Úgy látom, sikerül vakvágányra terelni az elmélkedés mondanivalóját. Ha a békés egymás-mellett-élés lenne a jézuzsi viselkedés, akkor hiábavaló és káros az idézett korintusi Ige

Az meg végképp tévedés, hogy "fülviszketésről" beszéljünk. Hiszen éppen arról van szó, hogy az eddigi "tiszta hang" átment "disszonanciába" - s ezzel kell kezdeni valamit.

"Szükségesek a szakadások, hogy a kipróbáltak hite nyilvánvalókká legyen" Hallottatok már ilyesmiről? A néma, mártírszerű imádkozásnak aligha van helye, amikor "Egyeseket rettentéssel is megmenteni" kellene és lehetne..

Sokkal valószínűbb, hogy a hátramaradottak kérdés elé kerülnek, hogy az illető miért is szedte a sátorfáját. Az már az ő felelősségük, ha megállapítják, hogy azért, mert hőzöngő, semmi se jó neki, ők viszont "rendben vannak"...

a korintusi levél igéjének ILYETÉN értelmezése HIÁBAVALÓ és KÁROS


hacsak nem vagy feljogosítva, hogy kimondd, hogy a gyülekezet, amit épp ott készülsz hagyni "HITETLENEK"ből áll:

a TELJES IDÉZET ugyanis így szól (amúgy mellékesen: itt látható az is, hogy az egész "felemás iga" dolog NEM A HÁZASSÁG felemásságáról szól, hiszen ha így értenénk, akkor igeellenes VÁLÁSI FELSZÓLÍTÁSt kellene kiérteni belőle):


14. Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?
15. És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?
16. Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, az mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.
17. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,
18. És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.

17. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,
18. És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.


Szerintem ez egy nagyon veszélyes igerész.Feltétlenül kell az Istennel való SZOROS kapcsolat ahhoz,lássa az ember miért is kapta ezt az igét,vagy hogy VALÓBAN neki szól-e.





Van egy férfi,aki zavaros családi helyzetben van és mikor olvasta ezt az igerészt úgy vélte,hogy Isten ezzel arra buzdította,hogy hagyja ott a feleségét és két gyermekét....

Az ige olvasása és tanulmányozása nem játék! Életeket ment vele Isten,de ha Istennel való kapcsolatunk és ezáltal az igei látásunk nem jó,akkor akár életeket is tehet tönkre egy rosszul értett szó vagy mondat.

köszönöm!!!

egyetértünk (nem először)

Télleg?

MIRE JÓ A JÓLÉT?
„De vigyázz, ne feledkezzél el Istenedről, az Úrról…amikor…bővében leszel mindennek.” (5Mózes 8, 11.13)

Elmondhatjuk, hogy Isten népének nem tesz jót az anyagi jólét. (No, ezzel a megállapítással pl. a HGY-ben biztosan nem értenek egyet. –M.Z. megjegyzése).Sokk virágzóbb az élete a súlyos körülmények között. Búcsúénekében Mózes megjövendölte, hogy a nagy jólét szellemileg tönkre fogja tenni Izraelt. „Meghízott Jesurun, kirúgott a hámból – meghíztál, kövér, hájas lettél! – és elvette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját” (5Móz 32,15).
A prófécia Jeremiás idejében teljesedett be, amikor az Úr így panaszkodott: „Jól tartottam őket, mégis házasságtörők, és parázna nő házában tolonganak” (Jer 5,7).
A Hóseás 13,6-ban pedig ezt olvassuk: „Ha volt legelőjük, jóllaktak és fölfuvalkodtak, ezért elfeledtek engem.” Miután a nép visszatért a száműzetésből, a léviták megvallották, hogy Izrael fiai felfuvalkodottsággal válaszoltak mindarra a jóra, amit Isten velük cselekedett: „Ettek, jóllaktak és meghíztak. Dúskáltak bőséges ajándékaidban. Ők azonban engedetlenné váltak, és föllázadtak ellened, törvényednek hátat fordítottak, prófétáidat meggyilkolták, mert intették, és Hozzád akarták téríteni őket; ilyen gyalázatos dolgot követtek el” (Neh 9,25b.26).
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a jólétet tévedhetetlen jelnek tekintsük arra vonatkozóan, hogy az ÚR elégedett velünk és azzal, amit teszünk. Ha növekszik üzleti hasznunk, azt mondjuk: „Valóban gazdagon megáldott minket az ÚR.” Pedig valószínűleg helyesebb lenne, ha a nyereséget kísértésnek és próbatételnek tekintenénk. Az ÚR vár, látni akarja, hogy mit kezdünk vele. A magunk hasznára és javára fordítjuk-e a pénzt? Vagy pedig hűséges sáfár módjára arra használjuk fel, hogy a jó hírt a Föld végső határáig elvinni segítsen? Gyűjtögetjük a pénzt, hogy minél nagyobb vagyont halmozzunk fel, vagy pedig kiadjuk Krisztusért és az Ő ügyéért?
F. B. Meyer mondotta: „Ha azon folyik a vita, hogy a napfény vagy a vihar, siker vagy nyomorúság a legnagyobb kísértés a jellemünk számára, akkor az emberi természet éles szemű megfigyelője nyilván azt feleli majd, hogy semmi sem mutatja ki jobban, milyen anyagból vagyunk gyúrva, mint a jólét, amely minden kísértés között a legveszedelmesebb.”
József azt mondta: „Megszaporított engem Isten nyomorúságom földjén” (1Móz 41,52). Nyomorúságban és ellenségeskedésben többet tanult, mint a gazdagságban és jólétben, noha életének minden helyzetében példaszerűen viselkedett.


William MacDonald: Ösvényem világossága – szeptember 11.

Legyen nektek, a ti hitetek szerint, csak nehogy a végén magyarázkodni kelljen - hiába!

Net2rist ismét kitett magáért. ..
Életszerűen tudnád modellezni ,majd magadnak megválaszolni; hogyan néz ki ez a korintusi "ügylet", ami nekünk is tanulságul lehet?

Megvan a "szent mag", beférközik akárhány tévtanító, akikkel nem lehet közösség - tehát mi a teendő?

ezt BENÉZTED... Korintusban NEM EZ történt...


[1Tim. 1.3] Mint ahogy Macedóniába utaztomban megkértelek, maradj Efézusban, hogy ott megparancsold, hogy egyebet ne tanítsanak,
[1Tim. 1.4] se ne figyeljenek mesékre és végnélküli nemzedéksorozatokra, melyek inkább vitatkozásokra adnak alkalmat, mint Isten hitbeli sáfárságának gyakorlására.
[1Tim. 1.5] A parancsolat csúcspontja a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatástól mentes hitből fakadó szeretet.
[1Tim. 1.6] Ezeket azonban némelyek elhibázták és letértek az útról, hogy hiábavalóságokat fecsegjenek.
[1Tim. 1.7] Törvénytanítók akarnak lenni, noha sem azt nem értik, amit fecsegnek, sem azt, amiért bizonykodnak.

[2Tim. 3.5] Olyanok, akiknél megvan az istenfélelem külső látszata, de annak hatalmát megtagadják. Fordulj el tőlük.
[2Tim. 3.6] Közülük valók tudniillik azok, akik beférkőznek a házakba, s foglyul ejtik a vétkektől elhalmozott, sokféle kívánságtól űzött asszonykákat,
[2Tim. 3.7] kik mindig tanulnak, de soha az igazság megismerésére eljutni nem képesek.
[2Tim. 3.8] Amilyen módon Jannész és Jambrész állottak ellene Mózesnek, úgy állnak ellene ezek is az igazságnak, értelmükben megromlott, a hit dolgában próbát nem álló emberek.
[2Tim. 3.9] De tovább előretörni nem tudnak, mert esztelenségük mindenki előtt kiviláglik, amint amazokkal is történt.

[2Tim. 3.13] Szemfényvesztő, rossz emberek előre törik magukat, hogy még rosszabbra jussanak. Tévelyítenek és eltévelyednek.


de ez NEM Korintus...

korintusiaknak EZT mondja:

[1Kor. 1.10] Urunknak, a Krisztus Jézusnak neve által felszólítalak titeket testvéreim, hogy mindnyájatoknak ugyanaz legyen a beszédetek, s ne legyenek köztetek hasadások, hanem ugyanabban a meglátásban és ugyanabban a megismerésben legyetek helyreállítva.
[1Kor. 1.11] Kloé emberei ugyanis világossá tették előttem felőletek testvéreim, hogy vetélkedések vannak köztetek.
[1Kor. 1.12] Úgy értem, hogy közületek így szólnak egyesek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én a Krisztusé.
[1Kor. 1.13] Részekre osztották a Krisztust? Vagy Pál feszíttetett meg értetek? Vagy Pál nevébe merítkeztetek be?
[1Kor. 1.14] Hálát adok, hogy közületek senkit sem merítettem be, csak Kriszpuszt és Gájuszt.
[1Kor. 1.15] Hogy valaki azt ne mondja, hogy az én nevembe merítkeztetek be.
[1Kor. 1.16] Bemerítettem még Sztefánász házát is. Egyébiránt nem tudom, hogy valaki mást bemerítettem volna.


már bocs, de a felsoroltak közül MELYIK volt a befurakodott tévtanító? Pál? Apollós? Péter?



lehet róla szó, van némi rossz minőségű hangfelvétel, meg egy kevés jegyzet etárgyban... csak az a gyanúm, hogy nem ugyanarról beszélünk, ha még az se világos hogy mi a különbség Korintus és mondjuk az efézusiak/galaták között...

2Kor6,11-18 nem egy gyülekezet kisiklásáról szól, hanem arról hogy tagok nem számoltak le a multjukkal, s a pogány életvitelüket is tovább viszik. Pál az pogány közösségből való kijövetelt parancsolja ezeknek a híveknek. Így ez a rész, ma is ezt mondja, szakítsunk a régi világunkkal.
Tehát semmiképpen se azt, hogy a gyülekezettel.

Ugyanakkor a magyarázat önmagában is figyelemre érdemes. Nem értek egyet se a jelkívánokkal, se az ide-oda szaladgálókkal. Mindkettő emberek körül forog. Azonban a Szentlélek hol itt, hol ott gyűjt egybe hívő embereket. Egyszer egy gyülekezetet újít meg és kivülről tagol be embereket, máskor meg a tespedő gyülekezetből lépnek ki páran és csatlakoznak egy új csoporthoz. Itt egy fontos támpont a győkérhez való kapcsolódás. Vagyis olyan nincs, hogy valakit úgy indít új közösséget, hogy nincs mögötte gyülekezeti háttér, amit végső soron az első Jeruzsálemi gyülekezetre lehetne visszavezetni.

Ha valaki azt találja, hogy ahol van, az igeellenes, s hiába tette ezt szóvá, a gyakorlat nem változik szabad arra, hogy elmenjen. Szabad viszont arra is, hogy maradjon. Mindkét esetben fontos azonban, hogy ne váljon egyedi hívővé, mert ilyen nincs. A hívő esetén a Szentlélek az aki vezeti az embert, s gondoskodik igei közösségről.

Az addig maradok míg Isten jelt nem ad, tömören: hülyeség. Lehetne mesélni mi mindent képesek az emberek jelnek venni. Ha az ember nem tud elviselni egy közösséget, a másikban meg helyén érzi magát, akkor váltson. Tudván a hívőnek minden javára van. Itt nem érzelmi dolgokra gondoltam hanem:

Fontos megemlíteni, hogy a hitvallások lényegesek. Ha a hitvallásokkal az ember egyetért, akkor a távozása, a hitvallásoktól való elhajlás miatt, csak elősegíti a további elhajlást. Ha viszont a hitvallásokkal van baja, akkor neki illik hozzáillőkhöz csatlakozni, s nem rombolni.

Ez korrekt volt Tulip, és biblikusan életszerű.

Senki sem mondta, hogy "szélkakas" módjára válthat valaki gyülekezetet, magam is megszenvedtem lelkileg, érzelmileg. De pl. mit ért el vele Lót, hogy noha nem értett egyet a sodomaiakkal, de maradt, "szenvedvén lelkében"..?

Kérdés hova mehetett volna Lót. Amikor Ábrahámmal szétváltak, mert a föld már nem bírta el kettőjüket, ő ránézésre ezt a területet választotta. S még a csapás után is itt maradt. Olyan ez, hogy mi jórészt ide a (történelmi) Magyarországra születtünk. Most vonuljunk innen ki, mert nem tetszik, hogy Máriának ajánlott országként aposztrofálják, s hogy katolikus többségű ország, s hogy a vallástalan tömeg miként manipulálódik a médiák által? Háborgunk lelkünkben, de többnyire "a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely, áldjon vagy verjen sors keze itt élnünk, élnünk, s hallnunk kell." A megtartatásunk Istené.

Lót példája persze megmutatja ez mivel jár. Ugyanakkor Isten kegyelmét is jó benne látni, hiszen Dávid egyik nagyanyja - s így Jézus családfája része - a moábita Ruth volt.

Az viszont elég világos, hogy ha ma valaki megtér egy olyan gyülekezetben, ahol a Biblia nem tekintély, elég erős lehet rajta a nyomás, hogy váltson. Sok volt katolikus így megy át élőhitű közösségekbe, s jól teszik. S bizony nem példátlan, s tartalmatlan református közösségekből például baptistákhoz csatlakoznak megérintett emberek. A megtérőknek lelki eledel, tanítás kell. S a Szentlélek gondoskodik erről.

GYERMEKNEVELÉS
„Fenyítsd meg fiadat, míg van remény, de ne vigyen odáig indulatod, hogy halálát okozd” (Példabeszédek 19,18).

Olyan társadalomban élünk, amely nagyon sok mindenben eltér. Kivált a gyermeknevelés terén hallgatnak az emberek szívesebben a pszichológusok és szociológusok tanácsára, mint a Szentírás tanítására. (Benjamin Spook – a múlt század világhírű gyermekpszichológusa – fia öngyilkos lett..) Sok felnőtt, akiket olyan szülők neveltek, akik bizony nem riadtak vissza a fegyelmezéstől, elhatározzák, hogy gyermekeiknek nagy szabadságot adnak személyiségük akadálytalan kifejlesztésére. És milyen eredménnyel?
Az ilyen gyermekek a belső bizonytalanság érzésével nőttek fel. Csődöt mondanak társadalomban. Nehezen boldogulnak problémáikkal és gondjaikkal, kábítószerhez vagy alkoholhoz menekülnek. Néhány évi szigorúság egész biztosan egyszerűbbé tette volna életük hátralévő részét.
Nem meglepő, hogy az ilyen fiatalok rendetlen élete folytatnak. Külső megjelenésük, lakásuk, szokásaik mind-mind gondtalan és kaotikus alapvető meggyőződésükről vallanak.
Beérik a középszerűvel, vagy még annál is kevesebbel. Semmiféle belső elhatározás nem hajtja őket.
Az ilyen gyermekek könnyen elidegenednek szüleiktől. Pedig azok úgy gondolták, hogy gyermekük osztatlan szeretete lesz a válasz arra, hogy soha nem büntették meg őket. És lám, ehelyett gyűlöletet kapnak magzataiktól.
A szülői tekintély elleni lázadás kiterjed más területekre is: az iskolára, a munkaadóra és kormányra. Ha a szülők idejekorán féken tartották volna gyermekeik akaratát, akkor könnyebbé tették volna számukra, hogy alárendeljék magukat a normális életkörülményeknek.
Az ellenállás kiterjed azokra az erkölcsi alapelvekre is, amelyeket a Szentírás fektet le. Az ifjú lázadók kigúnyolják a tisztaságra vonatkozó isteni parancsokat, és féktelenül élnek. Mélységes megvetést tanúsítanak mindazzal szemen, ami jó, és szeretik mindazt, ami természetellenes, trágár és undorító.
Végül azok a szülők, akik nem parancsolnak idejekorán álljt gyermekeik akaratának büntetések által, megnehezítik számukra az üdvösségre vezető út megtalálását. Hiszen a megtéréshez szükséges a belső összetörettetés, az akarat feladása, amely Isten uralma ellen lázad. Ezért mondotta Susannah Wesley: „Azok a szülők, akik gyermekeik önakaratát letörni igyekeznek, Isten munkatársai gyermekük lelkének megújításában és megmentésében. Viszont azok a szülők, akik mindent megengednek gyermekeiknek, ezzel az Ördög munkáját segítik elő, lehetetlenné teszik a hitben való nevelést, elérhetetlenné teszik a megváltásukat és mindent megtesznek azért, hogy gyermekük teste-lelke mindörökre elvesszen.”

William MacDonald: Ösvényem világossága – szeptember 16.

ISTENKÖZÖSSÉG
„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért:” (Róma 5,6)

Jézus Krisztus nem azért jött, hogy az igazakat hívja, és nem is a jó emberekért halt meg. Nem az illedelmes, tiszteletre méltó, finom emberekért ment a keresztre.
Isten nézőpontjából természetesen az egész emberiség istentelen. Mindnyájan bűnben születtünk, és tele vagyunk igazságtalansággal. Mint elveszett juhok eltévelyedtünk, és mindegyikünk a maga útját járta. Isten szemében romlottak, tisztátalanok és lázadók vagyunk. És legnemesebb törekvéseink sem mások Őelőtte, mint kontár kísérletek.
Csak az a szomorú, hogy a legtöbb ember nem hajlandó beismerni, hogy istentelen. Önmagukat a társadalom bűnöző elemeihez hasonlítják, és ezért úgy vélik, hogy alkalmasak Mennyországra. Olyanok, mint az az idősebb hölgy, aki nagyon büszke volt nagylelkű adakozására. Amikor az egyik hívő keresztyén szomszédja beszélt neki a hitéről, azt felelte, hogy neki nincs szüksége megváltásra, hiszen jó cselekedetei elegendők az üdvösséghez. Elmondta azt is, hogy egy gyülekezet tagja, hogy ősei is „keresztyének” voltak. A szomszéd erre vett egy darab papírt, és nagy betűkkel felírta rá: „ISTENTELEN”, odaadta a hölgynek, és megkérdezte: volna-e kifogása ellene, hogy ezt a papírt a háza falára erősítse? Mikor a hölgy meglátta ezt, égnek állt a haja: „Hogy nincs-e kifogásom ellene?” „Senki ne merje azt mondani rólam, hogy én istentelen vagyok!” A szomszéd elmagyarázta neki, hogy Krisztus üdvözítő tette addig nem érvényes rá, amíg nem hajlandó elismerni saját bűnös, elveszett voltát. Ha nem veszett el, akkor nem is lehet megmenteni. Ha egészségesnek tartja magát, akkor nincs szüksége a nagy Orvosra. Egyszer ünnepélyt tartottak olyan gyermekek számára, akik valamilyen testi fogyatékosságban szenvedtek. Tolószékben, mankóval vezették a gyermekeket a terembe. Az ünnepély alatt az egyik teremőr kint a lépcsőn egy kisfiút talált, aki hangosan sírt. „Miért sírsz?” – kérdezte részvéttel. „Mert nem engednek be?” „ És miért nem engednek be?” „Mert túl egészséges vagyok” – zokogta a gyerek. Éppen így vagyunk az evangélium nagy ünnepével is. Ha minden rendben van velünk, akkor nem mehetünk be. Ha egyáltalán be akarunk jutni, először el kell ismernünk, hogy bűnösök, istentelenek vagyunk. Krisztus ugyanis az istentelenekért halt meg. Ezzel kapcsolatban mondta Roger Munger: „A gyülekezet az egyetlen olyan hely ezen a világon, amelynél a tagság előfeltétele abban áll, hogy a jelölt teljesen méltatlan erre.”

William MacDonald: Ösvényem világossága – szeptember 19.

Sziasztok!
Ősztinén szólva ennyi topic között nem igazán tudtam, hova is tegyem be kérdésemet, ezért itt vetem fel a problémámat.

Mint ahogy az "értelmes kereszténység" topicban is írtam, én még az út elején járok, és nemrégiben találtam rá Istenre. A környezetemben (párkapcsolatomban, családomban, baráti körömben) nincsenek igazándiból olyan személyek, akik hasonló úton járnának. Ez számomra a mindennapokban rengeteg nehézséget jelent, például abban is, hogy nem tudom megbeszélni -szinte- senkivel a bennem dúló érzelmeket, kérdéseket.

A változás, az újfajta gondolkodás viszont nyilván kihat a jelenlegi kapcsolataimra. Van, aki nem érti meg, hogy mi dúl bennem, van akinek látszólag semmilyen problémát nem jelent, van aki azt hiszi, hogy azért mert most több időt szánok olyan dolgokra, amikre eddig nem (istentisztelet, gyülekezeti programok), tőle szakadok el. Úgy érzem, az én irányomból nincs feléjük változás, ugyanúgy, sőt, tartalmasabban szeretem őket mint korábban, de úgy látom, hogy részükről nehéz átélni ezt a folyamatot.

A kérdésem az lenne, hogyan kezelhetők ezek a helyzetek, a Ti életetekben hogyan alakultak a hasonló szituációk?

Köszönöm,
Ana

Kedves Ana!

Magamról annyit, hogy felnőtt fejjel értettem meg, hogy Jézus Krisztusban keresett már korábban is a Teremtő Isten és felnőtt fejjel - rengeteg dolgot megélve, sok féle kapcsolatban járva - fogadtam be Őt és lettem egy gyülekezet tagja, később presbitere.

Ezt azért írom le, hogy lásd, hasonló dolgokon mentem keresztül.

Nagyon fontos, amit leírtál:
Úgy érzem, az én irányomból nincs feléjük változás, ugyanúgy, sőt, tartalmasabban szeretem őket mint korábban....

Ez jelentős változás, ezt éltem meg én is és erre figyelt fel idővel édesanyám, akit addig szinte csak lenézni és cikizni tudtam, de az Úrral a szívemben elkezdtem tisztelni és szeretni. (pedig ő sokat tett már korábban is értem)
Persze voltak kapcsolataim - akár komoly baráti - ami gyengült, de lettek helyette gyülekezeti testvéreink, akikkel az emberi kapcsolat olyan szintjét élhettem át, ami felér a testvérrel.


Sokáig a feleségem - amíg ő nem járt az Úrral - "marslakóként" nézett rám, hogy miről beszélek, de meglátta, hogy felé is barátságosabb, békülékenyebb, hűséges lettem és ez számára beindított egy kiváncsiságot.
Dicsőség Jézus Krisztusnak, hogy nem kell felemás igában járnom, hogy ő is átadta az életét az Úrnak.
A teljes nagy családban így hárman vagyunk olyanok, akik szeretik az Úr Jézust, templomba járnak, keresik az Igét, a testvéri közösséget az imádkozás lehetőségét, a személyes szolgálatot.
A többség a nagy családban inkább megbékélt ezzel, de nem érdeklődik ez iránt, sőt inkább hárit egy-egy családi találkozó alkalmával.

Szóval nekem így alakultak és alakulnak az emberi kapcsolataim az Úrral.

Ami feltétlenül fontos, hogy keress és kutass és imádkozz az Atyához, hogy adjon neked személyes gyülekezeti közösséget, mert a hitünk ott épül, ott "gyakoroljuk" a megszentelődést első renden.

Szeretettel:
Péter