Az ötvenes években a délvidéki magyarság soha el nem képzelt belső és külső változásokon ment át. A jobbára falun élő földművesek, akik őseiktől örökölték földjeiket és a föld szeretetét, birtokaiknak nagy részét elveszítették. Amit a földreform során meghagytak nekik, azt már nem volt kedvük megművelni. Elkeseredésüket csak fokozta a kényszerű termény-beszolgáltatás, a rosszemlékű "kukoricázás" korszaka, amikor még azok közül is sokan hátat fordítottak a paraszti életnek, akik eddig kitartottak. Némelyek betársultak a frissen megalakult szövetkezetek egyikébe, mások a környező városok üzemeiben kerestek munkát. Gyermekeiket pedig ha csak tudták, taníttatták, csakhogy ne kelljen földműveseknek lenniük. Ezzel viszont megindult a falvak elnéptelenedése, s ugyanakkor meglazult a népnek az egyházhoz való viszonya. Az egyházat egyre inkább mint elsorvadó, halálra ítélt intézményt emlegették. Ehhez hozzájárult az is, hogy a hivatalos marxista ideológia a vallást a "nép ópiumának" nevezte, amely szerinte előbb-utóbb magától meg fog szűnni. A baljós prognózisok azonban nem váltak valósággá, Isten nem hagyja megcsúfolni az Ő egyházát. Bár a helyzet katasztrofálisnak tűnt, rövidesen kedvező fordulat állt be ezen a téren. Az 1953. évi vallásügyi törvények meghozatalával az egyházakkal szemben tanúsított magatartás jelentősen megenyhült. "Szabad egyház egy szabad államban" - ez lett a jelszó, s ez nemcsak a templomi istentiszteletek és a vallásoktatás szabadságát eredményezte, hanem egyre kevésbé lett kifejezett a hatóságoknak az egyházakra gyakorolt nyomása is.
A változások ellenére a templomok padsorai nem teltek meg, hisz az emberekben továbbra élt a retorzióktól való félelem. Voltak viszont, akik mindvégig kitartottak, akik most még nagyobb lelkesedéssel vetették bele magukat a lelki munkába. A templomba járók száma a bácsfeketehegyi gyülekezetben is lecsökkent. Az emberekre rátelepedett egyféle közöny, s megbénította őket a hátratételektől való félelem. Az eklézsia azonban átvészelte ezt az időszakot, s mintha mi sem történt volna, élte tovább hétköznapjait. Az intézményes diakóniai munka megszűnt, de a szeretetszolgálatot tovább gyakorolták. Ágoston Sándor közbenjárásával egyre-másra érkeztek a külföldi segélyküldemények: ruhaneműk, gyógyszerek, élelmiszer. Ennek elosztása pedig a frissen alakult diakonátus tagjaira hárult. A KIE-t államilag beszüntették, így a fiatalság szétszéledt, s csak alkalomadtán jöttek össze egy-egy vallásos estély vagy egyéb alkalmi rendezvény ürügyén. A vallásoktatást az egyházak belügyévé tették, így a gyerekek oktatása a gyülekezet helyiségeiben folyt. Ez a feladat az egymást váltó segédlelkészekre hárult, akiknek jelenlétére fokozottabban szükség volt, ugyanis Ágoston Sándor püspök váratlanul megbetegedett. Bár püspöki és lelkészi teendőit még ellátta, ereje szemmel láthatóan fogyott. Hősies küzdelmét azonban már nem sokáig vívta: 1960. június 23-án 78 éves korában elhunyt. Távozásával nemcsak az országos egyházban, de a bácsfeketehegyi gyülekezetben is hatalmas űrt hagyott maga után.
A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház új püspöke Csete K.István pacséri lelkipásztor lett. Ő legfontosabb feladatának az egyház szervezeti megújítását és a vallási élet felvirágoztatását tekintette. Ennek érdekében síkra szállt, hogy mielőbb meghozzák az új egyházi alkotmányt, megalakítsák a különböző munkaágakat, s életre keltse az egyházi kiadványokat. A háború után a reformátusság egyetlen szócsövét, a Magvetőt betiltották, akárcsak az évente megjelenő Református Árvaházi Naptárt. Helyette indult most be a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár. Ágoston Sándor utóda Bácsfeketehegyen Hodosy Imre, magyarittebei lelkipásztor lett, megválasztását azonban több hónapig tartó "választási háború- előzte meg.
Az új lelkész 1961. augusztusában kezdte meg működését a faluban. Helyzete csöppet sem volt irigylésre méltó, hisz egy megosztott gyülekezetet és a csatározások következtében teljesen megüresedett egyházkasszát örökölt. Ő azonban nem csüggedt, hanem türelmes munkával csakhamar kivívta a helybeliek megbecsülését. Ebben hűséges segítőtársra talált Józsa Ferenc gondnok személyében, akinek áldozatvállalása és buzgósága példaértékű volt. Az anyagi ügyek csakhamar rendeződtek, helyre állt a békesség és mindinkább fellendülni látszott a lelki élet. Növekedett a vallásoktatás színvonala, a vasárnapi iskolai mozgalom pedig ekkor érte el a fénykorát.
Mivel az egyházi épületek állapota az eltelt évek során meglehetősen leromlott, mielőbb hozzá kellett fogni ezek renoválásához. 1965-ben a templomot meszelték ki, egy év múlva pedig a toronyóra számlapját festették át. Rövidesen sor került a lelkészlakás és az imaház korszerűsítésére is. A munkálatok azonban ezzel nem fejeződtek be, hisz az egyházközség anyagi erősödésével párhuzamosan már egy új parókia építésén gondolkoztak. Az elképzelés egyik lelkes támogatója Bertók József gondnok volt, aki nemcsak a gyülekezet, hanem a bácskai egyházmegye munkájában is méltó utóda lett Józsa Ferencnek. Igazi lelki ember volt, aki Isten ügyét mindig előbbre valónak tekintette a sajátjánál.
Az új lelkészlakás építése a hetvenes évek táján kezdődött meg, s a gyülekezet teljesen önerőből építette fel, sok-sok áldozatos munka árán. Még el sem készült teljesen, amikor az asztalon máris ott hevert a következő terv: a régi lelkészlakás gyülekezeti teremmé való átalakításának a tervrajza. Ennek megvalósítására azonban már más pénzforrásokra is szükség volt. Időközben külföldi segítséggel a templomot kitatarozták, ami azért is időszerű lett, mert közeledett a gyülekezet 200 éves jubileumi ünnepsége. Ennek gondjait azonban Bertók József már nem vállalhatta magára, mert az építkezések bevégeztével súlyosan megbetegedett, s rövid szenvedés után 1983-ban elhunyt. Utódja Terebesi István lett, kései leszármazottja annak a Terebesi Andrásnak, aki egykor a kunhegyesi "irredemptusok" első csoportját Bácskába vezette.
Míg az ünnepségre való előkészületek folytak, változás állt be az országos egyház élén. Csete K. István nyugdíjba vonult, s a gyülekezetek nagy többsége Hodosy Imrét választotta meg vezetőjének. Ezzel Feketics ismét püspöki székhely lett, s mint ilyen, nagy feladatoknak nézett elébe. Az új püspök beiktatására 1982. május 6-án került sor. Az esemény a küszöbön lévő jubileum főpróbája volt, melynek lebonyolításáig még számos akadályt kellett leküzdeni. Az állami szervek és a helyi hatóságok vonakodtak hozzájárulásukat adni egy ilyen rendezvény megtartására, végül azonban beadták derekukat. Maga az ünnepség minden eddiginél fényesebbre sikerült. Az 1935. évi 150 éves jubileummal ellentétben, amikor a királyi kormány megtagadta az engedélyt a kunhegyesiek beutazására, most egész sereg vendég érkezett az anyagyülekezetből. A hálaadó istentiszteletre 1985. szeptember 8-án került sor.
Az egyházközség legújabb korszakának eseményei közé tartozik, hogy Hodosy Imre püspököt a Debreceni Református Teológiai Akadémia 1991-ben sokéves szolgálata elismeréseként díszdoktorává fogadta. Ez a megtiszteltetés nemcsak neki, hanem gyülekezetének, egyházának, s az egész délvidéki református magyarságnak szól. Annak a reformátusságnak, amely a közelmúltban szinte élet-halál harcot vívott fennmaradásáért. A bácsfeketehegyi eklézsia tagjai ezekben a viharos időkben, sem cselekednek másképpen, mint ahogy azt évszázadokon át tették: élték a maguk megszokott életét. A faluból ugyan sokan eltávoztak, az otthon maradottak azonban hűségesen szolgálják egyházukat.