Benkő Samu : A táj és az emberek

Ha e vidéken két, velünk szembejövő embertől megkérdezzük, hogy voltaképpen mely faluk tartoznak Murokországhoz, biztosak lehetünk benne, hogy parázs vitát robbantunk ki, mert már ők ketten másképpen tudják, hogy meddig terjednek ennek az "országnak- a határai. Abban azonban fel tétlenül megegyeznek a vitatkozó felek, hogy az ország fővárosa Lukafalva, vagyis hivatalos nevén Dózsa György (a falu 1952-ben nyerte új nevét). A vitába én most nem kapcsolódom bele, már csak azért sem, mert amúgy sem tudnám mindenki számára megnyugtató módon megvonni a határokat. Hogy harag ne legyen, előre megmondom, három falu múltjáról lesz Szó ebben a kis könyvben: Dózsa Györgyön (Lukafalván) kívül Lőrincfalváról és Ilencfal-váról.
A terület emilyen körülhatárolása sokkal inkább személyes indítékú, semmint történeti fogantatású. Gyermekkorom emlékei, családom múltja ehhez a három faluhoz kötnek, s művelődéstörténeti kutatásaim közben mindig szívesen jegyezgettem fel a róluk szóló híradásokat. A könyvtárakban, levéltárakban elém bukkanó adatok papírra vetésekor nem vezetett semmilyen távolabbi tudományos cél, pusztán csak megörvendtem, valahányszor szülőföldem múltjáról újabb ismereteket szereztem. Az így tál Józott anyagból e lapokon n e m kerekedik ki t á j m o n o g r á f i a — ahhoz további hosszas, s főleg módszeres kutatásra lenne szükség — de talán elégségesnek bizonyul egy sajátos falusi életforma históriai útjának, végigjárásához s a szülőföldhöz való hűség megbizonyításához..
A tréfás elnevezés, Murokország, először 1866-ban jelent meg nyomtatott szövegben. A Marosvásárhelyt szerkesztett és kiadott Székely Néplap című újságban Gergely Lajos három folytatásban közölt cikkben ismertette szűkebb pátriáját Murokország címmel. Szerinte ez az ország "összesen ezer s egynehány lelket számlál: tehát kisebb, mint valaha a legkisebb német hercegség ... A Székelyföld délnyugati szögletében fekszik, Marosszéken. Összesen két falu alkotja: Lukafalva és Ilencfalva; amaz alább, ez attól keletre, mintegy százötven lépésre fekszik.-
A jó megfigyelő Gergely Lajos (...) maga is hangsúlyozza, hogy a ve-teménytermesztés nem korlátozódik az említett két falura, de a muroktermelés tekintetében ezek állnak az élen. Ezért szerinte a szomszéd falvakat "csak olybá lehet tekinteni, mint Murokország provinciáit-.
A levéltári források a 18. századtól kezdve más szomszéd falvakról is feljegyezték, hogy lakóik Szívesen termesztik a zöldségféléket, s a szemfüles adó összeírók még az ebből származó jövedelmüket is nyilvántartásba vették. Ilyenformán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a zöldségtermesztés kezdeményezése vajon nem e szomszéd faluk egyikének érdeme-e ?
A helynévadás alapján magunk is hajlunk arra, hogy a kertgazdálkodás kezd a pálmát a negyedik falunak, az Ilencfalvától keletre fekvő Káposztásszentmiklósnak nyújtsuk. E falu nevének előtagja elég régi; tudomásom szerint egy 1574-ben kelt oklevélben írják le először a "káposztás- ragadványnevet, illetőleg ekkor tűnik fel a falunév ebben a formában: Kapoztas Zentt mik1os. A helynévadásban ritka a rögtönzés, s ezért bátran feltehetjük, hogy itt már korábban is nagy méretű káposztatermelés folyhatott (ne felejtsük: akkoriban még ismeretlen a paszuly, a krumpli, a paradicsom), ha a környék népe fontosnak érezte a jámbor életű püspök nevéhez odaragasztani a falura jellemző termelvény nevét. Mindjárt itt említjük meg azt is, hogy Káposztásszentmiklós (a középkori latin oklevelek Sancto Nycolao néven emlegetik) évszázadokon keresztül anyaegyházközsége volt Lukafalvának és Ilencfalvának. Ez utóbbiak ugyanis csak jóval a reformáció után alapították meg együtt a maguk református társegyházközségét. Az említett falvak élete tehát sok szállal fűződött össze.
Murokországunk a székelyek lakta vidéknek, a régi Marosszéknek nyugati szélén fekszik. Lakóinak élete része a székelység történetének. Ezt nagy apáink nemzedéke még pontosan így tudta, de ma már néhány öregebb és á régiségben jártas, olvasott embert leszámítva — az alsó-nyárádmentiek nem tartják magukat székelynek. Szerintük a székelyek fenn laknak a nagy hegyek és fenyők birodalmában, ahol már nem terem meg a kukorica, borvizet isznak és áfonyát (kokojzát) csemegéznek. A termelőszövetkezetek megszervezése előtti időkben találkozásuk akkor esett velük, mikor a székely atyafi kétlovas szekerével deszkát, tűzifát, faszenet, égetett meszet hozott le a folyó mentén, és az árujáért kapott pénzen rendszerint kukoricát vásárolt. Hajításnyi távolságból kiabálták a gyerekek a portékáját hangos szóval kínáló szekeres után: déckát vágyánák ...
A korábban megindult polgárosodás következtében az öltözetben is elkülönültek a székelyektől. Már a múlt század utolsó harmadától kezdődően a posztó harisnyát lassan-lassan felváltotta a csizmanadrág, majd pedig a pantalló, a posztóujjast, a szokmányt pedig a módosabb állapotot sejtető, segesvári posztóból szabott rövid kabáttal cserélték fel. A gyárilag előállított kelmékből varrt női ruhákon egy darabig még felismerhetők voltak a hagyományos szabásvonalak, de a vásárhelyi varrónők mellett inkább szolgálóként, semmint inasként forgolódó nyárádmenti leányok ellesték, és otthon meghonosították a városi "úri ruhadarabok divatját.
Már a régebbi helytörténeti irodalom is hangsúlyozta, hogy a nagy-méretű zöldségtermesztés el képzelhetetlen a Nyárád vize nélkül. A Mező-havas csúcsától nyugatra eredő és régebben Nyárádtő alatt, ma pedig Vidrátszeg mellett a Marosba ömlő kicsi folyó évszázadokon keresztül energiával látta el a feudalizmus legfontosabb mechanikai berendezését, a vízi-malmot, tavaszi kiöntéseivel pedig megsokszorozta a part menti földek termőkészségét. A jó, hordalékos talajt Murokország a Nyárádnak köszönheti. A kedves kicsi folyó azonban alapos árat kért az összehordott termőtalajért. Rakoncátlan természete lévén, gyakran tört ki medréből, s a feljegyzések sze-rint nem volt ritka az olyan esztendő, amikor többször is elöntötte a határt. A tavaszi olvadás nyomán bekövetkező áradás jót tett a földnek, de a nyári ár-víz elvitte az egész termést. A nép amennyire szerette folyóját, éppen annyira félt is tőle. Gergely Lajos írja említett cikkében: "E vidék Nílusa a Nyárád, minden évben egyszer-kétszer kora tavasszal kiönt; akkor az egész ország egy tengerré válik. Ez így tart két-három napig, s ezzel kész a jó puha televényföld, mely a bámulni való mennyiségű és minőségű veteményt előállítja.
Azonban, nem ritkán, az is megtörténik, hogy e kíváncsi folyócska nem elégszik meg azzal, hogy csak a veteményföldekkel ismerkedjék meg, hanem (pár napi esőzés után) néha nyár közepén, vagy éppen kora ősszel szerencsélteti a veteményt magát is.- A továbbiakban — korabeli vidéki új-dondászok (ma riportereknek neveznők őket) stílusában — arról ír Gergely Lajos, hogy az árvíz elől padlásokra menekülő lakosság szidja a folyót, s szabályozását sürgeti. Fogadkoznak, hogy "megrégulázzák- a Nyárádot. "Ha-nem aztán mihelyt elmúlik a vízözön, azonnal elmosódik a harag is, elfeled-nek mindent. Ez így megy egyik évről a másikra, s a Nyárád mindig csak a régi, önmaga által alkotott mederben mulat, anélkül, hogy legkevésbé zabo-lázva, megrégulázva lenne.-
A Nyárád és a beléje ömlő patakok medreinek szabályozása régi gondja a vidék lakosságának, s több mint 250 esztendeje a közigazgatás is a maga feladatai közé sorolja az árvizek elleni védekezést. 1716-ban az erdélyi főkormányszék rendeletére Küküllő vármegye és Marosszék vegyes bizottságot küld ki, hogy állapítsa meg a Nagyteremi és Lukafalva, illetőleg Lőrincfalva közt folyó patak szabályozásának és medre rendben tartásának feltételeit. A Nagyteremiben birtokos Bethlen családdal a lőrincfalvaiak és lukafalvaiak többször is perelnek a reájuk zúduló árvízkárok miatt. Falvaink gyakran kérik Marosszék vezetőit, hogy nyújtsanak támogatást a Nyárád medrének szabályozásához. A helyzetet nehezítette a malmok miatt épített sok rőzsegát is. Már az 1913-as árvíz után azt írta a Székely Napló című marosvásárhelyi Újság, hogy "a nyárádmenti szerencsétlenség oka egyrészt a folyó szabályozatlansága, a meder iszapoltsága, másrészt az, hogy 10 km hosszúságban 9 gátja van a Nyárádnak. Főleg ezért került víz alá tíz község.- A szerencsétlenségről beszámoló alispáni jelentés is hangsúlyozza, hogy "a Nyárádvölgyét és az által annak sűrű népességű székelységét csak úgy menthetjük meg, ha a Nyárád folyó és a vele egyenközűen vonuló Vécke pataka egyszerre és gyorsan szabályoztatnak-. A keskeny vágányú vasút megépítése Marosvásárhely és Parajd között ugyancsak parancsolóan sürgette a szabályozást. Századunk mindegyik évtizedében dolgoztak valahol va-lamit az árvízkárok megelőzése érdekében, de a meder szabályozására (kimé-lyítésére, valamint a kanyarok átvágására) csak a népi demokratikus rendszerben került sor. A szabályozással együtt járt, hogy a folyón felszámolták a gátakat is. 
E munkálatoknak köszönhető hogy 1970-ben a medréből kilépő folyó, bár megpróbálta a lakosságot, nem járt olyan rombolással, mint az 1912-es, vagy az 1913-as árvíz.
Tanú a nyelv
Falvaink keletkezési idejét a fennmaradt oklevelekből nem lehet pontosan megállapítani. A nyelvtudomány egyik új hajtása, a névtudomány által feltárt adatsorok azonban lehetővé teszik, hogy a településneveket kronológiai fogódzóul használjuk.
A települések tekintélyes részének a neve személynévből alakult ki, s hogy milyen formában, az az elnevezés idejének, illetőleg a település létrejöttének a korára is utal. Így például statisztikailag bizonyítható, hogy a 10-12. században a magyar településnevek világában a puszta személynév lett a helységnév is. Ekkor — mint Kálmán Béla írja A nevek világa című szép könyvében — "a személynév -i képzővel megtoldva mutatta a birtoklás tényét. A 13. század elejétől kezdve azután tömegesen bukkannak fel a -laka, -háza, -telke, -földe, -szállása, -falva, -ülése végű helynevek.-
A három murokországi falu mindenikének neve személynévből származik: Lőrincfalva a Lőrinc, Lukafalva a Lukács becéző alakja, a Luka, Ilencfalva pedig az Ilend névből alakult oly módon, hogy az előtagul szolgáló személynévhez utótagul a -falva közszó járult. Az ilyen típusú nevek kialakulásának természetesen az volt az alapja, hogy a névadó személy és az elnevezett település valamilyen közeli kapcsolatba került egymással. Mi ma már sajnos az égvilágon semmit sem tudunk arról, hogy a három személy (Lőrinc, Luka és Ilend) nevét mint alapító, mint birtokos vagy esetleg mint valamilyen jeles cselekedet elkövetője hagyományozta falvainkra, de a fen-nebb idézett névtudományi bizonyságok alapján azt már bizton állíthatjuk, hogy a helyneveknek ez a típusa, melyben a személynév mint birtokos jelzős összetétel előtagja jelenik meg, a 13. század névadásának a jellemzője.
Az itt tárgyalt falvak kialakulására vonatkozó másik nyelvtudományi támpontot a nyelvjáráskutatás szolgáltatja. Két helytörténész, Gergely Lajos és Sükösd István már a rendszeres dialektológiai kutatások megkezdődése előtt, 1891-ben felfigyelt vidékünk nyelvjárási sajátosságaira. Maros-Tordamegye földrajza c. könyvükben ezeket írják:
"A Nyárádvidék közepén és alsó részén szónyújtást és hangzók kicserélését nem tapasztaljuk. Ott tisztábban beszélik a magyar nyelvet, kivéve a három alsó falut: Ilencfalvát, Lukafalvát és Lőrincfalvát, hol beszéd és írás közben is az o hangot a-val szeretik fölcserélni, pl. borsó helyett barsó, hordó helyett hardó, borjú helyett barjú stb., és némely hangot kihagynak, pl. pálca helyett páca stb. Ezen nyelvjárások oka a megye szélén való lakásban rejlik; jelzett szó járások a szomszéd Kis-Küküllő és Torda megyéből csúsztak be, nem újabb időben, hanem már régen.- 
Ezeket az empirikus fogantatású megállapításokat félszázaddal ké-sőbb rendszeres kutatások követték.
Ma már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Nyárádmente nyelvére vonatkozóan a kutatók néhány alapvető munkát elvégeztek, és eredményeiket — legalább részben — közkinccsé tették. A kutatásokat még a negyvenes évek elején a kolozsvári magyar nyelvtudományi iskola megterem tője, Szabó T. Attila kezdeményezésére a Nyárád mentéhez hozzám hasonlóan sok szállal kötődő Benkő Loránd kezdte el, munkájának eredményét 1947-ben megjelent A Nyárádmente földrajzi nevei című értekezésében foglalta össze. A tanulmányhoz kapcsolódó adattári részt pedig a Bárczi Géza szerkesztette Magyar Népnyelv hasábjain tette közzé. Benkő Loránd megállapította, hogy a Nyárádmente nyelvjárás tekintetében nem egységes, s négy olyan részt különböztetett meg, melyeknek nyelvjárása elüt egymástól. A nyugati rész — benne a mi három falunk — fel Csibáig a mezőségi nyelvjárásterülethez tartozik. "Sajátsága az e nyelvjárásra jellemző nyíltabb magánhangzók: o~a, ö~e, ë~e használata. Az a-zás itt még igen erős. A köznyelvi nyíltabb magánhangzók helyett álló zártabbak: o~u, ö~ü, ó~ú, ó~ű szórványosak, úgyszintén az i>ü labilisatio is.- Anélkül, hogy itt most részletekbe bocsátkoznánk, említsük még meg, hogy Benkő Loránd felosztása szerint a második nyelvjárási rész a Kisgörgény-Ákosfalva vonalig terjed, a harmadik rész megközelítőleg a Szentháromság-Gálfalva-Nyomát vonalig számítható, az ettől keletre fekvő falvak pedig a negyedikbe sorolhatók. A második és harmadik átmeneti típus a mezőségi és a székely nyelvjárás között, még pedig úgy, hogy a második a mezőségihez, a harmadik a székelyhez áll közelebb. A negyedik, a legkeletibb rész nagyjából a székely nyelvjárásterület sajátságait mutatja.
Amikor emigyen négy nyelvjárási területre osztja Benkő Loránd a földrajzi egységet alkotó és hat százada (Nagyteremi és Újfalu kivételével) Marosszékhez tartozó Nyárádmentét, azt is hangsúlyozza, hogy bizonyos nyelvi sajátosságok mind a négy nyelvjárási vidékre érvényesek. Ezek a következők: "Az azonos szótagú l, r, j előtt megnyúlik a rövid magánhangzó. A ly hangot nem ismerik, helyette j-t ejtenek, néha még l helyett is j hangzik. A szótag végi l, különösen hangsúlyos szótagban, ha utána mássalhangzó következik, gyakran kiesik. Általánosak a mássalhangzó-nyúlások: s>ss, t>tt.
A magyar nyelvjárások atlasza eddigelé megjelent 388 térképe is megerősíti Benkő Loránd korábbi eredményeit. Az Atlaszban két kutatópont képviseli a Nyárádmentét, mégpedig Dózsa György (Lukafalva) és Nyárádremete. Végiglapozva a térképeket, nem kétséges a korábbi megálla-pítás helyessége, hogy ti. az első a mezőségi, a második pedig a székely nyelvjáráshoz tartozik. Tovább erősíti ezeket az eredményeket a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelvészeti tanszékének nyelvjárás kutató munkája is. Balogh Dezső és Teiszler Pál összegyűjtötte az egész Nyárádmente tájnyelvi atlaszának anyagát, és egyikük (Teiszler Pál) már arról számolhatott be, hogy a feldolgozás is eléggé előre haladott állapotban van ahhoz, hogy a nyelvjárási rendszer területi vonatkozásait érintő kérdé-sekre már most viszonylag biztos feleletet nyerhessünk.
Teiszler megállapítja, hogy a Nyárádmentén, fel egészen a Buzaháza-Jobbágyfa-Szentháromság vonalig a nyelvjárás hangrendszerbeli jelenségei tetemes részükben megegyeznek a mezőségi nyelvjárásterületen ismert sajátosságokkal, mégpedig olyan módon, hogy minél fennebb megyünk a folyó völgyében, a mezőségi nyelvjárási sajátosságok úgy gyengülnek, és Nyárádszeredán felül egészen eltűnnek. A fokozatbeli eltérések alapján Teiszler is nyelvjárási alapegységekről beszél. Lényegében elfogadja Benkő Loránd négyes felosztását, ugyanakkor hangsúlyozza bizonyos hangtani jegyeknek az egész Alsó-Nyárádmentén fellelhető azonosságát. "Nyárádtőtől felfelé — írja — az első falvak még a hangsúlyos szótagbeli o~a váltakozást, az ö~e váltakozás szélesebb kiterjedtségét viszonylag jól képvise-lik, azonban a hangsúlytalan helyzetbeli o~a meg é~í~i valamint az ö~e mor-fológiai meg- maradása már egybefogja a területet egészen Nyárádszeredáig, illetőleg északkeletre Buzaházáig.-
A dialektológia a nyelvjárási rendszerek területi elhatárolásakor elsősorban a hangtani sajátosságok statisztikai módszerű vizsgálatára alapozza megállapításait. A hangtani jelenségek őrzik meg ugyanis a legszívósabban, az időben legtávolabbra menően a nyelvjárási sajátosságokat. "Ezeket a sajátosságokat a magyar nyelvjárások hangrendszerében — írja ugyancsak Teiszier — a fonémák realizációja, a fonémák disztribúciója, illetőleg a fonémaváltozások képviselik a legérzékelhetőbben.- A korszerű dialektológia azonban nemcsak a nyelvjárásokat egymástól elválasztó sajátosságokat veszi számba, hanem figyelmez azokra az azonos jegyekre is, melyek összekötik a különböző nyelvjárási rendszereket. Mint láttuk, a murokországi falvak nyelvében is bőven akadnak olyan hangtani jelenségek, amelyek megegyez-nek a tőle keletre fekvő falvak nyelvével, s melyek végső soron a székelység felé utalnak.
Ha a hangtani jelenségeken túlmenően a nyelvföldrajzi adatokat, a nyelv szótári készletét, a földrajzi neveket is bevonjuk vizsgálódásunk körébe, akkor ama kétségbe nem vonható megállapítás mellett, hogy a Nyárádmente legalsó falvainak a nyelve a mezőségi nyelvjáráshoz tartozik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy számtalan közszó és tulajdonnév utal a székelységgel való rokonságra.
Rokonságot említünk, s az olvasó joggal szegezheti nekünk a kérdést: ha falvaink ősi székely települések, nem az lenne-e a történelmileg indokolt és természetes, hogy lakosai a székely nyelvjárást használják? Ha székelyek, ajkuk miért nem ejti székelyesen a szót? Mik lehetnek hát ezek után azok a történelmi-társadalmi okok, melyeknek következtében a mezőségi nyelvjá-rást beszélik, s csak néhány nyelvjárás-tipológiai szempontból nem döntő hangtani és több-kevesebb szóföldrajzi jelenség utal a székelységgel való ro-konságra?
A felvetett kérdésre emigyen válaszolhatunk:
1. A Nyárádmente legalsó falvai nemcsak a Székelyföldnek, hanem Marosszéknek is a legszélén fekszenek, és Nyugat meg Dél felől ún. vármegyei falvakkal szomszédosak, úgyannyira, hogy például Dózsa György (Lukafalva) ma már összeépült a régi Küküllő megyéhez tartozó Nagyteremivel és Teremiújfaluval, s csak a keskeny vágányú vasúti vonal választja el egymástól a három falut. Mindennapi életükben régóta állandó az érintkezés, és ez nyomot hagyott a beszélt nyelvben is. Ezzel a válaszunkkal kapcsolatban azonban fel kell hoznunk azt a logikusan adódó ellenvetést, hogy a szomszédos falvak is a megyei földnek, illetőleg a mezőségi nyelvjárási területnek a peremén fekszenek. Nagyteremit és Teremiújfalut ráadásul még a Nyárád-Kis-Küküllő vízválasztó is viszonylagosan elszigeteli a régi megyei területtől, miért nem alkalmazkodtak hát nyelvükben ezeknek a falvaknak a lakosai a székely nyelvjáráshoz, miért ment végbe a dolog éppen fordítva?
A szomszédság ténye tehát, mivel annak kétféle következménye is lehetséges, egymagában nem magyarázza meg azt, hogy a murokországiak miért beszélik a mezőségi nyelvjárást.
2. Az előbb említett peremhelyzet nemcsak a szomszéd falusiak mindennapos társas érintkezése okán járhatott a nyelvben is megmutatkozó következményekkel, hanem befolyásolhatta a demográfiai mozgást is. Mégpedig kettős értelemben: házassági kapcsolatok jöhettek létre a szomszédos falvak fiataljai között, és betelepedhettek falvainkba vármegyei lakosok. Mind a kettőre bőven idézhetünk adatokat, a történelmi források (összeírások, anyakönyvek) alaposabb szemügyre vétele azonban óvatosságra int. Falvaink lakosságának tekintélyes része ma is azoknak a székely lófő és gyalogkatona családoknak a leszármazottaiból tevődik össze, melyeknek neveivel már a legrégebbről fennmaradt katonai összeírásokban, lustrákban találkozunk. Ezeknek a családoknak a gyermekei csak elvétve kötöttek házasságot vármegyei jobbágyivadékokkal, s ha idegenből hoztak feleséget, az ilyen leány az esetek többségében vagy székely családból származott, vagy pedig vármegyei kisnemes szülött volt. Ez a helyzet — az anyakönyvek tanúsága szerint — még az 1848/49-es forradalom, a jobbágyfelszabadítás után is csak lassan változott meg. Száz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fiatalok egybekelésekor a családok ne hánytorgassák a hajdani rendi állapotot, s előbb a vagyoni helyzet, majd a személyes tulajdonságok alapján értékeljék a jövendőbelit. Az idegenből (székely és vármegyei falvakból) jött házastársak számbelileg kiegyenlítődtek, így a nyelvjárásra nem hathattak döntő módon.
Kiegyenlítődést tapasztaltunk a betelepedések esetében is, mert amekkora a vármegyei jobbágyságnak a beszivárgása (elsősorban Lőrincfalvára), legalább akkora a székelységből jötteknek a száma. Hogy csak példaként a magam családját említsem: Benkő őseim a 14. század végén már Lukafalván élnek, 1602-ben Básta itt lustrálja őket, de a családi hagyomány úgy tudta, hogy a háromszéki Árkosról származnak; anyám ősei, a makfalvi Dósák a 18. század elején még Makfalván laknak, hogy aztán üknagyapám 1827-ben a háromszéki Illyefalváról telepedjék Ilencfalvára, feleségül véve a már korábban ide költözött Dósa Ádámnak az unokáját.
A demográfiai mozgás tehát éppen kiegyenlítettségénél fogva nem magyarázza falvaink nyelvjárási sajátosságait.
3. Felvetődhetik még az a — ismereteim szerint tudományosan sehol nem tárgyait — kérdés is, hogy a mezőségi nyelvjárásban van valami domi-náns szerepre törő tulajdonság, s ahol érintkezésbe kerül más nyelvjárásokkal, ott előbb-utóbb uralkodóvá válik. A hangképzés kényelmessége, a kiejtés pongyolasága ragad (pl. mennyivel könnyebb kiejteni a mondtam helyett a "marasmenti- mantamot), s tapasztalatból tudom, hogy iskolázott, irodalmi nyelvet beszélőknek is hosszasabb murokországi tartózkodás után könnyen rááll a szája az a-zásra. E gondolatmenetben arra is emlékeztethetem az olvasót, hogy Aranyosszék székelysége is felcserélte ősi nyelvjárását a mezőségivel.
Mindaddig azonban, amíg a hazai nyelvatlasz-munkálatok nem valószínűsítik ezt a csak nagyon óvakodva megfogalmazott feltételezést, fenti vélekedésemet magam sem minősíthetem olyan döntő érvényűnek, ami egymagában megmagyarázná szülőföldem nyelvjárását.
4. A nyelvjárási sajátosságok történelmi folyamatok következményei, s hitelességük tekintetében az írott forrásokkal vetekednek; mi több, a régmúltat illetően sokszor akkor is ínformációkkal szolgálnak, amikor nem támaszkodhatunk írott szöveg bizonyságtételére. Ezért az Alsó-Nyárádmente mai nyelvjárásának megértéséhez, illetőleg e nyelvjárás kialakulását magyarázó hajdani események kibogozásához a történettudomány és a nyelvjárás-kutatás eredményeit együttesen kell segítségül hívnunk.
A nyelvjáráskutatás és településtörténet egymástól elválaszthatatlan kutatási területek, s eredményeik csak akkor hitelesek, ha más-más oldalról indított vizsgálódásaik valahol találkoznak. A mi esetünkben bizonyságokra van szükségünk, hogy Marosszékben, a Nyárád torkolata közelében letele-pedett székelyek nemcsak érintkeztek a mezőségi magyarsággal, hanem huzamosan együtt is éltek velük.
Csánki Dezső írja a középkori Küküllő vármegyéről, hogy olykor eh-hez a közigazgatási egységhez számítottak néhány, a Nyárád folyó mentén fekvő falut is, így Nyárádtőt, Lőrincfalvát és Nyárádkarácsonyfalvát. Nyárádtő (Nyaradtew) 1420-ban "mint Küküllő vármegyei helység, cserében Zsigmond királytól, a szántai Laczkok birtokába került-. Lőrincfalvát (Lewrynczfalwa) 1493-ban Küküllő megyei helységként "mint a Szentpáliak és Hosszúaszóiak birtokát csupán egy alkalommal említik-. Nyárádkarácsonyfalvát (Karachonfalwa) 1477-ben "mint helységet, határo-zottan Küküllő vármegyéhez számítják-. Vessünk számot azzal, hogy a Nyárádtővel, Lőrincfalvával dél felől szomszédos, tájegységileg feltétlenül a Nyárád teréhez tartozó Teremi (Theremy) 1263-tól adatolhatóan mindig Küküllő megyéhez tartozott, soha nem került székely igazgatás alá, nem lett soha Marosszéknek a része. Mindebből nyilvánvaló, hogy a középkori Küküllő megye benyomult a Nyárád alsó folyásának mentére.
Ha ezeket a minden szórványosságuk mellett is valamelyes rendszerré összeilleszkedő adatokat egybevetjük a nyelvjáráskutatás eredményeivel, megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy az alsó-nyárádmenti falvak, mielőtt székely széki igazgatás alá kerültek volna, vármegyei területek voltak, illetőleg a székelyek itteni megtelepedése előtt e vidéket a vármegyei, tehát a mezőségi tájnyelvet beszélő magyarság már megülte. E feltevés lényegét tekintve egybevág Benkő Loránd ama megállapításával, "hogy a Nyárád alsó vidékének lakossága nem a székelységhez, hanem a mezőségi magyarsághoz tartozott-.