Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, melyeket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok embert,panaszkodni kezdtem magamnak: "Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell

mennem. A karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet." Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra, és el is
kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve, hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötéves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: - Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát? Az idős hölgy ezt felelte: - Tudod te is, nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském.Aztán megkérte a fiút, hogy várjon itt öt percet, amíg ő elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba. Végül elindultam felé és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? - Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne, hogy a Télapó elhozza neki. Azt válaszoltam, hogy talán Télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt. - Nem. A Télapó nem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta: -A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz. Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: - És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen. - Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: - Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis elég lenne? - Oké - mondta. - Remélem, van elég. - Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is. A fiú ezt mondta: - Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt. - Aztán rám nézett és hozzátette: - Megkértem tegnap Istent, mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám oda tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát. - Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy sem tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.
Aztán eszembe jutott egy helyi újság két nappal ezelőtti cikke, amely egy részeg embert említett, aki ütközött egy másik kocsival, melyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotba került. A családnak el kellett döntenie, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, ugyanis a fiatal hölgynek nincs esélye, hogy felébredjen a kómából, melybe esett.Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nap múlva azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt. Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszonytól végső búcsút vehettek a temetés előtt.
Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Azt a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukája és a húga iránt - még a mai napig is nehéz
elképzelnem.

(www.ipolysag.try.hu)