Ige: Máté 25,14-29: 14"Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. 15Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. 16Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. 17Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. 18Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. 19Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. 20Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. 21Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! 22Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem. 23Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! 24Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. 25Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. 26Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? 27Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. 28Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! 29Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.-

Kedves Testvéreim! Úgy foglalkozunk most ezzel a példázattal, hogy magunkat a három szolga helyébe képzeljük, s így vizsgáljuk meg, miként gondolkodnak, s mi a mondanivalójuk.
I. Nézzük az első szolgát, akinek a következők járnak a fejében: "Csodálkoztam is azon, hogy az uram megdicsért és jó és hű szolgámnak nevezett. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amire vagyona iránti felelősségem kötelezett. Természetesen örültem és jól esett a dicséret. Mivelhogy csak nem volt annyira könnyű és gond nélküli a munkám, mint amilyennek utólag látszik. Elmondom, hogyan is történt az egész. Először sokféle érzés és gondolat játszadozott velem, hiszen mégiscsak öt ezüstpénzzel rendelkeztem. Büszke voltam, hogy az öt ezüstpénz az enyém. Az is jól esett, hogy ekkora bizalmat élvezhettem uramnál. Ez erősítette önbecsülésemet. De hamar megéreztem ennek a pénznek a terhét is: hogyan tudok ennyi pénzzel jól gazdálkodni? Értek hozzá? Felnőttem a feladathoz? Adomány és felelősség ugyanis szép dolog, de ezek előbb vagy utóbb nyomasztóvá válnak... Mint amikor a fiatal anya nézegeti első kisbabáját, s az öröm közben hirtelen szívébe hasít a kérdés: mekkora is a felelőssége és vajon ennek hogyan tud megfelelni... De az is meglehetősen nehéz, amikor a saját képességeinknek és teljesítményvágyunknak kívánunk megfelelni. Ez belülről jön, nem mások várják el tőlünk. Valójában nem a külső elvárások, hanem ez a belső nyomás okoz nekünk nagy lelki stresszt, hogy miként tehetünk eleget önmagunknak, hogyan tudjuk folyamatosan hozni a formánkat, hogy megfeleljünk saját igényeinknek és önértékelésünknek...


Miután ezt a nagy vagyont rám bízta a gazdám, meg kellett őriznem magam erre a feladatra, s megerősödnöm a tudatban, hogy helyesen bánok majd az öt ezüsttel. De minek is kellett megfelelnem? Hirtelen eszembe jutott: de hiszen a gazdám nem is adott semmiféle utasítást! Nem kötötte az adományt semmiféle feladathoz. Egyszerűen csak nálunk hagyta a pénzét, s azután elutazott. Ekkor láttam csak igazán, hogy mekkora ez a bizalom! Teljesen természetesen megbízik bennünk. Nem fenyeget, s nem lát el mindenféle tanáccsal. Amint ez tudatosult bennem, fellelkesültem. Nagyon tetszett, hogy a nagy távolság ellenére is teljesen megbízott bennem és komolyan vett. Azt is hamar megértettem, hogy miért nem küldött üzeneteket és ellenőrző leveleket. Önálló emberként úgy kellett, úgy lehetett dolgoznom, mintha tényleg nem lenne itt. A csodás szabadságban, amit kaptam tőle, úgy dolgoztam, ahogy azt elvárta tőlem. Ő megbízott bennem, én pedig felelős vagyok azért, amit rám bízott. Felelősségem válasz volt a bizalmára: szabadon adott válasz a szabadon megtisztelő bizalomra.
Ennek az önkéntes felelősségvállalásnak nyilvánvalóan megvannak a nehézségei is. Megértem azokat is, akik emiatt inkább nem vállalják ezt a felelősséget. Lehet, hogy félelmetesnek, túlzott elvárásnak tartják ezt a nagy önállóságot, és szívesebben veszik, ha valaki utasítja és ellenőrzi őket... aki viszont felszabadultan vállalja a felelősséget, igen hamar szembesül azzal, hogy hibázhat, sőt kudarcot is vallhat. Én viszont egészen különös dologra találtam: miközben éltem a felelősséggel, észrevettem, hogy nemcsak szabadságom nőtt, hanem az a bizonyosságom is, hogy gazdám bizalma az eredménytelenséget, kudarcot és a tartozást is elviselné. Ezért mertem vállalni bizonyos kockázatot is - olyan területen, amely mindig is veszélyes volt mindenki számára. Olyan emberekkel léptem kapcsolatba, akik egészen mások voltak, mint én, olyan dolgok közelébe kerültem, melyekről általában az a vélekedés, hogy jobb távol tartani magunkat tőlük. Még égési sebeket is szereztem, miközben kockázatot vállaltam. De mindezt abban a szabadságban tettem, amivel a gazdám megtisztelt engem. Később azért dicsért meg, mert bátorkodtam ekkora bizalomra szabad lelkiismerettel és felelősségtudattal válaszolni. Örültem annak, hogy bizalmára bizalommal válaszolhattam - önbizalommal, másokba vetett bizalommal, megbízva uramban is, hogy áldását adja mindarra, amit teszek, ahogyan élek.- -üzeni az első szolga.

II. Mit gondol, mit érez a második szolga? "Én is meglepődtem, de büszke is voltam, hogy gazdám két ezüstpénzt bízott rám. Még soha életemben nem volt ennyi pénz a kezemben. De rögtön azon kezdtem el töprengeni, miért csak kettőt kaptam, s nem ötöt? Természetesnek tartottam, hogy a nagyobb számmal, s nem a kisebbel hasonlítottam össze az enyémet... Azt a kollegát meg egyenesen megsajnáltam, aki csak egy talentumot, egy ezüstöt kapott. Számomra sok gondot jelentett, hogy a kettő az egyhez közelebb esett, mint az öthöz. Nem értettem a különbséget. Ezért az elosztást igazságtalannak és önkényesnek éreztem. Hosszú ideig morfondíroztam ezen a látszólagos igazságtalanságon. Sok időm és sok erőm ment kárba ezzel a töprengéssel. Ennyi időt sokkal hasznosabb dolgokra is fordíthattam volna! De miért kell mindig összehasonlításokat tennünk? Hamar a nyomára bukkantam ennek is.
Miért kezelnek minket különbözőképpen, és miért van különbség képességeink, ajándékaink között? Bármennyire is szeretnénk életünk kezdeti feltételeit visszavezetni valamiféle közös kiindulási pontig, soha nem találunk ilyen azonos feltételeket másokkal. Visszavezethetjük a köztünk lévő különbségeket eltérő biológiai adottságokra, környezeti hatásokra, vagy születés előtti állapotokra, ennek ellenére marad egy nagy adag tisztázatlan kérdés, amivel együtt kell élnünk, soha nem értjük meg egészen az összefüggéseket. A különbözőségek ember és ember között végső soron feltáratlan titkok maradnak, s még Istent sem tehetjük meg magyarázó elvvé ott, ahol ezek makacsul bezárva maradnak. Embernek lenni azt jelenti, hogy képessé válunk kezelni ezt a feszültséget úgy, hogy közben még boldogok is merünk lenni...
Amikor gazdám ideadta a pénzét, akkor tudatosult bennem, hogy ki is vagyok számára. Korlátok közé zárt, mélységekkel szabdalt életem titka szinte megbénított. De bizalma elért engem ott, ahol éppen voltam. Ez felszabadított engem és tettekre indított. Azzal a bizalommal kell dolgoznom, amit Ő adott, s tovább kell adnom azt. Felfedeztem: amint bizalma által kitárult az életem, úgy tudtam én is mások számára, és más feladatokra nyitottá válni. Az emberek sem

voltak végérvényesen bezárkózottak... A legkeményebb héjon is akad egy hajszálrepedés, ami enged a nyomásnak, még ha annyira keménynek és elutasítónak látszik is valaki... Úgy tűnt számomra, hogy sokan várták ezt az "érintést-, hogy aztán maguk is megnyíljanak, páncéljukat saját maguk feltörhessék. Azóta ismerem a titkot: aki továbbadja, amit bizalomból kapott, az bizalmat ébreszt másokban, s bizalmat is kap vissza tőlük - többet, mint gondolná vagy remélné. Aki viszont megtartja magának a bizalmat, és folyton összehasonlítgatásokat tesz, az elveszti azt.- - üzeni a második szolga.

III. Fordítsuk most figyelmünket a harmadik szolga felé, ő hogyan éli át az ajándékozást, s mindazt, ami azt követi! "Én vagyok az utolsó. Mindig utoljára kerülök sorra, most is. Nem azért, mert lusta vagyok, vagy hanyag. Más oka van a gátlásomnak. Áldozata vagyok a saját félelmeimnek. És végre szeretném ezt kibeszélni magamból. Mindig is elvárások nyomása alatt éltem. Mindig meg kellett valakinek felelnem. Mégpedig annak a jó képnek kellett megfelelnem, amit mások alkottak rólam. Valószínűleg a szüleim nevelték ezt belém. A másokkal való kapcsolataimban is mindig úgy éreztem, hogy ők is követelményeket támasztanak velem szemben, s ezen a szemüvegen át néznek rám. Soha nem hittem el, hogy önmagamért értékelhet valaki, azt gondoltam, annyit érek, amennyi a teljesítményem. Lehet, hogy ők nem is így néztek rám? De én nem tudtam másképp gondolni rájuk... Ezek a róluk képzelt dolgok folyton félelmet keltettek bennem, bizonytalanná és bizalmatlanná tettek. Azt hiszem, nem csoda, hogy legfőbb uramat is csak kemény és követelőző embernek láttam - feladatot osztónak, törvényeskedőnek és könyörtelen felszámolónak. Szüntelenül szemem előtt tartottam, hogy az Ő elvárásának is meg kell felelnem. Ez a Róla formált belső képem állandóan közöttünk állt, ezért nem tudtam megérezni a bizalmát akkor, amikor az egy ezüstpénzt nekem adta. Nagy bizalma bizalmatlanságot ébresztett bennem. Ez volt a magatartásom egyik oka. Nem mentegetem magam, tudom, nem én vagyok az egyetlen, akit mások így megterheltek. A másik ok ez volt: bizalmatlanságom ellenére is felismertem, milyen nagy dolog, hogy megbízott bennem. Nem szerettem volna érdekeit veszélyeztetni, ez túl veszélyes lett volna számomra. A rám bízott pénzt úgy őriztem, mint drága kincset. Ahogyan a múzeumokban a legértékesebb darabokat üvegszekrénybe, vagy páncélszekrénybe zárják, hogy senki ne érintse, ne veszélyeztesse azokat, úgy szerettem volna én is megőrizni tisztán, érintetlenül a gazdám adományát. Semmiképp nem akartam kitenni a föld szennyének, senki emberfia nem érinthette azt... Úgy tettem vele, mint sokan mások, akik meg akarják őrizni legdrágább értékeiket, s nem teszik kockára azokat a világ nyomorúsága és szükségei miatt. Meg akartam menteni azt a hitet, azt a bizalmat, amivel a gazdám megtisztelt. Ezért ástam el a pénzét, hogy tisztán és szépen megőrizzem. A hitet is megőriztem a bűnös, szennyes emberi ujjak tapintásától. Közben pedig nem érzékeltem, mi is történik valójában. Rám bízott kincse ezáltal olyan maradt, mint én magam: aggasztó és steril. Mivel nem használtam, nem hasznosítottam, végül haszontalanná lett. Tudom, sokan elítélnek ezért. Velük együtt szeretném újra átgondolni, hogyan is bánjunk azzal, amit Gazdánk hitben, bizalom által nekünk ajándékozott - hogyan váltsuk azt sok kicsi aprópénzre a mindennapi életben, s merjük kockáztatni ott is, ahol veszélyessé válik a dolog... Belátom, nagyot tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a legmélyebb vallási értékeknek csak az Úrhoz van közük. Már tudom, az Úr megbízatásának és bizalmának pontosan a mindennapi életben van a helye.- - üzeni nekünk a harmadik szolga.

IV. Lehet, hogy eddig a talentumok, ezüstpénzek említésekor konkrétan a gazdagságra, tehetségre, képességekre gondoltunk. Tágítsuk ki az előbbiek fényében a látóhatárt, s vegyük észre azt az isteni többet, melyet a talentum szimbóluma üzen nekünk. Nem más ez az ajándék, mint bizalom, megbízás, mely földi viszonyok között az önbizalomban, a másokba vetett bizalomban, s a hűséges Isten iránti bizalomban ölt testet, s tesz bátorrá az igazán emberséges életre. Ámen

Becseiné Kató Anikó lelkipásztor