Az egyháztörténelem tanulságai

...

Miközben Ignatioszt, Antiochia püspökét tíz katona kíséretében hajón Rómába szállították, hogy Traianus üldözése következtében a vadállatok elé vessék keresztyén hite miatt, ezt írta egyik levelében:

FRUMENTUM CHRISTI SUM: DENTIBUS BESTIARUM MOLAR, UT PANIS MUNDUS INVENIAR.

„Krisztus gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrlenek meg, hogy takaros kenyérnek bizonyuljak."

...

Csohány János: Kálvin

http://digit.drk.hu/?m=lib&book=7&p=8

 

Dr. Hegedűs Loránt: A Kálvinizmus XX. századi öröksége számunkra

http://digit.drk.hu/?m=lib&book=7&p=2

 

OTROKOCSI FORIS FERENC

http://leporollak.hu/egyhtori/magyar/FENEVAD.HTM

 

 

http://leporollak.hu/egyhtori/EGYHTORI.HTM

https://wesley.hu/wp-content/uploads/2019/02/COLIJN_Egyetemes_egyhaztortenet.pdf

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/izmus/SEB_PRED.HTM

https://mek.oszk.hu/02400/02488/02488.htm

https://srta.hu/dienes-denes-tanulmanyi-anyagok-jegyzetek/

https://srta.hu/dienes-denes-tanulmanyok/

 

***

Reformáció

Cseri Kálmán
1997. október 31, péntek

Alapige
„Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”
1Kor 9,24-27


Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, kegyelmes Atyánk, köszönjük, hogy így igaz, ahogy énekeltük. Köszönjük, hogy a te igéd mondja, és ezért igaz, hogy te erős vár vagy nekünk, ahova menekülhetünk, akinek a közelében biztonságban érezhetjük magunkat.
Tudjunk, Atyánk, hogy erőnk magában semmit sem ér. Nem tudjuk jóvátenni, amit elrontottunk, pótolni, amit elmulasztottunk. Nem tudjuk magunkat hajunknál fogva kihúzni a mocsárból, ahova süllyedtünk. Nem tudjuk levezekelni ellened és egymás ellen elkövetett bűneinket. Ha a magunk erejére lennénk utalva, reménytelen lenne a helyzetünk.
De magasztalunk téged hálás szívvel, hogy elküldted egyszülött Fiadat, Jézust, és az Ő neve is mindig arra emlékeztet minket, hogy szabadítóul jött.
Dicsőítünk téged, Jézus Krisztus, a Golgotán aratott győzelmedért, és azért, hogy győzelmed hit által a mienk lehet. Bocsásd meg, ha életünk harcaiban sokszor elfelejtettük ezt. Bocsásd meg, ha nem jó célokért harcolunk, ha tisztátalan eszközöket is igénybe veszünk.
Kérünk, ragyogtasd fel előttünk most az egyetlen igaz, és tiszta harcnak a szépségét, s indíts minket Szentlelkeddel ebbe a harcba. Add kezünkbe az ige a győzelmes fegyverét, és szabadíts meg minden bénító, visszatartó erőtől.
Beszélj velünk most ebben a csendben, kérünk. Hadd formálódjék az életünk újra az igéd szerint újjá. Hadd valósuljon meg a mi kicsiny életünkben a te nagy terved. Formálj minket használható eszközeiddé.
Látod, Urunk, hogy a legtöbben fáradtan jöttünk ide most egy átdolgozott nap után. Engedd, hogy a veled való találkozás üdítővé váljék mindannyiunk számára. Vedd le a terheinket, oldozz fel kegyelmesen bűneinkből, és bátoríts meg minket erre a harcra. Add nekünk azt a bizonyosságot, hogy elmondhassuk: nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, életet nyerjünk.
Ámen.

Tavaly a reformációi istentiszteletünkön azt javasoltam, hogy ismerjük meg a magyar reformációnak azokat a kimagasló alakjait, akiken keresztül Isten hatalmasan munkálkodott népünkben.

Talán emlékszünk még rá, hogy így ragyogott fel előttünk akkor Szegedi Kis István gazdag és másokat is gazdagító élete, aki olyan temérdek fizikai és lelki szenvedést kellett, hogy elhordozzon, oly sok kicsinyesség és gonoszság keserítette meg az életét, és mégis, eközben, is ennek ellenére is, itthon maradt, nem ment nyugateurópai egyetemekre, ahova hívták nagy ígéretekkel, s ahol megérdemelte volna a katedrát, hanem vállalta az evangélium hirdetését éveken keresztül bilincsben is, török fogságban is, és maradt európai hírű tudós, akinek a könyveit tankönyvként tanították Európa egyetemein, itthon kicsi falvakban és községekben Jézus Krisztus alázatos szolgája.

Ma az ő egyik tanítványának: Méliusz Juhász Péternek az életében szeretném felragyogtatni Isten hatalmát és szeretetét, kérve, hogy reformálja, alakítsa vissza a gondolkozásunkat és életünket egészen az Ő igéjéhez, miközben ezt hallgatjuk.
Méliusz Somogyban született, és amikor még kisfiú volt, akkor tanította őt Szegedi rövid ideig Tolnán. Szegeditől hallotta először a Szentírásnak a reformáció által újra felfedezett alapigazságát: „hiszen kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9)
Méliusz 36 éves volt, amikor meghalt, de 44 nyomtatásban megjelent és három kéziratban maradt komoly, tartalmas teológiai munkát hagyott hátra. Mérhetetlenül sokat tett az evangélium ügyéért, az egész magyarországi református egyház megszervezéséért. Nem véletlenül nevezte őt egyik méltatója a magyar Kálvinnak.
1536-ban született, tíz évvel a mohácsi csatavesztés után, húsz évvel Luther Márton 95 tételének a közhírré tétele, a reformáció megindítása után. Ő maga is járt a reformáció fészkében, tanult Wittenbergben, de Luther akkor már nem élt. Éppen innen tért haza, amikor a debreceni eklézsiának lelkipásztorra volt szüksége. Hallván az ő tehetségének és képzettségének a hírét, az alig 23 éves ifjút hívta meg a nagy debreceni gyülekezet pásztorának. Itt dolgozott azután 1558-tól 1572-ben bekövetkezett haláláig.
Mindenekelőtt a lelki szükséget igyekezett kielégíteni. Tudta, hogy az embereknek Isten igéjére van szükségük. Ébresztő szóra, és utána egészséges tanításra. Igehirdetései rendkívül világosak, közérthetőek. Bár minden nagy tudású és szuper műveltségű ember megtanulna olyan egyszerűen kifejezni nagy igazságokat is! Rendkívül szemléletesen tudta illusztrálni azokat a bibliai igazságokat, amiket hirdetett. Személyválogatás nélkül alkalmazta az igéből következő üzenetet mindazokra, akik hallgatták. Keményen ostorozta - ha kellett - a jelenlevő gazdagokat és előkelőeket is, de Isten Szentlelkének a gyöngédségével tudott vigasztalni és bátorítani, amire abban a nehéz időben igen nagy szükség volt.
Látta azonban azt kezdettől fogva, hogy nagyon kellene nyomtatott énekeskönyv, egyáltalán nyomtatott, a hívek kezébe adható hitépítő irodalom, rövid világos hitvallások, amik összefoglalják, hogy a Szentírás alapján különböző vitatott kérdésekről mit hiszünk. Kellene egy nyomda. Nyomtatni kellene azokat a műveket, amiket ő Isten kegyelméből már korábban is és debreceni pásztorkodása alatt is írt, meg amit a munkatársai is írtak. Ez volt a szíve vágya és a szíve kérése.

Isten különös ajándékaként odakerülése után két esztendővel, 1560 telén, egy ismeretlen férfi kopogtatott be hozzá. Huszár Gál lelkész, aki Kassáról menekült. Méliusz mondta, hogy háza mindenki előtt nyitva van, de a menekültek előtt különösen. Akiket meg Jézus miatt üldöznek, azok előtt minden nyitva van. Huszár Gált az egri érsek vetette börtönbe, és ki akarta végeztetni ottani reformátori tevékenysége miatt. Úgy szabadult ki, hogy a barátai kiásták kassai börtönét, és megszöktették egy éjszaka. Egyenesen Debrecenbe menekült, ahol úgy gondolta, biztonságban lesz az élete. De nem üres kézzel érkezett. Hozta a nyomdáját is. Civilben nyomdász volt, és éppen ezzel haragította magára a római klérust, hogy reformátori iratokat is nyomtatott.

Méliusz hálát adott Istennek, és még abban az évben kinyomtatták Debrecenben az ő Kolosséi levélről írt igehirdetéseit, ahhoz fűzött magyarázatait, és egy hangjegyes énekeskönyvet, ami nagyon nagy dolog volt.
Ebből az énekeskönyvből nyolc ének benne van a mostani énekeskönyvünkben is. Egyébként Huszár Gálnak ez az 1560-ban, Debrecenben felállított nyomdája a legrégebbi folyamatosan üzemelő nyomda Magyarországon. Azóta egyfolytában működik.

Az akkori lassú nyomdatechnika ellenére is ontotta Huszár Gál a jobbnál jobb hitépítő műveket ebből a kicsi nyomdából. 1562-ben megjelent a híressé vált Debrecen-Egervölgyi Hitvallás. Az első magyar nyelvű, igazán református szellemű hitvallás, ami az akkor vitatott minden kérdést részletesen és világosan tárgyalja a Szentírás alapján.
Közben Méliuszt püspökké választották. Még 28 éves sem volt, amikor ezt a magas tisztséget megkapta. Ebben a minőségében is az egész egyház jövőjét meghatározó tanító és szervező munkát folytatott. 1567-ben ült össze a híres debreceni zsinat, amelyen elfogadták azt a II. Helvét Hitvallást, amit a svájci Bullinger, írt és Svájcban is csak az előző évben, 1566-ban fogadták el, de Méliusz már ismerte azt, és tudta, hogy ez a mienk, ez a mienk is. Rádobbant a szíve: ennek minden állítása egyezik a Szentírással, ezt mi is ajánlhatjuk a gyülekezetek figyelmébe. És ugyanakkor ezen a zsinaton született meg a Magyar Református Egyház első alkotmánya. Egy olyan fontos munka, ami 300 évre meghatározta ennek a szervezetnek és működésének az alapelveit.
Közben rettenetes tűzvész pusztított Debrecenben, leégett a mai nagytemplom helyén állt szép Szent András templom, amelyikben Méliusz prédikált. Leégett az az oskola, amit Méliusz olyan nagy gonddal és szeretettel épített, bővített, működtetett, és leégett a városnak jó része. Két évig tartó kemény, megfeszített, jól szervezett építőmunka következett. Közben többször előfordult, hogy rablóhadak törtek be a városba, és a város aprajának, nagyjának védenie kellett, ami még az övéké volt.

Erre az időre esett az is, hogy meg-megújuló kemény támadást intéztek a Szentháromság-tagadók a debreceni reformáció ellen.

Dávid Ferenc vezetésével folyt ez, aki abban az időben az erdélyi fejedelmet is maga mellé tudta már állítani. Személyesen Dávid Ferenc jött el Debrecenbe, hogy megsemmisítse mindazt, amit Méliusz addig épített.

Méliusz nem ijedt meg tőle, igen kemény hitviták folytak, és ebben a fizikai-, szellemi- és lelki harcban, ami emésztette az erejüket mindazoknak, akik részt vettek benne, újabb és újabb remekművek születtek, miközben igyekezett megfogalmazni a Bibliának hol erről, hol arról szóló tanítását.

Melius alkata szerint az lett volna, amire a neve is utal többször írja alázatosan: juhász szeretnék lenni, debreceni híveim alázatos pásztora. Az is volt. Emellett azonban Istentől kapott tehetsége révén nagy tanítóvá is vált, zseniális szervező is volt, de mindig újra belekényszerült olyan hadakozásokba, amiket soha nem ő keresett magának. És a csendes pásztori munkát, az elmélyült tanulást és tanítói tevékenységet, meg a lassan az egész országra kiterjedő szervező munkát úgy kellett végezni, hogy szinte egy nyugodt napja nem volt. Hol ilyen, hol olyan támadásban volt része, és bizony sok erőt és figyelmet elemésztett ez a harc.

Ő azonban vállalta ezt a harcot. Nem kereste, de vállalta. Az volt a jelmondata, és ezzel a mondattal az ajkán halt meg: „Nem vagyunk a meghátrálás emberei hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,39).

Tudott latinul, görögül, héberül, arabul, németül és törökül is - ami akkor nagy segítség volt. Ő írta az első magyar nyelvű református kátét, az első magyar nyelvű református hitvallást, lefordította az Újszövetséget. Több énekeskönyv kiadásában is ott volt.

Ő vezette - mint az előbb említettem - azt az alkotmány-elkészítő munkát, aminek hosszú időre meghatározó jelentősége volt a mi egyházunkban. Élete utolsó könyve, amit már nem tudott befejezni, egy gyógyszerkönyv. 627 növényt ír le részletesen és pontosan benne. Több mint 2000 gyógynövény nevét írja magyarul, némelyiket ő maga alkotta, és van olyan növény, amire 10-15 nevet is felsorol. Annyira értékes könyv ez, hogy 30 esztendővel ezelőtt az Orvostörténeti Könyvtár újra kiadatta.

Amikor a Debreceni Tudományegyetemet 1931-ben felépítették, - azon a Nagy-erdőn, amit eredetileg Bocskai István telepíttetett, - eléje négy szobrot állíttattak. Ezek ott vannak mindmáig. Azoknak akartak emléket állítani a város lakói és vezetői, akik a város szellemi arculatát a legerőteljesebben formálták.

Méliusz Juhász Péter református lelkipásztor, Huszár Gál reformátor, lelkész, nyomdász, Szenci Molnár Albert reformátor, zsoltáraink fordítója és Komáromi Csipkés György bibliafordító.

Arra emlékeztetik ők a késői utódokat, hogy lehet számunkra talán elképzelhetetlenül nehéz körülmények között is helytállni.

Jézus Krisztus használható harcosává válhat az is, aki alkata szerint nem katona, aki valami egészen mást szeretne tenni, de tiszta célokért, tiszta eszközökkel kész végigküzdeni az életét, bízva abban, hogy győzelem koronázza a harcát. Lehet, hogy csak 36 évig él, és ebből 14-et tud abban a szolgálatban tölteni, amire előtte készült, és még sem torzót hagy maga mögött, hanem kerek egészet, ha azt csinálja, amire Isten akarja használni. Ha kész engedelmeskedni - félretéve a maga kényelmét, érdekeit, önféltését, és engedi, hogy maga Jézus Krisztus munkálkodjék általa. Isten kegyelméből Méliusz Juhász Péter ilyen ember volt.


És most térjünk rá a felolvasott igére. Azért olvastam fel ezt az igét, mert Pál apostol ebben rendkívül szemléletesen, a sportéletből vett képekkel, a futás és az ökölvívás szakkifejezéseivel arról mond el valamit, hogy 1. aki Jézus Krisztusnak valóban tanítványa - nemcsak a szájával, hanem az egész életével - az nem ússza meg harcok nélkül, 2. az csak úgy tud eredményesen harcolni, ha önmagát megtagadja, és ez nem szólam neki, hanem mindennapi gyakorlat, 3. de a győzelem a harcokban születik, és az a harc, amibe Krisztus küldi az övéit, már eldőlt, Ő győzött.

Erről a három igazságról szeretnék ennek az igének az alapján még röviden szólni. Így hangzott tehát az ige: „Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom, és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”
Az első említett igazság tehát az: aki Jézus Krisztusnak valóban tanítványa, tehát követi Őt, annak az életében harcok is vannak. Sokszor több fronton egyszerre kell harcolnia. Egy másik reformátor írta ezt: „Vagyon három ellenségem: ördög, világ, saját testem.” Ezen a három fronton feltétlenül harcolniok kell Jézus Krisztus tanítványainak. Csak vigyázzunk, kit nevezünk Jézus Krisztus tanítványának. Jézusnak nem tanítványa az, aki csak néz Őutána. Nem tanítványa az, aki vágyakozik Őutána. Nem tanítványa az, aki csak gondolkozik az Ő tanításán. Jézus tanítványa az, akinek az életében megvalósul, amit a Mester így mondott: „Aki én utánam akar jönni...” Tehát, aki megy Őutána.

Aki egyszer elindult úgy, hogy szakított a múltjával és mindazzal, ami Jézustól visszatartotta, vagy visszatarthatta volna, aki attól kezdve ellenségének tekinti az ördögöt, a világot (az Isten nélküli szellemiség a világ), és a saját testét a maga kísértéseivel, lustaságával, önzésével, hitetlenségével, és egy vágya van, hogy mindig Jézus lábnyomában maradjon. Az ilyen élet dinamikus élet. Ebben haladás van. Aki én utánam akar jönni... Itt nem állva beszélgetnek, nem az árokparton ülve elmélkednek. Itt valahonnan valahova akar elvezetni minket a mi Urunk. Mégpedig azt mondta: „Aki nékem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok ott lesz az én szolgám is”... Mindig az Ő jelenlétében. „És aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya”. Talán ez a legnagyobb ígérete Jézusnak.
Sokszor belepirulok, amikor ezt a mondatot olvasom a Jn 12,26-ból. Hogy jövök én ahhoz kis nyomorult, féreg, hogy az Atya megbecsüljön engem? De tudhatjuk, hogy nem önmagunkért becsül meg, hanem egyedül Jézusért. Nem a teljesítményeinket jutalmazza a mennyben, egyedül Jézus teljesítményét, amit érettünk végzett el a Golgotán. Aki azonban ennek a tudatában mindig ott van Jézus közelében, vele egyet akar, ugyanaz a Lélek indítja minderre, aki a Krisztus Lelke, - az az Ő tanítványa. Az ilyen ember nem kerüli el a harcokat. Még pedig általában több fronton egyszerre kell harcolnia akkor is, ha se teste, se lelke nem kíván hadakozni, hanem valami mást szeretne csinálni. De harcol minden ellen, ami elszakítaná Jézustól. Nem emberek ellen, még csak nem is irányzatok ellen - az ellenség ellen.
Ezt a hármat említette az imént idézett reformátor: ördög, világ, saját testem. Harcol ezek ellen, mert ragaszkodik Krisztushoz.
Egyébként Krisztus sem volt harcos alkat - ha szabad így fogalmaznunk egyáltalán a Megváltóról. De mindig támadták. Támadta saját népe, az akkori egyház vezetői, a politikai hatalom, a sátán. És Ő vállalta a harcot. Mindvégig úgy, hogy elvérzett a kereszten, és ezzel aratott győzelmet. Az egész világmindenségre érvényes múlhatatlan győzelmet.


Luther Márton és Kálvin János sem hadakozni óhajtottak, hanem tanulni, tanítani, a lelki és szellemi világosságot terjeszteni. És mégis végigküzdötték az egész életüket. Vállalták azt a harcot, amit az evangéliumért és Jézusért kellett. Vallották, hogy nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy győzelmet nyerjünk.
Krisztus tanítványainak a fegyvere az ige. A Szentírás és a belőle származó ismeretek. Ezek a reformátorok művelt emberek voltak, de a műveltségük gyökere Isten igéjének az alapos ismerete volt. Azt alkalmazták az élet, a közélet minden területére is, és azt vették komolyan. Egyebek közt ezért lett olyan sok ellenségük. Még a gyülekezeteken belül is. Mert azok, akik nem tanítványai Jézusnak, csak hallgatói, azok nem bírják elviselni, amikor az igéből a következtetések, a következmények is elhangoznak. Amikor követésről van szó, amikor ki kellene mozdulni a hitbeli langyosságból, a tespedésből, amikor valóban meg kellene változnia, reformálódnia kellene egy embernek, mégpedig Isten igéje szerint reformálódnia.

Ismerős-e nekünk ez a fajta harc? Sokféle harcba belebonyolódnak emberek, de itt most erről a harcról van szó. Harcolunk-e mi a reánk jellemző bűneink ellen? Harcolunk-e a szokásaink ellen, amikkel az idegeikre megyünk családtagjainknak már évtizedek óta, vagy mindig találunk valami mentséget, és a bűnbánat elől a vádaskodásba menekülünk. Harcolunk-e másokért? Volt olyan, hogy könny szökött a szemedbe, amikor imádkoztál valakinek a megtéréséért? Fontos neked tönkrement házasságok rendbejövetele? Tudunk ezért harcolni úgy, hogy az imádság végére megfájdul a térdünk? Egyáltalán ismerős ez a pozíció: az Isten előtt térdre borulva harcolni másokért? Népünkért, amely egyre nagyobb mélységbe süllyed? A nélkülözőkért, akik itt vannak körülöttünk, és nem tudnak ilyen szépen felöltözni, mint mi ma este? Ismerős ez a harc nekünk? A tanítvány életéből elmaradhatatlanok a harcok.
A másik, amit innen megtanulhatunk: csak áldozatok árán lehet ezt a harcot eredményesen vívni. Egyszerűen kénytelen Isten gyermeke ezeket a harcokat vívni, tudomásul venni, hogy belekerült, de nem mindegy, hogyan teszi. Sokan elkezdik félteni magukat. Eleve vereségre vannak ítélve. Ebben a néhány mondatban hemzsegnek az ilyen kifejezések: önuralom, önmegtartóztatás, megsanyargatom magamat, szolgává teszem a testemet. Úgy öklözök - itt az a szakkifejezés van egészen pontosan: úgy ütök oda a szemhéja alá, hogy az felreped, és harcképtelenné válik az ellenség. De nem valaki másnak akar behúzni Pál - azt mondja: önmagamnak. Az én rusnya, lusta testemnek ütök oda úgy, hogy harcképtelenné váljék. Mert az is vissza akar tartani a Krisztusnak való engedelmességtől. Minden ellenség, ami az engedelmességben akadályoz, ezért kész vagyok áldozatot hozni! - Ez nem korszerű gondolkozás, ma egészen más jellemzi a közgondolkodást. Ma élvezni akarja mindenki azt, amit még lehet. Ma minél kevesebb munkával akar minél előbb, minél nagyobb nyereségre szert tenni. Ma nem számít, ki fizeti meg az árát, csak ne neki kelljen, és ezt egészen normálisnak kezdik tekinteni tömegek.
Aki Krisztus tanítványa, az ki fog lógni a sorból. De annak győzelmes harcok lesznek az életében. Az olyan harcokat fog vívni, amiknek mások is sok jót és szépet köszönhetnek. Az kész lesz lemondani, az tud várni. Az szívesen hoz áldozatot másokért, amihez semmi érdeke nem fűződik, mert az ilyen ember nem félti magát. Nem magát félti, hanem másokat, meg az igazságot, az evangélium ügyét, és el tudja mondani alázatosan, mindig alázatosan, s talán remegő hangon, de belső bizonyossággal azt, amit Pál le mert írni: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat, (küldetésemet) örömmel. Azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól.” - Ez a reformált gondolkozás és életmód, amikor mindenekfelett fontos lesz az Úr, akinek a küldetésében járok, s amikor mindig fontosabb a másik, mint én magam, a magam kényelme, haszna, dicsősége stb. - ennél mind fontosabb a másik üdvössége, békessége, előrehaladása. Amikor a küldetésének van alárendelve minden.

Méliusz Juhász Péter rövid szolgáló élete egyebek között erre is szép példa. Erre mondta Jézus azt: „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.”
A harmadik, amit tudhatunk: az ilyen ember bizonyos lehet a győzelemben. A győzelmet nem nekünk kell kiharcolnunk, ezért lehetünk benne bizonyosak. A győzelmet Jézus már kivívta, és ez a győzelem hit által a miénk. Ebből nem következik az, hogy akkor nem kell harcolnunk. Mert a harc közben edz és tisztít minket is, és aközben növeli a hitünket, és válunk hívő bajtársakká, és aközben tanulunk meg csak a Fővezérre figyelni, és egyedül benne, Jézusban, bízni. De nem a mi harcainktól függ a győzelem. Bizonyosak lehetünk abban, hogy az már megvan. Ezért tudja az, aki ilyen harcot vív, hogy nem a levegőbe öklöz, és nem bizonytalanra fut. Nem úgy indították el: fuss ameddig bírod, aztán lehet, hogy valami van az út végén. Ott cél van, értelmes cél van a végén. Sőt: az a Krisztus vár ott, aki már végigfutotta a versenypályát. És miközben szúr az oldalunk, elcsüggedünk, elkeseredünk, magunkra maradunk, csalódunk, aközben mindig újra Őreá nézhetünk, aki mindvégig állhatatos volt, és aki minket is erre bátorít.


A reformáció latin szó.
Talán mindnyájan tudjuk, azt jelenti: visszaalakítani valamit. Nem megújítani, itt semmiféle újságról nincs szó. Re - azt jelenti: vissza. Olyanra, amilyen eredetileg volt. Olyanra, ahogyan Isten igéje elénk adja. Így volt eredetileg, itt mondja el Isten, hogyan gondolta, és hogyan lenne az jobb.
Aki engedi, hogy Isten Szentlelke reformálja a gondolkozását, a jellemét, az egész életgyakorlatát, a célkitűzéseit, és ilyen „Isten igéje szerint reformált” eszközöket, fegyvereket adjon a kezébe, az lesz Jézus Krisztusnak olyan tanítványa, aki által mások is sok áldást nyernek, és akinek az életén - akármilyen kicsi vagy névtelen, vagy akármilyen rövid, - mégis felragyog valami az Isten dicsőségéből. És a mi emberlétünk végső célja a Szentírás szerint ez: Isten dicsősége felragyogjon azon.

Jó lenne, ha így olvasnánk el majd ma este még egyszer az elénekelt éneket, így sokkal többet mondhat, hogy miféle harcokról van ott szó. Miért fontos, hogy Jézus seregében harcolunk, és miféle eszközöket, fegyvereket kínál nekünk a mi Urunk. Ne féltsük magunkat! Ahova Ő küld, ott soha nem leszünk egyedül, és amilyen harcba miatta kényszerülünk bele, ott bizonyosak lehetünk a győzelemben.

Cseri Kálmán

 

...

A Református Egyház

Prolegomena

Bevezetés a keresztyén felekezetismeretbe

Összeállította : Kiss Endre József

Zwingli Ulrik (1484-1531) Svájcban, Bucer Márton (1491-1551) német földön
Oecolampadius János (1482-1531) Bázelben, Farel Vilmos (1489-1565) Genfben, Bullinger János Henrik (1504-1575) Zürichben, Knox János (1505-1572) Skóciában, Laskó János (1499-1560)  lengyel nemes Kelet-Európában szervezte az egyház megújítását abban a radikális változatában, ami túlhaladta a lutheri reformációt.

A legnagyobb jelentőségű személyisége ennek a hitújításnak azonban egyértelműen Kálvin
János (1509-1564). Noyonban (Franciaország, Picardia) születik és Párizsban, Orleansban és
Bourgesben tanul. Tanulmányai közben megismerkedik protestáns eszméket vallókkal és a lutheri nézetekkel. Amikor barátjának, a párizsi egyetem rektorának a beszédét megírja és ezzel az evangéliumi keresztyénség felé nyit, menekülnie kell a fővárosból. Lemond az addig élvezett egyházi javadalomról, s emiatt bebörtönzik. Szabadulása után sem maradhat szülőföldjén, hanem Svájcba, Strassburgba, majd Bázelbe megy, s az „Institutio religionis christianae…” c. művével (1536) meghatározza a később róla elnevezett reformátori irányt és egyúttal megkezdi a genfi egyházszervező tevékenységét. Genf világi polgárságának ekkor még elég nagy befolyása van ahhoz, hogy a szigorúságuk miatt bírált Farelt és Kálvint menesszék városukból. Kálvin ekkor Strassburgba távozik és Melanchton munkatársaként folytatja reformátori munkáját.

Ekkor ismerkedik meg Ydelette de Bure özvegyasszonnyal, akit feleségül vesz. Visszahívják Genfbe, ahol most már szabad kezet kap egy theokratikus városállam kiépítéséhez. Ő írja meg a genfi eklézsia kátéját és hitvallását, s a városban csak az érvényesítheti jogait és maradhat genfi polgár, aki ennek elfogadására letette az esküt.

Minden polgár szövetségbe lépett Istennel és egyúttal az egyházzal.
Szemlélete szerint, mind az egyház, mind a város, mint hatóság, Isten abszolút uralma alatt
kell, hogy álljon. Így mind a város, mind az egyház törvényei csak olyanok lehetnek, melyeket a
Biblia alapján Krisztus Jézus nevében hoznak és érvényesítenek, hogy minden Isten uralma alatt
maradjon.

A világi hatóságnak az a feladata, hogy az egész életre kiterjedő istentisztelet feltételeit
biztosítsa. A jogrend az Igére épül, ha a világi hatóság nem veti alá magát Isten törvényének, akkor az egyház semmiféle közösséget nem vállalhat az ilyen hatósággal.
Az egyháznak és a városnak ugyanaz tehát a vezető testülete (Kis Tanács, Nagy Tanács), élén
a lelkipásztori testülettel és a presbitériummal. A hetente ülésező, lelkipásztorokból és presbiterekből álló Konzisztórium döntött egyházfegyelmezési ügyekben. A polgárok hétköznapi tevékenységét, vallásgyakorlását, de még családi életét is felügyelték, s akit elítéltek, azt átadták a világi hatóságnak, mely a büntetést végrehajtotta.

A református felekezetet Franciaországban és Lengyelországban erőszakkal pusztították ki.
Skócia, Anglia, Hollandia, Németország, Svájc azonban többségében protestáns lett, erős református egyházakkal.

Közép-Európa legnagyobb református tömbje a történelmi Magyarországon jött létre a „kálvinista Róma” – Debrecen – központtal.

A magyar reformáció jellegzetes alakjai között „magyar Lutherként” tartják számon Dévai Bíró Mátyást (1500-1545), „magyar Kálvinként” Méliusz Juhász Pétert (1536-1572), a gyülekezeti
misszió apostolaként tevékenykedő „hegedős reformátort” Sztárai Mihályt (+1575?), a legműveltebb „tudós tiszteletest” Szegedi Kis Istvánt (1505-1572), a „nyomdász-prédikátort” Huszár Gált (+1575), - 20 -vagy a bibliafordító Károlyi Gáspárt (1530-1591), a zsoltárfordító Szenci Molnár Albertet (1574-1634).

A református templomokra a puritán külsőségek jellemzőek, ahogy a bennük végzett
istentiszteletekre is. Az egyház presbiteri rendszerű, s testületi irányítást biztosít az egyházközség, egyházmegye, egyházkerület, a zsinat szintjén egyaránt.

A tisztségviselőket a paritás elve alapján lelkésziekből és világiakból egyenlő arányban választják.

A magyar református egyház sajátossága, hogy a püspöki tisztet is betölti, amit más
református egyházakban nem találunk. A bécsi udvarban egy magas rangú egyházi tisztségviselő kellett, hogy képviselje egyházának népét, s ez indokolta a szuperintendensi, püspöki tiszt megtartását.

Az 1970-ben genfi székhellyel megalakult Református Világszövetség ma 218 egyházban 107 országban 75 millió reformátust tart nyilván. 10

Az 1920. évi Trianoni Békediktátum harmadára csonkolta Magyarországot, s annak nemcsak a
lakosságát, hanem egyházszervezeteit is. „Három gerezdűvé” vált (Ravasz László kifejezése) a
magyarság: - csonka-országi, a Kárpát-medencében az anyaországtól elszakított, kisebbségi sorsra kényszerített és a nagyvilág közel félszáz országába szétszórt szórvány-magyarságra oszlott.

Csupán a Kárpát-medencében a magyar reformátusság mára nyolcféle állampolgárságú lett.

A reformátusság 1914-ben 57 egyházmegyében 2073 anyaegyházban 2.610.000 lelket számlált, s ebből 3/5-e maradt a Csonka-Magyarországon, 4 egyházkerületben, 21 egyházmegyében,
1200 gyülekezettel. 2/5-e el lett csatolva a szomszédos országokhoz. Az anyaországban 1920-ban  1.577.000 református maradt, 1930-ban 1.800.000 a számuk. A 15 milliós világmagyarság
reformátusságát 3,5 millióra becsülik.

Tekintettel arra, hogy a reformátusság – mint „magyar vallás” – 90 %-ban magyar etnikumú népességet tömörít, elgondolkodtató, hogy amíg a Kárpát-medence valamennyi más etnikuma az elmúlt fél évszázadban legalább 5-6-szorosára nőtt, egyedül a magyarság az, amelynek a lélekszáma folyamatosan fogyott és tragikusan fogy ma is, s ez következésképpen, első sorban a református felekezet helyzetét rendíti meg.

 

***

 

Reformáció Magyarországon.

A dunántúli, felvidéki és erdélyi német városokban talált először termékeny talajra, ami már 1521-ben arra indította az esztergomi érseket, hogy kihirdettesse a Luther elleni pápai bullákat.

A király környezetében is sok pártfogója akadt az evangéliumi tanoknak, melyek hovatovább egyre jobban terjedtek mindenfelé, úgyhogy a német befolyás ellen küzdő nemesekből álló nemzeti párt kimondta az 1523. évi országgyűlésen, hogy

„A király... valamennyi lutheránust... fejvétellel és jószágvesztéssel büntesse", az 1524. és 1525. évin pedig, hogy „az összes lutheránusok kiirtassanak... és akárhol találtatnak... megégettessenek".

Ez a törvény alkalmazást nyert a gyakorlatban is, de érvénye mindössze másfél, illetőleg egy évig tartott, mivel már az 1526-i országgyűlésen eltörülte a pápának a török elleni segélyében reménykedő, de megcsalatkozott nemzeti párt.

A mohácsi vész után pedig, ha történtek is szórványosan kísérletek a reformáció híveinek üldözésére, de általában véve elég szabadon hirdethették és terjeszthették elveiket.

Az általános zűrzavarban mindazáltal lassúbbá vált egy időre a reformáció előhaladása, de azután hamarosan új lendületet vett a hozzá csatlakozott jelesek buzgólkodása következtében. →Dévai Bíró Mátyás, →Honterus János, →Gálszécsi István, →Ozorai Imre, →Sztárai Mihály, →Heltai Gáspár, →Szegedi Kis István, →Stöckel Lénárt, stb. szerezte ebben a legnagyobb érdemeket, közülük nem egy a rászakadt üldözések között is szilárdan megállván hite mellett. Az országgyűlések I. Ferdinánd idejében többször foglalkoztak a vallás ügyével, mindig attól a törekvéstől vezetve, hogy helyreállíttassék a régi vallás és istentisztelet, a lutherizmust azonban hallgatólag már bevett vallásnak tekintették, s csupán az itt-ott feltünedező helvét irányúak és anabaptisták ellen tettek intézkedéseket, akik közül az előbbiek ezek dacára is jelentős hódításokat tettek, kivált a magyarság kebelében.

Erdélyben az Utyeszenovics György halála és az erdélyi püspökség megszűnte után egyenesen uralomra jutott a protestantizmus, mely 1556-ban egyenjogúvá tette a lutherizmust a római katolicizmussal, később pedig teljesen háttérbe szorította az utóbbit. Ezalatt mind a török hódoltságban, mind a Habsburg-uralom alatti országrészen szakadatlanul szaporodtak a reformáció hívei, akik közül a lutheri irányúak különösen akkor éltek zaklatás nélkül, mikor a Miksa személyében hasonló érzelmű király ült a trónon.

A főpapok és egyes főurak a Váradi, →Oláh, →Verancsics esztergomi érsekek és →Telegdi Miklós érseki vikárius vezetésével eleget próbálkoztak ugyan a protestantizmus terjedésének meggátlásával, de a közhangulat és még felsőbb pártfogás ellenében nem sokra mentek. Erdélyben 1564-ben kifejezetten jogegyenlőséget nyervén a helvét hitvallás, erre csakhamar pedig mindenféle protestáns hitelv, innen kezdődött mindkét országban az az időszak, mely általánosságban virágkora volt az egész magyarországi protestantizmusnak, úgyhogy a század vége felé a főnemesek közül alig néhány maradt meg a róm. kat. egyházban, a köznemesek és polgárok között pedig éppen csak elvétve akadt pápista.

Ám Rudolfnak utolsó éveiben megindult az →ellenreformáció, mely addig csak néha és néhol mutatta meg az eszközeit.

Irodalom: Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai (I. k. 1881.), Farkas József: „A magyarhoni prot. egyház története" 16. századbeli része (1907.), Elekes Viktor: Anfänge der Reformation in Siebenbürgen (1875.), Szlávik Mátyás: Die Reformation in Ungarn (1884.), Teutsch György Dániel: Die Reformation von siebenbürgischen Sachsenland (6. kiad. 1886.), Teutsch Frigyes: Geschichte der evangelischen Kirche in Siebenbürgen (I. k. 1921.), Fabritius Károly: Pemfflinger Márk szász gróf élete (1875.), Makay Sándor: A magyarországi reformáció története 1538-ig (1914.), Zoványi Jenő: A magyarországi protestantismus a 16. században.

...

 

Csohány János Magyar református hitvallások

2010-11-16 / Papp Zoltán

A magyar reformátusság két hitvallást tart számon hivatalos hitvallása gyanánt, a II. Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét.

 

E kettőre tesznek esküt a lelkészek, hogy ezek szellemében élnek és tevékenykednek. Minden öntudatos reformátusnak el kellene sajátítani e két hitvallás tanításait. Ezek eligazítást adnak a hit és erkölcstan, s a keresztyén élet területén. A Szentírásban lefektetett kijelentés sűrített foglalatát adják, ugyanakkor megvilágítják a történelem során keletkezett szentírási hagyományokat, de óvnak a Szentírással ellentétes tévtanításoktól, más néven eretnekségektől. A tévtanítások sokszor nagyon is keresztyénnek és buzgón értelmezett igazságnak látszanak, de hozzáértő megvizsgálásuk és a Szentírás értelmével történt összevetésük kideríti, hogy nem azok. Úgy gondolom, a 21. század elején változatlanul nagyon időszerű, hogy hitünk mellé tudományt is ragasszunk.

 

A hitvallások iránytűként segítenek a Szentírás csodálatosan nagy és gazdag erdejében történő eligazításban. Nevezik a teológiában a hitvallásokat szimbólumoknak. Régen a katonák előtt szimbólumokat vittek - a Római Birodalomban ezek nem zászlók voltak, hanem rúdra tűzött jelvények, pl. sas - azokról tudták azonosítani csapatukat, azokat követték.

 

A hitvallásokkal foglalkozó teológiai tudományág neve így lett szimbolika. Mi most a református szimbolika rejtelmeibe pillantunk, és két alapvető hitvallásunkkal ismerkedünk annyira, hogy otthon legyen kedvünk nem csupán elolvasni, hanem tanulmányozni őket, hiszen könnyen beszerezhetően rendelkezésünkre állnak.

 

Miért a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté lett a magyar reformátusság szimbóluma?

 

Az 1500-as években legalább 100 magyar református hitvallás keletkezett. Szinte minden zsinat azzal kezdte tanácskozását, hogy összefoglalta hitvallását. Keletkeztek szép számmal kérdés-felelet, vagyis káté (katechismus) formájában megírt tanításra alkalmas hitvallások. A 28 magyar és erdélyországi protestáns nyomda, de külföldi nyomdák is elegendő példányt készítettek e kátékból. Különösen elterjedt volt a lutheránus Batizi András kátéja, (harmadik kiadása Kolozsvárott, 1555-ben jelent meg) amit átdolgozással ugyan, de a reformátusok is szívesen használtak és a lelkészi vizsga anyagához is hozzátartozott.

 

Különösen sikeres volt Siderius János tarcali református lelkipásztornak, később esperesnek Debrecenben, 1597-ben kiadott „Kisded gyermekeknek való katechizmus, azaz a keresztyéni hitnek fő ágazatairól rövid kérdések és feleletek által való tanítás" című könyve. 85 kérdés és felelete minden lényeges hittani kérdést megtárgyalt világos és érthető nyelven. 1785-ig 35 kiadásban hagyta el a nyomdát. A lelkészi vizsgákon hosszú ideig a Batizi kátéja és a Heidelbergi Káté mellett a Siderius kátéját kellett tudniuk a lelkészeknek. Ezek szerint nem csupán a kisded gyermekeknek való volt. Célszerű lenne kiadni, mert a mai embernek is igei eligazítást nyújtana. Rövidsége miatt szintén szimpatikus lenne a hosszú és körmönfont szövegezésű olvasmányoktól viszolygó hittestvéreknek és hitünket megismerni óhajtóknak.

 

Őseinknek tehát megvolt a kellő műveltsége ahhoz, hogy hitvallási iratokat készítsenek. Miért következett be az az első pillanatra érthetetlen dolog, hogy meglévő saját magyar református hitvallások mellett, sőt azok mellőzésével idegenből vettek át hitvallást? Azért, mert ezzel is bizonyítani kívánták, hogy az egyetemes keresztyén egyházhoz tartoznak.

 

A II. Helvét Hitvallás Svájcban a reformátusok már elfogadták közös hitvallásuknak, ugyanígy a Német Birodalomban Pfalz választó- fejedelemségében.

 

A Heidelbergi Káté

 

III. Frigyes pfalzi választófejedelem országának fővárosa volt a híres egyetemmel rendelkező Heidelberg. Ott írták a kátét III. Frigyes parancsára. Franciaország és Németalföld, valamint Svájc viszonylagos közelsége is hathatott III. Frigyesre és teológusai egy részére, hogy 1561-ben a helvét reformáció tanításait tette magáévá. Országába befogadta a hitük miatt menekülni kényszerült francia s holland reformátusokat. Az említett két országban élő hitsorsosainak pénzbeli és katonai segítséget nyújtott hitük és politikai szabadságok oltalmazásához. Hollandiának akkor folyt a szabadságharca a katolikus spanyol birodalommal szemben, amelyben III. Frigyes egyik fia a pfalzi segélycsapatok soraiban életét áldozta a holland reformátusokért.

 

A teológiailag kiválóan képzett választófejedelem Ursinus Zakariás (1534-1583) heidelbergi professzort, Melanchton Fülöp wittenbergi professzor, Luther belső munkatársa tanítványát bízta meg a káté alapszövegének megfogalmazásával. Hogy lehet az, hogy egy wittenbergi tanultságú, tehát lutheránus tudóst bízott meg egy református káté megírásával a fejedelem? Úgy, hogy számos, eredetileg lutheránus meggyőződésű teológus jutott el akkor a helvét reformáció hitigazságainak elfogadására. Ilyen volt Ursinus professzor is. Megkönnyítette döntését az, hogy Melanchton tanítványa volt, aki maga is egészen közel állt a helvét reformációhoz, de nem akart szakítani barátjával, Luther Mártonnal, ezért külön véleményét óvatoskodva bár, de jól felfedezhetően tanította katedráján Wittenbergben és könyveiben. Nem egy magyar református reformátor is Melanchton hatására jutott el a helvét reformáció irányzatának elfogadására.

Ursinus megfogalmazta a Káté alapszövegét, amit a fejedelem személyesen figyelemmel kísért, aztán egy teológusokból álló bizottsággal átnézette.

 

Ennek a bizottságnak volt tagja Olivetanus?, Gáspár, Kálvin korábbi genfi tanítványa, akit helytelenül a Heidelbergi Káté társszerzőjeként szoktak emlegetni. 1562 végére elkészült a káté. A választófejedelem jónak tartotta. Zsinatot hívott össze, amelyben maga ismertette a kátét, amit aztán alapos megtárgyalás után még abban az évben hivatalos pfalzi hitvallásként fogadott el a zsinat. 1563-ban az év elején kinyomtatták a kátét. Abban az évben kétszer kinyomtatták. A II. és méginkább a III. kiadásba toldották be a katolikusokat elmarasztaló 30., 57. és 80. kérdést a máig olvasható formában. 1563-ban ért véget a római katolikus egyház tridenti zsinata, amely nem csupán elutasította a reformációt, hanem eretnekségnek bélyegezte azt és kiátkozta követőit. Erre válaszoltak ugyancsak elítélő hangon a Heidelbergi Káté II. és főleg a III. kiadásában még 1563-ban.

 

A Heidelbergi Káté aztán elindult a református egyházakban hódító útjára. 1566-ban a politikai élet terén is sikert aratott vele III. Frigyes. A Német-Római Szent Birodalom gyűlésén a II. Helvét Hitvallással együtt terjesztette elő hitének igaz keresztyén volta igazolására és bátor- s szakszerű, teológiailag megalapozott beszédével elérte, hogy a birodalmi gyűlés nem ítélte el a református vallást és nem lépett fel erőszakkal a birodalom református tartományai ellen. 1619-ben a holland református egyház dordrechti zsinatán hivatalos hitvallási iratául fogadta el ezt a kátét.

 

A kolozsvári lelkészek Heidelberg egyetemétől kértek véleményt és teológiai segítséget 1564-ben a lutheránusokkal folytatott vitájuk támogatására. Egyéb iratok mellett még abban az évben a Heidelbergi Kátét is elküldték a kolozsvári református lelkészeknek, akik azt örömmel fogadták. Hamarosan azonban a kolozsvári lelkészek antitrinitáriussá lettek és akkor antitrinitáriussá alakították a Heidelbergi Kátét, és 1566-ban kinyomtatták latinul.

 

János Zsigmond erdélyi fejedelem 1571 tavaszán meghalt, ezzel megszűnt az antitrinitáriusok fejedelmi támogatottsága. A reformátusság hamarosan újjászerveződött és megerősödött Erdélyben. Egyebütt addig is erős volt, de a Heidelbergi Káté eredeti szövegének népszerűsége ezután azért is nőtt, mert nem vetett rá már árnyékot az antitrinitárius ferdítés. 1577-ben Huszár Dávid Pápán kinyomtatta a káté első magyar fordítását. A híres nyomdász reformátor, Huszár Gál fordította le a Heidelbergi Kátét magyarra, de 1575-ben pestisben hirtelen elhunyván, a kinyomtatás Dávid nevű fiára és lelkipásztor utódára maradt, aki ezt a kiadás előszavában jelezte is. A káté függelékében Huszár Gál imádságait is kinyomtatta, így még alkalmasabb lett a kegyesség ápolására. 1604-ben Debrecenben Szárászi Ferenc helybeli lelkész fordításában hagyta el a nyomdát, majd 1607-ban Szenci Molnár Albert külföldön adta ki saját fordításában egyszerűsített formában kisebb gyermekek tanítása céljára. A következő évben aztán Szenci Molnár Albert ugyanezt a Heidelbergi Kiskátét adta ki. Ezek teljesen önálló fordítói és átszerkesztői munkájának eredményeként születtek.

 

1612-ben az Oppenheimban kiadott revideált Károlyi-Biblia mellékleteként a teljes Heidelbergi Káté magyar szövegét jelentette meg Szenci Molnár. Addigra kezébe került a Szárászi-féle fordítás, azt vette alapul és az eredeti szöveggel egybevetve valójában a Szárászi-fordítás revideált, javított változatát jelentette meg. Olyan sikere volt ennek, hogy 1627-ben és 1645-ben is megjelent még.

 

A három részre szakított Magyarországon a református és evangélikus egyház egyike sem tudott országos egyházzá szerveződni, hanem önálló egyházkerületekben élte életét. 1619-ben a sóki zsinaton a felsődunamelléki egyházkerület, 1630-ban a pápai zsinaton a dunántúli egyházkerület, ugyanabban az évben a sátoraljaújhelyi zsinaton a zempléni egyházmegye, az 1646. évi tokaji közös zsinaton a tiszántúli és tiszáninneni egyházkerület, 1646-ban a szatmárnémeti zsinaton Erdélyben és az ország többi területének egyházkerületei részére is elfogadták hivatalos hitvallási iratnak a Heidelbergi Kátét és bevették a lelkészi eskübe. A történészek az 1646. évi szatmárnémeti nemzeti zsinattól számítják a magyar reformátusság hitvallási iratának a Heidelbergi Kátét.

 

Magyarországon a Heidelbergben készült 1563. évi III. kiadás 52 úrnapjára (vasárnapra) történt felosztással adták ki a Kátét, és használják napjainkig. Ez megkönnyíti, hogy vasárnap délutánonként egy-egy úrnapjára szóló részt a lelkész prédikáció keretében magyarázni tudja a gyülekezetnek, sőt ki is kérdezze azt. Ha a kikérdezést nem is vezetnénk be, de katekizáló vasárnap délutáni istentiszteletek bevezetését üdvös lenne megvalósítani. Hitoktatás nélkül felnőtt egyháztagjainknak ez rendszerezett ismereteket nyújtana, védelmet a szekták és tévtanítások, burjánzó különböző felekezetek csábításával szemben. Azok számára üdvös ismétlés volna a templomi kátémagyarázat, akik ugyan tanultak hittant, de az ismétlés elmélyíteni, rendszerezné felnőtt fejjel tudásukat.

 

Irodalom

A Magyarországi református Egyház hitvallási iratai. I. A Heidelbergi Káté. II. A Második helvét Hitvallás. Bp., 1954.

 

A Heidelbergi Káté története Magyarországon. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya. Bp., 1965. (Tanulmányok a Magyarországi református Egyház négyszázéves történetéből. Studia et Acta Ecclesiastica, 1.)

 

A Második Helvét Hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Kiad. Bp., 1967. (Studia et Acta Ecclesiastica, 2.)

 

Nagy Kálozi Balázs: A Heidelbergi Káté első magyar fordítása. In: Református Egyház, 1973. 2. sz. 20-28. p.

 

***

Dr Bucsay Mihály

A budapesti németajkú református gyülekezet százhúsz éve

Történeti áttekintés

Theológiai Szemle 1978. XXII. 345-348.

 

A magyar fővárosban 1859-ben alapították meg a németajkú református gyülekezetet. A vezetésben nagy szerepet vittek a svájciak. Nemcsak több presbiter került ki közülük állandóan, hanem a gondnoki tisztet is csaknem mindig egy svájci töltötte be. A lelkészek viszont - kivéve az első évtizedeket - főleg Németországból jöttek. A gyülekezet tagjai között svájci, birodalmi német, magyar, osztrák, angol és egyéb állampolgárokat találunk. E mostani felsorolás egymásutánja utal az arányokra.

 

A nyomtatott évi jelentések felsorolják a tagok nevét és az általuk befizetett egyháztagsági járulékot. A névjegyzék átlagosan véve 200-220 nevet tartalmaz. A II. Világháború expanziós éveiben emelkedett a német tagok aránya. A gondnok azonban ezekben az években is svájci származású volt, a lelkészek pedig Lic. Ernst Uhl és Gustav Werner Schiebe, hűségesen gondoskodtak arról, hogy a gyülekezet le ne sodródjék a maga konfesszionális-teológiai pályájáról.

 

Azokat az első jogi megállapodásokat a Kálvin téri református anyaegyházzal, amelyek a leányegyház státusát 1853-ban lerögzítették, 1900, május 14-én egy részletesebb megállapodás erősítette meg és egészítette ki. Ebből a megállapodásból idézzük:

 

„II/1. A budapesti év. reg, német leányegyház felöleli Budapest fő- és székváros egész belső és külső területét ... Tagjai mindazok az evangélikus-református vagy evangélikus-egyesült hitvallású lakosai ennek a területnek, akik önkéntes csatlakozásuk alapján a leányegyház által mint olyanok felvételt nyertek.

 

II/2. A leányegyház saját maga igazgatja belső ügyeit, amelyekhez az egyházi és a jótékonysági intézmények, az alapítványok és alapok, valamint az egyházi adóval kapcsolatos ügyek tartoznak. Ezeket az ügyeket az egyházközségi közgyűlés és az általa az eddigi gyakorlat szerint választott presbitérium intézi..."

 

Ennek a megállapodásnak az alapján jöttek létre a leányegyház statutumai. Ezek a megállapodást a 2, számű függelékként közlik is. A statutumokból idézzük a következő két rendelkezést:

 

„4. §. Az egyházközség minden tagjának biztosítja a részvételt az egyházi kegyelmi eszközökben, az igényt a lelkészek szolgálatára, a részesülést a gyülekezet intézményeiben és jogaiban. Viszont elvárja társadalmi helyzetre és nemre való tekintet nélkül minden tagjától, hogy tiszteletreméltó keresztyéni életet folytasson, különösképpen a szorgalmas részvételt a nyilvános istentiszteleteken és az úri szent vacsora ünnepein hogy békében éljenek egymással, engedelmeskedjenek az állam törvényeinek, tartsák tiszteletben a gyülekezet lelkészi és világi képviselőit és azok határozatait és vállalják el a rájuk ruházott gyülekezeti hivatalokat. Elvárja továbbá a gyülekezet, hogy tagjai az egyház és a gyülekezeti intézmények fenntartására rendszeres hozzájárulással szolgáljanak a rendelkezésükre álló eszközök mértéke szerint...

 

5. §. A gyülekezeti tagok felvételéről a presbitérium dönt..."

 

A „leányegyház" név magyarázatára legyen szabad megjegyezni, hogy a magyar közjog szerint új vallási közösség vagy gyülekezet alapítására csak dogmatikai alapon kerülhet sor, nem pedig pusztán anyanyelvi vagy nemzetiségi különbség fennállása esetében. A leányegyház viszonyát az anyaegyházához, a Kálvin téri pesti református egyházhoz, valamint annak jogutódjához, a Budapest-északi református egyházmegyéhez a két immár említett megegyezésen kívül további megállapodások szabályozzák, amelyek 1939-ből és későbbről származnak. A leányegyház lényegében önálló volt és most is az ügyeit és vagyonát maga intézi, ingatlanai saját nevén állnak a telekkönyvben.

 

Jóllehet a leányegyház elsősorban tagjai lelki szűkségleteinek ápolásra létesült, és ezek a lelki szükségletel különösen az újonnan bevándorlóknál voltak érezhetők, 120 éves fennállása során mégis sok jó szolgálatot tett a főváros többi lakosainak is. Megalapította a Bethesda kórházat, később a Bethania árvaházat, amelyekbe nem pusztán saját tagjai és nem is csak protestánsok nyertek felvételt. Érdemes megemlíteni, hogy az istentiszteletek után a külföldről újonnan érkezet hittestvérek számára alkalom nyílt arra is, hogy kapcsolatba kerüljenek azokkal a honfitársaikkal, akik a helyi körülményekkel már korábban megismerjedtek. Sok karrier indult el ily módon a régebben Budapesten élő gyülekezeti tagok tanácsára és segítségére támaszkodva. A régebben Budapesten élők között ott találjuk a főváros gazdasági életének olyan eminens képviselőit, mint a Haggenmacherek, a Dreherek vagy Ganz Ábrahám.

 

Az a 120 év, amely a gyülekezet mögött van, igen sok szempontból - teológiailag és társadalmilag, gazdaságilag és nemzetiségi szempontból - olyannyira mozgalmas és színes, hogy nagyon is érdemes lenne egyháztörténeti monográfiában ábrázolni. Ezt azonban aligha lehetne félezer oldalon aluli terjedelemben megirni. A mi mostani rövid áttekintésünkben meg kell elégednünk azzal, hogy felidézzük ennek a gazdag múltnak legalább a legfontosabb szereplőit és eseményeit.

 

A németajkú reformátusok bevándorlása Svájcból vagy máshonnan a mindenkori gazdasági helyzettől függött elsősorban. A napóleoni korszak lezárása után annyi külföldi jött. Budapestre, hogy a Kálvin téri református egyház külön német lelkészt állított szolgálatba és rendszeres német nyelvű istentiszteleteket tartott. 1830 után a kedvező gazdasági helyzet sok családot késztetett visszavándorlásra. A német nyelvű istentiszteletek látogatottsága erősen csökken. Egy darabig még havonta tartották azokat, majd 1842 után csak a három sátoros ünnepen. 1849 után viszont megint felszökött a bevándorlók száma. Svájcból főleg a malom- és élelmiszeripar, a vas-. acél- és gépgyártás, a bánya és a vasút specialistái érkeztek, valamint számos nyelvtanító. Már bőven elegen lettek volna egy gyülekezethez. Szükség volt azonban még néhány olyan kiváló keresztyén személyiség fellépésére. akik nemcsak a szükségletet és a lehetőségeket érezték, hanem meg tudták tervezni és meg tudták tenni azokat a lépéseket is, amelyek egy németajkú gyülekezet lételítéséhez szükségesek voltak. Ezek között a derék keresztyén személyiségek között Biberauer Tivadar és Adrián van Andel volt a két legtevékenyebb.

 

Biberauer Tivadar a grazi evangélikus lelkészotthonban született, atyját Michael Biberauernek hívták. Fővárosunkban mint az Államvasutak felügyelője. később főfelügyelője működött. A belmisszió területén szerzett nagy szolgálatairól és egész személyiségéről szép sorokat olvasunk unokájának, Bodoky Richárdnak a monográfiájában (lásd Források!). Mi itt egy részletet idézünk Biberauer Tivadarnak egy 1902-ben írt lelevéből, amely betekintést ad a gyülekezet alapítása előtt közvetlenül fennálló helyzetbe:

 

„Az 1857-1869-as években néhány különböző felekezetű hivő keresztyén a keresztyén szeretetmunka gyakorlásra szövetkezett. Kapcsolatba léptek Wichernnel, a„belmisszió" atyjával és másokkal, majd megalapították mindkét hitvallású evangélikusok számára a Protestáns Árvapártoló Egyletet. Egy évvel az első hat árva felvétele után az alapítókat új tagok szorították ki a vezetésből. Külföldi barátaink erre azt a tanácsot adták, hogy az evangélium elkötelezett hitvallóiból alapítsunk egy külön gyülekezetet, amely majd biztosítani tudja a még alapítandó szeretet-intézmények fejlődését." Ebből az idézetből is világosan kiderül, hogy az akkori egyházi pártok és teológiai irányzatok közül gyülekezetünk alapítói nem a konzervatívok sorába tartoztak, még csak nem is a liberális közvetítő irányhoz, hanem a belmissziói-ébresztő teológia szigorúan biblicista táborához. Székács József evangélikus püspöknek a tartózkodóan liberális, közvetítő jellegű kegyessége, vagy Ballagi Mór professzornak a jóval radikálisabb, akkor modern teológiája - ezek voltak azok a férfiak, akiknek a protestáns árvaház irányítása a kezébe került, mint az idézetben olvastuk - egyáltalában nem felelt meg Biberauernek és barátainak.

 

Az a munkatárs, akire támaszkodni tudott, Adrian van Andel, nemcsak a budapesti skót misszió szép pályát befutott iskolájának volt a kiépítője, de a németajkú gyülekezet első prédikátora is 1859-től 1863-ig. Biberauer és van Andel 1859 októberében mint 42 németajkú hittestvérük megbízottai azzal a kéréssel fordultak a pesti református egyház presbitériumához, hogy tegye lehetővé számukra a külön német istentiszteleteket, tovább a német nyelvű vallás- és konfirmációi oktatást. A magyar gyülekezet igennel válaszolt, átengedte a Kálvin téri templomot és elkezdődött a német nyelvű konfirmációi oktatás. Sajnos ez az idő egybeesett az ún. „Protestáns Pátens" kiadásával (1859. szeptember 1.). A császári „nyílt parancs" abszolutisztikus módon akarta eltörölni a magyar protestáns egyházak önkormányzatát. Az ellenállás, amely végül sikerre vezetett, éveken át lekötötte az egyházi élet részvevőinek figyelmét. Ez volt a fő oka annak, hogy a németajkú gyülekezetnek 1863-ig kellett várnia, amíg működésének formális szabályozását megkaphatta.

 

Ettől függetlenül azonban a gyülekezeti munka ment a maga útján. 1860. június 1-én 30 férfi megtartotta az elsö egyházközségi Közgyűlést. Azért csak férfi, mert, mint később a statutumok 5. §-a leszögezi, csak a férfiak bírtak szavazati joggal. Ez a korlátozás az utóbbi évtizedekben megszűnt. Az egyházközségi közgyűlés megválasztotta Adrian van Andelt prédikátorrá és a gyülekezet lelkészi elnökévé. A presbitérium helyét betölteni hivatott vezetőségbe választottak egy svájcit, egy angolt, egy hollandot és két németet. Ezeknek az ideiglenes határozatoknak az volt a célja, hogy előkészítsék a gyülekezet alkotmányos megszervezését.

 

Amíg ez megtörténhetett, van Andel hazájába utazott, ahol október 29-én Nottinghamben megkapta azt az ordinációt, amelyre mint a pesti németajkú gyülekezet lelkészének szüksége volt. Van Andel gyűjtőkörúttal kapcsolta össze utazását. A felépülőben levő gyülekezet számos barátra talált. Az adományozók sorában ott találjuk Schaffhausent, Zürichet, Baselt, Churt, Stuttgartot, Majna-Frankfurtot, Berlint, Ulmot, ahol éppen a Gustav Adolf Egylet tartotta ünnepi közgyűlését, továbbá a holland és természetesen angol és skót gyülekezeteket.

 

A Pesten maradt útegyengetők előbb a gyülekezeti tagok számát óhajtották bővíteni. Meglehetősen megalapozott volt az a reménységük, hogy, ha sikerül a gyülekezetalapítás, a fővárostól ingyen telket fognak kapni a templom és a paplak céljára. Ehhez persze szükség volt annyi egyháztagra, amely meg tud tölteni egy kisebbfajta templomot és amely hordozni tudja a gyülekezeti élet anyagi szükségleteit. A mi útkészítőink megtalálták a módját, hogy betekinthessenek a népszámlálási ívekbe. Ily módon kereken 260 családot tudtak összeírni, köztük 80 svájcit és 40 angolt, akikre mint esetleges gyülekezeti tagokra számíthattak. Várakozásaikban nem csalódtak. De még fontosabb volt, hogy az istentiszteleti élet lendületbe jött. Német istentiszteleteket tartottak, persze nem a főidőben, a Kálvin téri templomban, továbbá a skót misszió Bank utcai iskolájában, az utóbbi helyen angol istentiszteleteket is. Egy gyülekezeti asszonykör is munkához látott, és már 1860-ban 5 özvegynek és gyermekeiknek tudtak teljes vagy részleges ellátást biztosítani, de használt ruhákat is gyűjtöttek, és munkahelyeket juttattak a munkanélkülieknek.

 

A Kálvin téri magyar református egyház elöljárósága 1861, január 7-én a következő három megoldási módot terjesztette választás céljából a németajkú gyülekezet ideiglenes elöljárósága elé:

 

1. Egy egyesült magyar-német gyülekezet alakítása.

 

2. Leány-egyházközség alakítása saját elöljárósággal, saját vagyonnal, saját templommal és iskolával, de az anyaegyház felügyelete alatt.

 

3. Egészen önálló anyaegyházközség létesítése, annak. minden jogával, de kötelezettségeivel és terheivel együtt. A németajkú gyülekezet ideiglenes vezetősége 1861. január 25-én azt a választ adta, hogy egészen önálló anyaegyház kíván lenni. A kérést továbbterjesztették a főváros illetékeseihez. Ezek joga volt ugyanis, hogy tisztázzák a templom és iskola számára rendelkezésre bocsátandó telek adományozásnak feltételeit. Ezért sürgősen bekérték a németajkú gyülekezet vezetőitől a következő kimutatásokat: 1. Részletes jegyzék azokról a fővárosban élő reformátusokról, akik mint németajkúak, a gyülekezet tagjai kívánnak lenni. 2. Kimutatás arról, hogy ezek a családok képesek-e hordozni az egyház és iskola számára szükséges folyó kiadásokat. 3. Költségvetés-tervezet a várható rendes évi bevételekről és kiadásokról.

 

A németajkú gyülekezet útkészítői újabb felhívással fordultak a németajkú reformátusokhoz. 197 családfő jelentkezett 135 a háztartásukhoz tartozó nővel és 191 15 éven aluli gyermekkel. Ezek közül 85 család már 1851 előtt is a, fővárosban lakott, a többi 112 azóta vándorolt be, 60 család csak a legutóbbi években. Érdekes a foglalkozás szerinti megoszlás is. A 197 családfőből 116 az iparban kereste kenyerét, 35 volt a hivatalnokok, tanítók és nevelők száma, 12 a kereskedőké, 16 a napszámosoké, míg 18 művészként és magánzóként élt. Származásra nézve ez volt az összetétel: 72 svájci család, összesen 161 lélekkel, 42 német 109 lélekkel, 41 magyar 106 lélekkel, 29 osztrák 96 lélekkel és 13 angol 49 lélekkel.

 

Fontos volt annak a felmérése, hogy meddig terjed az új gyülekezet tagjainak anyagi áldozatkészsége. Az első egész évi egyháztagsági járulék 1668 forintot és 1 dukátot tett ki. Ezenkívül a szegénypénztár számára adományoztak 180 forintot, a zsidó missziónak 191 és a pogány missziónak 60 forintot. Sokat ígérő kezdet volt ez.

 

De az anyagi szükséglet sem volt csekély. A gyülekezet kibérelt egy olyan termet, amelyben elfértek a templombajárók, ez azonban előbb 1600 forintba került évente, majd a bért 2500 forintra emelték. Ennél a nagy kiadásnál a Skót Misszió segített, adott 800 forintot annak ellenében, hogy a gyülekezet termét iskolai ünnepségek tartásra használhatja. A másik jelentékeny kiadást, a gyülekezeti lelkész díjazását, étvizedeken át csak úgy lehetett megoldani, hogy az első két, illetve három lelkész, van Andel, Rudolf Koenig és dr. Andreás Moody a lelkészi hivatalt perszonális unióban látták el a Skót Misszióban betöltött állásukkal. Ilyen körülmények között mindenki megértette, hogy 1863-ban a gyülekezet nem mint teljesen önálló anyaegyház, hanem mint a pesti református anyaegyház német leányegyháza alakult meg statutum szerint biztosított fontos külön jogokkal. A felügyelet, amit az anyaegyház gyakorolt, sohasem volt szigorú és zavaró. A sokoldalú segítség viszont említésre méltó. Az anyaegyház első lelkésze sohasem élt azzal a jogával, kivéve rendkívüli szükség esetét, mint például 1945-ben, hogy megjelenjék és ellássa a presbiteri gyűlés vagy az egyházközségi közgyűlés elnöki tisztét. Ezzel szemben igen sokat jelentett, hogy az anyaegyház vezetői, a református püspök és presbiterei, a fővárosi élet befolyású személyiségei, egyengették az útját a leányegyház és intézményei kiépülésének.

 

Van Andel lelkész és a gyülekezet megtarthatta az első három fiú konfirmációját. Az anyakönyvi bejegyzések arról tanúdkosnak, hogy házasságkötések, keresztelők, keresztatyaságok által elindult az a folyamat, amelynek során egy gyülekezet szoros és személyes közösséggé válik. Legyen szabad egy-két ilyen bejegyzésre külön is rámutatni: 1864. szeptember 29-én került sor a már többször említett Biberauer Tivadar és Marie Pospesch házasságának megáldására. 1865. szeptember 21-én született meg ebből a házasságból egy fiú, Theodor Abraham Wilhelm és 1867. január 15-én egy leányka, Maria Josefine Anna. Mindkét esetben Abraham Ganz, a főváros nehéziparának egyik kiválósága és Josefine Ganz voltak a keresztszülők. A keresztelési anyakönyv 11., 24. és 28. sorszáma alatt találjuk bejegyezve az ismert malomipari vállalkozó, Heinrich Haggenmacher három gyermekét, Otto Ludwigot, Paul Árpádot és Melanie Luise Johannát. Nem lehet úgy olvasgatni az anyakönyvekben, hogy össze ne szoruljon az ember szíve, látva a magas gyerekhalandóságot, továbbá a tüdővész áldozatainak nagy számát.

 

1864-ben hat személlyel elkezdődik azoknak a sora, akik a római katolikus egyházból tértek át a leányegyházba. A z első 15 évben az ilyen esetek száma összesen 57-et tesz ki. 1865. november 26-án folyt le annak az első két izraelitának a keresztelője, akik a leányegyházhoz csatlakoztak. Mindkettő Tatán született. A keresztszülők Koenig és Moody lelkészek voltak. Gyülekezetünkben jelentékeny a megkeresztelt izraeliták száma. E keresztségek becsületére szolgál, hogy legnagyobb részük gondosan előkészített lelkiismereti aktusnak tekinthető. Hogy ez valóban így van, az abból derül ki, hogy az a sok férfi és nő, akik gyülekezetünkben csatlakoztak a lelki Izraelhez, pályájuk során rendkívül értékes szolgálatokat tettek iskolai és egyházi téren az egész magyar protestantizmusnak.

 

Természetes, hogy a legtöbbek szemében egy saját templom felépítése tűnt a leányegyház első feladatának. Már 1870. február 2-án a gyülekezeti közgyűlés elé került a fővárosnak az a döntése, hogy pompás telket adományoz a templom és a lelkészlak felépítésére. A feltétel szerint a telket öt év alatt be kell építeni. A hálás németajkú reformátusok nem késlekedtek. 1870. június 29-én az egész környék tanúja volt az alapkőletétel szép ünnepségének. A telek bejárata fölött ott lobogtak Ausztria-Magyarország minden államának zászlói, a középen egy hatalmas magyar zászlóval. Külön oszlopokon lobogtak Svájcnak és a Norddeutscher Bundnak a zászlói. Ünnepi uniformisban magyar rendőrök álltak őrséget. A budapesti református teológiai hallgatók énekkara, továbbá egy katonai zenekar és az „Eintracht" nevű híres német énekkar gondoskodtak az ünnepség zenei díszéről. Mind a négyszáz előkészített helyet elfoglalták. Török Pál püspök és Rudolf Koenig lelkész igehirdetései után a főváros polgármestere tette meg elsőnek a szokásos három kalapácsütést az alapkőre. Ugyanehhez az aktushoz járultak a polgármestert követőlég a Norddeutscher Bund főkonzul, továbbá Török püspök, Ballagi professzor és Koenig lelkész.

 

Mindössze két év telt el és már készen állt a templom külső építménye. Jelentékeny adományok tették ezt lehetővé. Ezek sorában egy nagy angol gyűjtés eredménye után ott találjuk a Gustav Adolf Egyletet 1950 forinttal, a magyar államot 1100 forinttal és a német császárt, aki a Sedannál zsákmányolt francia ágyúkat-adományozta, hogy abból öntsék a templom harangjait, 500 tallérral. Akkortájt francia református tagja nem volt a gyülekezetnek, tehát Vilmos császár ajándéka senkinek az érzéseit sem sértette.

 

Sajnos gazdasági válság következett ekkor. Sok külföldi volt hazájába vagy máshova vándorolt. A gyülekezeti tagok száma a felére csökkent. A templom belső berendezésének munkája lelassult, sőt néhány éven át kényszerűen szünetelt. Csak 1878, június 30-án kerülhetett sor a teljesen berendezett templomban az első istentisztelet megtartásra, amely még az alapkőletételnél is szebb ünnep volt. Megint a főváros polgármestere volt az, aki a templom ajtaját felnyitotta és ezzel átvette az egyszerű, de szép neoromán stílusban épített templomot a főváros oltalmába. Dr. Wilkens, akit mint híres szónokot erre az alkalomra Bécstől külön meghívtak, Hoseás 14: 6-8 alapján tartotta az első prédikációt: „Olyan leszek Izraelnek, mint a harmat, hogy virágozzék mint a rózsa..."

 

A főváros által adományozott telek 650 négyszögöl nagyságú volt, jelentékeny terület. Hogy olyan nehezebb időkben is biztos legyen a gyülekezetnek és intézményeinek a jövője, amikor a tagok száma alászáll, a leányegyház két bérházat építtetett, amelyek közrefogják a templomot. Az egyikben, az Alkotmány u. 15. számúban, annak földszintjén helyezték el az imatermet, az egyházfi lakását, a lelkészi hivatalt és a lelkészlakást. Amíg e bérházakat nem államosították, az adományozás feltételeként évente jelentést kellett beterjeszteni a fővároshoz azok jövedeleméröl és annak hovafordításról. A templom, az imaterem és a lelkészlakás a gyülekezet tulajdonában maradt.

 

Egyidejűleg a templomépítés előkészítésével és kivitelezésével létesült és fejlődött a Bethesda kórház jelentős gyógyintézetté. Ennek kezdetei egy áldozatkész orvosnak, dr. Bakodi Tivadarnak a nevéhez fűződnek, de szívügye volt a kórház a már többször említett államvasúti főfelügyelőnek, Biberauer Tivadarnak is.

 

Szerény, de hősies kezdeti erőfeszítések után 1872-ben költözött a kórház azokba a helyiségekbe, hol munkaját nemcsak méltó körülmények között folytathatta, hanem ki is terjeszthette. Jelentős volt a kaiserswerthi diakonisszák együttműködése. 1910-ben eladta a leányegyház a kórházat a Filadelfia Diakonissza Egyesüketnek, amely annál az áldásos munkájánál, hogy az anyaházi diakóniát otthonosabbá tette hazánkban, a Bethesda kórház munkahelyeire támaszkodhatott. Nem messze a Bethesdától, szintén a Városligetben létesült a múlt század végén a Haggenmacher család adományából a Bethania árvaház. Ezt is egy diakoniszsza vezette. Súlyos külső és belső károsodások folytán az árvaház a második világháború végén fel kellett, hogy adja működését, és azután nem tudta azt újrakezdeni. Az épületet, amelybe a lakáshiány idején számtalan család költözött, államosították. Mind a két nagy múltú intézmény, a Bethesda és a Bethánia tekintetében a részletek iránt érdeklődőt legyen szabad figyelmessé tenni egyfelől azokra a nyomtatott évi jelentésekre, amelyek a leányegyház tulajdonában, hiányosan, megvannak, továbbá a „Források"-nál említett két monográfiára, a Forgácséra (203-205. lap) ésa Bodokyéra (213-262.).

 

A gyülekezet lelkipásztoraiként a következők szolgáltak: Adrian van Andel 1859-1863, Rudolf Koenig és dr. Andreás Moody 1863-1888, Karl Wladischefsky 1888-1899, Karl Meyeringh 1899-1903, Richárd Klar 1904-1912, Johannes Callies 1913-1920, Hermann Wagner 1921-1925, Martin Schmidt 1926-1931, Lic. Ernst Uhl 1932-1940, K. H. Schreiner 1940, Gustav Werner Schiebe 1940-1914, végül a magyar származású dr. Bucsay Mihály, aki egyben a Budapesti Református Akadémia teológiai tanára is, 1946-1979.

 

Szintén feljegyezzük, hogy az anyakönyvek szerint a lelkészek 1107 keresztelést, 738 konfirmálást, 609 esketést és 832 temetést hajtottak végre a 120 év alatt.

 

A második világháború végén a templomépület tetőzete, a két bérház, valamint az árvaház is súlyos vagy könnyebb bombatalálatok folytán nagy károsodásokat szenvedtek. A másik változás az volt, hogy 1945 után jóformán csak a svájciak, azoknak is csak egy része maradt Budapesten, hogy a gyülekezeti életet tovább hordozza. Voltak, akik azt a tanácsot adták, hogy ebben a helyzetben nem lehet a munkát folytatni. A gyülekezet vezetői azonban 1947-től kezdve magukra vették az újjáépítés óriási terheit. Két meggondolás vezette őket. Először is kötelességüknek érezték, hogy a megmaradt gyülekezeti tagok - számuk egy tizedét sem tette ki a korábbinak - lelki életét ápolják. Másfelől arról is meg voltak győződve, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyszer feltétlenül várható megjobbulásával újra jönnek majd jelentősebb számban a magyar fővárosba a technika vagy a nyelvtanítás specialistái Svájcból, Ausztriából és a német államokból. Ezeknek éppúgy szükségük lesz a vendégbarát magyar fővárosban keresztyén hittestvéri közösségre, mint valaha elődeiknek.

 

Sok nehézség legyőzése, de még több segítőkészség megtapasztalása után érkezett el a gyülekezet fennállásnak 120 éves jubileumához. Ez a keresztyén hit erejének látható bizonyítéka. Azt is említsük meg, hogy anyagi szükségben mindössze egyetlen külföldi szervhez folyamodtunk kéréssel, a HEKS-hez, a svájci evangéliumi egyházak segélyszervezetéhez. Egyetlen esetben sem hiába! A magyar állami hatóságok közül nem pusztán megértést, de anyagi segítséget is kaptunk a kormányzattól, és nagyon hálásak lehetünk a Fővárosi Tanácsnak elébe terjesztett ügyeink kedvező rendezéséért. Egészen lényeges volt számunkra az a támogatás, amelyet a Pesti Református Egyház jogutódjától, a Budapest-Északi Református Egyházmegyétől kaptunk.- Ennek mostani esperese, Adorján József, különösen is sok segítséget adott. De nem hallgathatunk a gyülekezet remek kurátorairól sem, akik közül név szerint a három utolsót legyen szabad megemlíteni, Bachmann Alfrédot, Coray Ármint, valamint Berthoud Raymondot, aki egészen rendkívüli energiával, gondossággal és áldozatkészséggel intézi jelenleg a gyülekezet ügyeit.

 

Sohasem voltunk nagy egyház, ma pedig a legkisebbek közé tartozunk. Istennek legyen érte hála, hogy atyáink emlékezetes szolgálatokat tettek Isten országáért. A mostani gyülekezeti tagság elszántsága és áldozatkészsége is példaszerű, hogy fenntartsák egyházközségünket. A régi jelige érvényes ma is: "Nézzünk hittel fölfelé, hálával a múltba és bátran a jövőbe!"

Bucsay Mihály

 

Theológiai Szemle 1978. XXII. 345-348.

FORRÁSOK

1. Jahresberichte des Presbyteriums der Deutschen Reformierten Filialgemeinde un Budapest (A budapesti németajkú református leányegyház presbitériumának nyomtatott évi jelentései).

2. Berichte des Waisenhauses Bethanien (A Bethania árvaház jelentései).

3. A Bethesda kórház jelentései.

4. Satut zur Regelung der inneren Angelegenheiten der Deutschen ev. ref. Filialgemeinde un Budapest (A budapesti németajú ev. ref. leányegyház belső ügyei intézésének szabályzata). Budapest: Hornyánszky Viktor nyomdája, 1914.

5. Forgács Gyula: A belmisszió és a cura pastoralis kézikönyve. Pápa, 1925.

6. Martin Schmidt: Festschrift zur Erinnerung ab ide Feier des fünfzigjährigen Bestehens des Gotteshauses der deutschen evangelisch-reformierten Filialgemeinde un Budapest Ünnepi kiadvány a budapesti németajkú e. ref. leányegyház temploma ötvenéves fennállása ünnepének emlékezetére). Leipzig, 1927.

7. Bodoky Richárd: Anyaházi diakónia az egyházban, Budapest, 1942.

8. A leányegyház presbitériumának jegyzőkönyvei kéziratban, a gyűlekezet irattárában.

 

 

 

 

***

MAGYARORSZÁGI KERESZTYÉN EGYHÁZAK

A HUSZADIK SZÁZADBAN

 

 

ÖSSZEÁLLÍTOTTA:

MOLNÁR JÁNOS

DEBRECEN

2008

TARTALOM

 

 

1. A magyarországi keresztyén egyházak politikai szerepvállalása 1918-ig.

 

2. Az I. világháború és az egyházak.

 

3.  A magyar katolikus egyház a két háború közt

 

4. A magyar protestáns egyházak 1918-1945 közt

 

5. A katolikus egyház a II. világháború után

 

6. A magyarországi protestáns egyházak helyzete a kommunizmusban

 

7. a Trianon után elszakadt protestáns magyarság egyházi élete a rendszerváltozásokig

1. A MAGYARORSZÁGI KERESZTYÉN EGYHÁZAK POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁSA 1918-IG

 

Magyarországon a politikai vezető réteg többségében a vidéki kisnemességből tevődött ki. Az értelmiségi réteg, akárcsak a polgárság egyrészt jelentéktelen volt, másrészt a 48-as forradalom keserű tapasztalatait magáévá téve alig politizált. A liberális kisnemesség, mely vallására nézve többségében protestáns volt egyrészt egyházára is hatott a paritásos vezetési elv bevezetésével, másrészt liberális nézeteit protestáns voltára vezette vissza. Meggyőződésük volt, hogy a liberális szellem eredendően protestáns és nemzeti. Sőt tovább mentek és azt állították, hogy a magyar ember eredendően szabadságszerető és hazafi, tehát protestáns. Innen logikusan haladtak addig a következtetésig - amelyet sok protestáns teológus is megfogalmazott -, hogy egy liberális kormányzat természetes szövetségese a protestantizmusnak. Ebből kifolyólag  a liberális állam törekvését az egyházi iskolák államosítására minden egészségesen gondolkodó protestánsnak támogatnia kell, mert ezzel a protestáns szellem jobban terjeszthető, mint a különböző felekezetekhez tartózó, illetve többségében katolikus egyházi iskolákban. Komolyan remélték, hogy a liberális állami oktatásügy az a csodaszer, amellyel meg lehet óvni a konzervatív katolikus gondolkodásmódtól és a baloldali "veszélytől" a tömegeket, és megnyerni az egységes, szabadelvű, nemzeti Magyarország eszményének.

Másik liberális jelszó volt az egyház vezetését a gyülekezetre bízni. Ha az egyszerű magyar ember liberálisnak és hazafinak született, akkor miért ne lehetne rájuk bízni az egyház vezetését. Ez a jelszó azonban csak jelszó maradt, szó sem lehetett a tömegek egyházi vezetésbe való bevonásáról. Sőt, mint korábban szó volt róla, semmilyen jogot az egyre számosabb és egyre radikálisabb paraszti és munkásrétegeknek adni nem akartak. A földreformot állandóan halasztgatták, a parcellázási és telepítési politika, amivel a munkanélküli illetve földnélküli béresréteget próbálták földhöz juttatni és leszerelni, a ráfordított csekély pénz miatt kudarcot vallott. A nemzetiségek autonómia-igényeit nem vették figyelembe, követeléseiket tudomásul sem vették. (Például a románság Memorandumát, amelyet a császárhoz vittek és Bécs leküldte a magyar kormánynak, mint a kérdésben illetékesnek, mivel Erdély Magyarországhoz tartozott - olvasatlanul visszaküldték és kezdeményezői ellen törvényszéki eljárást indítottak.) A szerb, horvát, román, szlovák népek elégedetlenségét a magyar nemzeti egységgel kívánták semlegesíteni. Azt hangoztatták, hogy a nemzeti egység ügyével kapcsolatban el kell némuljon minden külön érdek és különbség. A baloldali „rendzavarók" viszont azt hirdették, hogy Magyarország csak a gazdagoké, a szegény városi és falusi lakosságnak nincs hazája. Amikor a szociáldemokraták parlamenti tényezővé váltak, a liberális protestáns teológusok még hangosabban követelték a nemzeti egység megteremtését, amit szintén az egységes állami oktatással véltek elérhetőnek. Jellemző, a korszak vezető egyháztörténészének, Zoványi Jenőnek, 1910-ben elhangzott véleménye: „...kizárólagos állami oktatás az egész vonalon, az óvodától fel az egyetemig, beleértve még a lelkészképzést is...Csupán a kizárólagos állami közoktatás biztosíthatja a széthúzó és egymás ellen acsarkodó sok felekezet és nemzetiség között úgy az állam fennhatóságát, mint a nemzeti és társadalmi közös érdeket.

Azok a protestáns rétegek, amelyek viszonylagos anyagi biztonságban érezhették magukat, támogatták, magukénak vallották ezt az eszmevilágot, szívesen hangoztatták, hogy a társadalmi fejlődés a liberális protestáns szellemiség állampolitikává lényegülésének folyománya. A protestánsok lelkes résztvevői voltak az olyan látványos, elsősorban külsőségekben megmutatkozó hazafias akcióknak, mint a régi történelmi helynevek visszaállítása, Budavár visszafoglalásának kétszáz éves évfordulója, vagy az 1896-os millenáris ünnepségek. Míg egyik oldalon gyors technikai fejlődésen ment át az ország - például a század második felében alakult ki egész Közép-Európa vasúti rendszere -, másrészt elsősorban a nemzetiségek, de a magyarság vállalkozó szellemű szegény rétegeinek tömegei is kivándoroltak Amerikába. A kivándorlás, bár Európa más országaiban - Olaszország, Németország, Franciaország, Írország, Lengyelország - még nagyobb tömegeket érintett, csak Magyarországon maradt meg úgy a köztudatban, mint egy a magyarságot gyengítő és az uralkodó osztály bűnéül felróható jelenség. Ez azonban nem csökkenti a vezető rétegek felelősségét, akik más nyugati országoktól eltérően elleneztek minden reformot, mélységesen lenézték azokat, akiknek a munkájából éltek és akik az egyház tömegbázisát képezték. A liberális protestáns középosztály elfogadta az uralkodó arisztokrácia nacionalizmusát is. Mocsáry Lajos református egyházmegyei gondnok és függetlenségi politikus például, aki rámutatott a nemzetiségi igények teljesítésétől való elzárkózás végzetes veszélyeire és felkarolta azok jogainak védelmét, teljesen elszigetelődött, sőt sokan árulónak bélyegezték.

A Katolikus Néppárt megalakulása után többször is felvetődött egy protestáns párt létrehozásánának terve, de az eleve kisebbségi távlat lehűtötte a legvehemensebb pártalakítókat is. A református lelkészek és világiak általában a Tisza féle szabadelvű és liberális pártban, vagy a függetlenségi pártban tevékenykedtek. De voltak kimondottan baloldali elkötelezettségű református és evangélikus szociáldemokraták. Az agrárszocialisták vezéralakjai Várkonyi István és Szántó Kovács János reformátusok voltak. (Más kérdés az, hogy míg a kortárs egyháziak szégyellték e „rendzavarókat", a kommunista rendszerben pajzsként emelték az egyház fölé az „agrárforradalmárok" reformátusságát.) Baltazár Dezső esperesként 48-as szociáldemokrata képviselőt juttatott a parlamentbe. 1911-es püspökké választása után, 1918-ig a Nemzeti Munkapártnak tagja volt, amely akkor konzervatív kormánypárt volt.

A korszakban a társadalmi élet minden területére kiterjedt a szabadkőmüvesek befolyása. A mintegy 7000 tag tekintélyes része volt protestáns. A már említett Baltazár püspökön kivül a legismertebbek Dégenfeld József báró, tiszántúli főgondnok, Pokoly József és Zoványi Jenő teológiai professzorok, de Debrecen város vezetősége is egészében páholytag volt. 1911-ben a Jászi Oszkár-féle radikális irányzat, mely az ateizmust a szabadkőművesség kritériumává kívánta tenni, megosztotta a páholytagokat és sok egyházi ember kilépett.

A dualista korszakban az antiszemitizmus igen mérsékelt volt, bár a katolicizmus ultramontán irányzata mindenképpen meg akarta akadályozni a zsidó vallás egyenjogúsítását. A protestáns lelkészi kar a ritka kivételtől eltekintve elítélte a fajgyűlöletet. Szép példája ennek a dunántúli református püspök, Pap Gábor fellépése, aki nemcsak a zsidó vallás egyenjogúsítása mellett kardoskodott, hanem amikor a tiszaeszlári vérvád nyomán fellángolt az antiszemitizmus, körlevélben szólította fel lelkészeit a gyűlölet lecsendesítésére.

 

A korszak kihívásaira adott katolikus választ az újkonzervatorizmus fogalmával szokták jelölni.  Az egész Európában kifejlődött szellemi-gazdasági-szociális magatartásformákat kialakító mozgalom Magyarországon a 48-as jobbágyfelszabadítás kritikájából indult ki. A hagyományos földbirtokos arisztokráciát eszerint tragikusan érintette az ingyen munkaerő elvesztése. A bármilyen rosszul fizetett bérmunka a tőkeszegény birtokos eladósodásához vezetett. A felszabadított jobbágy sem járt jobban, mert az uzsorakamatok és a gyenge technikai felszereltség mellett szintén az eladósodás sorsára jutott. A nemesi liberalizmus viszont nem tudta kézbe venni a banki és ipari irányítást, nem vált polgárivá, hanem úgymond kiszolgáltatta a magyarországi piacot a szabadverseny címén az idegen (a szélsőségesebb megfogalmazások szerint zsidó) tőkének. A nagybirtokos arisztokrácia vallásilag többnyire katolikus volt, illetve a katolikus egyház felső klérusa tekintélyes földbirtokokkal rendelkezett, míg a liberális nemesi réteg nagyobbrészt protestánsokból állt, többségében soraikból kerültek ki a szabadelvű és liberális kormányok a kiegyezés után. Az 1894-95-ös egyházpolitikai törvények meghozatala, amelyek lehetővé tették az egyház ellenőrzésétől független polgári életet a nemzeti liberális törekvések maximuma. Ugyanakkor paradox módon az új katolikus fejlődés első győzelmének a katolikus Néppárt megalakulásának kiváltója is.

E sajátos helyzetnek egyenes következménye, hogy XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája, amely a liberalizmussal való kiegyezés és a katolikus szociális érzékenység meghirdetése volt (ralliement-politika) Magyarországon alig talált visszhangra. Annál inkább befolyásolta a magyarországi katolicizmust X. Piusz modernizmus ellenes, a katolikus egyházban megindult reformmozgalmakat is elítélő egyházpolitikája (klerikális integralizmus).

 

A ralliement politika legjelesebb magyarországi alakja Prohászka Ottokár volt. A németajkú szülőktől származó, de magyar iskolákban nevelkedett Prohászka mindig is magyarnak vallotta magát és már ifjú korában kitűnt tehetségével. Ezért a különböző hazai intézetekben folytatott tanulmányai után a híres római Magyar-Német Kollégiumban tanult hét évig, s pályája hamar ívelt a székesfehérvári püspöki székig. Szónokként alkotott talán a legmaradandóbbat, tanulmányainak, és egyházi beszédeinek visszatérő témája a modern tudomány és a hit összebékítése minden téren. Teológiai munkássága terjedelmében a Pázmányét is felülmúlja.

Politikai karrierjét a Néppárt soraiban kezdte. A liberalizmus szószólója volt, egész elméleti munkássága a modern korhoz való katolikus alkalmazkodás kérdéseit boncolgatta. Egyik legjelentősebb művének - Diadalmas világnézet - bevezető mondatát életműve mottójának is lehet tekinteni: „állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb a mai kor érzéseihez s mi is föllendítettük a vallásosságot". A polgári radikalizmus kibontakozása idején igyekezett elhódítani az értelmiséget az antiklerikális mozgalmaktól, de a velük folytatott vitákban kerülte a konfrontációt. Liberális hírének köszönhette püspöki kinevezését is 1905-ben a „darabont-kormány" részéről. A sors iróniája, hogy a katolicizmus integralista iránya épp arra a munkájára csapott le és tette indexre, amely konzervatív fordulatot jelentett gondolkozásában. Akadémiai székfoglaló beszédében Az intellektualizmus túlhajtásai-ban a beköszöntő korszak ideológiáját az új spiritualizmusban látja, akárcsak az újkonzervativizmus. 1918-ban levonta eszmei fordulatának a politikai konzekvenciáit is, meghirdette a hungarizmus jelszavát, mely antiszemitizmusban fog feloldódni.

Az integralista vonal legmarkánsabb képviselője a jezsuita Bangha Béla, aki Innsbruckban tanult és Pozsonyban szívesen hallgatta Prohászka Ottokár előadásait. Már ifjú korában cselekvési programjára az Actio Catolica fogalmat használta. A polgárri radikalizmus visszaszorításának érdekében indította a Magyar Kultúra című folyóiratot. Stílusára könnyen következtethetünk Nyisztor Zoltán értékelésének idézésével: Óriási jelentősége és hordereje abban volt, hogy egyrészt megtanulta mindenki ebben az országban, hogy nem lehet kesztyűt dobni a keresztény világnézetnek és katolicizmusnak anélkül, hogy a legfélelmetesebb párbajozó partner azonnal ne jelentkezzék, másrészt pedig abban, hogy a hívők tábora talált  végre egy állandó fegyverraktárt, amellyel felvértezhette magát. (Hermann Egyed. A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. 508.old.)

2. AZ I. VILÁGHÁBORÚ ÉS AZ EGYHÁZAK

A XX. század első felében minden európai hatalom háborúra készült, egy igazságosabbnak vélt politikai és piaci felosztást tűzve ki célul. Ausztria, vezérkari főnökének stratégiai elképzeléseit követve megelőző háborúkat tervezett. Ennek egyik első lépése volt Bosznia-Hercegovina annektálása, amely felháborította a világ közvéleményét, de végül is a nagyhatalmak jóváhagyását elnyerte. Mindenütt háborús készülődések folytak, a két balkáni háború mintegy előszele lett a nagy világégésnek.

1914. június 28-án a boszniai Szarajevóba látogató Ferdinánd trónörököst és feleségét Gavrilo Princip szerb diák megölte. (Az akció hátterében a nagyszerb politikai törekvések állhattak. Ferdinánd ugyanis köztudottan szláv-barát kijelentéseket tett és nem is titkolta magyargyűlöletét. Egy Ferdinánd uralma alatt álló monarchiában a szlávoknak tett kedvezmények kifoghatták volna a szelet a szerb nacionalista álmok vitorlájából.) Bár a teljesíthetetlennek szánt ultimátum nagy részét elfogadták a szerbek, július 28-án Ausztria-Magyarország (Tisza István magyar miniszterelnök fenntartásai ellenére) hadat üzent Szerbiának. Rövid időn belül kialakult a két egymásnak feszülő tábor. Egyik oldalon a tengelyhatalmak a Monarchia, Németország, és a hozzájuk csatlakozott Törökország. Olaszország (1915-ig) és Románia (1916-ig) eleinte semleges. A másik oldalon Franciaország, Anglia, Oroszország, majd később Japán, Olaszország, Románia és az USA.

Már a háború elején kiderült a monarchia hadseregének gyengesége: az elavult felszerelés és a soknemzetiségűség. A harcok váltakozó sikerrel folytak az első két évben valamelyest a tengelyhatalmak kerültek fölénybe, de a Monarchia békekérését az antant hatalmak visszautasították. (Minden bizonnyal világosan látták, hogy az általuk szított belső nemzetiségi feszültség és a harctereken érvényesített katonai nyomás következtében a hatalom rövidesen felőrli kevés tartalékát is.) 1917-től a pillanatnyi sikerek után, majd az oroszországi forradalom okozta hatalmi űr, a keleti frontok tehermentesítése eredményeként van reménység a győzelemre. De a kezelhetetlen belső bomlás és az angol-francia haderő egyre jobban kidomborodó technikai fölénye (az angolok ekkor vezetik be a tankot, mint harci eszközt, egyre hatékonyabban vetik be a légierőt) kapitulálásra kényszerítette a tengelyhatalmakat.

A nemzetiségek sorban megalakították nemzeti tanácsaikat, s kiváltak a történelmi Magyarország kereteiből. Magyarországon kirobbant az úgynevezett őszirózsás forradalom (a valóságban krizantémokat tűztek a frontról hazatért katonák a császári jelkép helyére), kikiáltották a köztársaságot, de a társadalmi-politikai káoszon a Károlyi kormány nem tudott úrrá lenni. Az őt követő Tanácsköztársaság proletárdiktatúrája megpróbálta megteremteni a belső rendet a munkásosztály hatalmának biztosítása szempontjából. Az antanthatalmak azonban nem voltak hajlandók béketárgyalásokat folytatni a kommunista kormánnyal. Északról a csehszlovák hadsereg, keletről a román hadsereg indított offenzívát. Az időközben megalakított Vörös Hadsereg pár hónapig vissza tudta verni a támadást. A teljesen kilátástalan nemzetközi helyzet, és az antant csapatok fenyegetése közben az ellenállás felbomlott, Kun Béla kormánya lemondott és elmenekült, Budapestet megszállták a románok (1919.aug.4.). A Szegeden megalakult, Horthy Miklós ellentengernagy által vezetett Nemzeti Hadsereg áttette székhelyét Siófokra, majd novemberben, amikor a román csapatok elhagyták Pestet, bevonult és gyakorlatilag átvette a hatalmat. 1920-ban Horthyt kormányzóvá választották és megindult a politikai stabilizáció egyik oldalon a tanácsköztársaság vezetőinek elítélésével, másfelől a fehérterroristák központjainak felszámolásával. Ugyancsak abban az évben aláírták a trianoni békeszerződést, amely a többi vesztes országhoz hasonlóan Magyarország számára is megalázó békefeltételeket írt elő, mintegy előrevetítve egy újabb háború árnyékát.

 

Az egyházak a világháborút éppúgy fogadták, mint a társadalom többi része. Amikor még az egyébként békepárti szociáldemokraták is felfüggesztették az osztályellentéteket, az egyházak a hazafias érzés ébrentartását tartották feladatuknak. Egyháztörténészeink nem foglalkoznak sem katolikus sem protestáns vonalon az egyházak és a háború viszonyával.

A háborút követő gyors változásokkal terhes két év, míg megindul a politikai és társadalmi stabilizáció annál inkább foglalkoztatja a történetírókat.

A köztársaság kikiáltása után 1918 novemberében Katolikus Papi Tanács alakult, ebben a felvidéki és erdélyi menekült papok voltak a hangadók, vezetőjük is Szalay Mátyás, Erdélyből menekült plébános. A püspöki kar, taktikából, bizonyos feltételekkel engedélyezte működését, de formálisan soha sem ismerte el. A társadalom radikalizálódásával együtt a Papi Tanácsban is a szélsőséges elemek váltak uralkodóvá, a püspöki kar megbotránkozva vizsgálta mi a teendő, mert már a cölibátus eltörlését hangoztatták. Ezért úgy döntöttek, hogy a rendbontókat a területileg illetékes püspök fegyelmezze. Amikor látszott, hogy a kormány gyenge, nem tud úrrá lenni a helyzeten, a felső klérus mind kevésbé akart alkalmazkodni az új helyzethez. Vette a bátorságot például és tiltakozott a Vallás és Közoktatásügyi minisztérium szétválasztása ellen. Majd 1919 márciusában a megyéspüspökök felszólították papjaikat, hogy lépjenek ki a Papi Tanácsból, amit azok meg is tettek. Így, amikor megalakult a Tanácsköztársaság a tanács gyakorlatilag már nem létezett. De létezésének ekkor már semmilyen taktikai szerepe sem lett volna, mert a proletárdiktatúra nem is rejtette véka alá, hogy a vallást és az egyházat, csak mint a magánszférába tartozó társadalmi igényt kívánja kezelni. Felállították a nevében is sokatmondó Vallásügyi Likvidáló bizottságot, amely előbb a vallásügyi minisztérium felszámolását kezdte meg, majd elrendelte a nem állami iskolák köztulajdonba vételét. A proletárdiktatúra öt hónapja alatt az egyház földbirtokainak felét zárolták, készpénzben 72 millió koronát, valamint a katolikus alapítványok 120 milliónyi vagyonát.

A katolikus egyház fejlődése szempontjából a proletárdiktatúra jótékony hatást gyakorolt a hosszú évtizedek óta vitatott autonómia kibontakozására. A püspöki kar jóváhagyta a hitközségi önkormányzatok megalakulását, összeírták egy-egy plébánia híveit, akik nyilatkoztak arról, hogy milyen mértékben kívánják fenntartani a hitközséget. Az egyházmegyék hasonló átalakulását a püspöki kar megakadályozta, hisz ez hatáskörük alapos beszűkülését eredményezte volna. Az országos szinten létrehozandó képviseleti autonómiát pedig, a Vatikán vétózta meg. A hitközségi önkormányzat viszont életképesnek bizonyult és valóban teret biztosított a katolikus érzületű emberek aktivitásának, nem csoda, hogy mai napig fennmaradt, sőt lehetőségei bővültek.

 

A protestánsok a katolikusoknál is lelkesebben üdvözölték a változásokat. Megalakult a Református Tanács, amely az egyház és állam viszonyának új szabályozását kívánta kidolgozni. A proletárdikatúra azonban fölöslegessé tette elképzeléseiket a Vallásügyi Likvidáló Bizottság felállításával. A proletárdiktatúrában nem egy lelkész tevékenyen részt vett. Jánosi Zoltán debreceni lelkész belügyi államtitkár lett és a vallásos nevelés fontosságának hangsúlyozása mellett helyeselte egyház és állam szétválasztását. A dunántúli református püspök körlevélben kérte a lelkészeket, hogy ne akadályozzák az új államalakulást. A lelkészek megfosztását a választójogtól némelyek diszkriminációnak tartották, mások helyeselték arra hivatkozva, hogy a lelkész nincs mit keressen a politikában. Baltazár Dezső tiszántúli püspök, aki baloldali érzületéről korábban is ismert volt engedelmességre és bizalomra buzdította a lelkészeket. Pályázatot hirdetett az iskolán kívüli vallásoktatás módszeréről és az új helyzetben kialakítandó lelkészképzésről. A román csapatok bevonulása azonban időszerűtlenné tette a tervet. Az új hatalom előtti tisztelgés túllihegésének tűnik utólag a debreceni hittudományi kar Ferenczy Gyula professzor indítványára hozott határozata. "A dolgok új rendjét, mint a Názáreti által hirdetett, az emberiség által várt istenországát" üdvözölte, és felajánlotta támogatását annak megvalósítására. Baltazár Dezső pedig táviratban üdvözölte a kormányzótanács elnökét és a közoktatásügyi népbiztost az Országos Református Lelkészegyesület nevében, amelyet ő alapított. Tildy Zoltán a későbbi miniszterelnök Somogy megyében megszervezte a református lelkészek szakszervezetét, Tóth Béla esperes Miskolcon 57 lelkésztársával belépett a Szocialista Pártba (A Szociáldemokrata és a kommunista párt egyesüléséből jött létre) és a direktórium küldötte melegen üdvözölte az új „elvtársakat". Sok lelkész az új államforma helyi képviseleteiben vállalt szerepet.

A Tanácsköztársaság bukásával különböző mértékben, de sokan szenvedtek retorziót. Némelyek állami vonalon bünhődtek - Buday Jenő jogakadémiai tanárt kihallgatás közben megölték, másokat börtönre ítéltek -, a többség egyházi büntetésben részesült (palástmegvonás, áthelyezés, tanárok kényszernyugdíjazása, konventi bírósági ítéletek). Ismertebb személyek büntetése: Zoványi Jenő egyháztörténészt  megfosztották lelkészi jellegétől és nyugdíjazták, mivel lándzsát tört az iskolai vallásoktatás megszüntetése mellett. Ferenczy Gyulát nyugdíjazták.

Külön érdemes megemlíteni Baltazár Dezső püspököt, akinek politikai állásfoglalását az egyházon belül is sokan támadták már korábban is. Debrecen román megszállása idején ő volt a közalkalmazottakat igazoló bizottság elnöke s a másfélezer megvizsgált közül mindössze húszegynéhányat marasztaltak el. Ugyanakkor óriási sajtókampány indult ellene. A román megszállók kiszolgálásával, zsidó és szocialista kapcsolatokkal vádolták. Neki köszönhető, hogy Debrecen városának liberális vezetése helyén maradhatott 1935-ig, a Gömbös Gyula vezette kormányig.

 

 

3. A MAGYAR KATOLIKUS EGYHÁZ A KÉT HÁBORÚ KÖZT

 

A Horthy rendszer hatalmának konszolidálása után világossá vált, hogy a forradalmak előtti struktúrákat nem lehet régi formájukban visszaállítani. De amennyiben fenn is maradtak régi szövetségek, egyletek, azokban új emberek, új eszmék keresték az érvényesülést.

Az új rendszer magát „keresztyén nemzeti kurzusnak" deklarálta. 1921 után a Bethlen kormány idején ez a megfogalmazás elmarad, de a kormányzati ideológia jellemzői továbbra is a nemzeti és a keresztyén kategóriák.

A két háború közti korszak ideológiájának három meghatározó vonulata volt. Az egyik a „szegedi gondolat", amely Szabó Dezső Elsodort falu c. regényének megjelenéséhez társítható (1919). Különösen a protestáns ifjúságra hatott. A másik újkonzervatív-klerikális irányzat Prohászka Ottokár nevével és Kultúra és terror c. könyvével fémjelezhető (Érdekes módon az egyház ezt indexre tette.), valamint Bangha Béla Magyarország és a keresztyénség újjáépítése c. munkájával. A harmadik a „konzervatív status quo" és Szekfű Gyula Három nemzedék című művében nyilatkozott meg (1920).

A katolikus egyház társadalmi szerepvállalására természetesen Prohászka és Bangha szellemi iránya volt mérvadó. Tagadhatatlan, hogy a katolikus egyház képviselői és bírálói nem indokolatlanul használják a „katolikus reneszánsz", vagy a „neobarokk" szavakat az egyházi megújhodás értékelésére. Külsőséges pompájában virágzott az egyház. Soha nem épült annyi templom, nem létesült annyi vallásos szervezet, intézmény, nem indult annyi katolikus sajtótermék, mint ekkor. Tömegméretű ifjúsági mozgalmak indultak. Az apácarendek létszáma megduplázódott. Annyi férfiszerzetes élt a trianoni Magyarország területén a háború kitörése előtt, mint korábban a történelmi országhatárok közt. A szerzetesi intézmények behálózták az egész társadalmat az oktatási, nevelési, egészségügyi, szociális intézmények széles skáláját kínálva.

Prohászka így fogalmazta meg az egész rendszer később gyakran brosurává silányított elveit a Kultúra és terrorban: A csőd után revideáljuk kultúrcéljainkat és új cégér után nézünk....A mi lobogónk a történelmi realizmus, mely hisz a fejlődésben, de éppúgy hisz a lélek, a szellem s szabadság reális erőiben! Mi a múlttal kapcsolatban állunk, bele vagyunk ágyazva szellemi, nemzeti, termelési kapcsolatokba...Mi az osztályharc nemzetköziségével szemben nemzeti alapon állunk, s a nemzeteket egyedeknek nézzük, melyekbe sajátos feladataik szolgálatára nemzeti öntudat s bizalom kell. A nemzeti eszme, mint a népcsaládi öntudat s bizalom érzete...szintén hatalmas kapcsolat s nagy tömörítő elv és erő a nemzetközi bomlasztó befolyásokkal szemben, melyek a proletár rétegeket fölösleges erőt pazarló ellentétbe hozzák a  legtermészetesebb érzésekkel, milyenek a haza, szülőföld, nemzet.

Bangha Béla lapjában harcos támadást indított a zsidó nagytőke, a liberalizmus, a szabadkőművesség, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia ellen. 1918 októberében írta, lapjában, a Magyar Kultúrában: A magyar nemzeti géniusznak a kereszténység által megtermékenyített szelleme duzzad  a magyar államszervezetben...A kereszténység beviszi a nemzetbe az egységes valláserkölcsöt, a teremtő munkát: imádkozzál és dolgozzál!...Imádkozni, hinni, dolgozni, egymást szeretni és megbecsülni, a különböző társadalmi helyzetekből fakadó kötelességeknek eleget tenni. Az ősmagyar géniusz mindezt egységesíti, beleszervezi a nemzet személyiségébe, az egyenlőség, a felebaráti szeretet elveivel...megduzzasztja a nemzet erejét annyira, hogy minden külső erővel szemben sikerrel dacolhat. Bár Bangha Béla a keresztyén újjáéledést elválaszthatatlannak tartotta az antiszemitizmustól, mint a zsidó nagytőke elleni önvédelmi magatartástól, a harmincas évek végén elhatárolódott a nácizmustól, s annak magyarországi formáitól.

 

A forradalmak leverése utáni időkben az egykamarás törvényhozásban a katolikus egyháziak minden szervnek hivatalból voltak tagjai. 1927-től, a felsőház megalakulásától abban katolikus többséget hoz a 18 hivatalból helyet foglaló katolikus egyházi vezető, és a szintén katolikus 7 választott képviselő. (A felsőház összlétszáma 38 személy.)

Bár mind Horthy, mind a kor meghatározó egyénisége Bethlen István miniszterelnök protestáns, a katolikus egyház politikai erejére utal az a tény, hogy az ország elé, követendő példaként az Árpád-kor eszményeit, Szent-István Magyarországához visszanyúló ideálokat állítottak. 1930-at például „Szent Imre évének" nyilvánították. A fővárosban és vidéken egyre-másra emelték a Szent Imre emlékműveket. A "Fogadalmi év" központi eseménye az augusztus 19-21-ei ünnepségsorozat volt. XI. Piusz pápa bíboros küldötte fejezte ki először hódolatát Szent Imre emléke előtt. Kíséretében volt hat bíboros, sok külföldi főpap, és a teljes magyar püspöki kar. Este sétahajókkal tartottak körmenetet a Dunán. Másnap volt a tulajdonképpeni Szent-István napi körmenet. Délben ünnepi ülést tartott a parlament alsó és felső háza, a kupolacsarnokban leleplezték Szent Imre emléktábláját. A legtöbb megjelent, a régmúlt idők főnemesi viseletében pompázott. Természetesen az ünnepségeken részt vettek a kormányzón és a miniszterelnökön kívül más protestáns képviselők és közéleti személyiségek. Ugyanabban az évben ünnepelték a kormányzó uralmának tíz éves évfordulóját, összehasonlíthatatlanul szerényebb külsőségek közepette.

1927-ben meghalt az utolsó hercegprímás, Csernoch János, aki még a történelmi Magyarországon kezdte egyházvezetői ténykedését. Sok nyelven beszélő, de anyanyelvének, a szlováknak az akcentusát mindvégig megőrző pap volt, aki pozsonyi, bécsi és római tanulmányok után szédületes karriert futott be, 34 évesen szegedi püspök, 37 évesen kalocsai érsek, 1913-tól a pápa esztergomi érsekké nevezi ki. Legitimistaként támogatta a Habsburgok visszahozatalát Magyarországra. Utóda a szintén szlovák származású Serédi Jusztinián lett. Bencés szerzetesként kapta a Jusztinián nevet. Kánonjogászként sokat munkálkodott Rómában, XI. Piusz pápa kegyeltje. Csernoch halála után figyelmen kívül hagyva a magyar kormány kívánságát, hogy az egri érseket nevezze ki a pápa, Serédit bízta meg Piuszz az esztergomi érsekséggel.

Akárcsak a Vatikán, a magyar katolikus egyház is elzárkózott az ökuménikus mozgalomtól. 1929-ben a katolikusok 21. országos nagygyűlésén Glattfelder Gyula csanádi püspök kijelentette, hogy a katolikus egyház már csak azért sem reagálhat Nathan Söderblom svéd evangélikus érseknek a keresztyén egységet célzó konferencia összehívására tett javaslatára, mert ezzel elismerné, hogy megoldatlan vallási kérdései vannak. Báró Vécsey Artur kanonok pedig úgy nyilatkozott, hogy a „felekezetek közti béke" a katolikusok részéről márcsak azért sem lehet eszmecsere tárgya, mert ez az egyház 1900 éve őrzi a maga hitét, sohasem lépett ki semmilyen közösségből, s így semmi esetre sem tekinthető vallási pártnak, vagy felekezetnek. (Mintha csak Pázmány Péter szelleme támadt volna fel a sírból.)

Viszont a protestánsok visszatérése a katolikus egyházba kívánatos lett volna. Mint annyiszor, amikor élesen megfogalmazott elképzelések publikálására volt szükség, ezúttal is Bangha Béla lépett a pástra, s a „Keresztény egység?" című cikkében ajánlotta az egyesülést Rómával. A kialakult vitában egyik egyház sem foglalt állást hivatalosan. Református részről Vasady Béla budapesti teológiai tanár foglalta össze a tanulságokat a Protestáns Szemlében. Eszerint katolikus részről nem volt komoly szándék arra, hogy a protestánsokat egyenlő tárgyaló partnerként elfogadják. A cél az lehetett, hogy a Hitler barnaingeseitől és a bolsevizmustól megijesztett középosztályt átcsalogathassák Szent-Péter utódainak biztonságossá kikiáltott aklába.

A Nemzeti Hadsereg felállítása után felújították a Mária Terézia idejében bevezetett tábori lelkészség intézményét. Ennek vezetője a tábori püspök, aki azonban a püspökök rangsorában az utolsó helyet foglalta el.

A helyi önkormányzatokban is kiépült egyház és állam összefonódása. A harmincas években, a vármegyei bizottságokban állandóan 160 körül mozgott a katolikus papok létszáma, a törvényhatósági jogú városokéban 30 körül.

A katolicizmus főereje maga a felső klérus volt és az általa irányított Actio Catholica. A konzervatív katolikus vonal politikai szervezete a Katolikus Néppárt folytatása volt, amely 1925-ben Keresztény Gazdasági és Szociális Párt néven egyesítette a különféle katolikus politikai csoportosulásokat. Vezetői Ernszt Sándor kanonok és gróf Zichy János voltak. A harmincas évek közepéig a második legerősebb párt volt. A felső klérus támogatását élvező párt szembeszállt a nácizmussal, a nyilasokkal és a fajelmélettel. Az agrárkérdésben, bár nem zárkózott el bizonyos szociális kérdések megoldásától a nagybirtokrendszert mindenáron fent kívánta tartani. Külpolitikájában lényegében a Horthy-Bethlen vonallal, vagyis az angolszász orientációval azonosult.  Amikor Gömbös Gyula hatalomra került, ellenzékbe kényszerült és választói egy részét is elveszítette. Ezeket a Gömbössel szövetséges Független Kisgazdapárt hódította el tőlük. Bár Gömbös halála nyomán a párt fellélegezhetett, a továbbiakban nem játszott komoly szerepet a magyar politikában.

Volt egy „reformnemzedék", elsősorban fiatalok, akik a katolikus hierarchia elfogadása mellett egységesen elutasították az arisztokratizmust, a kereszténypárti konzervatív tehetetlenséget, a tekintélytiszteletet a szolgalelkűséggel összetévesztő magatartásformákat. Körükből alakult 1935-ben a Vigilia című irodalmi folyóirat, ők hozták létre a Wesselényi Reform klubot, amit a nagybirtokosság sürgetésére a rendőrség feloszlatott. Olyan fiatalok tartoztak ide, mint Barankovics István az Országos Magyar Katolikus Diákszövetség főtitkára, Aradi Zsolt a Cserkésszövetség főtitkára, Possonyi László közgazdász, Katona Jenő publicista, Sík Sándor költő, Oláh György újságíró. A többségében katolikus világiakat tömörítő csoportosulások a püspöki kar részéről elsősorban Apor Vilmos győri püspök támogatására számíthattak. Tagjai később a szélsőjobboldal köreiben éppúgy megtalálhatók, mint az antifasiszta erők táborában.

A kor neobarokk képéhez hozzátartozott egyfajta csodavárás, egyfajta messianisztikus reménység. Ebben a közegben alakulhatott ki az a misztikus eufória, amit a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, egykor kitűnő sportolóként ismert, jóképű jezsuita novícius, Kaszap István halála váltott ki. A hivatalos egyház eleinte nem tudott mit kezdeni az ízléstelen túlzásokba hajló Kaszap-kultusszal, Serédi hercegprímás kimondottan gyanúsnak ítélte az eseményeket. De bár elzárkózott az elől, hogy a pápához küldjék a boldoggá avatás kérését, amikor ez megtörtént, megakadályozni sem volt hajlandó.

 

 

4. A MAGYAR PROTESTÁNS EGYHÁZAK 1918-1945 KÖZT

 

A trianoni békeszerződés következtében a magyar reformátusság 40%-a az anyaország határain kívülre szorult. Mintegy 850 anyaegyházközség és számtalan leányegyházközség, hozzávetőlegesen egy millió egyháztaggal Romániához került. De Csehszlovákia területére is több mint 250 egyházközség került. A Jugoszláviához csatolt bácskai és bánáti részek magyarsága többségében katolikus lévén a magyarországi reformátusság szempontjából kisebb veszteséget jelentett. Az evangélikus egyház 1.340.143 tagjából 854.924, főleg német és szlovákajkú gyülekezetek váltak a Trianon által megszabott új államok polgáraivá.

Az elszakadt reformátusság aránylag könnyebb helyzetben volt Erdélyben, hisz egy történelmi egyházkerület teljes szervezetével, vagyonával, iskolahálózatával került idegen uralom alá. A magyarországi egyház megpróbálta elérni a Népszövetségnél, hogy az elszakadt egyházrészek egyházjogilag maradhassanak korábbi fennhatóságuk alatt. Baltazár Dezső tiszántúli püspök ilyen irányú kísérletei természetesen a Kis- és Nagy-Antant nemzetközi politikai súlyának terhe alatt már megfogalmazásuk pillanatában kudarcra voltak ítélve. Más vonalon pedig hátráltatták az elszakadt egyházrészek sürgető önszerveződését.

Romániában két tendencia érvényesült. Az egyik, Kolozsvár központú, a Királyhágón túli területeket is magába ölelő egységes erdélyi református egyházat akart. A másik úgy vélte a történelmi hagyományok különbözősége olyan mértékű, hogy lehetetlenné tenné az egységesítést. Két püspökség pedig hatékonyabban képviselhetné az erdélyi magyarságot. Ez utóbbi vélemény győzött és létrehozták Nagyvárad központtal a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet. Első püspöke Sulyok István.

 

A Horthy rendszer kormányai minden liberális hagyományt igyekeztek gyökeresen kiirtani, mivel a forradalmi eseményeket a liberalizmus átkos következményének tekintették. A katolikus egyháznak, mint a forradalmak fő ellenzőjének politikai súlyát növekedni hagyták. A protestáns egyházak, mint liberális hagyományokkal rendelkező társadalmi rétegek nem voltak rokonszenvesek a kormányzatnak, de a magyar közéletben kivívott pozícióikat nem hagyhatta figyelmen kívül. Így jöhetett létre 1922-ben a protestáns tábori püspökség, melynek vezetője felváltva volt evangélikus illetve református. 1927-ben a felsőház újjáalakításakor a katolikus püspökök és prépostok mellett, három evangélikus püspök, három református püspök és két zsidó főrabbi is helyet kapott.

A korszakot mégis a Klebelsberg Kunó kultuszminisztertől származó neonacionalizmus kifejezéssel, illetve a katolikus egyház reneszánszát jelölő Szekfű Gyulának tulajdonított neobarokk fogalommal lehet érzékletesen jellemezni. Az első a fokozódó antiszemitizmusban és a magyarságnak mint fajnak a dicsőítésében öltött testet. A másik a rekatolizáció korszakát idéző protestáns ellenes támadásokat és a dialógusra való készség hiányát jelentette. Ez utóbbi a Bangha Béla jezsuita által szerkesztett Magyar kultúra című lapban kapott legélesebben hangot. Egy 1928-as cikk így nyilatkozik a protestantizmusról: A protestánsok, különösen a reformátusok minden történelmi tény megcsúfolásával állandóan azt hangoztatják, hogy az ő „...papjaik...voltak azok, akikben a magyar haza szeretete a legnagyobb fokban összpontosult,...és a haza jövőjének  fáradhatatlan munkásai voltak. S íme,...a magyarság jövőjéről szavaló protestantizmus több mint száz lelkészével,...félszáz főiskolai tanárával ott sürgött-forgott...ama szabadkőműves páholyokban, amelyeknek sötét és gonosz munkáját...a magyar belügyminiszter oly lesújtó kritikával illette." (Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből  1867-1978, nyomán. i.m. 276.old.) Más megnyilvánulások is arra mutattak, hogy amikor a trianoni szétszaggatással az anyaországban maradtak között a katolikusok számaránya még jobban megnövekedett, sokan úgy gondolták, elérkezett a megfelelő pillanat az államvallási státus visszaszerzésére.

A reformátusság szellemi vezetői ekkor Baltazár Dezső és Révész Imre Debrecenben, akik a kálvini igazságok mellett a polgári demokrácia képviselői, illetve Ravasz László, akit erdélyi főjegyzői tisztségéből hívtak meg - példátlan eljárás volt ez akkor - 1921-ben, a dunamelléki kerület püspöki székébe. Ravasz felismerve a különösen Budapestre érvényes egyházi helyzetet, egyesíteni igyekezett a belmissziót az egyháziassággal, mondván: belmisszió alatt általánosságban az egyháznak az  a tevékenysége értendő, amellyel önmagát egyesek és intézmények  által hitvallása szellemében építi...az egyházat  missziósítani és a missziót egyháziasítani szükséges. (A magyar református egyház története 1949-ig, nyomán. i.m. 410.old.)

A reformátusság ebben az időben kísérletet tett az önálló gazdasági berendezkedésre és 1921-ben, a kunhegyesi országos lelkészértekezlet memorandummal fordult a zsinathoz. A memorandum az egyházalkotmányi reformot, az adóügy, a szociális munka, a missziói, liturgiai, iskola-ügyi kérdések rendezését vetette fel. A zsinat a döntést elhalasztotta a következő évre, majd akkor időszerűtlennek nyilvánította. Ennek ellenére mintegy válaszként a kunhegyesi memorandum hangvételére indok nélkül megvonta a kormány az államsegélyt a református egyháztól. A Baltazár-Révész csoport rámutatott a „Szentjobb" mozgalom közéleti visszáságaira, a turánizmus pogány vonásaira, kifejtette a fajvédelem evangéliumi kritikáját, foglalkozott a szociális kérdésekkel, a földreform igazságtalanságait feltárta. 1926-ban püspöki nyilatkozat hangzott el a felekezeti kérdésben, amelyben Baltazár Csernoch János hercegprímásra hárítja a felelőséget a felekezeti vita elmérgesedése miatt, mivelhogy úgy nyilatkozik, mintha Magyarországon csak katolikusok élnének: Magyarországot sem a Máriáénak, sem a Kálvinénak, sem a Lutherének, sem Izráelének, hanem a Krisztusénak és a magyarokénak tudjuk. A katolikusok azt sérelmezték, hogy szerintük a reformátusok számarányukhoz képest, aránytalanul magas részesedést élveznek az állami költségvetésből, míg a reformátusok azt bizonygatták, hogy a katolikusok adatai pontatlanok, a lakosságnak csak 63%-át képviselik, ne akarjanak 70% után részesedni a támogatásban. A református egyház szociális érzékenységére utal az, hogy  hivatalos egyházi kiadásban jelent meg Kováts János István budapesti teológiai tanár könyve "A keresztyénség és a társadalmi kérdések" címmel.

A kormányzat, a kerületek és az Egyetemes Konvent tiltakozása ellenére elnézte, hogy kihagyták a tankönyvekből a reformáció történetét. Baltazár püspök éles vitába keveredett Bethlen Istvánnal. Baltazár francia irányultságú külpolitikát javasolt a német orientáció helyett. A francia külügyi bizottság előtt mondott beszédéért Bethlen élesen elítélte a püspököt, Magyarország lejáratásával vádolva. Különösen azt a kijelentést nehezményezte, hogy a nagyvagyonú katolikus egyház és a mágnások a Habsburgok restaurációját készítik elő.

1936-ban, Baltazár halála után a magyarországi reformátusság legmérvadóbb egyénisége Ravasz László dunamelléki püspök lesz, aki az ORLE elnöke és az Egyetemes Konvent rangidős püspöke. Hatalmas irodalmi munkássága, különböző külföldi egyetemektől kapott doktori címei jelzik személyiségének körvonalait, ami nem menti fel a tévedés vétke alól. Ravasz a történelmi Magyarország visszaállítását és a református egyház társadalmi súlyának növelését Németországgal szövetségben látta biztosítottnak. A kor politikai történései megerősítették tévedésében: Az, amit velünk és Németországgal elkövettek, mindkettőnket halálra szánva, azt eredményezte,  hogy a germán őserő mélységeiből, megindult egy regenerálódási folyamat, ez egy akaratzseni tüneményes egyéniségéhez kapcsolódott úgy, hogy egyik a másikat inspirálta, s a végén 1938 márciusában a remegő és elsápadt Európa szeme láttára  egy gigászi mozdulattal visszacsatolta Ausztriát a német anyabirodalomba..." Ugyanakkor figyelmeztetett a veszélyre is, amely a németek győzelme esetén Magyarországra vár: úgy menni együtt, hogy el ne tűnjünk.  (i.m. 282.old.)

A háborús készülődés és az irredenta közhangulat közepette egyre fokozódó zsidóellenesség a református vezetőket nem találta a helyzet magaslatán. Az 1938-as első zsidótörvény megszavazásakor nem tiltakoztak. A későbbiek folyamán, ha tiltakoztak is elég következetlenül is inkább elvi fenntartásaikat hangoztatták, mintsem a gyakorlati segítség életveszélyes területére léptek volna. A II. és III. zsidótörvény ellen memorandumban tiltakoztak, eredménytelenül. A kormány is igyekezett ellenállni a szövetséges nyomásnak, de 1941 után már nem akarta vállalni a szembenállás kockázatát és a Magyarországra menekült külföldi zsidókat kitoloncoltatta. 1944-ben Ravasz László és az evangélikus Raffay Sándor püspökök Serédi Jusztinián prímásnal jártak, hogy közös tiltakozást javasoljanak. Az érsek nem fogadta őket. Így Serédi külön tiltakozott a zsidók deportálása ellen, míg kilenc református és evangélikus püspök ultimátumszerű memorandumban közölte a kormánnyal egyet nem értését. Ugyanakkor felhívta lelkészeit, hogy aki tud, segítsen a zsidók megmenekítésében. Ezen a téren az Egyetemes Konvent felügyelete alatt működő Jó Pásztor Misszió tette talán a legtöbbet Éliás József vezetésével. (Őt teljesen érdemtelenül, különösen a református egyház e korszakkal foglalkozó kiadványai még csak meg sem említik. Az ok az lehet, hogy Éliás szemben állt Bartha Tibor debreceni püspökkel, majd Zsinati elnökkel, e kiadványok szerkesztőjével.) Radvánszky Albert az evangélikus egyház egyetemes felügyelője a Svéd Vöröskereszt állományában tevékenykedett zsidók mentése érdekében. Voltak kétes értékű segítségek is. A kor politikai harcaira jellemző, hogy Majba Vilmos és Szimonidesz Lajos evangélikus lelkészek pénzért adtak antedatált keresztleveleket az üldözött zsidóknak. Amikor az egyház ezért elítélte őket, ügyüket eltorzítva, úgy állították be a korabeli pártsajtóban, mint a zsidógyűlölő evangélikus egyházi vezetők jól álcázott bosszúját.

 

A két háború közt tovább folyt a zsinat-presbiteri elv érvényesítése az egyház felépítésében, szervezetében. A reformátusok negyedik budapesti országos zsinata 1928-1937 közt hat periódusban ülésezett és megalkotta, az ún. negyedik törvénykönyvet. Ebben részletesen kifejtették az egyház hitbeli alapjait, megerősítették a presbitérium fontosságát, igaz az egyházközségi közgyűlés kárára. A törvénykönyv, a lelkészválasztásban a korábbi pályázat és szavazás helyett, a közfelkiáltással történő egyhangú meghívást szorgalmazta. (Ez inkább visszafejlődésnek értékelhető.) Az egyházkerületi és egyházmegyei közgyűlések közötti időre tanácsokat szerveztek a halasztást nem tűrő feladatok megoldására. Elhatározták, hogy a felsőbb testületeket 12 évenként újra kell választani. Fontos döntésnek tekinthető a mammutgyülekezetek megszüntetése. Elrendelték, hogy a 10.000-es lélekszámot meghaladó gyülekezeteket vagy fel kell osztani, vagy több lelkészi állást létesíteni.

Az evangélikus egyházban szintén Budapesten tartottak zsinatot (1934-37). Az egyház hitbeli alapjának a Konkordiás Könyvet fogadták el. A liberalizmus túlhajtásának tekintett közgyűlést szintén háttérbe szorították. Egyházmegyei és kerületi szinten is létrehozták a presbitériumot, amelynek legfőbb feladata a közgyűlések előkészítése volt. Legfelsőbb szinten újra felmerült az egyetemes püspök tisztségének megteremtése, mivel a Konventben nem volt egyházi megfelelője a egyetemes felügyelőnek. Ezt a szándékot ezúttal sem tudták végrehajtani.

 

Az egyházak a liturgiális megújhodást is célul tűzték. Az evangélikusoknál Raffay Sándor püspök készített új Agendát, de ezt nem tették kötelezővé. A reformátusok ellenben a Ravasz László féle Ágendát 1931-től mindenütt rendeletileg bevezették.

 

A korszak teológiai irányzatai közül a legjelentősebbek a neokonfesszionalizmus és továbbra is a már tárgyalt "ébredés" teológiája. Az előbbinek a budapesti teológiai tanár Sebestyén Jenő, az utóbbinak Victor János volt a legismertebb vezéregyénisége. Az I. világháború elején indult és elsősorban Karl Barth nevével fémjelzett dialektikus teológia elsőként Erdélyben talált követőre. Tavaszy Sándor, aki a kolozsvári teológia egyháztörténet tanára, majd dogmatikusa Református keresztyéni dogmatikájában elsőként alkalmazta Barth meglátásait. Erdélyben a korábban liberális Nagy Károly püspök fogadta el az új elveket. Követője a püspöki székben, Makkai Sándor részben elfogadta, más tekintetben bírálta a bartiánus elveket. Makkainak kényszerű áttelepedése Magyarországra, a korábbi főjegyző Vásárhelyi János püspökké választását hozta. Ő teológiai nézetei alapján barthiánusnak mondható. A világháborúig a kolozsvári teológiai intézet tanárai egységesen a dialektikus teológia szellemében tanítottak. A harmincas évek végéig az anyaországban is egyre több ifjú teológust hódított meg az új irányzat, a legismertebbek Nagy Barnabás, ifj. Czeglédy Sándor, Török István, Bartha Tibor. A kor domináns egyéniségei azonban, Sebestyén Jenő, Ravasz László, Victor János, hogy csak a legfontosabbakat említsük éles, időnként durva hangnemben kritizálták Barthot. Ennek oka az említettek német-barátsága, míg német viszonylatban Barth, a Hitvalló Egyházzal kimondottan ellenzékinek számított. Az elutasító fogadtatás hátterét sejteti Karl Barth 1948-as visszaemlékezése 1936-os magyarországi körútjáról: „Amikor 1936-ban utoljára Magyarországon jártam, ugyanezeket a személyeket és köröket, akikkel és amelyekkel most dolgom volt, egy olyan nacionalista lázban találtam, amely mellett mindaz, amit én  Németországban átéltem, halványnak és erőltetettnek látszott.  A magyar református keresztyénség is tombolt akkor a trianoni békeszerződés ellen, az ezeréves királyság mihamarabbi visszaállításában reménykedett..." (im.380.old.nyomán)

Az evangélikus egyházban bár szintén éreztette hatását Karl Barth, inkább az erlangeni iskola konfesszionalista iránya érvényesült.

A belmisszióban a Betánia és a Diákszövetség végzett egyre nagyobb tömegeket mozgósító evangelizációs munkát. Igehirdetésük, melyben az egyházi hitvallásokat figyelmen kívül hagyták sok támadásra adott okot. Ezek a támadások a szektásodás veszélyét hangsúlyozták és az „általános keresztyénség" jelzőt ragasztották rájuk „a történelmi kálvinizmus" nevében.

 

A lelkészképzés Debrecenben 1914-től az állami egyetem teológiai karán folyt. Az evangélikusok a pécsi egyetem Sopronba kihelyezett teológiai fakultásán sajátíthatták el a teológiai tudományokat. Mindkettő megkapta a doktoravatási jogot, elsőként a protestantizmus történetében. Ugyanakkor a kerületek továbbra is fenntartották saját lelkészképző intézeteiket és az erők egybevonására tett javaslatok meghiúsultak.

 

5. A KATOLIKUS EGYHÁZ A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A magyarországi katolicizmus a háború után nem kevés szorongással tekinthetett a jövőbe. Egyrészt ekkor már elég sok riasztó hír érkezett az egyházak állapotáról, abban az országban, amely megszállta Magyarországot. A szovjet hadsereg embertelen viselkedéséről, a papokkal szembeni megkülönböztetett ellenszenvéről hamar ismereteket szerezhettek a lelkészek. Apor Vilmos győri megyéspüspököt, miközben a katonák által megtámadott nők védelmére kelt, lelőtték, mint egy kutyát (1945. április 2.). Sokakat internáltak, kimondottan orosz parancsra. Az orosz katonai megszállók és a segítségükkel tevékenykedő, többnyire szovjet emigrációból visszatért kommunisták fokozatosan, de szívós következetességgel, a politikai gyilkosságoktól, Szovjetunióba hurcoltatástól sem riadva vissza, értésére adták minden egyháznak, hogy Magyarországon semmilyen más akarat nem érvényesülhet, csak a kommunistáké és a Szovjetunióé.

A magyar katolikus egyház, mivel legfőbb vezetője, a pápa és iurisdictio szempontjából egy külföldi állam, a Vatikán alá van rendelve, különösen bosszantotta a vasfüggönyt építő „internacionalizmust". A katolikus egyházi felépítésből következően, a felső papság személyi összetétele, minden időben sorsdöntő. A háború utáni igen kritikus időszakban szinte az egész püspöki kar, aránylag fiatal, tapasztalatlan emberekből állt. Mindszenty Józsefet egy évi püspöki szolgálat után nevezte ki a pápa érseknek. Az állam egyetértett ezzel, mert egy nem is annyira politikai, mint személyes nézeteltérés kapcsán őt a nyilasok letartóztatták, (a székesfehérvéri püspökkel együtt), s így nem volt kompromittált személy. Grősz kalocsai érseket, és Czapik egri érseket 1943-ban nevezték ki, de a püspöki székekben is Pécs és Székesfehérvár kivételével frissen kinevezett papok ültek. A püspöki karon belül három irányzat dominált. A szembenállást Mindszenty képviselte, valamint a székesfehérvári és váci püspökök. Az új hatalommal megegyezést keresők csoportjába tartozott az egri érsek és a veszprémi püspök. Őket támogatták a piaristák és a jezsuiták egy része. A se ide se oda nem tartozók voltak a többiek.

A katolikus egyházat elsősorban gazdaságilag érintő újdonság a földreformrendelet volt. Ennek következtében az egyházi birtok 80%-a kisajátításra került. Bár Mindszenty „rablásnak" minősítette a rendeletet, hivatalosan a püspöki kar nem tiltakozott, csak a módszert nyilvánította átgondolatlannak és időszerűtlennek. A hatalommal szembeni első konfrontáció az államforma körüli vitában következett be. Mindszenty mindent elkövetett, hogy az erről szóló döntést halasszák el és a püspöki kart is rábírta, hogy a köztársági államforma ellen nyilatkozzon. Ennek ellenére 1946-ban kikiáltották a köztársaságot.

Ugyanabban az évben, a szovjet ellenőrző bizottság kezdeményezésére feloszlatták a legbefolyásosabb egyesületeket, köztük a KALOT és KALÁSZ volt a legtekintélyesebb és a legnagyobb tömegbázissal rendelkező. Mindszenty levélben tiltakozott a feloszlatás ellen, természetesen eredménytelenül. Az 1947-es választások után, amelyen mint köztudott a kommunisták a szavazatok meghamisításával győztek, egyre erősödött a nyomás az egyház maradék ellenállásának felszámolására. Ennek egyik első lépéseként lehet elkönyvelni a bevett és az elismert egyházak közti különbség eltörlését. A törvény pénzügyi következménye a bevett vallásokra nézve az volt, hogy megszüntette az egyházi adó állami behajtásának lehetőségét.

Ugyanakkor a háború után felélénkült a hitélet, az egyház engedélyt kért a pápától esti misék tartására és azt meg is kapta. 1947-ben megrendezték Szent Gellért vértanúságának 900 éves évfordulóját és meghirdették az úgynevezett „Mária évet". Megjelent az Új Ember (1945) és újraindult Sík Sándor vezetésével a Vigilia (1946).

 

A következő konfliktus az iskolaügy területén adódott. Az 1946-47-es tanévben 2774 elemi iskola, 48 gimnázium, 31 tanítóképző, 3 óvónőképző, 12 kereskedelmi iskola, 5 ipari iskola, 5 mezőgazdasági szakközépiskola volt a katolikusok tulajdonában. Ezeknek az iskoláknak a fenntartási költségeire már nem voltak elégségesek az egyházi alapítványok, túlnyomórészt az állam finanszírozta őket. 1947-ben bevezették az állami kiadású tankönyvek kötelező használatát, majd 1948-ban elrendelték az iskolák államosítását. Egyelőre az országos felháborodás közepette a hitoktatást meghagyták. A rendelet ellen tiltakozásra szólított fel az egyház. Pócspetriben véres összetűzésre, majd a rendőrség szigorú megtorlására került sor. A kormány úgy vélte nem lesz nehéz feladata, de a katolikus és a lutheránus egyház továbbra sem adta be a derekát. Mindszenty állásvesztéssel és kiközösítéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik helyeslik az iskolák államosítását. Majd amikor bekövetkezett 1948 júniusában az államosítás, megtiltotta a tanítórendek szerzeteseinek és apácáinak a tanítást. Miután az állam a református és unitárius egyházzal 1948 október 7-én aláírta az egyezményt, majd december 7-én az izráelita felekezettel is megkötötték, Ordass evangélikus püspök novemberi letartóztatásával elhárult a legfőbb személyi akadály az evangélikusokkal megkötendő egyezmény elől, melyre december 14-én került sor. Ezekután a konfrontációtól idegenkedő katolikus rétegek számára is kínossá vált Mindszenty ellenkezése. Elérkezettnek és megfelelőnek tartották a pillanatot arra, hogy Mindszentyt és elsősorban a Demokrata Néppártban tevékenykedő munkatársait letartóztassák (december 26). A koncepciós per folyamán a bíborost megkínozták és életfogytiglan tartó börtönre ítélték.

1949 augusztusában az új kommunista többségű országgyűlés megszavazta a Magyar Népköztársaság alkotmányát. A XX. paragrafusban fogalmazták meg a jövendő valláspolitika alapját: A Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának a jogát. A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság  az egyházat különválasztja az államtól. Mint látni fogjuk a szétválasztás a valóságban nem valósult meg tökéletesen, mert az állam a lojalitás díjazásaképpen bizonyos fokú állami támogatást fenntartott. A lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlásának joga pedig nem akadályozta meg a politikacsinálókat, hogy akár be is börtönözzék azokat, akik nem úgy gyakorolták vallásukat, ahogy azt a napi politika elvárná.

Az alkotmány országgyűlési elfogadása után minden egyházat értesítettek, hogy egy minisztertanácsi rendelet értelmében le kell tenniük az esküt az új alkotmányra. 1950 januárjában a református és evangélikus egyház vezetői letették ezt az esküt. A katolikus egyház halogató politikát folytatott, engedélyezte az államsegélyből élő alsó papságnak, hogy letegyék az esküt, de a püspöki karra arra hivatkozva, hogy meg kell várniuk a Szentszék beleegyezését, elhalasztották az aláírást. Végül, bár a Vatikán helytelenítette a tárgyalásokat, az állammal való kompromisszum képviselőinek véleménye győzött és megkezdték a tárgyalásokat az állammal.

A „szalámitaktika" módszerét alkalmazva általános harc bontakozott ki a katolikus egyház megtöréséért. Az egyházon belül az alsó és felsőpapság közti hagyományos feszültséget kihasználva papokat kerestek és találtak, akik az úgynevezett békepapság meghirdetésével a püspöki kar belső ellenzékeként működtek. (Ez a módszer sem magyar találmány, korábban Csehországban, Lengyelországban, valamivel később Romániában alkalmazták.) 1950 augusztusában, a püspöki karral megkezdett tárgyalás teljében Budapesten Beresztóczy Miklós, Horváth Richárd, Balogh István plébánosok szervezésével, mintegy 300 résztvevővel papi békegyűlést tartottak, ahol az egyházi vezetés és a kommunista kormány kiegyezését szorgalmazták és elítélték XII. Piusz „hidegháborús" politikáját. Ugyanakkor a konkrét feladatokat számba véve, bár nem név szerint, de elítélték Mindszentyt és szorgalmazták az egyházi és állami vezetés megegyezését.

1950 augusztus 30-án az állam részéről Darvas József vallás és közoktatásügyi miniszter, a püspöki kar részéről Grősz József kalocsai érsek írta alá az egyezményt. Az egyház részéről nyereségként könyvelhették el, hogy 8 katolikus iskolát visszakaptak, és az állam 18 évre kötelezettséget vállalt az egyház pénzügyi támogatására, különös tekintettel a feloszlatott szerzetesrendek tagjainak megsegélyezésére. Ugyanis, bár szó szerint nem volt benne a megegyezésben, annak következményeként értékelik az egy héttel később hozott rendeletet a szerzetesrendek engedélyének visszavonásáról. Ezzel mintegy 2500 férfi szerzetes és mintegy 9000 apáca egzisztenciális életkerete megszűnt. A férfiak kisebb részét lelkészként alkalmazta az egyház, másokat egyéb  szolgálatba vettek fel, mintegy 700 beteg és idős apácát szeretetotthonokban helyeztek el. A rendtagok többsége viszont kénytelen volt világi megélhetés után nézni.

Az ezt követő események gyorsan építették le az egyház világi szerepvállalásának szervezeti formáit. Megszüntették a budapesti tudományegyetem teológiai karát, és felállították a különálló teológiai akadémiát, szabályozták az egyházi levéltárak jogállását, a vallásoktatásra való beiratkozást, mellyel gyakorlatilag elsorvasztották a fakultatívnak elismert hitoktatást.

A megegyezés alapot teremthetett volna a "szocialista" állam és a vallások közti békés együttélésre. Azonban mindkét részről követtek el hibákat. Az egyházban, ha nem is nyíltan, és nem is többségi véleményként tovább élt a konfrontáció szelleme. A Magyar Dolgozók Pártjának politikája pedig, nyilvánvalóan külső ösztönzésre (a nemzetközi párhuzamok szembeötlőek) a vallás teljes felszámolását tűzte ki célul. A békés együttélés feltételeinek megsemmisüléséhez a békepapság türelmetlen magatartása is hozzájárult. Ők belülről növelték a bizalmatlanságot és feszültséget a politikai elvárásokhoz való felzárkózás követelésével. Ezek még a vulgaro-marxismus vallással kapcsolatos terminológiáját is átvették érvelésük kizárólagosságának hangsúlyozására.

A MDP új egyházpolitikai programját 1951 tavaszán hozták nyilvánosságra. Rá néhány nappal Grősz Józsefet letartóztatták és egy koncepciós perben több társával együtt súlyos börtönbüntetésre ítélték. Az időközben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal és az egyház „együttműködésének" első látványos eredményeként a megfélemlített püspöki kar elítélte azokat az „egyházi személyeket, akiknek bűnös működésére a legutóbbi napokban fény derül", majd Czapik egri érsek vezetésével letették az esküt az alkotmányra. Ezzel tulajdonképpen végbement a katolikus egyház „betörése", ezentúl semmi sem történhet az ÁEH jóváhagyása nélkül, a kulcspozíciókba csakis az állam emberei kerülhetnek, az irodaigazgatók gyakorlatilag az állam beépített emberei, akik a püspök minden mozdulatát ellenőrzik.

 

1956-ban a társadalmi forrongás fokozódása közepette némi enyhülés tapasztalható egyház és állam kapcsolatában. Czapik halála után a püspöki kar kegyelmet kért Grősz érsek számára, akit szabadlábra helyeztek, fogadta Hegedűs András miniszterelnök, és Grősz fogadalmat tett az együttműködési vonal folytatására. Szeptemberben 16 elítélt egyházi személyt részesítettek kegyelemben. S bár az egyházi gyűléseken egyre többen szólaltak fel a kor szóhasználatával „ellenforradalmi"-nak minősített eszmék propagálójaként, az egyház bevallja, hogy a forradalmi ifjúságot nem az egyház nevelte. A forradalmi események kirobbanásakor Grősz nyugalomra felhívó rádióbeszédet mondott, kifejezve reményét, hogy a katolikusok nem fognak részt venni a harcokban. A forradalom egyházi vonatkozásaiban Mindszenty fellépése hozott radikális fordulatot.

A Felsőpetényben házi őrizetben tartott bíborost 1956 október 31-én kiszabadították és valóságos diadalmenetben kísérték a romos budapesti prímási palotába. Mindszenty miután tájékozódott a helyzetről, rövid rádióbeszédben szabadságharcnak minősítette a történteket, bejelentette, hogy rövidesen részletes programbeszédet fog mondani. A november 3-án elmondott beszéd a kommunizmus csődjének nevezte a háború utáni időszak fejleményeit, a régi rendszer visszaállítását tűzte ki célul. Azonnal felfüggesztette 11 budapesti békepap működését és a megyéspüspököket is felszólította mozdítsák el tisztségükből az állam támogatásával odakerült papokat. November 4-én, az orosz benyomulás hírére az amerikai nagykövetségen Nagy Imre menedékjogot kért a számára, s attól kezdve hosszú ideig a követség falai közt kellett élnie.

A megtorlások a papságot csak kevéssé érintették, de volt néhány olyan per, (Keresztény Párt-per 1957, Keresztény Front-per, Regnumista-per, Havass Géza és társainak szegedi pere 1961 stb.) mely egyrészt az egyházon belüli ellenállást igyekezett felszámolni, másrészt a világiak, különösen az ifjúság egyházi befolyásolását akarta meggátolni. A felsőbb egyházi vezetés teljes behódolására jellemző példa a Központi Szemináriumban történtek. Egy papi békekonferencián való részvételre akartak rávenni kispapokat, akik azt megtagadták. Erre a 14 érintettet azonnali hatállyal eltávolították az intézetből, majd bebörtönözték. Erre 1959 márciusában a Szeminárium 55 növendéke levélben vállalt szolidaritást üldözött társaival. Miután Grősz érsek elnökletével megpróbálták rávenni az aláírókat nyilatkozatuk visszavonására, s azok nem voltak hajlandók ezt megtenni, őket is kizárták. Az egyre nyomasztóbb paphiány ellenére a püspöki kar inkább vállalta, hogy a 95 növendékből 10-en maradjanak a Szemináriumban, minthogy vállalják az állammal szembeni konfrontáció legcsekélyebb formáját.

A gyűlölt ÁÉH-t átalakították, az Oktatási Minisztérium egyik alosztályává minősítették, de 1959-től újra működhetett. Legkarakterisztikusabb vezetője Miklós Imre. Már az ötvenes évek elején elnökhelyettes, ugyanebben a tisztségben működött az 1957-59 közti átmeneti időszakban, majd az új AÉH-nál is, míg 1971-ben kinevezik elnöknek, s ő tölti be ezt a tisztet a hivatal megszűnéséig. Horváth Jánosnál ravaszabb, körmönfontabb és magasabb intelligenciával rendelkező politikusként jellemezték a kortársak. A katolikus egyház és a Kádár János vezette új magyar hatalom közti viszony az egyház kánonainak szelleméhez jobban alkalmazkodó rendezését elősegítette XXIII. János „aggiornamento" politikája. 1963-ban, Bécsben kezdődtek a tárgyalások a magyar kormány kezdeményezésére, s következő évben írták alá Budapesten az egyezséget. Az aláírásra kerülő két dokumentum egyike azokat a kérdéseket tartalmazta, amelyekben a két fél közös nevezőre tudott jutni. Ezek voltak a Szentszékhez tartozó egyházi tisztségek betöltési módja, a katolikus papok állampolgári esküje és a Rómában működő Magyar Intézet helyzete. A másik dokumentum tartalmazta azokat a kérdéscsoportokat, amelyekről megegyezés nem született. Ezt a jegyzőkönyvet egyik fél sem hozta nyilvánosságra, csak sejteni lehet, hogy elsősorban a Mindszenty ügyet és a papi békemozgalommal kapcsolatos kérdéseket tartalmazhatta. Az egyezség lehetővé tette, hogy Kádár János legyen majd az első kommunista vezető, akit a pápa a Vatikánban fogadott.

A II. vatikáni zsinat szellemében liturgiális reformot hajtottak végre 1966-tól kezdve. Leegyszerűsítették a misével kapcsolatos teendőket, a gyülekezettel szembeforduló oltárt engedélyeztek, miután a szentszék jóváhagyta a Római Kánon magyar fordítását, lehetővé vált a nép nyelvén folyó misézés (1968).

1970-ben újabb zaklatási hullám indult az egyház ellen, mintegy 150 egyházi és világi személy ellen kezdeményeztek eljárást, de a nemzetközi tiltakozás közepette „csak" négy papot és két világi katolikus vezetőt ítéltek börtönbüntetésre. A vád, olyan ifjúsági nevelőmunka, melynek célja egy esetleges rendszerváltás esetére olyan személyeket képezni, akik átvehetik a vezetést.

1971-ben a VI. Pál pápa szelíd nógatására, Nixon amerikai elnök udvarias válaszlevelére, melyben értésére adta, hogy szívesen látnák távozását, Mindszenty elhagyta az országot. A bécsi nuncius kocsiján Bécsbe utazott, onnan egyenesen Rómába, ahol részt vett a Püspöki Szinóduson. Kívánsága, hogy elbúcsúzhasson esztergomi híveitől, s hogy rehabilitálják nem teljesült. A Bécsi Pazmaneumban telepedett le, ami egyházjogilag Esztergom hatáskörébe tartozott és emlékiratain dolgozott. A magyar kormány értésére adta a pápának, hogy elvárják az emlékiratok kiadásának és az érsek nagy visszhangot kiváltó világkörüli útjainak megakadályozását. A magyar püspöki kar kérte a bíborosi szék üressé nyilvánítását, hogy a valóban áldatlan állapotnak vége szakadjon, igaz egy áldatlan kompromisszum árán. A pápa, miután Mindszentyt nem tudta engedményekre bírni, felmentette 1974 januárjában. Mindszenty nyilatkozatban tiltakozott, de hallgatólagosan elfogadta a helyzetet. Emlékiratai ugyanabban az évben megjelentek és a nagy érdeklődésre való tekintettel több világnyelvre lefordították. Helyét 1975-ben bekövetkezett haláláig mégsem töltötték be.

1976-ban nevezték ki érsekké Lékai Lászlót, aki korábban mint adminisztrátor funkcionált Esztergomban. Ezzel kiegészült formálisan is a magyar püspöki hierarchia és lehetővé vált VI. Pál és Kádár János találkozója a Vatikánban. Ez a találkozás sok találgatásra adott okot, sokan arra gondoltak, hogy a Vatikán keleti politikája megváltozott.

Lékai érsekké való kinevezése évében a magyar állam elfogadta és aláírta az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi egyezményét, amely tartalmazza a polgárok szabadságát, hogy vallásukat meggyőződésüket kinyilváníthassák, gyakorolhassák és taníthassák magánkörökben is. Az állam tehát direkt módon nem avatkozhatott be az egyre szaporodó kisközösségek életébe. Az új taktika szerint magát az egyházat kívánták felhasználni a kisközösségek szigorúbb ellenőrzésére. 120 névből álló listát adott át az ÁEH a püspöki karnak. Olyan papok szerepeltek rajta, akik szerintük „káros tevékenységet" fejtettek ki.

A Lékai korszak legjellemzőbb egyházi történése a báziscsoportok működése körüli feszültség. A hierarchia képviselői hatalmukat és hatáskörüket látták veszélyeztetve a gyakran a templomi közösségen kívül maradó, vagy kívül rekesztett kisközösségektől. Ugyanakkor az ifjúsággal foglalkozó plébánosok jól látták, hogy a keresztény életfolytatásban legkiválóbbak vágytak többre, mint amit a hivatalos egyház nyújtani merészelt. Gyakori volt a vád a báziscsoportok részéről, hogy püspökeik az elnyomó rendszer kiszolgálói. Az állam számára azért látszottak veszélyesnek, mert ezekbe a családi és baráti kapcsolatokra épülő kis szervezetekbe az állam megfigyelő szervei nem igen tudtak beépülni, ellenőrzésük szinte lehetetlen feladat volt. Némely csoportok megtagadták a katonai szolgálatot, ürügyet adva a szektásodás és államellenes tevékenység vádjára. Az ÁEH tetemes közreműködésével sikerült megosztani a báziscsoportokat is „jó" és „rossz" csoportokra. A regnumistákat, akik politikailag és vallásilag középutas magatartást képviseltek elfogadták, míg a Bullányi György körül kialakult „bokor-mozgalom" tevékenységét elítélték. A csoport tagjai nem riadtak vissza szamizdatok írásától és terjesztésétől, és Bullányi atya az egyház által vitatott teológiai nézeteinek propagálásától. Ebben az időszakban egyház és állam olyan szoros egymásrautaltságban működött, hogy mint kiderült utólag a belügyminisztérium már nem támadta, inkább védelmezte a radikális támadásoktól, az államakaratot kiszolgáló egyházat.

Lékai 1986-ban meghalt, helyére Paskai Lászlót nevezte ki II.János Pál, aki hosszú idő óta az első nem olasz származású pápa.

 

A 80-as évek amerikai politikája, miszerint olyan fegyverkezési versenybe kell kényszeríteni a Szovjetuniót, amelyet az már nem bír finanszírozni az életszínvonal látványos romlása nélkül, lassan eredményt hozott. Brezsnyev halálát követően (1982), a KGB-és aggastyánok rövid pánikkeltése után Gorbacsov személyében olyan politikus került hatalomra, aki a szocializmus keretei között egyfajta gazdasági és politikai reformot hirdetett meg (peresztrojka). A Szovjetunióban lejátszódó liberalizálódási folyamat, a "baráti" országokra nehezedő katonai és gazdasági nyomás csökkenése következtében a magyar pártvezetésben az a csoport került hatalmi helyzetbe, amelyik úgy látta, be kell ismerni a szocialista gazdaság csődjét és a közelmúlt eseményeit át kell értékelni. Ennek egyik látványos jele volt az, amikor 1989 elején Pozsgay Imre, a reform-kommunisták egyik vezére, kijelentette, hogy az 1956-os „ellenforradalom" valójában népfelkelés volt. Kádár János rövidesen lemondásra kényszerült, a párt új vezetése pedig tárgyalóasztalhoz ült az egyre radikálisabb és már pártokba szerveződő ellenzékkel, hogy döntsenek az ország jövendője felől.

Változás állt be az állam egyházhoz való viszonyában. Miklós Imrét nyugdíjba küldték és az ÁEH-t jogutód nélkül felszámolták (1989 július 1.) A katolikus egyházra nézve az első pozitív következmény a szerzetesrendek működését betiltó rendelet hatályon kívül helyezése volt. Még abban az esztendőben megindult több mint 50 szerzetesrend működése. A következő esztendőben semmisé nyilvánították az állam és egyház 1950-ben kierőszakolt egyezményét, majd nemsokára bejelentették a diplomáciai kapcsolatok felvételét a Vatikánnal. A diplomáciai okmányok aláírása megfelelő alkalom volt a pápalátogatás bejelentésére, amelyet a magyar kormány minden tekintetben támogat, mondta Németh Miklós miniszterelnök. 1990 februárjában II. János Pál levélben méltatta Mindszenty József érdemeit és Esztergomban a bazilika előtti teret a bíborosról nevezték el.

Az első szabad választások lebonyolítása után olyan pártok képviselői vállalták a kormányzást (MDF, FgKP, KDNP), amelyek a keresztény értékeket vallják tevékenységük alapelvének. Ezzel megteremtődtek a feltételei a rendszerváltásnak.

A rendszerváltás újabb kibontakozási lehetőségeket nyitott meg az egyházak előtt (egyházi ingatlanok visszaadása, egyházi iskolák újraszervezése, a média fokozottabb igénybevétele vallásos műsorokhoz, egyházi könyvkiadás ugrásszerű fellendülése stb.) és ugyanakkor újabb feszültségi forrásokat is teremtett. A feszültségi források a kilencvenes évek elején a következő kérdések körül körvonalazódtak:

- Szükséges-e az egyház erkölcsi megújulásához a múlt vizsgálata és átértékelése?

- Vonjon-e le személyi konzekvenciákat az egyház a "múlt bevallása" kapcsán, ha igen milyen mértékben?

- Az egyház „újrafogalmazódjon", vagy „visszaalakuljon"?

6. A MAGYAR  PROTESTANTIZMUS HELYZETE A KOMMUNIZMUSBAN

 

A református egyház súlyos anyagi károkkal terhelten és a jövővel kapcsolatos koncepció nélkül tapogatózott a politikai homályban. A templomok egyharmada (417) alkalmatlanná vált istentisztelet tartására. A jövővel kapcsolatos elképzeléseket egyrészt a múlt előnytelen öröksége terhelte, másrészt az egymást lejárató személyi karrier-építések jellemezték, mindez egyre szűkülő, egyre korlátozottabb mozgástérben.

A történelmi egyházak közül a református volt abban a helyzetben, hogy két meghatározó egyénisége Ravasz László és Révész Imre már a korábbi rendszerben is fontos szerepet játszottak. A korábban tárgyalt katolikus vezéregyéniségekhez hasonlóan az evangélikus egyházpolitika legjelentősebb alakítója, Ordass Lajos sem rendelkezett vezetői tapasztalatokkal, 1945-ben lett püspök. Révész, mint a baltazári vonal továbbvivője hamar bekapcsolódott a változásokba, noha jól látta a balratolódás veszélyeit. Ravaszt az egyre hangosabb baloldal azonosította a Horthy-korszakkal, félreállítására ő maga is számított. A német politika melletti korábbi elkötelezettsége erősen korlátozta politikai és egyházi mozgásterét. Prédikációi és előadásai azonban, a hatalmi tényezők nem csekély bosszúságára, óriási tömegeket vonzottak. A két legfontosabb kérdésben az iskolák államosításának és az egyház-állam egyezmény megkötésének kérdésében sajátos álláspontra helyezkedett. Bár fájlalta az iskolák elvesztését, úgy érezte, nem lenne igazságos, hogy egy laicizált államban az egyházi iskolákat állami költségen működtessék. Ha helyesen értelmezzük Ravasz elszórt megjegyzéseit, azt szerette volna elérni, hogy az egyházaknak annyi iskolájuk maradhasson, amennyit majd rendezettebb körülmények között saját erőből fenn tudnak tartani. A megegyezéssel kapcsolatban a fejlődés irányát felismerve, azt szerette volna, hogy minél hamarabb, amikor még egy demokratikus kormánnyal lehet tárgyalni, kössék meg az egyezséget. Arra nem számított, hogy a diktatúra úgysem tartotta volna be a korábbi kormánnyal kötött megállapodást. Ravasz egyezkedési készségére bizonyíték az, hogy a katolikus püspöki kar sajnálattal állapította meg egyik 1948-as ülésén, hogy a tervezett Mindszenty-Ravasz-Ordass összefogás a protestánsok visszalépése miatt nem jöhetett létre. Rákosi pedig ugyanabban az évben egy pártértekezleten Ravaszt szembeállította Mindszentyvel, mint aki tanult a múlt hibáiból, nem úgy mint az érsek. Más kérdés az, hogy amikor a konkrét intézkedésekre került sor, Rákosi már csak Bereczky Alberttel volt hajlandó tárgyalni és Ravaszt az ellenállás egyházak közti megszervezésével vádolta. Ravasz érdeme, hogy lemondásáig (1948) nem rejtette véka alá a változásokkal kapcsolatos problémákat, ugyanakkor minden embertelenség ellen tiltakozott, nehogy ugyanabban a vétekben marasztaltasson el a történelem előtt, mint a zsidóság esetében. (Tiltakozott mind a svábok kitelepítése, mind a felvidéki magyarok deportálása ellen.)

Révész Imre a Tiszántúl püspöke korábbi magatartásának folytatásaként tevőlegesen bekapcsolódott a változásokba. Felvette a kapcsolatot az orosz városparancsnoksággal, részt vett az első népgyűlésen, kidolgozta a Nemzeti Bizottság tervezetét. Bár a napi politizálásban nem kívánt részt venni, tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek.

Révész Imre a katolikus egyházban is azokkal tartott kapcsolatot, akik a megegyezés hívei voltak. Bánáss László debreceni helynökkel, akit az állam a prímási székben szeretett volna látni, sok közös akciót szerveztek, s annak korai haláláig jó személyes kapcsolatban álltak. A debreceni püspök, amikor egy katolikus-protestáns közös ellenállás körvonalait látta kibontakozni a lelkészeknek megküldött bizalmas körlevélben óvta őket a szolidarizálástól, mondva: Amikor egy társadalmi és politikai rend azért omlik össze, mert az elnyomott és kizsákmányolt néprétegek jutnak hatalomhoz: ebben az egyháznak alapjában véve Isten igazságosságának érvényesülését kell látnia. (i.m. 296.old. nyomán.)

Egyház és állam viszonyában a „szabad egyház szabad államban" elvet, ezt a protestáns szempontból kedvező eszmét vallotta a vallásfelekezetek közti különbségtétel megszüntetéséről.

Időközben egy a hivatalos vezetéstől független, és minden bizonnyal az állam sugallatára létrehozott tanácskozás akart elébe vágni az eseményeknek és az egyház nevében nyilatkozni. Vezéregyénisége az a Bereczky Albert ref. lelkész, államtitkár, aki a későbbi püspök, Péter János „megrendelésére", az ő útmutatásai alapján, az általa szállított információk felhasználásával könyvet írt „A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen" címen. A Nyíregyházi Szabad Tanács szervezői közt ott találjuk Bereczky mellett az evangelizáló irány legismertebb vezetőjét, Victor Jánost és az energikus szervezőt, a későbbi nyíregyházi esperest, majd 1956 után dunántúli püspököt, Békefi Benőt. (Utóbbi, Bereczkytől támogatva, már 1945-ben politikai támadást intézett Révész Imre ellen, hogy tiszántúli püspökké választassa magát, de terve nem sikerült.) A Nyíregyházán 1946 augusztusában megtartott konferencián olyan kérdésekkel foglalkoztak, mint „Az egyház és a világ", „Az egyház és a magyar jelen", „Az egyház és a zsidókérdés" stb. Az ott elfogadott Nyilatkozat mai szemmel nézve sok fontos megállapítást tett. Történelmi bűnnek nevezte a vagyonkülönbségből származó feszültség és gyűlölet semmibevételét, a kizsákmányolás idealizálását, sőt jogosnak nyilvánítását. Bocsánatot kért a magyar zsidóságtól a deportálással okozott szörnyű szenvedésekért. Ugyanakkor az eleve meglévő feszültségek hamar szétrobbantották a Szabad Tanácsot. 1947-ben még egyszer összehívták. De a beállt politikai változások, a baloldali hatalomátvétel felgyorsulása időszerűtlenné tették azt a tervet, hogy a mozgalmon keresztül, leváltsák a jogszerűen működő egyházi vezetést. Közülük kerültek ki a Rákosi rendszer leghűségesebb kiszolgálói, a már említettek mellett Péter János, Kádár Imre, stb.

A tárgyalások egyház és állam között még a Tildy Zoltán, volt református lelkész miniszterelnöksége idején kezdődtek, 1946-ban. A Ravasz László által szövegezett zsinati megnyilatkozások, még abban a hiszemben fogalmazódtak, hogy az egyházat partnerként kezeli a hatalom. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Ravaszt minél hamarabb háttérbe akarják szorítani, Révész Imre került előtérbe. Az általa fogalmazott zsinati deklarációkban ilyen megfogalmazásokkal találkozunk: Végzete volt az egyháznak, hogy a roppant gazdasági harcban nem állott gyökeres elszántsággal...az elnyomottak...mellé...Az egyház felajánlja teljes készségét az új magyar állami és társadalmi rendben minden olyan szolgálatra, amelyet az Úr Jézus Krisztus nevében a Szentlélek erejével végezhet...a Szentírással egyezőnek látja a nagybirtokrendszer megszüntetését...a nagyvállalatok közkezelésbe vételét. Egyházunk szívesen végzi Istentől rábízott munkáját olyan társadalomban, amely a dolgozók: a munkásság, parasztság és értelmiség köréből épül. (i.m. 379.old.) Ezt megelőzően Karl Barth újabb látogatást tett Magyarországon, s úgy látta sokkal kevesebb a nyugtalanság az egyházi körökben az új helyzettel kapcsolatban, mint azt Nyugaton hiszik. Májusban egy világvisszhangot kiváltó nyílt levelet intézett a magyarországi reformátusokhoz, amelyben világra szóló jelentőségűnek tartja azt a „nagyon keskeny, nagyon nehéz és veszélyes, de nagyon ígéretes" utat, amelyen most elindultak. A kérdés, hogyan tudnak rajta végig menni. Ekkor már egyértelműen azt tanácsolta, Ravasz mondjon le, s Bereczky Albert vegye át a helyét. Ravasz őszre tervezte visszavonulását, de Rákosiék másképp döntöttek.  A kommunista párt főtitkára magához hívatta Ravaszt és egyértelművé tette számára: vagy lemond, vagy elindul ellene a megtorlás. Így 1948 április végéig minden tisztségéről lemond, csak a Kálvin téri lelkészi állásban marad meg 1953-ig. Maga helyett Rákosi kívánságának megfelelően Bereczkyt javasolja püspökjelöltnek. Emlékirataiban ezt úgy kommentálja: „inkább okos voltam, mint bátor".

Ilyen előzmények után írták alá a reformátusok, a történelmi egyházak közül elsőkként, 1948 október 7-én az állammal kötött Egyezményt. Révész Imre, mint a Zsinat egyházi, Balogh Jenő, mint a Zsinat világi elnöke látta el kézjegyével egyházi részről, Ortutay Gyula kultuszminiszter állami részről. (Mindezt alig egy hónappal Ordass Lajos evangélikus püspök, Radvánszky Albert ev. kerületi felügyelő és más egyházi személyek letartóztatása után. Nem beszélve a tömeges lemondatásokról.) Az egyezmény egyetlen pozitívuma, hogy kinyilvánítja: húsz évig az állam garanciát vállal az egyház anyagi támogatására.

 

Az 1949-es év tisztelgő látogatással kezdődött a köztársasági elnöknél, aki ekkor a szociáldemokráciát eláruló Szakasits Árpád volt. Bereczky Albert, Ravasz utóda a püspöki székben a kort jellemző módon hízeleg: Szabad és jó lelkiismerettel bizonyságot teszünk arról a háláról, ami a szívünkben él, amiatt, hogy az evangélim hirdetésének minden lehetősége teljesen szabadon megmaradt a magyar földön...(i.m.514.old.) Szakasits Árpád válasza sem kevésbé érzékletesen jelzi a pártállam gondolkodásmódját: Önöknek ez a kijelentése perdöntő bizonyíték minden hazug és rosszindulatú hazai és külföldi reakciós hírveréssel szemben. A protestáns egyházak példája mutatja, hogy a magyar demokráciával nemcsak lehetséges, hanem szükséges is a megegyezés...(i.m. 515.old.) Még határozottabban elkötelezte az egyházat a kommunizmus mellett Révész Imre az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat centenáriumán, a debreceni Nagytemplomban tartott ünnepségeken: 1949 nagycsütörtökén:...úgy érezzük, a magyarországi református egyháznak félreérthetetlen bizonyságot kell tennie az ország és a nép előtt arról, hogy azt az új állami, társadalmi és gazdasági rendet, amelybe magyar hazánk és nemzetünk fejlődőben van, mélyen bibliai gyökerűnek tartja - sokkal inkább, mint eddig bármelyiket - (i.m. 516.old.) Mindezt tette akkor, amikor önéletrajza szerint is nagyon jól tudta, hogy egyháza nagyobbik része helytelenítette az egyezmény aláírását, és nagyon jól látta mi történik körülötte az országban. Nem sokkal ezután lemondott a püspökségről. Helyébe Péter János lépett, aki később sokáig a forradalmat eltaposó Kádár-kormány külügyminisztereként szerzett „dicsőséget" egyházának és népének. Az új vezetés hatalomra jutásával kapcsolatban a marxista történész Kónya István szépítgetés nélkül megállapítja: Ennek a vezető gárdának az egyház élére kerülésében alapvető szerepe volt a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja marxista-leninista egyházpolitikájának. (Tanulmányok a kálvinizmusról. 178.old.)

Péter János és Bereczky Albert vezetésével olyan egyházpolitika indult meg, amely a legkevésbé sem volt tekintettel a gyülekezetek akaratára. Ennek első látványos lépése az egyházi földek felajánlása volt. A földreform után, mintegy 60000 hold földje maradt a reformátusoknak, többnyire egyházközségi tulajdonban, aminek átadásáról csak a presbitériumok dönthettek. A nyomásgyakorlás módszerével a Zsinat elnöki tanácsa a gyülekezeteknek ajánlotta, hogy adják el földjeiket, s az Elnöki Tanács rendelete értelmében az árából a leromlott egyházi épületeket megjavíthatják. A gyülekezetek nagy része nemet mondott az ajánlatra, másik része áthidaló megoldásokat keresett. Az egyház új vezetésének politikai stílusa már külföldön is megosztotta a neves református személyiségeket. Emil Brunner és köre teológiai alapokon tették kérdésessé a magyarországi ref. egyház döntését és Barthot is igyekeztek rávenni korábbi véleményének megváltoztatására. A katolikus egyházi vezetők jó része kimondottan rosszallotta a protestáns vezetők ajánlkozását, mert az egyházi földek elvesztése őket sokkal súlyosabban érintette, másrészt a szocializmust lelkesen támogató, a kommunizmus védelmében nemzetközi fórumokon is kiálló protestáns vezetők egyre kínosabb, az új rendszerrel szemben egyre tarthatatlanabb helyzetbe hozták őket.

Az egyházi vezetés következő fájdalmas lépése, ami igencsak eltávolította egyházától különösen a vidéki híveket, a kollektivizálásban játszott szerep. Akárcsak az evangélikus egyház esetében, ahol állami nyomásra a főgondnoki tisztségbe egy aktív kommunistát és kormánytagot (Darvas József) választottak, 1951-től a tiszántúli főgondnok Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter lett. Ezzel a legnagyobb agrárterületet és annak lakosságát tömörítő egyház világi vezetője, egyben a „szocialista átalakítás" legerőszakosabb képviselője is. Az Egyetemes Konvent nyilvántartása szerint a református egyháztagok 63% volt a vagyonos parasztság kategóriájába soroltak közt. A presbitériumok tagjai közt ez az arány még nagyobb volt. El lehetett képzelni mennyire árulásnak érezhették püspökeik magatartását. Különösen akkor, amikor a presbitériumokból kezdték kiszorítani a vagyonos rétegeket és az „új szellem" képviselőit igyekeztek benyomni állami és felső egyházi nyomást gyakorolva a tisztségviselők választásakor.

Az alapítványi javadalmak, az egyházi tanintézeteket eltartó földbirtokok elvétele után nyilvánvalóvá lett, hogy az egyházi oktatás önerőből fent nem tartható. Az iskolák államosításával néhány főiskola és gimnázium maradt református jellegű, később már csak két teológiai akadémia szolgálta a lelkészutánpótlást, és egy gimnázium maradt egyházi irányítás alatt (Debrecen).

1950-től a lelkészköri, lelkésztestületi ülések és lelkésztovábbképzők programjába egy merőbben új témát iktattak. A teológiai jellegű előadásoknál is fontosabb helyre került a politikai-gazdasági „fejtágítók" megtartása, ahogy szellemes iróniával elnevezték ezeket az alkalmakat. Ez és még sok más intézkedés a vezetés és a lelkészi közösség eltávolodásához vezetett.

Egy példa, a felső egyházvezetés teljes összefonódására az állami diktatúrával: 1951-ben zsinatot hívtak egybe, ami két igen fájdalmas döntést kellett szentesítsen: a pápai és a sárospataki teológiai akadémia megszüntetését és a lelkészek önkényes áthelyezését lehetővé tevő törvényt. Már az alakuló ülésen megmutatkozott, hogy a zsinati tagok nem lesznek hajlandók vakon követni püspökeiket. Erre a két hangadónak számító lelkészt eltávolították. Szabó Imre budapesti esperest Bereczky Albert dunamelléki püspök, és Kiss Rolland főgondnok, kényszerítették mind esperesi, mind budapesti lelkészi állásáról való azonnali lemondásra. Pap Béla karcagi lelkészt Péter János debreceni püspök próbálta visszalépésre kényszeríteni, sikertelenül. A zsinatra indulás napján Pap Bélát az ÁVO letartóztatta, és négy és félévi fegyházra ítélték. Az ilyen módon megfélemlített zsinattal fogadtatták el a döntést úgy, mintha az, az egyház saját akarata lett volna, és sem anyagi, sem politikai okok nem indokolnák. A döntést egyedül ellenző püspök, Enyedy Andor egyházkerületét 1952-ben megszüntették, és Péter János „birodalmához" csatolták. Az Enyedy Andornak járó nyugdíjat Kiss Roland vette fel, míg 1956-ban ez kitudódott és jogos tulajdonosa felvehette járadékát.

Az 1956-os események egyházi bevezetőjeként értékelhető, hogy a Reformátusok Világszövetségének Központi Bizottsága Galyatetőn ülésezett '56 nyarán. Pap László egyházkerületi főjegyző és a budapesti teológia dékánja, a KB tagja, rábeszélte az ÁEH főnökét, hogy engedélyezze a teljesen elszigetelt Ravasz László részvételét, mert úgyis fogják vele keresni a kapcsolatot. Bár Péter János és Bereczky igyekeztek elszabotálni a részvételt, ez nem sikerült. Jellemző, hogy az ülésen elmondandó Memorandumát, Pásztor János lelkész, akit megkért Ravasz, hogy fordítsa angolra, azonnal, eljuttatta az Állami Egyházügyi Hivatalhoz. A Memorandum kritikusan foglalja össze a magyarországi református egyház háború utáni ténykedését, különös tekintettel vezetőinek árulására.

A felkeléshez vezető események közepette a gyülekezetek és különféle egyházi csoportosulások egyre másra küldték a Konventhez, változást követelő beadványaikat, de érdemleges választ nem kaptak. Az egyház hivatalos vezetői sorban lemondtak, illetve meglapultak. Bereczky betegen feküdt a kórházban. Péter János járta a világot. Győry Elemér dunántúli püspök, akinek alkalmazkodóképességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyedül ő maradhatott tisztségében 1943 óta, vagy nem tudott, vagy nem akart kimozdulni Veszprémből. Az egyetlen vezető, aki helyén volt és törvényesen cselekedett, a már említett Pap László volt.

A forradalmi események kibontakozásakor, Ravasz Lászlót és a korábban megválasztott, de tisztségét elfoglalni nem tudó Kardos János főgondnokot visszahívták. Pap László szervezésében Országos Intézőbizottság alakult - november l-én - addig, amíg az egyház szabályosan megválasztott vezetését létrehozzák. Pap László a rádióban közölte, hogy megalakult az Országos Intézőbizottság a református egyház lelki és szervezeti megújítására. Ravasz László rádióbeszédet mondott: A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek, diákoknak, munkásoknak, katonáknak, férfiaknak és nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták...A magyar református egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott. Nincs hőbb imádsága, mint hogy az is maradjon. Bűnbánattal valljuk meg, hogy az egyház...kényszerűségen felül is engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és cselekvésétől...Kéri a világ összes keresztyén egyházainak...testvéri segítségét talpraállásához...Kéri a lelkipásztorokat, hogy legyenek népünk élő lelkiismerete...Kérjük a presbitereket...hogy a nemzeti egység, társadalmi igazságossság és testvéri szeretet szolgálatában példaadóan előljárjanak...Üdv azoknak, akik az igazság és szeretet magvetését végzik. (Ravasz László: Válogatott írások 1945-1968. 274-275.old.)  Miközben a forradalom már elbukott, november 13-án az Országos Intézőbizottság körlevelet küldött a református gyülekezetekhez és felhívta őket, hogy szabályos presbiteri határozatokkal döntsék el, hogy csatlakoznak-e a megújulási mozgalomhoz. Megdöbbentő, hogy a rendkívüli helyzet, az ostromállapot ellenére rövid időn belül mintegy 900 igenlő válasz érkezett, a gyülekezetek háromnegyed része csatlakozott a megújulási kísérlethez. A csatlakozó nyilatkozatok általában három dolgot hangsúlyoztak.

1. Kifejezték bizalmukat az Intézőbizottság vezetői iránt, ugyanakkor elítélték és felelőssé tették az egyház "hivatalos vezetőit" az egyházzal történtek miatt.

2. Általános tisztújítást követeltek.

3. Elismerték az állammal kötött 1948-as egyezményt, de elvárták, hogy azt az állam is tartsa be. Ugyanakkor az ország szociális átalakulását helyeselték, és  kijelentették, hogy azt elősegítik.

Az 1956. november 4 utáni történések, Kádár János átállása a szovjetekhez, az általuk behívott szovjet csapatok fellépése, a forradalmi erők megsemmisítése, a forradalom leverése és a megtorlások utáni „stabilizációval", az ellenállás fokozatos megtörésével sor került az egyházi változások leállítására, majd a régi rendszer és a régi emberek visszahelyezésére. Már 1956 decemberében kijelentette az ÁEH, hogy visszaállítja az október 23-a előtti állapotokat. A lemondott vezetők visszavonták lemondásukat. Ravasz László 1957 áprilisáig prédikálhatott még a Kálvin-téren, aztán visszaküldték Leányfaluba. Kardos Jánost elhallgattatták. Pap Lászlót előbb csak szabadságolták. Aztán, amikor újraindult a tanítás, a megmaradt hallgatók meglepetéssel vehették tudomásul, hogy többet nem taníthat.

A vele való bánásmód szimbólumértékű. Előbb újra és újra meghosszabbították szabadságát, hogy legyen ideje megvallani „bűneit", s hűségesküt tenni az új rend mellett. További fényes karrierrel kecsegtették, és fenyegették, mindent elkövettek, hogy megtörjék, de ő ragaszkodott az igazsághoz, hogy semmit sem tett egyháza kárára, annak törvényei ellenében és saját lelkiismerete ellen. Erre megfosztották teológiai tanári állásától és a Ráday gyűjtemény igazgatói tisztétől, és segédlelkészként kihelyezték Baranyába, jó távol Budapesttől. Bár 1963-ban az állam amnesztiát hirdetett, őt rendelkezési állományba helyezték, majd 55 éves korában nyugdíjazták.

Közben az ÁEH elnöke járta az országot, sorba látogatta a kerületi és egyházmegyei gyűléseket ítélt, bírált, fenyegetőzött (elsősorban az államsegély megvonásával). 1957 márciusában érvénybe lépett a 22. sz. Törvényerejű Rendelet, az egyes egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról. Ezzel az egyház korábbi látszatautonómiája is megszűnt.

A forradalom egyetlen egyházi vonatkozású „eredménye", hogy visszaállították a Tiszáninneni egyházkerületet. Egyébként minden maradt a régiben. A legnagyobb református egyházkerületben Péter János már nem tért vissza a püspöki székbe, bár még 1958-ban is püspöknek titulálja az egyházi sajtó. Örökébe Bartha Tibor lépett. Természetesen a megújulási mozgalom korábbi támogatóit félreállították, áthelyezték, elszigetelték. Arról, hogy a büntetések hány embert érintettek, nincsenek ismert adatok. Ezzel a református egyház szinte ugyanabba az állapotba került mint '56 előtt, azzal a különbséggel, hogy a forradalom előtt csak sejtések és találgatások voltak arról, hogy kik, milyen mértékben adták el magukat, ahhoz, hogy vezető tisztségekbe kerüljenek. A forradalom után már mindenki tudta, hogy csak az kerülhet a legszerényebb tisztségbe is, aki hajlandó félretenni lelkiismereti aggályait és szólni és tenni azt, amit elvárnak tőle. A bizalmi válság így, vezetők és vezetettek közt, egyre mélyült. Az egyház most már nemcsak teljesíti az elvárásokat, hanem megmerevedett: a már az állam által is elkoptatott, egyháziassággal megkeresztelt szólamokat visszhangozta.

A szellemi, gondolati és hitbeli megdermedés bizonyítéka a „Zsinati Tanítás", amelyet 1967-ben egyhangúlag fogadott el a jubileumi zsinat. Ebben az egyházkormányzat második nemzedéke, az elődöknél sokkal alacsonyabb színvonalon...foglalja össze és látja el hivatalos érvénnyel azt a teológiai „látást", amely még az '56 előtti időkben fejlődött ki. S mindezt, ahogy Gombos Gyula írja: „oly töredezett, szegényes hulladék magyar nyelven, amilyenre nincs példa a Református Egyház hitvalló iratainak történetében." (Harminc év 1956-1986. 340.old.)

Miközben az országban politikai változások és kulturális eredmények születtek, az egyház mintha semmit nem vett volna észre. Néhány figyelemre méltó eredmény az általános letargia ellenére is felmutatható. 1972-ben létrehozták a Doktorok Kollégiumát, bár tevékenysége közelebb állt az egyházpolitikához, mint a teológiai tudományosság elmélyítéséhez. Az Ökumenikus Bibliatanács kiadta a revideált Bibliát, amely a beszélt nyelvhez közelebb álló megfogalmazásban mutatta fel az örök változatlant. Megindult a „Studia et Acta Ecclesiastica" című egyháztörténeti kiadványsorozat, amely tematikusan dolgozta fel, a Református Egyház legutóbbi évszázadát, tekintélyes statisztikai és dokumentáris apparátust mozgósítva, ugyanakkor a kor politikai félelmeinek szellemében meghamisítva és elferdítve, illetve elhallgatva bizonyos történéseket.

A hetvenes évek végétől, mintha az egyházi életben is mutatkoznának az „olvadás" jelei. 1964-ben Bartha Tibor vetette fel a liturgia revíziójának kérdését. Az érdekes az, hogy a zsinat 1952-ben elrendelte a Ravasz, Enyedy, Makkai, Révész által készített új liturgia életbeléptetését, de erre sosem került sor. Azt sem lehet tudni, hogy 1964-től az új liturgia szövegének elfogadásáig (1985) mi is történt. Az is titok egyelőre, hogy az életbeléptetett új istentiszteleti rend mennyire új, tartalmaz-e valamit a Ravaszék által megszövegezett ágendából.

1986-ban, a dunamelléki egyházkerületben, hosszú évek után újra lelkészszentelés történt. Ezzel kapcsolatos az egyháznak az a döntése, hogy a nőket is teljes jogkörrel felruházott lelkészként kezeli. Más kérdés az, hogy ezzel a lépéssel a magyarországi református egyház fel kívánt-e zárkózni a nyugati egyházakhoz, vagy az egyre fokozódó lelkészhiány kényszerítő ereje késztette rá. Az utóbbi tűnik valószínűbbnek. Erre utal az 1978-ban a katolikus egyházzal egy időben beindított levelezői oktatás a budapesti teológiai akadémián.

A korszak uralkodó teológiai irányzata a „szolgáló egyház" teológiája. Az egyháznak szolgáló közösségként való értelmezése, talán sosem volt időszerűbb, mint épp ebben a korszakban. A baj csak az, hogy míg elveiben a krisztusi példa tiszta modelljét hirdette, a gyakorlatban az állampolitika szervilis kiszolgálása valósult meg. Ugyanakkor néhány diakóniai munka megindulása arra utal, hogy a modern társadalom néhány súlyos betegségére felfigyelt az egyház. Létrehozták az iszákosmentő missziót, a drogsegély szolgálatot, a telefonos segélyszolgálatot, a nyolcvanas évek végén megindult menekült-áradat kezelésére több központot.

 

Az 1989 óta zajló politikai-társadalmi rendszerváltás felkészületlenül érte a református egyházat. A vezetés személyi összetétele alig változott, ami talán azt jelzi, hogy a megújulás igénye és erői igen gyengék. Azt viszont mindenképpen látni kell, hogy azok, akiknek megfelelt az elmúlt évtizedek egyházi berendezkedése, nem fognak késztetést érezni önnön pozícióik meggyengítésére. A „múlt bevallásának" követelése, az új pártok egyes képviselői részéről érkezett, és a világi sajtóban kapott helyet. Az egyházon belül egy fiatalabb lelkészcsoport részéről hangzott csak el ilyen elvárás, akik a hivatalos egyházi közvélemény által elhallgatott új egyházi lap, az Egyház és Világ körül csoportosultak, kutatásaik eredménye is e lapban juthatott nyilvánossághoz. A tisztújítás alkalmával a régi módszerek és elvek érvényesültek. A presbitériumok továbbra is formálisan létező, az egyházi életben befolyással nem rendelkező árnyékszervezetek. Az egyház, az oktatásban való részvételének lehetőségével alig él. Létrehoztak Budapesten egy református egyetemet (Károli Gáspár Református Egyetem), amelynek célja a református értelmiség megteremtése. A kérdés csak az, hogy a társadalmi mozgások mögött jó néhány lépéssel lemaradt, konzervatív élet és világlátást propagáló intézmény mennyire lesz vonzó a demokratizálódást célul tűző, a modern ipari társadalmakhoz való felzárkózást óhajtó társadalom szemében. És ez nemcsak az egyetem sorskérdése, hanem az egész magyarországi református egyházé is.

 

Az evangélikus egyházban két irányzat bontakozott ki a háború után. Az államnak tetsző szellemet a Dezséry László neve fémjelezte. Ő a háború idején, mint budapesti egyetemi lelkész sikeres mozgalmat indított az ifjúság körében, majd a negyvenes években antiszemita cikkeiről lett nevezetes. A háború befejezése után, átevezett a szélső jobbról a szélső baloldalra, átigazolt az egyesült munkáspártba. Gyakran küldték külföldre az egyház képviseletében, bár egyetlen európai nyelven sem beszélt.

A másik irányzatot Ordass Lajos püspök képviselte. Az iskolák államosítása ügyében ki akarta kérni a gyülekezetek véleményét, és kifejezte aggodalmát az iránt, hogy az államosított iskolákban fenntartott kötelező hitoktatást nem sokáig fogják meghagyni. Ezért Darvas József író, akit később az állam nyomására megválasztanak egyházkerületi főfelügyelőnek, megvádolta, hogy a Mindszenty reakciós vonalát követi. Az állami szervekkel az egyház és állam közt megkötendő egyezmény kapcsán került ellentétbe. Az állam képviselője Mihályfi Ernő (egy evangélikus esperes fia, műkritikus, újságíró, a kisgazdapárt baloldali szárnyának vezetője, a háború után országgyűlési képviselő, többször a Magyar Nemzet főszerkesztője, a miniszterelnöki hivatal vezetője, különböző posztokon miniszter, 1956-tól egyházkerületi főfelügyelő) számon kérte, hogy az evangélikus egyház nem kezdeményezte az állammal kötendő megegyezést. Ordass négy feltételt szabott: az igehirdetési szabadságot, az egyházi iskolák munkájának biztosítását, az iskolán kívüli nevelés biztosítását, az egyház jogát a szeretetmunka végzéséhez. A Rákosival való személyes találkozáson, tiszta képet kapott a kommunisták egyházzal kapcsolatos elképzeléseiről. Ettől kezdve még keményebb ellenállást fejtett ki. Döntést csak a Zsinat hozhat, és annak munkáját jól elő kell készíteni - védekezett, ha támadták. Az állam megbízottai a református egyház készségét hozták fel példának - ők bezzeg személyes garanciát vállaltak a zsinat összehívására és arra, hogy az, az államnak tetsző döntést fog hozni -, mintának a református egyház tervezetét. Miután a hatalom a kommunisták kezébe került, és látták, hogy a funkcióban lévő vezetéssel nem bírnak zöld ágra vergődni, erőszakhoz folyamodtak. Radvánszky Albert egyetemes főfelügyelőt és munkatársát Vargha Sándort letartóztatták. Püspököket, espereseket lemondattak. Végül szeptember 8-án Ordass Lajost is letartóztatták és pénzügyi visszaélések hamis vádjával két év börtönre ítélték. A vezető Túróczy Zoltán rangidős püspök lett, akit egy 1945-ös cselekedetéért - újra szentelte az orosz katonák által meggyalázott nyíregyházi templomot - elítélt a népbíróság és 1948-ban kapott kegyelmet. A december első napjaiban összehívott zsinat véglegesítette az egyezményt, és azt a már említett megfélemlített püspök írta alá 1948 december 14-én, míg állami oldalról szintén Ortutay Gyula.

Az evangélikus egyházban, miután 1950-ben Ordasst megfosztották püspöki tisztségétől, nagyjából könnyen megtörténik az új területi felosztás: egy déli és egy északi egyházkerületbe olvasztják be a korábbi négy püspökséget, mindkettő központja Budapest. Az állami akaratot az 1952-53-as zsinat szentesíti. Ezt eleve „béke"-zsinatként szervezték meg és ebben a szellemben zajlottak munkálatai. A területi rendezés nem a korábbi statisztikai meggondolásokból indult ki, hanem abból, hogy csak két, az állami politikának elkötelezett püspök maradjon: Dezséry és Vető. A zsinat „újítása" volt az V. törvénycikk, amely kivette a gyülekezetek kezéből a lelkészválasztás jogát, és vagy a püspökre ruházta azt, vagy másik lehetőségként az egyhangú meghívást ajánlotta.

Az 1956-os évet, akárcsak a református egyházban, az állami béklyóktól való szabadulásért indított fokozódó harc jellemezte. Ennek eredményeként október 9-én Vető Lajos püspök az országos esperesi értekezleten bejelentette, hogy messzemenő reformokat fognak bevezetni. A reformtörekvésekkel párhuzamosan folyamatban volt Ordass püspök és jónéhány esperes, lelkész rehabilitációja. A lelkészértekezletek követelték a tisztújítást. A forradalmi események hatására Vető és Dezséry is lemondott. Az ÁEH közölte Ordassal, hogy Dezséryt amúgy is le akarták mondatni, és rá gondoltak mint utódra. Ő azonban, mivel sosem mondott le, október 31-én átvette a püspökség irányítását. A másik püspöki tiszt Túróczyt illette volna, de mivel ő kényszer hatására bár, de 1952-ben lemondott, csak ideiglenesen vette át a vezetést. 1957 februárjában, már az új helyzetben mégis újraválasztották püspöknek.

1957-ben még igen kesztyűs kézzel bántak az ev. egyházzal. Talán azért is, mert rengeteg segély érkezett az Evangélikus Világszövetségen keresztül. Szóbeli biztosítékokat kapott az egyház, hogy a vallásoktatás elé nem fognak akadályt gördíteni, s hogy a lelkészválasztásokba az állam nem fog beleszólni. Az EVSZ Amerikában tartandó gyűlésére hattagú delegáció kimenetelét engedélyezték, vezető Ordass Lajos lett. Közben kibocsátották a hírhedt 22. sz. törvényerejű rendeletet, de a kor opportunista politikájára jellemzően, maga az ÁEH elnöke, Horváth János közölte Ordassal, hogy az nem vonatkozik az evangélikus egyházra, mert ott rendben van minden. A minneapolisi evangélikus világgyűlésen Ordasst megválasztották a végrehajtó bizottság egyik alelnökének. Ezzel kezdődött a magyar evangélikus egyház szoros bekapcsolódása az evangélikus egyházak nemzetközi kapcsolatrendszerébe, melynek gyümölcseit a magyarországi evangélikusok mai napig élvezik.

Mire a küldöttség visszatért, olyan sok probléma adódott az egyház-állam viszonyban, hogy azt rendezni kellett. Ordass levélben fogalmazta meg kétségeit: kinek van nagyobb hitele az ÁEH előtt, egy besúgónak, vagy az egyház püspökének. A levél tárgyalássorozat megindításához vezetett, amelyen egy sor személyi kérdés volt a központban: az államnak nem tetsző emberek lecserélése. Miután a tárgyalások nem vezettek az állam által elvárt eredményre, az egyházra hárították a felelősséget, és kormánybiztost neveztek ki a központi irodához, Grnák Károlynak, az ÁEH osztályvezetőjének személyében. Az egyház minden jellegű tevékenységét szigorú ellenőrzés alá vonták. Ennek legfőbb személyi következménye volt Túróczy lecserélésére Vetővel. Ezután már nem volt szükség külső ellenőrzésre, Grnák áttette székhelyét a déli egyházkerületbe. Közölte Ordassal, hogy amíg „nem rendezi az állammal való viszonyát", a kerület lelkészei csökkentett államsegélyt kapnak. Miután ez a módszer nem vezetett Ordass lemondására, megpróbálták bizalmatlansági határozatra rábírni a kerület lelkészeit, sikertelenül. A kerületi felügyelői tisztbe visszatért Darvas József, és ezután még súlyosabb nyomás nehezedett a püspökre. 1958 júniusában az állam feladta a reményt, hogy kerülő úton megszabadulhatnak Ordasstól. Bejelentették, hogy a 22. rendelet értelmében a püspök Dezséry. Ezután az egyházkerület tanácsa előtt Dezséry hosszú beszédben ostorozta „az ellenforradalmi egyházi vezetés bűneit", majd lemondott. Dezsérynek a sajtóban is közölt beszéde mellett Vető Lajos püspök, Pálfy Miklós teológiai professzor, később Káldy Zoltán pécsi lelkész közöltek olyan cikkeket, amelyek jogosnak ítélték az állami beavatkozást, a külföldi egyházakat a fegyveres felkelés előkészítésével vádolták és közölték a bűnösök listáját. A megfélemlítés ilyenfajta légkörében az állami szervek jóváhagyták Káldy Zoltánnak, mint egyetlen jelöltnek a jelölését a püspökválasztásra. Az egyetlen jelölt természetesen megnyerte a választást és beiktatták püspöki székébe. Ezzel új korszak kezdődött a magyarországi ev. egyház életében. Olyan vezetés állt az egyház élén, amely elsőrendű feladatának nem az isteni parancs közvetítését tekintette, hanem az egyház beillesztését a politikai helyzetbe, s ehhez csak motivációt keresett a teológiában. Az új vezetés első feladata a személyi tisztogatás volt, melynek eredményeként olyan lelkészek kerültek vezető állásokba, akik a természetes, tehetség és képességek szerinti kiválasztás esetén sohasem kerülhettek volna oda. Az eredmény a gyülekezeti élet fokozatos elsorvadása lett.

1966-ban zsinatot hívtak össze. A zsinat alaphangvétele kiolvasható a legelején elfogadott „Ünnepélyes Nyilatkozatból": A Magyarországi Evangélikus Egyház 1966 évben összehívott zsinata mélységes hálával emlékezik meg arról., hogy a történelem és az egyház Ura a fasiszta embertelenségből, a nagytőkés-nagybirtokos rendszer igazságtalanságából és a felekezeti elnyomásból felszabadult hazánkban új élet lehetőségét adta egyházunknak és Szentlelkével arra indította, hogy az Úr Jézus követésében és az ő példája nyomán a szolgálat útját járja népünk és az emberiség közösségében. A zsinaton csökkentették a közgyűlés hatáskörét. Lehetővé tették a lelkészek áthelyezését, ha a lelkész „egyházkormányzati úton való áthelyezése egyházi közérdekből történhet, ha a püspök megállapítja az áthelyezés szükségességét". Így, ha a püspök elkötelezett az állam iránt, a lelkészeket is kordában tudja tartani az állam, anélkül hogy közvetlenül beleszólna az egyházi ügyekbe. A 22. törvényerejű rendeletet is beleszőtték a zsinati határozatokba. Eszerint az egyház a főbb tisztségek betöltésénél az állam előzetes hozzájárulását kéri. A zsinat megvetette az alapjait a további „fejlődésnek", annak „szocialista államegyháznak", melyben minden, az államnak elkötelezett püspök kezében van. A püspöki hatalom ilyen jellegű - Káldy Zoltán nevéhez fűződő - kiépítésére nem volt példa a magyarországi evangélikus egyházban. Káldy a politikai életben is részt vett, mint képviselő, mint a Magyarok Világszövetségének tisztségviselője, mint a Hazafias Népfront egyik vezetője, mint a külügyi bizottság tagja.

A Káldy által bevezetett „papuralom" sem tudta azonban teljesen megdermeszteni az egyházat. Ennek első jele talán Dóka Zoltán nyílt levele a Lutheránus Világszövetséghez. 1984 nyarán, Budapesten tartotta ülését az LVSZ, de nem tűzte napirendjére a levél megtárgyalását. Dókát fegyelmi elé állították, majd a német püspökök rosszallására Káldy abbahagyatta annak lefolytatását. A Nyílt levél viszont több reflexiót is kiváltott, amelyek szamizdatban terjedtek. 1986-ban egy újabb irat a Testvéri szó jelezte az egyház kebelében igényként jelentkező megújulási szándékot. A szöveg a Dóka Zoltán és Ittzés Gábor körül csoportosult lelkészek szellemi terméke, és a belső egyházi ellenzék erősödésének bizonyítéka. Egy vita kapcsán a csoport felbomlott, de a reformok következetes hívei újabb csoportosulást alkottak, s ennek szövegszerű megnyilvánulásai a Javaslat (1987) és a Kiáltó Szó (1989). Káldy halála után, az egyre nyitottabb politikai légkörben, remény volt egyházi reformok kibontakozására. Az új püspök, Harmati Béla és az új kerületi felügyelő Frenkl Róbert viszont úgy tűnik minimalizálni akarják a már említett belső ellenzéki csoport reformigényének jelentőségét. Az 1990-es Roszik-ügy (Roszik Gábor gödöllői lelkész, az első országgyűlési képviselő, aki egy kommunista jelölttel szemben aratott választási győzelem nyomán került a parlamentbe, Harmati püspököt sértő hangnemben, levélben követelte az egyház megújítását.), amelyet az egyház a pártállamban megszokott módon kezelt bizonyítja, hogy az egyházi megújulás semmivel sem könnyebb, mint a társadalmi.

7.  A TRIANON UTÁN ELSZAKADT PROTESTÁNS MAGYARSÁG  EGYHÁZI ÉLETE A RENDSZERVÁLTOZÁSOKIG

A. ERDÉLY ÉS PARTIUM

A trianoni békeszerződés nyomán Romániához csatolt területeken élő kétmilliónyi magyarságnak több mint fele protestáns, elsősorban református. Nagyobbik részük a reformáció korában kialakult, önálló püspökség, az Erdélyi Ref. Egyházkerületben él. Mintegy 250000 tagja van a Tiszántúli Ref. Egyházkerületből Romániának juttatott Részeken (Partium) létrehozott Királyhágómelléki Ref. egyházkerületnek.

 

Az Erdélyi Egyházkerület vezetősége, bízva a román kormány szavában, illetve a Gyulefehérvári Nyilatkozatban - melyben megígérik a kisebbségi jogok tiszteletben tartását - , leteszi 1921-ben az államesküt. Ez lehetővé teszi, hogy legális keretek között működjön.

Az erdélyi egyházkerület, amely korábban az élen járt az egyházi iskolák államosításában, most új feladat előtt állt. A román kormány csak román tannyelvű állami iskolákat engedélyezett. Az egyháznak fel kellett vállalnia - és ezt különösen Makkai Sándor püspöksége idején meg is tette (1926-1936) - híveinek anyanyelvű oktatását. Az elemi iskolák százait szervezték meg a hívek áldozatos adakozásával, és az anyaország anyagi segítségével. Az egyház részt vett a magyar nyelvű kulturális életben. Erre szintén Makkai Sándor a legjobb példa, aki teológiai tanárként, majd püspökként emberfeletti teológiai munkálkodást fejtett ki. Ugyanakkor irodalmi alkotásai is maradandóak. Korszakalkotó Ady-könyve, a Magyar fa sorsa megnyitotta az utat a nagy költő egyházi befogadása előtt. Bár tagadhatatlan egyfajta didakticista szemlélet, történelmi regényei (legismertebb az Ördögszekér) a korszak jelentős alkotásai. Az egyház igyekezett szervezeti kereteket teremteni a népművelés számára. Legény és lányegyletek alakultak. Ugyanakkor, a társadalmi lét elméleti megközelítése is megtörtént a sok egyházi embert foglalkoztató Hitel és az Erdélyi Fiatalok lapjain, illetve a lapok körül kialakult mozgalom keretében.

Az egyházi élet gyújtópontjában a kolozsvári egyetem teológiai fakultása állt, mint az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény. A két háború közti időben mintegy 2600 hallgató végzett ott, az erdélyiek mellett, királyhágómellékiek, magyarországiak, jugoszláviaiak, csehszlovákiaiak. A belmisszió kiterjesztésének vezéregyéniségei a teológiai tanárok. A belmissziói munka gyümölcse az 1928-ban megnyílt árvaház, és az 1933-ban létesült diakonisszakórház. A kor leghatásosabb teológiai irányzata a barthiánizmus, hamar elterjedt Erdélyben és magyar nyelvterületen itt született meg az új szellemben fogant dogmatika legmarkánsabb műve, Tavaszy Sándor tollából.

Makkai Sándor, megnyugtatóan azóta sem tisztázott körülmények között, 1936-ban váratlanul lemondott a püspökségről és Magyarországra távozott. A hatalmas egyéniség „futása" megrendítette az erdélyi társadalmat és az egyházat, de a folytatás szüksége hamar megtalálta az új vezetőt Vásárhelyi János személyében, aki bár kevesebb tehetséggel megáldva igyekezett felnőni a feladathoz.

A II. bécsi döntést követően az Erdélyi Ref. Egyházkerület újra visszatért az egyetemes Magyarországi Ref. Egyházba, és annak minden felső szervébe, úgy mint a Zsinat és a Konvent. Hasonlóan Vásárhelyi János tagja lett a Felsőháznak. Míg a demarkációs vonaltól északra élő magyarság éa annak egyházi intézményei fellélegeztek, és örömmel kapcsolódtak be az anyaország életébe, addig a Romániánál maradt területeken elindult a terror. Lelkészeket tartóztattak le, mint potenciális „kémeket", világi egyházi vezetőket internáltak, mint a nemzeti ellenállás feltételezett képviselőit. A terror és megfélemlítés közepette Enyeden jött létre a református egyházi élet központja: egy püspökhelyettest választottak és megindult a teológusképzés. Enyeden és Aradon indítottak a Dél-Erdélyben és Bánságban maradt reformátusok számára egyházi lapokat.

Az 1944 augusztus 23-i fordulat után támadt hatalmi űrben újabb megpróbáltatások és terrorakciók sújtották a magyar lakosságot, elsősorban a Maniu-gárdistáknak nevezett felfegyverzett gyülevész románok részéről. A tiltakozások eredményeként bevezetett orosz katonai adminisztrációnál a magyarság baloldali képviselői ekkor még az egyházakkal karöltve léptek fel. Vásárhelyi János, akárcsak Márton Áron, Erdély katolikus püspöke felszólították papjaikat, hogy maradjanak helyükön. (Nem is menekültek el, csak azon kevesek, akik szélsőségesen elkötelezték magukat a Horthy rendszer mellett, vagy bizonyíthatóan román-ellenes cselekedeteket hajtottak végre.)

A király elűzése és a köztársaság kikiáltása (1947 dec. 30.) fordulópontot jelentett az egyház-állam viszonyban. Valószínű moszkvai forgatókönyv szerint - hiszen a többi „népi-demokratikus" államban is szinte napra azonos időben indultak hasonló akciók - megkezdődött minden olyan intézmény és társadalmi csoportosulás felszámolása, amely a civil társadalom megnyilvánulásának tekinthető, s ezért akadályt gördíthetett a „nagy központi átszervezés-átnevelés" útjába. Az iskolákat államosították, mintegy 400 elemi iskolát és 16 református kollégiumot veszített az egyház. Ugyanakkor az állam egyezményeket igyekezett kötni az egyházakkal, amelyek az új alkotmány és az állami felügyelet elismerésének szellemében fogalmazódtak. A református és az evangélikus egyház az állammal történt többszöri egyeztetés után megalkotta a román állam által elismert Statútumát és megkötötték az egyezményt az állammal (1948).

A római katolikus egyház, akárcsak Magyarországon, a pápai joghatóság alá tartozás indokával ellenszegült az egyezmény abban a formában való megkötésének, ahogy az állam szerette volna. Az állam erőszakhoz folyamodott. Akárcsak a Mindszenty ügy esetén, előbb durva, útszéli hangnemben fogalmazott sajtótámadást intéztek a katolikus egyház ellen, és különösen Márton Áron ellen. Amikor előkészítettnek látták a közvéleményt, épp egy Bukarestbe tervezett utazás közben letartóztatták, majd zárt tárgyaláson, hat évi börtönre ítélték. Szabadulása után is 1967-ig házi őrizetben tartották Gyulafehérváron, a püspöki rezidencián.

A kollektivizálás elrendelése 1949-ben újabb válaszút elé állította a keresztyén felekezeteket. Volt, ahol az egyházközségek szabadulni igyekeztek az egyre súlyosabb adókkal terhelt földbirtoktól. Volt, ahol kitartottak mindaddig, amíg a lelkészek meghurcolása már értésére adta mindenkinek, nem lehet ellenkezni. Ettől kezdve az önkéntes adományoktól függött az egyház fennmaradása, de a hívek egyre inkább ráébredtek, hogy bár gyönge és félénk támasz az egyház, mégis csak támasz. Évekbe telt, míg a lelkészek többségének javadalmazása rendeződött.

Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb terrorhullám érte az egyházakat. Ez része volt annak az országos megelőző akciónak, amit a román állambiztonság egy a magyarországihoz hasonló megmozdulás megelőzésére hajtott végre, nem kizárólag magyarellenes tendenciával, de megragadva az alkalmat a magyarság megfélemlítésére. A református egyházban teológusok, teológiai tanárok, lelkészek és betánizmussal vádolt hívek estek áldozatul elsősorban. Többeket kivégeztek, a többséget súlyos börtönbüntetésre ítélték. Az egyház hivatalos vezetősége nem tiltakozott a bebörtönzések ellen, a bebörtönzöttek családján nem segített.

Vásárhelyi János 1960-ban meghalt, két évig nem sikerül püspököt választani. A püspökjelöltek köré csoportosult, pártokra szakadt egyházban Dávid Gyula adminisztrált, püspökhelyettesként. Az állam, a pártokon kívül álló, petrozsényi lelkészsége idején munkásmozgalmi vezetőkkel kapcsolatba került, szebeni esperest, Nagy Gyulát jelölte püspöknek. Megválasztására 1962-ben került sor. 1964-ben, a Gheorghe Gheorghiu-Dej halála után, egyesek szerint amerikai nyomásra meghirdetett általános amnesztiában más politikai foglyokkal együtt szabadultak a reformátusok is. Ugyanabban az évben Nagy Gyula körlevélben kérte a gyülekezeti bibliaórák bevezetését. Később kötelezővé teszik az ökumenikus imahét megrendezését és a családlátogatást. A hetvenes évek közepén (1974) a teológiai ifjúság kezdeményezésére, püspöki jóváhagyással újraindult az óromániai misszió. A brassói egyházmegyéhez besorolt bukaresti központi ref. gyülekezet, valamint a ploiesti gyülekezet mellett, létesült egy második fővárosi gyülekezet. Galacon és Bákóban szinte a semmiből teremtettek egyházi életet a pionírként odahelyezett ifjú lelkészek. Felismerve az erőltetett urbanizálás folytán az egyházra háruló feladatot, új gyülekezeteket hoztak létre. (Kolozsváron 1989-ig hét, Marosvásárhelyen öt új gyülekezet létesült.) Nagy Gyula, bár igyekezett megfelelni az állam politikai elvárásainak, az egyház sajátos, a templomi tevékenységre korlátozott lehetőségeit igyekezett maximálisan kamatoztatni.

A 80-as évek elején az Ellenpontok szamizdat folyóirat lebukása kapcsán az állambiztonsági szervekkel összeütközésbe került Tőkés László ügye osztotta meg az egyházat, majd apja, Tőkés István teológiai tanár és főjegyző került személyi ellentétbe Nagy Gyula püspökkel, akit nyugdíjba vonulásra szólított fel.

Míg a szomszédos országokban liberalizálódott a politikai légkör, Romániában fokozódott a terror. A hatalmát féltő diktátor mindenre ki akarta terjeszteni ellenőrzését.

Az 1989 decemberi események nyomán a kolozsvári kerület püspökét lemondatták.  Az 1990-ben újjáalakult egyházmegyék a májusban tartott közgyűlésen új püspököt választottak, a marosvásárhelyi esperest, Csiha Kálmánt, akit aradi segédlelkész korában az 56-os események kapcsán bebörtönöztek. Az új főgondnok Kertész László lett.

 

Míg véglegessé nem vált, hogy a Tiszántúli Egyházkerület Baltazár püspök minden erőfeszítése ellenére sem őrizheti meg a Trianonnal Romániához csatolt egyházmegyéket, addig ezek kivártak. Volt olyan elképzelés is, hogy a leválasztott egyházmegyék csatlakozzanak Erdélyhez. Végül is 1921 augusztusában a Királyhágón inneni egyházmegyék Nagyváradon tartott értekezletükön kimondták a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakulását, és elrendelték a püspökválasztást. A kerület első püspöke Sulyok István nagyvárad-újvárosi lelkész lett. Az akkor 63 éves bihari esperes Debrecenben tanult és tanított, majd skóciai tanulmányút után a szegedi segédlelkészi évek tapasztalatával került Nagyváradra. A püspöki székhely számára 1936-ban emeletes „palotát" építettek. Az egyházkerület hét egyházmegyéjében, mintegy 250000 református élt.

Sulyok István kiváló szervező volt, akadt is tennivalója bőven az új életformára kényszerült részeken. Létre kellet hozni a kerület adminisztratív szervezetét, különös hangsúlyt téve az oktatásra, a szórványokra és a belmisszióra.

1926-ban, hosszas megfontolás után ismerte el az állam az új egyházkerületet, de csak félhivatalosan, így az erdélyi kerülethez hasonló rendszeres állami támogatást nem kapott. Ezért, noha megszervezték az egyházi iskolarendszert, az sokkal nehezebb körülmények közt működött, mint az erdélyi. Ezekután sor kerülhetett a kolozsváriakkal való hivatalos kapcsolatfelvételre és 1929-ben összehívhatták az első közös zsinatot. 1933-ban az egyházkerületi közgyűlés jóváhagyta a ma is érvényben lévő istentiszteleti rendtartást, amelyet Csernák Béla főjegyző állított össze. 1935-re elkészült egy munkaközösség jóvoltából az Egyházfegyelmi Szabályrendelet. 1939-ben nem sokkal a bécsi döntés előtt ismerte el hivatalosan is a román álam az egyházkerületet és püspökét.  Így mire kibontakozott, a II. Bécsi döntés meg is szüntette a már saját lábára állt intézményrendszert. 1942-januárjától újra a Tiszántúli Egyházkerület része, újból csak ideiglenesen. A párizsi béke (1946) jogilag is visszaadta Romániának a Partiumot, és ezután kissé megváltoztatott néven (Nagyváradi Református Egyházkerület), gyakorlatilag ugyanazon közigazgatási területen, az 1939-es törvény alapján folytathatta életét a püspökség. Persze hamar kiderült, hogy az egyház teljesen új helyzet előtt áll. A megválasztott püspököt, a korábbi főjegyzőt, Csernák Bélát az állam nem ismerte el. Két évi tanácstalanság után mind a megválasztott püspök, mind a főgondnok lemondott, hogy lehetőséget nyissanak valamilyen legitim megoldás felé.

Az új választáson Arday Aladár nagyszalontai esperest püspökké, és Olosz Lajost, a „kőröskisjenői remetét", aki egyszemélyben költő és jogász volt, főgondnokká választották. A két becsületes és jószándékú személyiség azonban nem tudta, nem is volt bátorsága szembeszállni, vagy legalább fékezni az egyház ellen indított frontális ideológiai támadást. Határvidék volta következményeként, a román állam sokkal nagyobb figyelmet fordított e vidék egyházainak ellenőrzésére és a kolonizációra (a románság erőszakos, szervezett betelepítésére), mint a történelmi Erdélyben. A román kommunista hatalom egyházpolitikáját két szempont szerint szervezte meg. Az egyik hasonlított a magyarországi megoldáshoz. Olyan embereket kerestek - és sajnos találtak - , akik vagy kompromittálták magukat és zsarolhatók voltak (Pl. Búthi Sándor, aki a bécsi döntés után olyan módon viselkedett, hogy a románok visszajövetelekor csak a kommunista párttól remélt védelmet, ezért nem is tagadta, hogy belépett a pártba), vagy személyes karrierjük érdekében a lelkiismeret hangját elnémították önmagukban (Papp László, későbbi püspök, Eszenyei Gyula, aki 1952-től 1989-ig volt a kerület „káderese", vagyis rajta keresztül tartotta a kapcsolatot a hírhedt Szekuritáté és a Vallásügyi Államtitkárság az egyházzal). A másik a Szekuritáté közvetlen beavatkozása, a beépített emberek által, akiket gyakran a teológiai tanulmányok előtt-alatt kiválasztottak, hogy hűséges eszközök legyenek az egyház tönkretételében.

Arday püspöksége idején már 1952-ben több lelkészt letartóztattak és elhurcoltak a Duna-csatornát építeni. (A Dunát a Fekete-tengerrel összekötő hajózható csatorna, ami lehetővé tette volna korábban a mezőgazdaság számára hasznosíthatatlan területek öntözését is, állítólag Sztálin ötlete volt, a megvalósítás azonban félbeszakadt. Majd Ceausescu vitte keresztül, tengernyi emberi áldozat és anyagi ráfordítás árán.) A betánista mozgalom, amelyet korábban a püspök is támogatott, az 56-os eseményeket követően megérett a büntetésre. A két perben elítélt lelkészek és egyháztagok mind súlyos ítéletet kaptak. Voltak, akiket politikai vádakkal tartóztattak le, köztük volt a kor egyik egyházi vezéregyénisége az érmihályfalvai lelkész, Sass Kálmán, akit ki is végeztek.

Hogy mennyire másképp tekintett az állam a két kerületre, néhány példa. Míg az Erdélyi Egyházkerületben az egyházfenntartás hagyományos formáit a legnehezebb időkig megtűrték, a nagyváradiban már az ötvenes években arra kényszeríttették a lelkipásztorokat, hogy csak a templomban és a lelkészi hivatalban személyesen fogadhatják el az önkéntes adományokat. Míg a betánista-csoportok felszámolása után Nagyváradon a belmisszió minden formáját tiltották, addig a kolozsvári püspökségben már a hatvanas években elindulhattak a bibliakörök, ifjúsági bibliaórák. Míg Kolozsváron kötelezővé tették a családlátogatást, Nagyváradon mind a püspökség, mind a Szekuritáté állandóan zaklatta azokat a lelkészeket, akik azt a fenyegetések ellenére végezték. Tiltották Nagyváradon az ökumenikus imahét megtartását, ha kiderült, hogy valaki mégis tartott vendéglelkészek felkérésével, akkor jelentést kértek róla, míg Kolozsváron kötelezővé tették. Kolozsváron a hetvenes években megindulhatott a mamutgyülekezetek osztódása, a Nagyváradi Kerületben sem a Vallásügyi Államtitkárság, sem a Püspökség nem adta beleegyezését az ilyen irányú törekvésekhez.

Arday halála után Búthi Sándort jelölte az állam püspöknek. Rövid, 1967-ben bekövetkezett autóbalesete által lezárt püspökségéről megoszlanak a vélemények. Némelyek úgy emlékeznek, ő vezette be a később Papp László által tökélyre fejlesztett kézi vezérlésű irányítást, amelyben a kerület minden szinten létező zsinat-presbiteri intézményei csak szolgai eszközök az állam akaratát továbbító püspöki parancs jóváhagyására és végrehajtására. Mások az egyházi ingatlanok védelmezőjeként ismerték. Az Egyházak Világtanácsában kibontakozó ökumenikus mozgalom első romániai magyar „békekövete": mint az ortodoxia ismerője 1961-ben ő „vezette be" az ortodox egyházakat a Delhi konferencián. Nem csak várta az állami utasításokat, kezdeményezte azt a politikát, amely az egyházat a kirakat-propaganda szolgálatába állítja.

1967 júniusától gyakorolta a sajátosan értelmezett püspöki teendőket a királyhágómelléki egyházkerület legkártékonyabb belső rombolója, Papp László. Az eminens diák Kolozsváron, Strasbourgban, Baselben tanult, majd 1945 után az első és a legtöbb cikket megjelentető „békepap". Már esperesi funkciójába is úgy került, hogy a Szekuritáté lemondatta a gyülekezetek által választott esperest (Molnár Zoltánt), így megnyitva az utat Papp László előtt. Mint püspök, hamar eltávolított mindenkit maga mellől, akinek véleménye, saját elképzelése volt. A Statútum sajátos értelmezése folytán szinte teljesen megszüntette a presbitériumok és a gyülekezetek beleszólási jogát az egyház életébe. A lelkészválasztások alkalmával arra törekedett, hogy a gyülekezet mondjon le választójogáról, s azt ruházza át a püspökre. Az így nyert joggal visszaélve, a gyülekezeteknek nem tetsző lelkészeket helyezett ki, akik előtt a presbitériumok gyakran bezárták a templomot. Állandó harcban állt a romboló akaratának ellenszegülő gyülekezetekkel, állandó „ügyek" borzolták a hívek kedélyét. (Néhány példa: 1. A 70-es években körlevelet adott ki a hosszúmezői gyülekezet ellen, amiért nem fogadták el a rájuk oktrojált besúgó lelkészt. Eszerint megtiltotta a nagybányai egyházmegye lelkészeinek, hogy bármilyen stoláris szolgálatot végezzenek hosszúmezői egyháztagoknak. 2. 1976-ban felfüggesztette, majd az állandó zaklatással elüldözte Adorján Kálmán zilahi lelkészt, akinek a szolgálata nyomán a kerület egyik legéletrevalóbb gyülekezetévé fejlődött a zilahi egyházközség. 3. Gencsen nem egyszer a hatóság kellett közbelépjen az odahelyezett lelkész és a gyülekezet konfliktusát lecsendesíteni, akárcsak később Pusztaújlakon.) A 80-as évek elején elrendelte, hogy a negyedévenként tartott lelkészértekezletek első részén, amelyen rendszerint a Vallásügyi Államtitkárság felügyelője, gyakran a Szekuritáté egy-egy képviselője is megjelent, csak románul szabad beszélni. A hozzászólásokat előzetesen bekérték, s csak azokat engedték elmondani, amelyeket „megfelelőnek" találtak.

A kettős - állami és egyházi - terror ellenére sok helyen a gyülekezet és a lelkész egymásra találása nyomán fellendült a gyülekezeti élet, és az egyház ingatlanjait is sikerült megújítani, itt-ott parókiák épültek, néhol templom is (Misztótfalu). Jellemző, hogy például a biharpüspöki új parókia építésének legelszántabb ellenzője és akadályozója maga a püspök volt. A legelszántabb terror sem tudott mindenkit megfélemlíteni. Ilyen esemény volt az Arad központú Temesvári Egyházmegye lelkészeinek állásfoglalása a falurombolási tervvel kapcsolatban. Ceusescu „helységrendezési" tervet hozott nyilvánosságra 1988 márciusában, ami „falurombolás"-ként terjedt el a nemzetközi közvéleményben. Bár még a minisztériumokban is őrültségnek tekintették, senki nem tiltakozott. Az egyetlen hivatalos és szervezett tiltakozás az az említett egyházmegye református lelkészeinek 1988. szeptember 6-ai beadványa volt, amelyben rámutatva az egyházat is romboló módon érintő tervekre, kérték a két kerület vezetőségét, hogy legalább az egyházak fogjanak össze és próbálják megvédeni híveik és intézményeik érdekeit. A kezdeményezőket többszöri kihallgatás után a püspök irásbeli „intésben" részesítette.

Kétévi „munkanélküliség" után, 1986-ban Temesvárra helyezte Papp László, Tőkés Lászlót, aki részt vett a fentemlített beadvány szerkesztésében. 1989 áprilisától „büntetésképpen" el akarták helyezni, de ő arra hivatkozva, hogy a presbitérium megválasztotta és csak azzal a feltétellel mondott le a püspök javára választójogáról, ha az megígéri, hogy őt fogja oda kinevezni, megtagadta az engedelmességet. A kanadai televíziónak adott interjúját leközölte a budapesti televízió, aminek nemzetközi botrány lett az eredménye. Ezt követően a püspökség beperelte és hatósági kilakoltatását kérte. A lelkész kilakoltatása körül kialakult ostromállapot vezetett a temesvári megmozdulásokhoz, amelyek országosan elterjedve végül is Ceausescu bukását és kivégzését eredményezték.

 

A új helyzetben a két kerület csak rövid ideig tudott együtt haladni. 1990 januárjában zsinatot tartottak, ahol közös óhajként megfogalmazódott az egyház belső és külső megújításának feladata, és ennek érdekében, néhány változást eszközöltek a Statútum rendelkezéseiben (A kerületei tisztségviselőket, a püspököt is beleértve négy éves időtartamra választják, egyszeri újraválasztást engedélyezve.). Elhatározták a történelmi egyházmegyék létrehozását.

A Nagyváradi Egyházkerület visszaváltoztatta nevét Királyhágómellékire és az elrendelt tisztújításon a Tőkés László személye körül kialakult fiatalok csoportja került vezető tisztségekbe. A püspöknek választott Tőkés László mellett, főjegyző Veress Kovács Attila, főgondnok Szathmáry István ügyvéd, majd Szilágyi Aladár író, egy 57-ben bebörtönzött lelkész fia.

A fiatalok gyors változásokon munkálkodó akarata állandó, hol nyíltabb, hol hátmögötti ellenkezésbe ütközött a múltban megszokott kényelmes nemtörődömség képviselői részéről. A konfliktusok ellenére létrehozták a Sulyok István Főiskolát és a Lórántffy Zsuzsanna református gimnáziumot Nagyváradon. Szatmáron és Zilahon szintén nyílt református gimnázium. Egyházi énekkarok alakultak, ifjúsági szervezetek jöttek létre. Megteremtették a független egyházi sajtót és könyvnyomtatást. Újjáalakult a Betánia-mozgalom, de ez függetlenedési törekvései miatt ellentétbe került az egyház vezetésével. Sok vitára ad okot a „politizáló püspök" személye, bár a „szocializmus" előtti korszakok püspökei egytől egyig politizáltak is. Az Erdélyi Egyházkerület vezetősége a tisztújítás ellenére, személyeiben alig változott, azok maradtak a tanácsosi és egyéb fontos székekben, akik a diktatúrát is kiszolgálták. Az ebből fakadó szemléletbeli és magatartásbeli különbségek sok ellentéttel terhelték a két kerület egymáshoz való viszonyát.

 

B. A SZLOVÁKIAI ÉS A KÁRPÁTALJAI REFORMÁTUS EGYHÁZ

Az első világháború után a Kárpátalja és a Felvidék a Csehszlovák Köztársasághoz került, 510 református gyülekezettel és az azokban élő, mintegy 220000 egyháztaggal. Az anyaországtól való leválasztás sokkszerűen érte az elszakított részeket, csak 1921-ben indult meg az önszervezés és csak 1923-ra sikerült zsinatot létrehozni. A Léván tartott zsinat létrehozta az Egyetemes Konvent alkotmányát és területileg három egyházkerületet jelölt ki, melyek nevükben továbbéltették a kerületeket, ahonnan leváltak: Dunamelléki Egyházkerület, Pozsony központtal, Tiszáninneni Egyházkerület Rimaszombatban székelő püspökkel, és új névként a Kárpátaljai Kerület Munkács központtal. Az állam nem ismerte el az egyház alkotmányát, így az kénytelen volt fél-legitim helyzetben élni.

A lelkészek nem tudták elfogadni csak átmeneti állapotként a trianoni döntést. Így a szervezés is lassan és vontatottan haladt. A lelkészképzés megoldása volt a legsürgetőbb feladat. Mivel az állam is inkább egy olyan elképzelést támogatott, hogy az új határokon belül kell azt megoldani, Losoncon hoztak létre lelkészképző szemináriumot, aminek egyetlen állandó tanára volt, Sörös Béla lelkész és a képzést meghívott előadók biztosították. A két háború közt 120 hallgatója volt a szemináriumnak. Akárcsak Erdélyben, itt is fontos szerepet voltak kénytelenek felvállalni az egyházi iskolák, ahol anyanyelvükön tanulhattak az ifjak. 225 ilyen iskolát tartott fenn az egyház és a gyülekezetek. 1935-től tanítóképző nyílt Komáromban, de az I. bécsi döntés nyomán meg is szűnt. Az egyház erőfeszítései ellenére az asszimiláció a cseh és szlovák nacionalizmus nyomása alatt hihetetlenül gyors.

A felvidéki és kárpátaljai gyülekezetek a magyarországi istentiszteleti rendtartást követték. Erős volt a belmissziós gondolat, árvaházakat és missziós iratterjesztést hoztak létre, ennek szorgalmazója elsősorban Bertók Béla munkácsi püspök volt.

 

Az 1938-as müncheni egyezmény felszámolta a Cseh Köztársaságot, Szlovákia majdnem fele az I. bécsi döntés következtében visszakerült Magyarországhoz. A reformátusság többsége is visszatért korábbi egyházkerületei kebelébe. Csak 25 egyházközség maradt Szlovákia területén.

 

A II. világháború a korábbinál is szörnyűbb helyzetbe hozta a magyarságot. A Felvidéket Csehszlovákiához csatolták, Kárpátalját a Szovjetunió kapta. A sztálini mintát követve, aki bűnös nemzetnek minősítette a krími tatárokat, de rengeteg ukránt, litvánt, észtet, lettet is, Eduard Benes kormánya elhatározta a németek és a magyarok teljes felszámolását. Ez az akkori Csehszlovákia lakosságának 30%-át jelentette. A 3 millió németet Németországba kényszeríttették, a magyarok közül mintegy 70000-et lakosságcserével áttelepítettek Magyarországra. A megmaradtak egy részét a Szovjetunióba deportálták. 24000 embert a lakatlan Szudéta vidékre szállítottak nyitott vagonokban télnek idején, a pusztulás pontos adatait még ma sem lehet tudni. A helyben meghagyottakhoz Csehországból és Észak-Szlovákiából telepeseket küldtek. Csak az maradhatott meg saját birtokán, aki hivatalosan szlováknak nyilvánította magát.

Ebben a helyzetben az egyház szervezésével megbízott Tomasulya János teljesen tanácstalan volt, és a hozzájuk forduló embereken nem tudtak segíteni a lelkészek. A szervező bizottság elnöksége körlevélben hívta fel a lelkészeket, hogy tanuljanak meg szlovákul, mert egy évtized múlva már senki sem fog magyarul beszélni.

A visszaéléseknek paradox módon a kommunista párt hatalomra kerülése vetett véget. (Ugyanis, mint legújabban kiderült, a németek és magyarok felszámolásának tervét Klemens Gottwald, kommunista vezető szorgalmazta.) A korábbi fasiszta intézkedésekhez képest valóságos felszabadítást jelentett, hogy 1948-ban a kommunista kormány leállíttatta a deportálásokat és a lakosságcserét, elismerte a magyarok állampolgárságát, és azzal, hogy az ország minden egyházának egyenlő jogokat biztosított, legalizálta a magyar református egyház tevékenységét is. Igaz, hogy minden nem kimondottan kultikus célokat szolgáló ingatlant és intézményt államosítottak, de cserében az állam kötelezte magát az egyházi alkalmazottak fizetésére, és az egyházi épületek karbantartására.

A stabilizálódott helyzetben megalkották az egyházalkotmányt az 1951-es pozsonyi zsinaton, Zsinatot választottak, és püspököt. (Varga Imre 1980-as haláláig töltötte be az összes felső tisztségeket.) Az egyházkerületet a közigazgatási határokhoz igazított hét egyházmegyére osztották.  A három keletiben sok, a szlovákosítás alkalmával szlovákká lett, illetve vegyes gyülekezet létezett. Ezek minden szinten képviselve voltak az egyházban, s bár az egyházpolitika része volt a súrlódások elkerülésére tett intézkedések, feszültségi gócok voltak és vannak.

A lelkészképzés a prágai ökumenikus teológiai fakultáson és a pozsonyi evangélikus teológián történt. Az egyház, azonban fenntartotta a jogot a teológián végzettek felkészültségének felülvizsgálására, amely az I. és II. lelkészképesítő vizsgán történt.

Bibliát Magyarország, Hollandia és Németország biztosított.

A látszólagos békesség és nyugalom, mint más kommunisztikus berendezkedésű országokban is a megalkuvásokat, a kétségbeesés és félelem kompromisszumait takarta. Miképpen azt Mikó Jenő püspök önkritikusan elmondja - ő volt Varga Imre utóda és ő jelenleg is a püspök - a lelkészek nagy része, minthogy kellemetlensége származzon, inkább csak a templomi istentiszteletek megtartására szorítkozott, míg a külföldre küldött egyházi vezetők félretájékoztatták a nemzetközi közvéleményt. Szavuk hitelét vesztette saját híveik körében is. Nem véletlen a lelkészhiány, az ilyenfajta lelkészi szolgálat nem lehetett vonzó a jobbítás szándékát melengető ifjak körében.

Az ún. „bársonyos forradalom" sok lehetőséget nyitott meg az egyház előtt. Így létrehozták Révkomáromban a Teológiai Akadémiát, majd a Selye János Egyetemet, amelynek karaként működik a teológia. A lelki megújulás azonban igen ellentmondásos képet mutat. Míg Varga utóda, Mikó Jenő a „keresztyénséget" hangsúlyozta a „magyarsággal" szemben, Erdélyi Gézát, követőjét a püspöki székben sokan nacionalizmussal vádolják. Az elfojtott indulatok elszabadulása és a vádaskodások feszültségekkel terhelik az egyházi életet.

Kárpátalja II. világháború utáni története már a hadi események közeledésével elkezdődött. Már a háború előtti időkből átszivárgott a határon az ateista hatalom egyházromboló tevékenységének híre. A hadiesemények elől a magyar lakosság jó része és a lelkészek majdnem fele elmenekült. A vezető nélkül maradt három egyházmegye a tanácstalanság és félelem légkörében élt. Bevezetőként az új hatalom három lelkészt letartóztatott, hamis vádakkal elítélt, további sorsukról, haláluk helyéről hír sem érkezett.  A férfilakosság 18-50 év közti korosztályát fogolytáborokba hurcolták, hogy pontosan hányan haltak meg csak a gorbacsovi politika győzelme után kezdték összeszámolni. Bár a kutatás még nem fejeződött be, már több mint 40000 áldozatról tudnak. A tehetősebb emberekre hadisarcot mértek, mindenüket elvették, s kilakoltatták.

Leghamarabb a háború előtt indult, sok belső egyházi vitát kiváltó ébredési mozgalom a „Napkeleti Baráti Kör" ébredt fel a rettegés dermedtségéből. Úgy gondolták minden perc drága, tenni, vigasztalni kell, mert ki tudja meddig lesz rá lehetőség. A hivatalos vezetés viszont úgy vélte nem kell ingerelni a hatalmat, jobb lenne, ha mindenki „csendben maradna". A három egyházmegye esperese megegyezést kötött az állammal. Annak rendelkezései azonban nagyrészt papíron maradtak. 1947-ben kísérlet történt a reformátusok beolvasztására. Összehívták a lelkészeket, és az állam képviselői mellett megjelentek a moszkvai baptista egyház vezetői, mondván, hogy ők már bejegyzett egyház, az egyesülés nagyobb védelmet jelentene. A lelkészek véleménye megoszlott, végül is nem léptek be a baptista egyházba, hanem kérték önálló egyházi elismertetésüket. Ebben az időben a 90 templomban és 6 imaházban 55 lelkész szolgált.

1947-ben a Baráti Kör lelkészei levelet írtak Sztálinnak, amelyben a kor Nabukadonozorjának nevezték a „Népek Atyját". A levél „eredménye", ha késve is megmutatkozott. Két éven belül a Kör tíz lelkészét tartóztatták le, kínozták meg és ítélték el szovjetellenes tevékenység miatt. A kolhozosítás idején 1950-ben újabb lelkészeket tartóztattak le (Furgon Pál későbbi püspököt is), másokat felfüggesztettek állásukból, vagy meghagyták, de kilakoltatták a parókiáról. A félelem és megfigyelés közepette végezték tevékenységüket. Bár 1956-ban a bebörtönzöttek a hruscsovi nyitásnak köszönhetően szabadultak, tulajdonképpen a lényeg nem sokat változott. Az említetteken kívül a Magyarországra való áttelepülések is csökkentették a lelkészi kart, amely a hetvenes években már csak 22 főből állt. 1974-ben az állam engedélyezte évente két lelkész képzését Beregszászon, majd később Pesten és Debrecenben is engedélyezték két-két ifjú teológiai képzését. 1977-ben és 83-ban óriási eseménynek számított, hogy hivatalos engedéllyel nagyobb példányszámú bibliát kaphattak Magyarországról a gyülekezetek. 1989-től bár az állam továbbra sem ismerte el az egyházak jogát az ifjúsággal való foglalkozásra, elnézte az ilyen jellegű tevékenységet. 1990-ben három éves hitoktatói tanfolyam indult, 50 hallgatóval. Az oktatók debreceni teológiai tanárok, akik havonta járnak át előadásokat tartani. 1990-ben elismerte az állam az egyházat, mint jogi személyt. Lehetővé vált az egyházmegyék újjászervezése 1991-ben és megalakult egy 16 tagú zsinati bizottság, amelynek munkálkodása révén, hosszú évtizedek után újra a legitimitás biztos talajára léphet a kárpátaljai reformátusság.

 

VÁZLATOS IRODALOM

Az ÁEH iratanyagának jegyzékei. Adattár. Bp, 2005.

Bajusz Ferenc: Az ökumenikus mozgalom története és mai problémái II. Az Egyházak Világtanácsa. Budapest, 1986.

Barcza József-Dienes Dénes (szerk.): A magyarországi református egyház története 1918-1990. Sárospatak, 1999.

Bartha Tibor-Makkai László (szerk): Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből 1867-1978. Bp, 1983.

Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Bp, 1985.

Colijn, Jos: Egyháztörténelem. Sárospatak, 1996-2001.

Gombos Gyula: Harminc év 1956-1986. Bern, 1987,

Diószegi István et alt. (szerk.): 20. századi egyetemes történet. 1-3. köt. Budapest, 1997.

Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973.

Kónya István: Kálvinizmus és társadalomelmélet. Bp, 1979.

Lendvai L. Ferenc (szerk,): A magyar protestantizmus 1918-1948. Bp, 1987.

Révész Imre: Vallomások. Teológiai önéletrajz és válogatott kiadatlan kéziratok 1944-1949. Bp, 1990.

Ravasz László: Emlékezéseim. Bp, 1992.

Szántó Konrád: A katolikus egyház története 1-3. köt. Bp, 1983.

Tibori János: A Tiszántúli Református Egyházkerület története 1944.-1957. Debrecen, 1995

 

Vályi Nagy Ervin: Minden idők peremén. Budapest, 1993.

Zoványi Jenő (Ladányi Sándor): Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Bp, 1977.

http://en.wikipedia.org

 

 

 

 

 

A „szegedi gondolat" eredetileg azt az I. világháború alatt megjelent elképzelést jelentette, hogy a gazdag parasztság gyermekei számára internátusokat kell szervezni, hogy felsőbb oktatásban részesüljenek. Ezzel egy új, elsőgenerációs értelmiséggel gyarapodna az ország, amely feltehetően új, nemzeti szellemben tevékenykedne. Később a Szegedről induló, kommunistaellenes új magyar vezetés ideológiáját nevezték „szegedi gondolatnak".

A román állam elleni kémkedéssel vádolták, s letartóztatással fenyegették, amennyiben 1936-os magyarországi útjáról visszatér Erdélybe.

Ahogy a különféle húsokat megdarálják és beletömik a bélbe, úgy akarta a kommunista hatalom bedarálni a kommunizmusba a különféle pártokat, egyházakat.

 

 

 

 

***