Számtalan ajándék
Tegnap egy viszonylag kis létszámú, ún. fórumtalálkozón vettem részt. „Bibliás” Laci bizonyságtételét nagy gyönyörűséggel hallgattam. Bár sok éve már nem tartozom, nem járok karizmatikus közösségbe, mégis sűrűn mondtam volna szívem szerint halleluját, meg „dicsőség az Úrnak” reakciót. Nem tudom, ki hogyan van vele, de én ezeket a roppantul természetesnek tűnően elmondott történeteket, élményeket, átéléseket, mint a homok a vizet iszom. Ezzel együtt távol áll tőlem a hiszékenység, a misztikus hiedelemvilág. Valamiképp a bensőm igazolja vagy tagadja a hallottakat. Laci jó-néhány csodában részesült az ÚR kegyelméből. Gyógyíthatatlan betegséget követő, szinte egész testét „lékelték”, operálták. Talán még harminc éves sem volt, leszázalékolták, totálisan mentesülnie kellett minden fizikai terheléstől. Különböző szerekkel, kellékekkel élt akármeddig. Megtérése, hitre jutása folyamatában Isten félre érthetetlenül, eltéveszthetetlenül beszélt hozzá. Figyelmeztette, tudtára adta, hogy meggyógyította, tehát „válasszon le magáról” minden orvosi eszközt. Mindennemű vacillálás nélkül összecsomagolta ezeket, és szeméttárolóba küldte őket. Elhitte és megvallotta gyógyulását – azóta egészséges. (Ennek bő húsz éve). A másik „csodaélménye” a lakásvásárlásra kölcsönkapott 300 ezer hirtelen visszaadási kényszerében érte. Idegen embertől kapott egy borítékot, amiben pontosan annyi volt, amennyit még vissza kellett adnia a kölcsönből, azaz 200 ezer forint. (…)
Amikor ilyen eszményien szép beszámolókat hallok, Isten végtelen jóságának örvendezésén túl hiányérzetem támad. Nem, nem irigység ez, hanem az ÚR klasszikus és plasztikus megtapasztalásának sóvárgása. És ahogy ezeken töprengtem, a sosem eléggé hálás, gyakran feledékeny emlékezetem „bevilágítást” kapott. Több mint négy évtizedes házasságom ideje alatt ugyan mennyi „isteni adományban” részesültem. Készítsünk leltárt!
1.) Az is az Ő kegyelme, hogy nem kellett csodás gyógyulásra szorulnom. Sosem voltam kirobbanó fizikumú, erővel teljes, de a gerincsérv és lumbágó nem mondható betegségnek. 2.) Talán kilenc éve „nyúztuk egymás” a házasság igájában kedvenc nejemmel, már három gyermekkel rendelkezve – összeomlott a vegetatív idegrendszere. Orvosai szerint azonnal konform körülmények közé kell kerülnie, mert különben a legrosszabb sem kerülhető el. Másfél szobás házunk betonpadozatú, fürdőszoba nincs, a víz is az utóbbi fél évben került bevezetésre. S ahogy rovom e sorokat, kiderül, hogy nem csupán apám kölcsönpénzéből vett, majd ugyancsak általa invesztált hozzáépítés volt az Úrtól, hanem ez a bizonyos vízbevezetés az udvari, vert kútról. Ugyanis munkatársam másodállásban maszekolva kútfúrással, vízellátás kiépítésével is foglalkozott. Amikor meghallotta a problémánkat, felajánlotta, hogy beszereli, beköti a vizet, egy direktben üzemeltető KÁMA szivattyúval. Munkadíjat nem kér. Kizárólag az anyagköltség az ár. 3.) Közben apám ráakadt az általuk lakott lakótelepen egy eladó, hasonló nagyságú öröklakásra. Nosza, árulni kezdtük a másfél szobás ház(rész)t. Lett is vevő, csakhogy annyit kínált érte, mint az öröklakás árának a fele, azaz 110 ezer forintot. (1976-ot írunk). Elérhetetlennek tűnt a lakáscsere – ám apám a zsebébe nyúlt. Ő „üzemeltette” Isten ajándékát. Még akkor is, ha nem tudott róla, távolról sem így értelmezte… 4.) Már minden mozzanatra, „lépcsőfokra” nem emlékezem, de az biztos, hogy kb. három év múlva, a közelben épülő, új öröklakásokra be lehetett volna nevezni (első emeleti, erkélyes, két és fél szobás), de a cserelakás ára, beszámítandó szoc.pol. mellett hiányzott még 60 ezer forint. Kapcsolatban álltunk egy világi szerzetben élő trióval – egy pap, két nővér – akiknek elmondtam a megvalósulhatatlan ábrándomat. Egy következő alkalommal átadták az összeget. Engem ájulás környékezett a döbbenttől, a Mennyekben éreztem magam, s hálálkodva mondtam köszönetet azzal, hogy miként lehet, visszaadom. (Eszembe jut Jézus példázata a tízezer talentummal tartozó emberről, aki gazdája előtt mindent megígér, csak elkerülje a börtönt). Ők talán realistábbak voltak, mindenestre közölték, hogy ajándék, ne akarjam visszaszolgálni. S tényleg esélyem se lett volna megadni, ha mindez kölcsön csupán, hiszen világéletemben „csóró” voltam, sose volt megtakarított pénzem. (Ebben persze gazdálkodási hiányosság is szerepet játszhat…) 5.) Néhány év elteltével és a gyermeklétszám szaporulatával hitvesem beleszeretett a kertes ház lehetőségébe. Létrejött a csere-bere, valahány év hiteltartozás átvételével. Itt már napjainkhoz érve 27 éve lakunk. Itt is voltak hullámvölgyeink pénzügyi fronton (is). Kb. két évtizede lehetett az a szituáció, hogy közeledett a fűtési idény, s nem volt pénzünk tüzelőre. Akkor még hellyel-közzel katolikusok lehettünk, de legalábbis a Bokor közösséggel megvolt a kapcsolatunk. Egyik pap barátunk a gondunkat észlelve, (küldött? átadott? már nem is tudom) 50 ezer forintot. Mi ez, ha nem Isten ajándéka? 6.) 16 esztendeje volt a 25 éves érettségi találkozónk. Amikor egyik, volt osztálytársam megtudta, hogy hét gyermekünk van (ti. feleségemnek és nekem), akkor felajánlotta, hogy a tulajdonában lévő pékség boltjából a maradékot zárórakor elhozhatom. Azóta hetente egyszer (ha „árnyékra vetődöm”, akkor kétszer) bezarándokolok Óbudára, s amit kapok (néha semmit), azt elhozom tömegközlekedésileg. Hűtőládába pakolva, onnan naponta kiszedegetve – keveset, sőt majdnem semmit sem költenünk pékárura. Becslésem szerint milliós nagyságrendű lenne, ha beáraznánk… Jó az ÚR. Függetlenül attól, hogy jótevőm eleddig istentelen… 7.) Míg el nem felejtem; ez idő tájt, kb. két évig, közvetlen kapcsolatot ápoltunk középiskolás, egykori osztályfőnöknőmmel. Nem tudtam, hogy Újlipótvárosban lakik, s hogy az ottaniak általában Ábrahám leszármazottjai. Tehát nem kegyek keresése, dörgölőzés volt a célom. Annál is kevésbé, mert ő szerette volna megismerni, meglátogatni gyerekeimet, akik „tiszteletbeli nagymamának” léptették elő. Lívia néni is látta, ismerte anyagi tehetségtelenségemet, és mikor – nagyjából havonta – meglátogattam, többnyire megajándékozott 10 ezer forinttal. Összesen lehetett 60-80 ezer, amit tőle kaptunk. (Közben rohamosan elhatalmasodott rajta a Parkinson kór, de megengedte, hogy imádkozzam érte a lakásán Jézushoz. Amennyire tudom, nem volt sűrű zsinagóga-látogató). 8.) Bő nyolc éve lehetett, hogy mint könyvterjesztő, összeakadtam egy özveggyel, aki néhai férjének a kazettamisszióját folytatta. (Ha nem kerestetnek velem az akkori gyülekezetem tagjai ilyet, nem is lesz talán soha tudomásom a létezéséről). Az özvegy levélváltásunkkor rövid bemutatkozást kért. Ennek kapcsán – miként később elmondta – az ÚR arra indította, hogy pénzt (is) küldjön. Így egy jó adag ajándékkazetta, különféle írások mellett/között 20 ezer forint is érkezett. Lelkileg igen megrendített, hangosan és hosszan bőgnöm kellett Istennek és a gyermekének irgalmas szeretetét megtapasztalva. (Nyugodtan megtehettem, mert éjszakás műszakomba hozta ki egy testvéri munkatársa. Így egyedül voltam, mikor számbavettem a „zsákmányt”). A leltár bizonyosan nem teljes, de én teljes szívből magasztalom a Gondviselő jóságát, kegyelmét, figyelmességét, törődő szeretetét. Ugyan, hol lenne okom panaszra..?
2009-10-04 Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|