OK értem, gondolom zongora, de én bennfentes vagyok...


a lényeg, hogy ÉL AZ ÚR!

Így van. Pontosan EZ a lényeg.

Szia Semi!

Örülök, hogy megtapasztalhattátok az Úr segítségét a versenyen!



Nagy ajándék volt számomra a pénteki nap:a férjemet egy előadásra kérték meg az ifisek egy munkatársi megbeszéléssel egybekötött evangélizáción, elkísértem én is.Először örömmel nyugtáztam, hogy nem baj, hogy mi kiöregedtünk ebből a munkából, vannak odaszánt életű fiatalok, akik a helyünkre léptek.S a sok régi ismeretlen-ismerős arc!
Az evangélizáción elhangzott, hogy ha a hitünknek nincs köze a családi életünkhöz, a munkánkhoz,a pénztárcánkhoz, a főzésünkhöz, akkor megkérdőjelezhető- úgyhogy megnyugodtam a Főzőcske topikkal kapcsolatban,alkalomadtán írok majd bevált recepteket.

Minden elfoglaltságunkkal dícsérhetjük a mi Urunkat és aki leszűkítené ezt a Biblia olvasásra, imádkozásra, Ige értelmezésre, annak szegény a hívő élete!

Életem személyes célja

Szeretnék bizonyságot tenni arról, hogy az Úr hogyan változtatta életem folyamán céljaimat és az értékrendemet.
Szüleim által, akik már az Úrnál vannak, nagyon szép gyermekkort ajándékozott az Úr nekem.
Közben alapiskololás koromban az 1. osztályban megbetegedtem, a bal lábam majdnem 10 cm-rel volt rövidebb. 13 hónapig kezeltek a Tátrában – 11 hónapig voltam fekvőbeteg. Soha nem kételkedtem abban, hogy meggyógyulok, gyerekként is bíztam az Úrban. Itt kezdődött el bennem egy gondolat, célnak is lehet nevezni, hogy orvos szeretnék lenni.
Egyet tudtam, hogy ehhez jól kell tanulnom, annak ellenére, hogy sose szerettem nagyon tanulni, de tudtam, hogy ez az egyetlen helyes mód és út a célom eléréséhez. Így hát nagyon igyekeztem tanulni. Így telt el az alap- és középiskola – tehát a cél az egyetem volt. Az Úr csodája és ajándéka volt, hogy elsőre nekifutásra felvettek.
Megint nagyon igyekeztem tanulni, mert a cél az egyetem elvégzése volt, eltökéltem, hogy jól megalapozom a hivatásomat -s nem volt lényegtelen az sem, hogy minél nagyobb tanulmányi ösztöndíjat is elérjek.
Utána a munkahely volt a cél. Az Úr ezt is megadta.
Minden céllal egybe volt kötve, hogy ha az alapiskolát, a gimit,az egyetemet elvégzem, nagyon boldog leszek.

A Szentírást csak 18 éves koromban kezdtem olvasni, odáig megelégedtem azzal, hogy minden este hangosan olvastunk a Bibliából a közös esti elcsendesedésnél.
10 évig nem értettem, mit is olvasok, csak tudtam komoly hívő emberektől, akik életében láttam az Úrnak a jelenlétét és vezetését, hogy az Ige Isten szava és személyesen szól az Úr az Ige által az Ő gyermekeihez. Ezt kerestem, ez volt egy újabb cél.Ezért reggel és este ,naponta olvastam a Bibliámat.
10 év olvasás után hallottam meg az Úr szavát az Igéből, amikor nagyon el akartam érni valakit, mégha éreztem is, hogy nagyon elhúz az Úrtól. Amikor már döntésre került volna a sor, Ábrahám történetét olvastuk a napi részben, ahogy az Úr felszólította, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot, tehát dacára az ígéretnek, hogy nagy néppé lesz, mondjon le az egyetlen fiáról ,aki a legdrágább volt neki. Ekkor ebben a pillanatban értettem meg,mi az, amikor konkrétan az adott helyzeben szól az Úr az Igén keresztül, hogy mit is tegyek.
Hálás voltam az Úrnak élő szaváért, egyben bűnbánatot tartottam és döntöttem, hogy az Úrra hallgatva, Vele és Őszerinte akarok élni. A vezetése által változtak és változnak nézeteim, hozzáállásom a dolgokhoz.
Persze nem mindig figyeltem az Úr vezetésére, még olyat is tettem, hogy a világos vezetésének nem engedelmesledtem. Ennek megittam a levét én is, mások is. Az Ő jósága, hűsége és kegyelme, hogy nem vetett el. Annál nagyobb áldásomra volt nekem, és másoknak is, amikor az ő veztésével döntöttem és tettem valamit, ez igazán belső örömet és békességet adott.
Meg kellett tanulnom, hogy céljaimat az Úrral egyeztessem, mert az szolgálja az Ő dicsőségét és tiszteletét, ez szolgálja az én és embertársaim lelki és testi javát – és ráadaás az öröm és békesség, amiről az Úr Jézus mondja : az én békességemet adom nektek.
Fiatalabb koromban is tudtam, hogy a végső cél, az Úrral való találkozás az örök életben, de akkor túl sokat nem gondoltam rá .
Ha az eddigi életemet végignéztem, mindig volt valami célom: iskolák, hivatás, jó munkahely. Mindenhez azt kötöttem : ha elérem, nagyon boldog leszek! Igen, jelent is ez boldogságot, de valami azért mindig hiányzott – az igazi boldogságot az Úr jelenléte, szeretete, vezetése, várása, a Vele való élő kapcsolat és a Neki való szolgálat jelentette.
Szeretni az Urat, ahogy tanultuk a kátéból, teljes szívünkből..., felebarátunkat, mint magunkat, azt tenni másnak, amit akarunk,hogy nekünk is tegyenek mások / és fordítva nem tenni/, ha ez válik legfőbb célunkká, akkor életünk áldássá lesz mások számára és ebből kiindulva lesznek helyes céljaink az élet minden területén.

Ónody Dezső

Elhangzott 2009. júliusában egy ifjúsági táborban

MERÉNYLET


Főváros-szerte találkozhatunk egy óriásplakáttal, ami egy férfitest bal féltekét mutatja, fej nélkül, hasig. A karon egy töviskoszorú látható, amitől némi vércsík folyik alá.
A plakát bizonyos kultúreseményre invitál. Címe: messiások. Magyarázatul, alcím gyanánt: a mai modern művészek remekei a megváltásról.
Nem tudom, az egyházak ennek kapcsán szót emeltek-e? Ha igen, „társszerzőként”, ha nem, akkor helyettük is megteszem ezennel én. Bár a Mindenható nem szorul a védelmemre, de mégis, az Ő oldalán állva, kikérem magamnak ezt az otrombaságot. Ahogy nincs keresztény Európa, úgy nincs keresztény kultúra sem. Lehetnek művészi alkotások, melyek vallásos témájúak, de attól az nem lesz keresztény jellegű vagy ihletésű. Még abban az esetben sem, ha megjelenítésük összecseng a biblikus hit igazságaival. Hát még, amennyiben éppen ellenkezik azzal a tudatlanság/trehányság miatt, vagy az istenkáromló, „művészi szabadság” örve mentén. Jelen esetben az utóbbival van dolgunk. Az egész téma programba vétele annyira betegesen mondvacsinált, mintha egy kibic kibucnak képzelné magát. Amennyiben egy művész hívő, akkor ismeri a Bibliát, amely tiltja Isten kiábrázolási kísérletét. Ha meg nem az, akkor önmagából csinál piperkőc kóklert, aki témahiányban szenvedve fantáziál olyanról, amit nem ismer.
Tiltakozom a szentnek a profanizálása ellen! Egyetlen, valódi Messiás volt; Jézus Krisztus. Az Ő keresztáldozata volt A MEGVÁLTÁS.
El az illetéktelen kezekkel és személyekkel!

2009-08-08 Mihálovics Zoltán

Feri tanulságos esete


Feri 68 éves, sok ideje már nyugdíjas. Egyedül él. Négy gyermeke közül három kisebb-nagyobb távolságra, de vele azonos városban lakik. Ismeretségünk, barátságunk, testvéri kapcsolatunk kb. negyedszáz évre tekint vissza. Nem kevés ideig (két részletben) azonos gyülekezethez tartoztunk, együtt alkottuk az énekkar 15-20 százalékát. Közel egy esztendeje az én útjaim más irányt vettek. Azóta hetente egyszer találkozunk, amikor neki is „szállítok” abból a pékségi maradék-árúból, amit Óbudáról adományként szállíthatok el – tömegközlekedésileg.
Ezeken az együttléteken egy pohár ital mellett kb. egy órát beszélgetünk a világ dolgairól; benne leginkább hitéleti, gyülekezeti eseményekről, családi problémákról, stb. Nem minden esetben, de alkalmilag imádkozni is szoktunk. Ma reggel is úgy készültem, hogy szólunk az Úrhoz, hiszen holnap ő távoli vidékre készül, öccsének születésnapi ünneplésére (amihez nem túlságosan fűlt a foga, de hát a családi elvárások ugyebár…) Az én programom meg egy internetes fórumtalálkozó, ahol az eddig személyesen ismeretlen résztvevők felkértek rövid igeszolgálatra. Ezek lettek volna a fő „imatémák”, amiket felülírt az ő beszámolója, ami az elmúlt vasárnap délutánt esett meg vele.
Alkalmanként el szokott menni az Agapé gyülekezet délutáni istentiszteletére. Most is így döntött, különös tekintettel a családi eseményre. Ajándékként öccsének egy cd-t tervezett, amit a gyülekezet forgalmazásából gondolt beszerezni. Budapesten, az utolsó buszra-szállásra várakozva (ahol egyedül ácsorgott), megállt mellette egy autó, s valamilyen külföldi nyelven, vagy annak tűnően, a benne lévő két fiatal férfi szólította meg. Feri szabadkozott, hogy ő kizárólag magyarul tud. Ekkor tört magyarsággal, kevert szavakkal, de valahogy mégis megértetve magukat (!?) közölték, hogy ők svájci bankárok, s ajándékokat hoztak, amit nyugdíjas otthonban szeretnének leadni. Feri próbálta elmagyarázni;; nem ismeri a helyi viszonyokat, de a gyülekezet, ahová igyekszik, bizonnyal képes segíteni az eligazításban. Némileg húzódoztak az ötlettől, s Ferinek átadtak egy nagyobb dobozt ajándékként, abból a 70 millió dollárt (!!??) érő ajándékból, amit az itteni időseknek szántak. Az ellenkezést látva (ti. mit kezdjen egy ekkora csomaggal, hiszen kb. 35 kilométerre lakik, hogyan bumlizzon vele), felajánlották, hogy hazaviszik, s lepakolás után visszahozzák az Agapéhoz. Feri beadta a derekát az unszolásnak… Irány a lakóhelye!
Az úton szóba került, hogy az idegenek ugyancsak istenhívők – Allah tekintetében. Feri „bizonyságot tett”: nem Allah, hanem Isten – Jézus Krisztus. Csodálkozó értetlenségükre „megmagyarázta”: Jézus Krisztus = Isten. Szóba jött az, hogy nyugdíjas barátom világi értelemben, anyagilag szegényen él. Egyikük megkérdezte; ismeri-e a külföldi pénzeket. A nemleges válaszra 50 euróval (?) megajándékozta Ferit, aki a pénzt zakója szivarzsebébe tette.
Hazaérkezve 2-3 kisebb-nagyobb csomagot vittek be a lakásba, s míg váltig bizonygatták, hogy milyen nagy szerencse éri most őt, egyszer csak nekiszegezték a felszólítást: Adjon 450 ezer forintot! Feri lemerevedett (testi erőszak szóba se jöhetett, hiszen kora és a kb. 65 kilós termete az életerős, kigyúrt egyikükkel szemben is reménytelen vállalkozás. Képtelen dolgot kérnek, hisz megközelítőleg sincs annyi pénze, sohasem is volt – szabadkozott. „Akkor adj kevesebbet!” – hangzott a felszólítás.
Feri elhatározta, hogy ad nekik 20 ezret, s „megkérte őket”, hogy addig hagyják el a szobát. Behajtotta az ajtót, elővette pénztárcáját, ám mindez talán tíz másodpercet vett igénybe, s látogatói máris rányitották az ajtót, s a kitárt pénztárcát megragadva, a teljes összeget (az ott lévő nyugdíjjal együtt, kb. 100 ezer forintot) kimarkolva, egyéb pénzeket is követeltek – hivatkozva az ajándékok sokszoros értékére. Miután nem volt egyéb „aratnivaló”, visszakövetelték az ajándék 50€-t is. Gyűrű, márkás óra átadását sürgették még. Terepszemlét tartottak konyhában, kamrában. Egyik karórát fitymálva otthagyták, de egy másik, gyerekektől kapottat, márkáját jónak minősítve „bevállalták”. (Nem sok foganatja volt Feri azonnali felháborodásának, és sürgető kifakadásának: „Vigyétek innen gyorsan a mocskos ’ajándékaitokat’! – a kocka el volt vetve, de a „meccsnek” még nem volt vége. Ferinek ugyan eszébe sem jutott rendszámot megjegyezni, de ezen élmények után valóban kocsiba szálltak, hogy visszavigyék a „megajándékozottat” eredeti úti céljához.
Útközben a gépkocsit vezető beszámolt arról, hogy ő beteg (szíve környékét mutatta), hogy Svájcban már mennyit, hiába bajlódtak vele az orvosok, stb. Feri „felvilágosította” őt, hogy meg lehet gyógyulni Jézus nevében. Az értetlenkedésre „elárulta a titkot” a szegény betegnek: - Ennyit mondj: „Jézus nevében meggyógyultam.” A delikvens megtette… (Ekkor és itt az eddigi ámulatomból egy másik fajta ájulásba estem, s megkérdeztem Ferit; nem gondolja-e, hogy ekkor kimerítette a „NE SZÓRJÁTOK GYÖNGYEITEKET A DISZNÓK ELÉ” felszólítás elleni kihágást. Csak akkor igaz az – válaszolta –, ha az illető gúnyos, istenkáromló. És a „szegény rabló” mennyiben volt megtért, az Úr alázatos szolgája /akik remélhetik esetleg a csodás gyógyulást hitük alapján/, és kevésbé a Simon mágus lelkületű, aki szerette volna megvásárolni a maga üzemeltetési szabadságára az isteni kegyelmet? Ezen ott, így nem volt alkalma gondolkodni – jött a válasz…)
A történethez annyi tartozik még, hogy Feri panaszára, hogy ennie sem lesz miből, annyira elvettek mindent pénzt – kegyesen visszakapott 2000, azaz kettőezer forintot. Gyerekei, akik járatosak a háztartási, extra eszközök ismeretében, azt mondták, az „ajándékkészletet” megvizsgálva, hogy 25-30 ezret érhet (hallelujah!).
Ezzel együtt, ezzel a háttérrel imádkoztunk, megvallva mindketten, hogy semmi sincs Isten tudtán, engedélyén kívül, ami velünk megtörténik, megtörténhet…

Mindannyiunk levonhatja a szükséges következtetéseket. Pl. azt, miképp csúszhat a gyermeki lelkület, hit a lépre-csalt hiszékenység mezsgyéjére. Illendő megvallanom: nekem is volt már hasonló, bár mértékét tekintve kisebb, „becserkészett” esete.
Úgy van, ahogy Zimányi Józsi bácsi egyik kazettáján említi: Sátán nem annyira a vicsorgó, vasvillás-patás állapotában jelenik meg – sokkal inkább lakkcipőben, glaszé kesztyűben..

„Ébren legyetek és vigyázzatok!”


2009. október. 02. péntek, 13,50 Mihálovics Zoltán

Számtalan ajándék



Tegnap egy viszonylag kis létszámú, ún. fórumtalálkozón vettem részt. „Bibliás” Laci bizonyságtételét nagy gyönyörűséggel hallgattam. Bár sok éve már nem tartozom, nem járok karizmatikus közösségbe, mégis sűrűn mondtam volna szívem szerint halleluját, meg „dicsőség az Úrnak” reakciót.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de én ezeket a roppantul természetesnek tűnően elmondott történeteket, élményeket, átéléseket, mint a homok a vizet iszom. Ezzel együtt távol áll tőlem a hiszékenység, a misztikus hiedelemvilág. Valamiképp a bensőm igazolja vagy tagadja a hallottakat.
Laci jó-néhány csodában részesült az ÚR kegyelméből. Gyógyíthatatlan betegséget követő, szinte egész testét „lékelték”, operálták. Talán még harminc éves sem volt, leszázalékolták, totálisan mentesülnie kellett minden fizikai terheléstől. Különböző szerekkel, kellékekkel élt akármeddig. Megtérése, hitre jutása folyamatában Isten félre érthetetlenül, eltéveszthetetlenül beszélt hozzá. Figyelmeztette, tudtára adta, hogy meggyógyította, tehát „válasszon le magáról” minden orvosi eszközt. Mindennemű vacillálás nélkül összecsomagolta ezeket, és szeméttárolóba küldte őket. Elhitte és megvallotta gyógyulását – azóta egészséges. (Ennek bő húsz éve).
A másik „csodaélménye” a lakásvásárlásra kölcsönkapott 300 ezer hirtelen visszaadási kényszerében érte. Idegen embertől kapott egy borítékot, amiben pontosan annyi volt, amennyit még vissza kellett adnia a kölcsönből, azaz 200 ezer forint. (…)

Amikor ilyen eszményien szép beszámolókat hallok, Isten végtelen jóságának örvendezésén túl hiányérzetem támad. Nem, nem irigység ez, hanem az ÚR klasszikus és plasztikus megtapasztalásának sóvárgása. És ahogy ezeken töprengtem, a sosem eléggé hálás, gyakran feledékeny emlékezetem „bevilágítást” kapott. Több mint négy évtizedes házasságom ideje alatt ugyan mennyi „isteni adományban” részesültem. Készítsünk leltárt!

1.) Az is az Ő kegyelme, hogy nem kellett csodás gyógyulásra szorulnom. Sosem voltam kirobbanó fizikumú, erővel teljes, de a gerincsérv és lumbágó nem mondható betegségnek.
2.) Talán kilenc éve „nyúztuk egymás” a házasság igájában kedvenc nejemmel, már három gyermekkel rendelkezve – összeomlott a vegetatív idegrendszere. Orvosai szerint azonnal konform körülmények közé kell kerülnie, mert különben a legrosszabb sem kerülhető el. Másfél szobás házunk betonpadozatú, fürdőszoba nincs, a víz is az utóbbi fél évben került bevezetésre. S ahogy rovom e sorokat, kiderül, hogy nem csupán apám kölcsönpénzéből vett, majd ugyancsak általa invesztált hozzáépítés volt az Úrtól, hanem ez a bizonyos vízbevezetés az udvari, vert kútról. Ugyanis munkatársam másodállásban maszekolva kútfúrással, vízellátás kiépítésével is foglalkozott. Amikor meghallotta a problémánkat, felajánlotta, hogy beszereli, beköti a vizet, egy direktben üzemeltető KÁMA szivattyúval. Munkadíjat nem kér. Kizárólag az anyagköltség az ár.
3.) Közben apám ráakadt az általuk lakott lakótelepen egy eladó, hasonló nagyságú öröklakásra. Nosza, árulni kezdtük a másfél szobás ház(rész)t. Lett is vevő, csakhogy annyit kínált érte, mint az öröklakás árának a fele, azaz 110 ezer forintot. (1976-ot írunk).
Elérhetetlennek tűnt a lakáscsere – ám apám a zsebébe nyúlt. Ő „üzemeltette” Isten ajándékát. Még akkor is, ha nem tudott róla, távolról sem így értelmezte…
4.) Már minden mozzanatra, „lépcsőfokra” nem emlékezem, de az biztos, hogy kb. három év múlva, a közelben épülő, új öröklakásokra be lehetett volna nevezni (első emeleti, erkélyes, két és fél szobás), de a cserelakás ára, beszámítandó szoc.pol. mellett hiányzott még 60 ezer forint. Kapcsolatban álltunk egy világi szerzetben élő trióval – egy pap, két nővér – akiknek elmondtam a megvalósulhatatlan ábrándomat. Egy következő alkalommal átadták az összeget. Engem ájulás környékezett a döbbenttől, a Mennyekben éreztem magam, s hálálkodva mondtam köszönetet azzal, hogy miként lehet, visszaadom. (Eszembe jut Jézus példázata a tízezer talentummal tartozó emberről, aki gazdája előtt mindent megígér, csak elkerülje a börtönt). Ők talán realistábbak voltak, mindenestre közölték, hogy ajándék, ne akarjam visszaszolgálni. S tényleg esélyem se lett volna megadni, ha mindez kölcsön csupán, hiszen világéletemben „csóró” voltam, sose volt megtakarított pénzem. (Ebben persze gazdálkodási hiányosság is szerepet játszhat…)
5.) Néhány év elteltével és a gyermeklétszám szaporulatával hitvesem beleszeretett a kertes ház lehetőségébe. Létrejött a csere-bere, valahány év hiteltartozás átvételével. Itt már napjainkhoz érve 27 éve lakunk. Itt is voltak hullámvölgyeink pénzügyi fronton (is). Kb. két évtizede lehetett az a szituáció, hogy közeledett a fűtési idény, s nem volt pénzünk tüzelőre. Akkor még hellyel-közzel katolikusok lehettünk, de legalábbis a Bokor közösséggel megvolt a kapcsolatunk. Egyik pap barátunk a gondunkat észlelve, (küldött? átadott? már nem is tudom) 50 ezer forintot. Mi ez, ha nem Isten ajándéka?
6.) 16 esztendeje volt a 25 éves érettségi találkozónk. Amikor egyik, volt osztálytársam megtudta, hogy hét gyermekünk van (ti. feleségemnek és nekem), akkor felajánlotta, hogy a tulajdonában lévő pékség boltjából a maradékot zárórakor elhozhatom. Azóta hetente egyszer (ha „árnyékra vetődöm”, akkor kétszer) bezarándokolok Óbudára, s amit kapok (néha semmit), azt elhozom tömegközlekedésileg. Hűtőládába pakolva, onnan naponta kiszedegetve – keveset, sőt majdnem semmit sem költenünk pékárura.
Becslésem szerint milliós nagyságrendű lenne, ha beáraznánk… Jó az ÚR. Függetlenül attól, hogy jótevőm eleddig istentelen…
7.) Míg el nem felejtem; ez idő tájt, kb. két évig, közvetlen kapcsolatot ápoltunk középiskolás, egykori osztályfőnöknőmmel. Nem tudtam, hogy Újlipótvárosban lakik, s hogy az ottaniak általában Ábrahám leszármazottjai. Tehát nem kegyek keresése, dörgölőzés volt a célom. Annál is kevésbé, mert ő szerette volna megismerni, meglátogatni gyerekeimet, akik „tiszteletbeli nagymamának” léptették elő. Lívia néni is látta, ismerte anyagi tehetségtelenségemet, és mikor – nagyjából havonta – meglátogattam, többnyire megajándékozott 10 ezer forinttal. Összesen lehetett 60-80 ezer, amit tőle kaptunk. (Közben rohamosan elhatalmasodott rajta a Parkinson kór, de megengedte, hogy imádkozzam érte a lakásán Jézushoz. Amennyire tudom, nem volt sűrű zsinagóga-látogató).
8.) Bő nyolc éve lehetett, hogy mint könyvterjesztő, összeakadtam egy özveggyel, aki néhai férjének a kazettamisszióját folytatta. (Ha nem kerestetnek velem az akkori gyülekezetem tagjai ilyet, nem is lesz talán soha tudomásom a létezéséről). Az özvegy levélváltásunkkor rövid bemutatkozást kért. Ennek kapcsán – miként később elmondta – az ÚR arra indította, hogy pénzt (is) küldjön. Így egy jó adag ajándékkazetta, különféle írások mellett/között 20 ezer forint is érkezett. Lelkileg igen megrendített, hangosan és hosszan bőgnöm kellett Istennek és a gyermekének irgalmas szeretetét megtapasztalva. (Nyugodtan megtehettem, mert éjszakás műszakomba hozta ki egy testvéri munkatársa. Így egyedül voltam, mikor számbavettem a „zsákmányt”).

A leltár bizonyosan nem teljes, de én teljes szívből magasztalom a Gondviselő jóságát, kegyelmét, figyelmességét, törődő szeretetét. Ugyan, hol lenne okom panaszra..?


2009-10-04 Mihálovics Zoltán

Köszönjük a bizonyságtételedet, Figyelő!

.


Kedves Figyelő !
Jó volt olvasni az egészet !

-Bizony igaz:
"Senki sem tesz oly boldoggá, mint Jézus.
Mégis csak az tapasztalja meg, aki Őt keresi és követi.-
A mai napi hálaadásunk, holnapi áldásunk záloga."
M.Basilea Schlink

Üdv.
Loisz

De JÓÓÓÓÓ AZ ÚÚÚÚÚÚÚÚR!!!!!!!
De jó, hogy hálás vagy neki!

Lk 1,77 És az üdvösség ismeretére megtanítsad az ő népét, a bűnöknek bocsánatjában.

Ha van olyan bűnöd, amiből az Úr Jézus szabadított és vállalnád azt, hogy ezt felírd egy piros lapra és rászögezd azokra a keresztekre, amik Budapest útjain állnak, akkor tedd meg.

Kedves Péter!
Nem kötözködni akarok,- alapjában nagyon nemes gondolat,... csak így kiemelve, a járó-kelő számára talán érthetetlen, hiányos,- nem ad egy rátekintésre érthető mondanivalót.-- Azontúl, aki már egy bűnéből kapott szabadulást,- és erről bizonyságot tud tenni,- az már teljes szabadulást kér és kap "minden" bűnére,... nem hiszem, hogy megállna valaki csak "egy"-nél.- Mindet felsorolni pedig lehetetlen.... Te megvalósítod, meg tudod valósítani ?

L.

Igen, lehet oda kellene írni azt is, hogy "A bűnöm...."
Én azt gondolom, hogy a megtéréskor az ember szembe fordul önmagával, önmaga bűneivel, a romlott világgal, a Sátánnal.
Ez az Istenhez fordulás következménye is.

Ez konkrét bűn, bűnök megvallása és a bocsánat elfogadása közben jön létre.
De ebben hiszem, hogy folyamatosan élnie kell egy hívő embernek.
Minden bűnömre bocsánatot kapok, de a megszentelődésem kapcsán előjönnek folyamatosan azok, amiket a megtérésemkor nem is láttam még.
Ill. a világba járás közben annyi szenny tapad ránk, annyi minden jön belőlem elő.
Azt gondolom, hogy az Úr Jézus keresztjén, Isten mint ha valami "fekete lyukat "készített volna, valami "bűn elnyelő helyet", ahova a hívő ember "beledobhatja" bűneit egyetlen igaz, Istentől rendelt módon.

de amit Boglárka bemásolt, nem kell egymást utánoznunk, csak akkor tegye ezt meg valaki, ha az Úr Jézus indítja rá, ez tényleg fontos a személyes vezetettség...