Kedves Eeyore!
Itt a megígért összefoglalóm a kiegyezés utánról.
Elbukott a szabadságharc, megtorlás, depresszió, elkeseredés, reménytelenség, kudarc, nyomor.
Innen két úton lehetett tovább menni:
1. Folytatni a nemzeti ellenállást, nem engedni a ’48-ból, vállalni az ezzel járó elnyomást és nyomort, lemaradást és várni a sültgalambot, hátha meghozza nekünk a szabadságot.
2. Kiegyezni az osztrákokkal, ami azzal jár, hogy az ország partneri viszonyba kerül az elnyomásból, jogokat kap, megindulhat a kilábalás, cserébe viszont le kell mondani a függetlenségről.
Mint tudjuk a második verzió nyert és most már azt is tudjuk, hogy Magyarország mindmáig legvirágzóbb korszaka következett, de azt is tudni kell, hogy Deákot az akkori nemzeti radikálisok simán lehazaárulózták.
A nemzeti liberális vezetés nagyon előremutató volt és elősegítette a fejlődés, több dologban is élenjárók voltunk a világban (pl. vallásszabadság terén).
A lényeg, hogy az ország addig soha nem látott fejlődésnek indult, de ekkor alakult ki a konkolyvetésnek számító torzulás is, ami majd később hozta meg a gyümölcseit. Mi az?
Az, hogy a magyar földbirtokos arisztokrata elit még a 19 század eljöttét sem érzékelte és azt gondolta, hogy a feudalizmust tovább lehet folytatni az ipari forradalom után is.
A polgári, ipari gazdasági fejlődés motorjai nem ők lettek, abba nemhogy nem kapcsolódtak be, hanem egyenesen megvetett, lenézett szektornak számított a szemükben az ipar és a kereskedelem.
A polgári fejlődést motorja pedig a zsidó és német iparosok, kereskedők, pénzemberek voltak. (Erre a korszakra szoktak egyébként hivatkozni, amikor azt mondják, hogy befogadó nemzet voltunk. Igen, ez akkor valóban így volt. Betelepült rendesen boldoguló német és zsidó családok egy generáció múlva már díszmagyarban fényképeztették magukat, mert abban a világban érdemes volt magyarrá lenni. Ez mint látjuk majd, nem maradt így. Egyébként ez is egy soha meg nem fogadott tanulság, ha egy kisebbséget asszimilálni akarsz, akkor nem erőszakoskodni kell vele, hanem hagyni élni és magától asszimilálódik. Nem véletlenül mondták a cionisták később, hogy a magyar zsidóság volt a legasszimiláltabb Európában.)
Ráadásul a tanulásnak is ezekben a körökben volt igazán ázsiója, így a polgári foglalkozások jó részében (orvos, ügyvéd, tanár tudós, stb) is felülreprezentálták magukat. Világos, hogy ez a torzulás előbb-utóbb feszültségek forrásává vált.
(Mondjuk a zsidók esetében ez nem volt újság, mert a középkor azzal a „játékkal” telt Európa szerte, hogy a felelőtlen hedonista arisztokrácia eladósodott a zsidóknál, amit egy-egy pogrommal lehetett a legegyszerűbben „letörleszteni”)
A radikális nemzetiek, akik kiátkozták a kiegyezést, meg a dzsentri arisztokrácia, közben nagyon kellemesen beépültek a monarchia bürokráciájába az állami zsíros állásokba és természetes megélhetésnek vették a „keresztény magyar úriember” foglalkozást.
A polgárosodás izmosodásával viszont hosszú távon nem tudott versenyezni a feudális elit, és a zsigeri irigység egyre jobban megszülte a mai napig is tartó megosztottságot és gyűlöletet.
Ahelyett, hogy beszállt volna a polgárosodásba, a tanulásba a fejlődésbe, egyre inkább ellenségnek élősdinek tekintette annak motorjait, első sorban a zsidókat. Minden gond gyökerének egyre inkább a zsidóságot kezdték tartani, így a középkori vallási alapú antiszemitizmus gazdasági, irigység alapú antiszemitizmusként született újjá és erősödött meg.
Ezzel párhuzamosan két másik történet is zajlott.
A katolikus egyház már ebben a korai polgári világban is úgy érezte magát mint hal a parton. Számára az igazi élettér a középkori feudális világ volt, ahol a kereszt a karddal összefonódva, nemzetek feletti befolyással bírt a világban. Ez az abszolút státusz elveszett, de helyette egy új friss lóváltással próbálta visszaszerezni a pozícióját. Ez a friss új ló a nacionalizmus volt, aminek a nyergébe pattant és az addigi nemzetek feletti „globális” pozicionálás helyett a nemzeti vonalon látta a régi dicsőség maradékát megerősíteni. Ez végül valamilyen mértékben később sikerült is.
A másik történet az volt, hogy a monarchiában kiemelt nemzeti pozíciónkkal visszaélve, megfelelő felsőbbrendűséggel kezeltük le a többi nemzetiséget, ezzel megalapozva bennük azt a kívánságot, hogy az első adandó alkalommal lepattanjanak rólunk. Mint tudjuk az első adandó alkalom eljött és ők éltek is ezzel a lehetőséggel.
Visszatérve az ellenségképzésre, nagy katolikus hátszéllel megindult az antiszemita agymosás (antiszemita párt alakult), mintha az lenne a problémák forrása.
Itt álltunk tehát magyarok a századfordulón, jött a kapitalizmus szekere, amire ahelyett, hogy felszálltunk és a lovak közé csaptunk volna, megpróbáltuk megállítani.
Mondván: a kapitalizmus, ipar, kereskedelem az zsidó találmány, az ezzel szemben indult baloldali ellensúly mozgalom szintén zsidó találmány mi meg csak itt nézünk. Mi a fenét csinálunk? Kávéházi népnemzetiek aztán kitalálták a „magunkfajtának” való harmadik utat. Ami persze nem létezik, és ami nincs afelé nem lehet hajózni. És mint ahogy előzőleg idéztem a bölcseket: annak a kapitánynak, amelyik nem tudja hová megy, mindig rossz irányból fúj a szél.
Az első VH előtt úgy nézett ki Európa, hogy szinte mindenütt dinasztikus uralkodók tartották a feudalizmus frontját és a monarchiához hasonlóan a polgári világ megerősödése miatt recsegett ropogott a feudális államgépezet (te szereted az filmes példákat, a „Redl ezredes” elég jó korrajz). Csak kevés kivétel van, ahol szervesen és hasznosan tovább tudott élni a királyság intézménye (Pl. Nagy Britannia).
A magyar elit azt sem fogta fel, hogy egy nagyon lényeges, stratégiai döntés előtt áll. Akkor, a VH előtt kellett volna kiszállni a monarchiából, nem utána. De mennyire volt elvárható egy feudális élősködő elittől az önkiherélés? Hát ennyire. Éppen ezért meg is indult az ország a 20. századi tragikus vesszőfutásos süllyedésben.
Az én meglátásom szerint ez volt az oka, hogy egy európai szinten is tényezőnek számító fejlett pozícióból mára száz évet elvesztegettünk a fejlődésben. És lényegében ma is ennek a levét isszuk, ma is ezek az gyűlöletek és ellenségeskedések rágják az országot belülről mint egy parazita. Nagyon nagy felelőssége van ebben a történelmi egyházaknak, akik látás nélkül még szekértolóivá is váltak az ordas eszméknek és nem mentes a felelőségtől a kisember sem, amelyik befogadójává vált ezeknek.
Végül Kedves Eeyore, mivel az irodalmi példákat is szereted, idemásolok egy Lővy Árpád verset. Ő ugyan nem erről, meg az ilyen verseiről híresült el éppen ezért az utolsó sort ki is cenzúráztam, de ő egyébként a Magyar Nemzeti Múzeum elnöke volt, valamint az Elte nagy tiszteletben álló tagja, abban a korban amiről beszélünk.
A MAGYAR NEMZET JÖVŐJE
Mottó:
(Egy dunántúli kalendáriumból.)
Tiszántúl, Dunántúl, mind a négy gránicig,
Kilenc felekezet adósságra iszik:
S mikor elúsztatta az apai jussát,
A józan zsidónak szídja a Krisztusát.
- * -
Ki jövőbe látni tud:
S ahhoz nem is oly sok kell,
Tisztában lehet már ma is
A főbb eseményekkel.
Nyissuk csak a szemünket ki,
Mik voltunk ötven éve?
Rabláncra vert provincia,
Letörve, összetépve.
Úr és paraszt volt a magyar,
És gőgös mind a kettő,
Hős volt, ha kell, de nem tudta,
Hogy mi a kétszerkettő.
S eljött a próza korszaka:
Mit a vasút hozott meg,
De nem kellett a pudli, s rőf,
Hős, dicső nemzetünknek.
Ne adj' Isten! - azt képzeltük,
Hogy megalázó volna,
Ha Zoltán, Géza, "Urffy" a
Boltban vásznakat pakolna.
Szegény mamának a szíve
Megtört volna búvába':
Hogy fiacskája "Eminens"
Egy "Ipariskolába" (!)
Aztán jött egy kevésbé hős,
De élelmes faj árja,
S a jelszó: "Mi van eladó?"
Az egész Hont bejárja.
Ötven esztendő telt el és
Arra ébredtünk szépen,
Hogy a lenézett, rongy zsidó
Boldogul mindenképpen.
S ha mint zsidó nem boldogul,
A keresztvíznek áll ki,
S ötven krajcárért Széchenyi
Lehet ma már akárki.
Maholnap Kohn-ivadék lesz
Magyar miniszterelnök,
S x-lábú snájdig őrnagyért
Rajonganak a delnők.
Zsidó fiú kispapnak áll
(Ősei bóvlit mértek):
S idők múltán Goldstein-utód
Az esztergomi érsek!
Bank, színpad és redakció
Ővelük van már telve:
S kilökni az utolsó gójt,
Ez mindnyájuknak elve.
S mi deklamálunk, hősködünk,
S iszunk a Honhazáért,
S nem látjuk, hogy a sok beszéd:
Kutya … …t ér...
|