztam a szúnyogháló alól, odamentem az ablakhoz és kinéztem. Alig hittem a szememnek. Az emberek peckesen járkáltak, hónuk alatt szorongatva a könyveiket, dús, göndör hajkoronájukba tűzött ceruzákkal.
Mikor észrevették, hogy felébredtem, megpróbáltak csendben lenni, amivel még nagyobb zajt csaptak.
- Pszt! A fehér ember alszik, ne lármázzatok! – csitították egymást.
Kimentem és megkérdeztem tőlük:
- Mi folyik itt?
- Minden rendben van – válaszolták -, csak aludj nyugodtan tovább. Ha elkészültél, kezdhetjük a tanulást.
Még hat óra sem volt! Felkeltünk, fogat mostunk, felöltöztünk, zabkását főztünk a gyerekeknek, felkeltettük őket, rádiókapcsolatot létesítettünk Ukarumpával. Mialatt a szokásos reggeli tevékenységünket végeztük, kint a zajszint egyre magasabb lett. Egyre több érdeklődő érkezett, senki sem akart lemaradni a nagy eseményről.
Mire befejeztük a reggelit és eljött a kezdés ideje, vagy száz ember zsúfolódott össze az udvarunkon. Alig tudtam kijutni az ajtón és átmenni a túloldalra! Közben azon gondolkoztam, hogyan fogom ezt sikeresen megoldani – nemcsak azt, hogy kijussak és átpréseljem magam a Biblia-házba, hanem az is kérdéses volt, hogyan sikerül ezeket az embereket megtanítanom olvasni a korlátozott folopa nyelvtudásommal.
Mikor beléptem az ajtón, azon tűnődtem, mit keres itt ez a rengeteg ember.
- Azt mondtam, csak huszonhat! – kiáltottam a lárma fölött.
- Igen – jött a válasz -, tudjuk. A többiek csak meg akarják nézni.
Sikeresen átvergődtem a tömegen, mikor váratlanul zűrzavar támadt. Egy férfi tört magának utat a sokaságon keresztül verejtékezve és zihálva. Fiatal fiú követte. A férfi 10 centiméterre hajolt az arcomhoz, onnan kiabálta:
- Mit tettél? Eladtad az összes könyvet, de nem vettél számításba minden törzset. Egy másik törzsből származom. Kihagytál minket, pedig ehhez a faluhoz tartozunk. A törzsünkből csak én maradtam meg, ez pedig itt az egyetlen fiam. Engedd meg, hogy ő is itt maradhasson!
A többi törzs vezetőire néztem:
- Igaz ez?
Azt mondták, igaz. Utolsó sarja volt egy törzsnek, és most a jogát akarta érvényesíteni.
Mindenki rám szegezte a tekintetét, kíváncsian várva, mit teszek. Már így is engedményt tettem azzal, hogy huszonhatra emeltem az osztálylétszámot. Carolra néztem, és megkérdeztem, van-e még könyvünk. Azt mondta, maradt még.
Ránéztem az előttem álló fiúra. Alacsony termetű volt, és nem lehetett több 12-13 évesnél. Könyörgő és reménykedő pillantással tekintett fel rám, mintha egész jövője és örökkévaló sorsa függött volna tőlem és a döntésemtől. Kimosakodott, és a legjobb rövidnadrágját vette fel erre az alkalomra, és a kezében egy papírdarabot szorongatott, hogy diák-külsőt kölcsönözzön magának. Közöltem az apával, hogy a könyvek és a ceruza két dollárba kerülnek. Belenyúlt a zsebébe és egy szempillantás alatt átnyújtotta a pénzt. Carol odaadta neki a könyvet, a jegyzetfüzetet és a ceruzát, majd tovább folytattuk utunkat a tömegen keresztül a Biblia-házba.
Abban az időben mindössze egy táblánk volt és néhány kezdetleges padunk, melyeket magunk készítettünk az erdőben található anyagokból. Itt ült huszonhét tudásszomjas diákjelölt, akik azt sem tudták, hogyan tartsák a könyvet, s legtöbben nem is sejtették, mire jó a ceruza, és hogy kell kihegyezni. Az ablakban és az ajtóban pedig ott csüngött vagy száz ember,kíváncsian várva a csodára.
Belevágtunk az első leckébe. Minden tőlem telhetőt megtettem korlátozott folopa tudásommal, hogy megtanítsam a betűvetés alapjait. Rámutattam a diki (meghajol) szóban levő i-re, és azt mondtam:
- Ezt így ejtjük: „i”.
Majd rámutattam az i-re egy másik szóban, a dikában (yam) és hozzátettem:
- Ez a dika szóban az, amit úgy ejtünk: „i”.
Így haladtam végig a betűkön, s közben igyekeztem folopa nyelvtudásom legjavát nyújtani. Minden kísérletemet élénk érdeklődés követte, minden mozdulatomra száz szempár tapadt. Az iskolai tanulás eddig ismeretlen fogalom volt számukra. Úgy tűnt, valamiféle varázserőt tulajdonítottak a pedagógiai módszereknek. Csak ültek és lélegzet-visszafojtva figyeltek.
Számomra teljesen kimerítő volt ez a munka. Rengeteg energiámba került, hogy megtanítsam az első leckét. Tízszer is átvettük, minden alkalommal más megközelítést alkalmazva, ők pedig egyre hangosabban mondogatták: „I, diki, diki”, abban a hiszemben, hogy ha elég hangosan mondják, csak megértik.
Végül néhány óra elteltével teljesen kimerülten így szóltam: „Kész. Az első tanítási napnak vége. Mára befejeztük az iskolát.”
Elkomorodva néztek rám, szinte átszegeztek tekintetükkel. Egy önjelölt szóvivő felállt:
- Rossz vagy – mondta indulatosan.
- Miért?
- Hallottunk más iskolákról, ahol egész nap tanulnak. Mi is egész nap itt akarunk lenni.
- Elhiszem – bólintottam. – Máshol lehet, hogy egész nap tart az iskola, itt azonban mára ennyi volt. Holnap átvesszük a második leckét. Ha többet akartok tanulni, menjetek haza, lapozzátok át a könyvet, nézzétek meg a képeket és olvassátok el újra és újra.
Fáradt voltam és nem voltam hajlandó tovább tanítani.
Minden nap pontosan megjelentek, és mind a 69 órát elvégezték. Néhányan az egészből semmit sem értettek, s akadtak, akik továbbra is azt képzelték, valamiféle varázslatról van szó, s ha egy bizonyos módon tartják a könyvet, az majd segít. De négyen-öten valóban megtanultak olvasni (közöttük az a fiúcska is a legkisebb törzsből, aki mindenáron az osztályhoz akart tartozni).
A falu ámult-bámult. Egyesek biztosra vették, hogy valóban működik a varázslat, hiszen többen tényleg elsajátították az olvasás tudományát. Mi is egyetértettünk abban, hogy ez csodálatos dolog volt. Valójában az ő olvasni tudásuk kellett ahhoz, hogy elkezdhessük az érdemi munkát. Ezután ők segítettek olyankor, mikor nyelvi nehézségekbe ütköztünk. Ők javították ki az általunk összeállított helyesírás bizonyos pontjait is. Közös erőfeszítésünk tette igazán működőképessé a folopa helyesírási rendszert.
Ezután azok az emberek, akik nem jártak iskolába, így könyörögtek a már olvasni tudóknak: „Kérlek, mondd el az olvasás titkát, add át ezt a hatalmat!”
Így aztán egymást kezdték tanítani.
Volt egy férfi, aki magától tanult meg olvasni. Awiame Ali volt a neve.
Awiame Ali kezdettől fogva a szárnyai alá vett minket, és beavatott a folopa kultúra néhány nehezebben érthető sajátosságába. Ő volt az egyik legjobb barátunk. És bár a törzséből ő volt az egyike a két kiválasztottnak, akik részt vehettek az első olvasásórákon, s jóllehet hűségesen járt végig, semmit sem sajátított el. Ez pedig kedvét szegte.
Harmincöt év körüli lehetett, de fiatalabb korában valószínűleg gyermekparalízisen esett át, melynek következtében a lábai olyan vékonyak voltak, mint két bot, és mereven járt, botra támaszkodva. Deréktól felfelé azonban nagyon erős volt.
Mikor kezdetben építettük a házunkat, így fordult hozzánk:
- Nézzétek, én sérült ember vagyok! Nem tudok az erdőbe menni, hogy farönköket hozzak a vállamon, de amit tudok, azt megteszem értetek. Kiásom a gödröt a melléképületekhez.
Így is tett. Több mint négy méter mélyre leásott!
Borzasztóan vágyott arra, hogy megtanuljon olvasni. Mikor befejeztük Mózes első könyvének fordítását, öt példányt készítettünk belőle, és azokra bíztuk, akik tudtak olvasni, majd elutaztunk szabadságra. Awiame Ali olyannyira égett a vágytól, hogy olvasni tudjon, hogy addig unszolta egyiküket, míg az odaadta neki az ő példányát. Ezután az olvasni tudók nyakára járt, s így kérlelte őket: „Itt, ezt olvassátok el nekem!”
Együtt olvasta az olvasókönyvet és a Teremtéstörténetet. Magával vitte Mózes első könyvének lefordított példányát a kertbe, az erdőbe, bárhova ment – halászni vagy vadászni. Állandó társa volt, ő pedig újra és újra átrágta magát rajta.
Egy évvel később, mikor visszatértünk, költözködés és takarítás közben Carol felfigyelt valamire:
- Neil, mi ez a hang?
Az ajtóhoz ment, és így szólt:
- Awiame Ali a hátsó verandán ül és olvas! Úgy hallom, mintha a Teremtéstörténetet olvasná!
- Ez lehetetlen – hitetlenkedtem -, ő nem tud olvasni.
Kimentem, és legnagyobb megdöbbenésemre valóban ott ült a verandán, és Mózes első könyvét olvasta. Mindannyian köré gyülekeztünk.
- Awiame Ali, te tudsz olvasni? – kérdeztem elképedve.
Ragyogva és büszkén mesélte el nekünk, hogyan tanult meg olvasni.
A fény, amely ott ragyogott Awiame Ali arcán azon a napon a verandánkon, másokra is kiárad a faluban, mióta egymást tanítják. S ez a fény egyre jobban árad a falu lakóira, ahogy felismerik, hogy elhatározás és kemény munka, nem pedig varázslat a kulcs az írott szó hatalmának megszerzéséhez.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (6.) részlet -

"Sorsfordulók Egyiptomban

/1Mózes 37-45/

József álmodó volt. Mózes első könyvének 37. fejezetében kezdett el álmodni, a következő fejezetekben pedig megélte az álmait
A folopák szeretik József történetét. Azokban a napokban, amikor ezt fordítottuk, mindenki Józsefről beszélt a gyülekezetben és a faluban. Könnyen tudtak azonosulni vele. Apja kedvence volt, a testvérei azonban ellene fordultak; álmot látott az eljövendő dicsőségről, mégis megalázták és hamis váddal illették. Mindezek ellenére tiszta maradt a jelleme, és bizalmát Istenbe vetette.
Hapele, Isa és én fordítói kurzuson vettünk részt, ahonnan visszatérve félretettük az első vázlatot, és nekifogtunk, hogy átdolgozzuk. Még tíz ember csatlakozott hozzánk menet közben, és időről időre jöttek újabb érdeklődők.
Lassan, araszolva haladtunk a fordítással. Egy-egy szónál hosszan elidőztünk, és megbeszéltük a kulturális hátteret (mind a folopát, mind a bibliait), valamint folyamatosan pontosítottuk a megfogalmazást. Ezzel a munkatempóval nem volt túlságosan izgalmas a munka. A lassú tempó és a folyamatos megbeszélés azonban lehetővé tette mindannyiunk számára, hogy lenyűgözve álljunk meg minden egyes rész tartalma és mély jelentése előtt.
József a kút mélyén van. A bátyjai dobták be őt, és ott is maradhatott volna, míg megfehérednek a csontjai, ha az egyik testvérének eszébe nem jut, hogy adják el rabszolgának. Húsz ezüst nem sokat ér, ha tíz testvér osztja el, de legalább levenné a terhet a vállukról, és megkímélné lelkiismeretüket a gyilkosság vádjától.
József teljesen magára maradt Egyiptomban, Isten azonban vele volt. Ez mindenben megnyilvánult, amit tett. Bár mélyre zuhant a kedvenc fiú helyzetéből, hűséges volt mindabban, ami rá várt. Rabszolgaként is jól megállta a helyét. Éles eszű volt, határozott, talpraesett, született vezető. Megtanulta az új nyelvet, jól boldogult a matematikával, tudott bánni a pénzzel és az emberekkel. Mindezek mellett fiatal volt, jóképű és jó felépítésű. Volt betéje…
A fáraó testőrségének parancsnoka, Potifár megvásárolta őt a rabszolgapiacon, és munkába állította. Rövid idő múlva József lett az egész ház felügyelője: a vagyoné, a földeké, a rabszolgáké, mindené – kivéve Potifár ételét és feleségét.
Az egyetlen problémát a feleség jelentette. Mivel a férje gyakran távol volt, és napjai dologtalanul teltek, sok felesleges idővel rendelkezett. Naphosszat a házban bolyongott Nefretiti-ruhájában. Az a jóképű zsidó rabszolga pedig napról napra jobban tetszett neki.
A történet egyre jobban felcsigázta a folopákat, akik nagy kedvelői a szappanoperáknak. Tovább fordítottuk :
„Józsefnek szép termete és szép arca volt. Ezek után az történt, hogy Józsefre szemet vetett urának felesége, és ezt mondta: Hálj velem!" (1Mózes 39:6-7)
- Ez mit jelent? – szakítottak félbe az emberek.
- Azt mondta: „Gyere velem az ágyba!” Vagyis… „Feküdj le velem!”
Nem értették. Igyekeztem a legérthetőbben megfogalmazni:
- Azt akarta, hogy szexuális kapcsolata legyen vele.
- Az más – mondták, - de mi ezt nem így mondjuk.
- Hát hogyan mondjátok?- azt mondjuk: e saasepe. Ez azt jelenti: „Szerezz meg engem!”
Pontosan erről volt szó. Leírtam és továbbmentünk.
„Szerezz meg engem!” – mondta Potifár felesége. És bár az asszony egyre kérlelte, József visszautasította az ajánlatot, nem akart közeledni hozzá. A következő versek így hangzanak:
„Egy napon az történt, hogy bement József a házba a munkáját végezni, és a háznép közül senki sem volt a házban. Ekkor megragadta őt az asszony a ruhájánál fogva és azt mondta: Hálj velem! Ő azonban otthagyta ruháját az asszony kezében, futásnak eredt és kiszaladt.” (1Mózes 39:11-12)
Az asztalnál mindenkire nagy hatással volt József erkölcsi ereje. Nyilván neki is voltak vágyai, mint mindenki másnak; fiatal volt, magányos, és sokat szenvedett. S most kedvező alkalom kínálkozott egy kis kedvtelésre. Kettesben voltak, senki sem szerezhetett tudomást a dologról.
Mikor idáig jutottunk a fordításban, egy pillanatra fennakadtunk a csábítás helyét illetően. A pápua új-guineai kultúrákban, ahol a házak kicsik, a családok pedig nagyok, a szexuális élet színtere jobb híján a kert. Az egyedüli intim helyet a bokrok takarása jelenti. Az, hogy Potifár felesége megpróbálta becsalogatni Józsefet a házba, mire ő kimenekült a kertbe, a folopák számára valahogy érthetetlennek tűnt.
Ám ott így történt. Ahány ház, annyi szokás.
Lefordítottuk a következő szakaszt:
„Amikor az asszony látta, hogy kezében hagyta a ruháját, és kifutott, összehívta háza népét, és ezt mondta nekik: Nézzétek, egy héber embert hozott hozzánk, és az csúffá tesz bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon, de én hangosan kiáltottam. Amikor meghallotta, hogy hangosan kiáltozni kezdek, nálam hagyta a ruháját, futásnak eredt és kiszaladt.” (1Mózes 39:13-15)
Amikor az utolsó részhez értünk, a férfiak, akik már eddig is feszengtek, előrehajoltak és kórusban kiáltották: „Ez hazugság!”
Kezüket ökölbe szorították, állkapcsukat megfeszítették, az erek lüktettek a nyakukon. Botrány! Hogyan bánhatott így el egy „rossz” nő egy ilyen egyenes és becsületes férfival? És ezzel még nem volt vége. A következő bekezdés arról szól, hogy Potifár hazaérkezett és hitt a feleségének. Nagy haragra gerjedt József miatt, a folopák pedig haragra gerjedtek a feleség és a szörnyű igazságtalanság miatt. Arról azonban nem olvasunk, hogy József védekezett volna, amikor börtönbe hurcolták.
Az emberek napról napra eljöttek – meg akarták tudni, hogyan kerül ki József a börtönből, és hogyan válik egész Egyiptom második emberévé. A felszínen zajló események ellenére ennek az embernek tényleg volt betéje. Isten megengedte, hogy a dolgok látszólag elromoljanak, de végül megmutatta, hogy végig az Ő kezében volt az irányítás.
Miután befejeztük Mózes első könyvének vázlatos fordítását, egy új csoportot hívtunk össze ellenőrzés céljából. Ismét átolvastuk a szöveget olyan férfiakkal, akik előzőleg még nem találkoztak a fordítással, hogy megbizonyosodjunk arról, világosan érthető-e. Hangosan felolvastuk a történetet. Közben Carol is velünk volt a Biblia-házban, az átdolgozott kéziratot gépelte; alig néhány bekezdéssel járt előttünk, ahogy folyamatosan olvastuk.
József nagy hatással volt erre a csoportra is, éppúgy, mint azokra az emberekre, akikkel az első változatot készítettük.
Józsefet hamisan megvádolták, bebörtönözték, de minden nehéz helyzetből ki tudott emelkedni. Álmodó volt, és az álmok nagy jelentőséggel bírnak a folopa kultúrában. Bátyjai méltatlanul bántak vele. A fiútestvérek közötti kapcsolat hangsúlyos szerepet játszik a folopák legendáiban. A testvérek ármánykodása, majd József cselvetése, miután Egyiptom felügyelője lett, pontosan a folopák fogára való történet volt.
József nem fedte fel magát testvérei előtt. Követelte, hogy hozzák el legfiatalabb öccsüket, Benjámint, mikor ismét megjelennek a színe előtt. Mikor ezt megtették, lopás hamis vádjával illette Benjámint, akire így börtön várt volna. A testvérek számára ez volt a legnagyobb csapás, s a folopák mélyen együtt éreztek velük. József bátyjai tisztában voltak azzal, hogy utolérte őket bűnök büntetése, amit öccsük ellen elkövettek sok-sok évvel azelőtt. (Még mindig nem tudták, hogy ő maga áll ott előttük.) A folopák jól ismerik a terhet, amit a testvérek hordoztak. Gondolkodásukban mélyen gyökerezik a meggyőződés, hogy helyzetükből fakadóan büntetést érdemelnek. A testvérek vétkesek voltak ártatlan vér ontásában, ami most visszatért, hogy üldözze őket. Ez a folopa életérzés állandó jellemzője.
A folopák sok rokon vonást fedeztek fel az ószövetségi kultúrával. Például náluk is erős a kötődés apa és fiai között – és különösen igaz ez a legfiatalabb fiú esetében. A folopa nyelv „tej-stop babának” hívja a legkisebb gyermeket. A férfiak együtt éreztek Jákóbbal, aki vonakodott elengedni Benjámint. Ha fülébe jutna Benjámin bebörtönzésének híre, az apa életét minden bizonnyal keserűség és fájdalom töltené be.
Végül Júda, aki megígérte édesapjának, hogy az életével őrködik Benjámin felett, könyörögni kezdett Józsefnek, hogy őt tartsa fogva öccse helyett.
Folytattuk a fordítás ellenőrzését:
„Ha úgy térek most vissza apámhoz, a te szolgádhoz, hogy nem lesz velünk ez a fiú, akihez lelkéből ragaszkodik, és ha meglátja, hogy nincs meg a fiú, akkor meghal, és szolgáid a bánat miatt juttatják apánknak, a te szolgádnak ősz fejét a halottak hazájába. De szolgád így vállalt kezességet apámnál ezért a fiáért: Ha nem hozom vissza hozzád, egész életemben viseljem vétkem terhét apám előtt. Ezért hadd maradjon itt a te szolgád e fiú helyett uram rabszolgájaként, ez a fiú pedig menjen el testvéreivel! Mert hogyan mehetnék el apámhoz, ha ez a fiú nincs velem? Nem akarom látni azt a bajt, ami apámat éri.” (1Mózes 44:30-34)
Felnéztem, hogy lássam, érthető-e a szöveg. A férfiak némán, törökülésben ültek a földön, néhányan ing nélkül, sötét arckifejezéssel és hullámzó mellkassal. Láttam, hogy egyikük könnycseppet töröl ki a szeméből.
Továbbolvastam. Ekkor már József sem tudta tovább türtőztetni magát. Ő is ismerte azt a különleges kapcsolatot az apa és a legfiatalabb fiú között. Ő is tudta, hogy ha a testvérek a legkisebb fiú nélkül térnének vissza, apjuk nem élné túl. De mikor látta a hűséget és szeretetet, amivel az idősebb testvér hajlandó volt magára vállalni a fiatalabb büntetését – sőt, könyörgött azért, hogy ezt megtehesse -, József összetört, átment a másik szobába, és hangosan sírt. Amikor visszatért, bevallotta, ki is ő valójában – a saját testvérük.
Ezzel elérkeztünk az utolsó oldal végére. Utolértük Carolt, aki még mindig a végső változatot gépelte. Mivel nem volt mit olvasnunk, és úgyis szünet következett, elmentem kenyeret és teát készíteni mindannyiunk számára.
Mögöttem azonban egy pisszenés sem hallatszott, kivéve az írógép kopogását. Visszanéztem. Az emberek mind Carol köré gyűltek, s egyesével olvasták a szavakat, ahogy azok előtűntek a lapon. A tea és a kenyér várhatott. Szemmel láthatóan más táplálékra vágytak.
Az újabb oldalon József elmesélte, hogy már az első találkozáskor felismerte a bátyjait. Emlékezett az ellene elkövetett vétkükre, de nem akart bosszút állni rajtuk. Megértette, hogy így használta őt Isten arra, hogy segítsen az övéin, amikor a legnagyobb szükségben voltak.
Ekkor egy idősebb férfi felnézett rám, és a folopák jellegzetes mozdulatával kezét a torkára téve, komoly hangon kijelentette:
- Elepedünk ezeknek a szavaknak a gyönyörűségétől. – Felvette a lapot, amit Carol alighogy befejezett, és felolvasott egy verset:
„De most ne bánkódjatok, és ne keseredjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok!” (1Mózes 45:5)
Körbenézett a többieken, majd ki az ablakon. Lassan beszélt.
- Az a testvér, akit ők súlyosan megsértettek – mondta -, végül a legnagyobb hatalom birtokosa lett, amellyel elpusztíthatta volna őket. Mégsem állt bosszút, sőt inkább a megmentőjükké vált. – Nagyot sóhajtott, majd hozzátette: - Egy nagyszerű beté rejlik ebben."

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (7.) részlet -

"A szeretet nyomában

(…)
Messze voltunk még a János 3:16-tól, attól a verstől, amelyen előző nap kezdtünk el dolgozni – de a vadászat remek kikapcsolódás volt. Otthon a ház előtt lekapartam magamról a ruhámra száradt sarat, bementem, letusoltam és megebédeltem. Aznap délután Hapelével volt találkozóm a Biblia-házban, hogy folytassuk a fordítást.
Akkoriban Carol és én már vagy négy és fél éve éltünk a folopák között, és az első hosszabb szabadságunk előtt álltunk. Már elkészültünk Mózes első könyvének vázlatos fordításával, valamint lefordítottunk még néhány ószövetségi részt, de az Újszövetséggel még nem foglalkoztunk. Sokat kellett még tanulnunk, és még mindig nem tudtam, hogyan fejezik ki például a „szeretet” vagy az „elvész” szót. De legalább ezt az egyetlen verset még le akartam fordítani, mielőtt egy évre elhagytuk volna a vidéket.
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)
Sokan a Biblia központi igéjének tartják a János 3:16-ot. Ez az egész üzenet lényege, sok tekintetben a betéje.
Mielőtt nekiültünk volna a munkának aznap délután, tele voltam kérdésekkel a délelőtt történtekkel kapcsolatban.
- Hapele – kezdtem -, van valami, ami rejtély a számomra. Tudom, hogy ti kemény fickók vagytok. Ma délelőtt láttam, hogyan másztátok meg a meredek falat a barlangban, hogyan kúsztatok a sötétben zseblámpa nélkül, és hogyan ragadtátok meg azokat a nagy, sikító denevéreket a puszta kezetekkel. De arra nem tudok rájönni, hogy miért vonakodott mindenki, amikor a kis tavon való átkelésről volt szó.
Habozás nélkül rávágta:
- Sowé.
- Mi az a Sowé?
- Úgy érted, ki az a Sowé?
- Rendben, ki hát az a Sowé?
- Nem hallottad még a két fiútestvér legendáját?
Nem hallottam – legalábbis ezt nem. tulajdonképpen még a „legenda” szót sem hallottam, pedig már egy ideje szerettem volna megtudni. Az antropológusunk is felhívta a figyelmünket arra, hogy rengeteget meg lehet tudni egy népről a legendáiból. Eddig azonban nem nagyon kérdezősködhettem, hiszen még a szót sem ismertem. Deté fele fo a kifejezés, ami annyit tesz: „a beszéd, ami szájról szájra jár”. Leírtam.
Hapele arca halálkomolyra vált, ahogy belekezdett.
- Élt egyszer két testvér, akik halászni mentek egy kis tóhoz. Készítettek egy tutajt, mint ahogy mi is, amikor halászunk. Az idősebbik ráállt, és olyan gyorsan, ahogy csak tudott, vizet meregetett a partra egy nagy szágó pálmalevéllel. Időnként egy-egy halat is kimert, amit a fiatalabb testvér elkapott, mielőtt az visszavergődhetett volna a tóba.
Egy idő múlva az idősebbik elfáradt és így szólt:
- Hé, öcsém, elfáradtam. Cseréljünk helyet! Gyere ide és meregess, én pedig kimegyek a partra és rágyújtok.
Ezzel helyet cseréltek. A fiatalabb testvér meregette a vizet, amikor egyszer az idősebbik felnézett és felkiáltott:
- Vigyázz, süllyedsz!
Úgy is volt, a tutaj víz alatt volt már, a fiatalabb fiú pedig bokáig állt benne.
- Jobban tennéd, ha kijönnél! – figyelmeztette őt.
A fiatalabbik fogta a szágó pálmalevelet, és megpróbálta partra evezni a tutajt. Teljes erejével evezett, de az nem mozdult. A víz már a térdéig ért.
- Testvér! – kiáltotta a fiatalabb. – Van itt lent valami! Megfogta a tutajt, és a bokámat is szorítja. Le akar húzni!
Most az idősebbik testvéren volt a sor, hogy cselekedjen. Megtett mindent, ami csak eszébe jutott. Indákat dobott oda az öccsének, hogy azzal kihúzza, de az indák elszakadtak. Talált egy hosszú rudat, odanyújtotta, de hiába húzta teljes erővel, semmi sem moccant.
Mindketten kiabáltak, kérlelték egymást, pánikba estek. A fiatalabb már derekáig vízben állt, és még mindig süllyedt. Majd a hónaljáig, válláig, nyakáig ért a víz. Végül, amikor már csak a feje és az alsó karja volt a felszínen, hirtelen abbahagyta a hadonászást. Míg a száját a víz fölött tudta tartani, kikiáltott:
- Testvér, koneo! – és ezzel eltűnt.
Mihelyt a fiatalabb elmerült, a bátyja futásnak eredt olyan gyorsan, ahogy csak tudott. A faluba szaladt a törzstestvéreihez ezt kiáltozva:
- Törzstestvérek, Sowé! Sowé elvitte a testvéremet. A törzstestvérek azonnal cselekedtek. Gyorsan megragadták a birtokukban levő leghatalmasabb disznót, és a tóhoz futva fogták a fejszéjüket, szétnyitották az állatot, és beledobták a vízbe. Közben ezt kiáltották:
- Sowé, itt a disznód!
Hapele megállt, majd jelentőségteljes pillantással ezt kérdezte:
- Tudod, mi történt ezután?
Sejtelmem sem volt.
- Semmi – közölte.
- Semmi?
- Semmi. Sowé elnyelte a fiút, és sem ő, sem a bátyja nem tehetett semmit ellene. Amikor pedig a törzstestvérek megérkeztek és felajánlották neki a disznót – a legjobb disznójukat, a legtökéletesebb engesztelő áldozatot – ő nem fogadta el.
- Tehát a férfi meghalt – összegeztem.
- Ez több volt, mint meghalás. Örökre lerántották a mélybe. Elveszett.
- Mi?
- Elveszett.
Leírtam. Aluyalepo. Pontosan erre a szóra volt szükségem. És épp időben találtam rá, ám Hapele folytatta.
- Az emberek most már nem mennek közel ahhoz a tóhoz – magyarázta. Nem halásznak benne, nem suttognak a közelében, még lépések neszét sem lehet hallani azon a környéken.
Mélyen a szemembe nézett:
- Egy emberevő Sowé lakik abban a tóban.
Kezdtem rájönni, mennyire komoly volt a dolog.
- Ha jól értem, ez egy legenda – jegyeztem meg.
- Az – válaszolta -, de valóban megtörtént.
Egy percig mindketten csendben ültünk, majd megkérdeztem:
- Mindenki ismeri ezt a történetet?
- Mindenki.
- Mindenki elhiszi?
- Megtörtént.
Ez hihetetlen, gondoltam. Van valami a tóban, egy teremtmény, ami embereket fog. Természetfeletti ereje van, gonosz és az ember nem képes irányítani. Az egyetlen dolog, ami kiengesztelheti ezt a túlvilági erőt, egy áldozat. A disznó a legértékesebb áldozat, amit csak adhatnak, de hiába adják, semmi sem történik.
Egy életre szóló lecke volt ez, figyelmeztetés e világ sötét és ellenséges erőire, és arra, hogy az eszközök, melyekkel az emberek megpróbálnak hatást gyakorolni rájuk, semmit sem érnek, és teljesen hatástalanok. De ezt csak később értettem meg. Akkor még csak a szavakat gyűjtöttem.
- Mit mondott, mielőtt megfulladt? – kérdeztem.
- Koneo.
- Az mit jelent?
Megvonta a vállát.
- Csak koneo.
Isten hozzád, gondoltam.
Olyan sok értelemben hallottam már ezt a szót. Mióta itt élünk, ezzel a szóval találkoztunk legtöbbször. Mikor megismerkedünk valakivel, azt mondja, koneo, vagy bizonyos távollét után, koneo – mintha azt jelentené: Szia! Vagy amikor huzamosabb időre távozunk: koneo.
Ha Carol vagy én vagy valamelyik gyermekünk egy meredek lejtőn belecsúszik a sárba, gyorsan leugranak és segítenek, miközben ezt mondják:
- Noó, koneo.
Olyan sokféleképpen használták, hogy már egyáltalán nem voltam biztos a jelentése felől. Néhány dologgal úgy van az ember, hogy minél közelebbről szemléli, annál kevésbé kap pontos képet róla.
Carol is gondolkozott rajta, és arra a következtetésre jutott, hogy a koneo minden valószínűséggel azt jelenti: „szeretet”. Akkor jött rá, amikor elkezdte látogatni az út másik oldalán élő derűs, idős asszonyt, aki mindig a gyermekeiről és az első férjéről mesélt Carolnak. A gyermekei már felnőttek, az első férje pedig meghalt. A halála nem nagyon viselte meg, mert soha nem kedvelte őt igazán. Nem ő választotta, és nem voltak összeillők. A második azonban sokkal jobb volt. Mindketten özvegyek voltak, mikor egymásra találtak.
- Őhozzá koneo miatt mentem feleségül – jegyezte meg.
Carol elmesélte ezt nekem. Tényleg a koneo volt a legmegfelelőbb szó a szeretetre? Nem voltunk biztosak benne – még nem. Lehet, hogy azért ment feleségül hozzá, mert egyedül volt, lehet, hogy sajnálatból. Bár azt állította, hogy boldog volt. Akkor mégis lehet, hogy szeretetet jelent.
Így van ez a nyelvtanulással – újabb és újabb apró részletekkel bővítjük, amelyeket elraktározunk a fejünkben.
Most azonban itt állt előttünk ez a történet, ahol a fiatalabb fiú utolsó szava a koneo volt. Csak egy „Viszontlátásra!” lett volna? Azt jelentette volna, hogy „Szeretettel”, mint egy levélvégi üdvözlet? Vagy valami mélyebb értelme volt, a kapcsolatukra utalt, és kifejezte a pillanat intenzitását?
Hapele és én visszatértünk a bibliai vers fordításához. Az egész szövegösszefüggést átnéztük, hogy megpróbáljuk ezt a nagyszerű üzenetet átvinni a folopa nyelvre. Küszködtünk vele. Mindeddig nem kutattam a „szeretet” szó után. Ha szükség volt rá, azelőtt körülírtuk – de még soha nem volt szükség a legmélyebb jelentésére. Legalábbis nem úgy, mint itt.
„Mert úgy szerette Isten…”
Sötétben tapogatóztunk.
Végül előálltam egy javaslattal.
- Hapele, megfelelő lenne itt a koneo szó, ha ezzel fejeznénk ki azt, hogy Isten annyira gondoskodott a világról, hogy elküldte a Fiát?
Hirtelen világosság támadt.
- Igen – örvendezett -, pontosan ez a megfelelő szó.
Lefordítottuk az igeverset, majd újból és újból átírtuk, míg az egész össze nem állt.
Ismét csodálattal és megelégedéssel töltött el az, ahogy az ölembe hullottak azok a szavak, amelyek után kutattam – és amelyek nélkül nem tudtunk volna továbblépni. Ez is olyan eset volt, amikor azt gondoltam, „szabadságot veszek ki”, hogy kapcsolatot tarthassak az emberekkel – ezúttal a fordítástól olyan távoli területen, mint a denevérvadászat egy barlangban. Mégis éppen ebből a tapasztalatból nyertem három új szót – melyeknek csak később ismertem fel a jelentőségét.
Legenda. Elvész. Szeretet.
A „legenda” szó kulcs lett, amely újabb és újabb ajtót tárt fel a kultúra rejtelmei felé.
Az „elvész” szó többet jelent a puszta halálnál. Hol másutt bukkanhattam volna rá, mint éppen Sowé legendájában? Szükségem volt rá annak érdekében, hogy lefordíthassam ezt az igeverset – ez a szó olyan fontos ebben az igében, mint ez az ige a Bibliában. Ahogy valaki találóan megjegyezte: „A jó hírnek először rossz hírnek kell lennie, mielőtt jó hír lehet.” Az „elvész” a rossz hír.
A jó hír a koneo – a legmélyebb szeretet. A legmélyebb koneo, amelyet egy ember adhat, az, ha életét adja a barátaiért. A legmélyebb koneo, amelyet Isten adhatott, az Ő Fia volt. Olyan áldozat volt, amely elvette az erejét az embert lehúzó legerősebb hatalmaknak is.
Ennek elmondására érdemes volt rááldozni az életünket.”

(folyt.)