Egyik dunántúli, kies faluban történt, még akkor régen, mikor az állami iskolák kezdtek divatba jönni. Kijött az írás a tanfeIügyel6 úrtól, hogy az egyház régi iskolája már nem felel meg a korszellemnek; talán jó lenne államosítani. Volt ott egy messziről jött és világlátott kovács, a falu bölcse, annak nagyon megtetszett a "korszellem", hát felkapta, és naphosszat arról beszélt az embereknek, hogy új korszellem kell a faluba, és állami iskola, amelyben nem mindig kátét meg zsoltárt, zsoltárt meg kátét tanítanak, hanem az életre szükséges és hasznos tudományokat, és amelyben a tanítót az állam fizeti. Az embereknek viszont ez utóbbi pont tetszett nagyon; mégis csak jó iskola az, amelyiknek tanítóját más fizeti; és így kezdett pártja kerekedni az állami iskolának. A tanító úr sürgette; a tiszteletes úr nem bánta, a jegyző úr dicsérte, a kovács meg ütötte a vasat: mért fizessük mi a tanítót, mikor az állam kész fizetni? A harangozó erre hamis köhintéssel megjegyezte, hogy "fizeti ám a mi zsebünkből"; de ki hallgatna ám ilyen nagy dologban erre a vén kötekedőre. Hanem lakott abban a faluban egy öreg mesemondó is, Vájó István nevezetű. Olyan régimódi öregember volt, hogy a haját varkocsba fonva viselte, és még fésűt is tett bele. Mintha kontya lett volna. Vájó uram nem vett részt az

iskola vitájában; hanem egyszer, mikor a kovácsműhely előtt sokan voltak, és már jól meghányták-vetették az iskola és az ország dolgát, átvette a szót, és elkezdett mesélni."
Egyszer volt egy szegény ember, annak volt egy kis kertje. Abban a kis kertben volt sok kis fa. Egyik szebb, mint a másik. Smaragd levele, ezüst virága, arany az almája. Mikor a szellő játszadozott benne, úgy muzsikált a kert, mint az angyalok csengettyűje. A szomszédjában lakott egy gazdag ember, az nagyon megkívánta a csengő kertet, és megvette a szegény embertől. Szépen bekerítette, kicsinosította, széles utakat vágatott belé; de biz a kert nem csengett többé. Ha a játszi szellő odatévedt, a fák hajladoztak, a levelek zúgtak, az ágak recsegtek, úgy, mint más kertben; de az ezüstcsengés elhallgatott örökre. Mert a fák csak közönséges faleveleket hajtottak, közönséges virágokat nyitottak, és közönséges almákat termeltek. Akkor a gazdag ember bámult is, bosszankodott is, és smaragddal hintette be a közönséges faleveleket, ezüsttel vonatta be a virágokat, arannyal vésette ki az almákat; de bizony akkor a levelek elhervadtak, a virágok leszáradtak, és az alma mind lehullott. Akkor a gazdag ember még jobban elbúsulta magát, még jobban bosszankodott, elment a szegény emberhez, és így vette fel a szót: - Ugyan bizony te szegény ember, mit csináltál te a te kerteddel, hogy amíg a tied volt, smaragd levelet, ezüst virágot és arany almát termett, és úgy muzsikált a szélben, mint az angyalok csengettyűje; amióta meg az enyém lett, csak olyan, mint a többi kertek, és nem terem aranyalmát. Nekem aranyalma kell minden áron. Azért vettem meg a kertedet. Én már mindent megpróbáltam, de nem boldogulok vele. Behintettem levelét smaragddal, virágját ezüsttel, almáját arannyal; de mind hiába. Mondd meg nekem, te szegény ember, te mit csináltál a kerteddel, a kerted fáival, és én miben tévesztettem el a dolgot?- Nagyságos jó uram - így adta vissza a szót a szegény ember -, te abban tévesztetted el a dolgot, hogy a levelet, a virágot és a gyümölcsöt ápolgattad, és kívülről akartad beleerőltetni a fába azt, amit annak önmagától kellett volna kiteremni. De magától nem teremhette meg, mert nem volt ereje hozzá, mert te csak a koronájával törődtél, a tövével nem. Lásd, jó uram, én meg a koronájában csak gyönyörködtem; hanem a tövét ápoltam. Arra volt gondom, hogy jó erős dereka legyen a fának, és jó mélyen bocsássa be gyökerét az anyaföldbe. Hej, mert különös istenteremtése ám ez az aranyalmafa! Ha gyökerei az ő talajukat szorosan átölelve tartják, akkor a dereka erős, koronája ékes, akkor virul, mosolyog, terem és cseng-bong rajta az ezüstvirág meg az aranyalma, mint az angyalok csengettyűje: ha pedig gyökere meglazul, gyümölcse vackorrá lesz. - Tudod mit, szegény ember - így adta fel erre újfent a szót a gazdag ember -, visszaadom én neked a kertedet, mert ezüstcsengését hallanom kedvesebb, mikor a tied, mint hervadását látnom, mikor az enyém. És úgy is lett. És eddig van a mese." Aztán néma csend lett. Az emberek sokáig nem tudtak megszólalni. Nem volt előttük egészen világos, hogy értik-e a mesét vagy sem. Végre is megkérték Vájó István uramat, magyarázza meg nekik nyilvánvalóan. Akkor ő így vette fel a szót újból: ,,A szegény ember az eklézsia, kertje az iskola, a fák a gyerekek. A fa koronája az érzelmeknek, akaratnak, ékes lombja, mosolygó virága és édes gyümölcse, az emberi életek minden gazdagsága, szépsége és bája. A fa dereka az ember lelke, mely magából ezt a szép koronát kitermi. A gyökér a hit, mely a lelket Istennel, az ő természetes termőtalajával és szülő atyjával összeköti, és amelyen át a lélek az Istentől magába szívja azt a mennyei erőt, amely az élet: szépségeit és kincseit termi. Az állami iskola ott téveszti el a dolgot, hogy csak az érzelmet, értelmet és akaratot míveli, sőt, sokszor csak az értelmet, a léleknek az Istennel való kapcsolatát pedig nem ápolja. Így a lélek üres marad, mert nincs honnét merítsen erőt és gazdagságot. Így nevelődik a sok, kicsiszolt, finom, ügyes, szellemes, világra való, de gyenge derekú és üres szívű, felületes világfi. Az egyház iskolája pedig, bár annak is sok fogyatkozása van, abban mégis jól csinálja, ha csinálja a dolgát, hogy mindenek felett azt tartja kötelességének, hogy a léleknek hit által az Istenbe való kapcsolódását létrehozza és ápolja. Mert, ha ez a kapcsolat erős, akkor a derék soha meg nem roppan, a korona ragyogó és gazdag, megtölti angyalok zenéjével az egész életet.
Hogy pedig a gazdag ember visszaadta a szegény embernek a kertjét, az a legszebb mese a mesében.


(Református Szemle, XXIV. Évf. (1922.január 15)