BARSINÉ BAGI MAGDOLNA

"Mindig van miért hálát adni!- Gyakran mondom ezt mostanában, mikor megkérdi valaki: ‘hogy vagy?’ ‘Köszönöm, jól!’ - válaszolom. Nem kell gyógyszert szednem, nem kell kezelésekre járnom, pedig nyolcvanegy éves leszek a nyáron, ha Isten engedi megérnem. Mindig van miért hálát adnom, mert testi-lelki értelemben jól vagyok! Nincs mivel dicsekednem, egyedül Istenünk véghetetlenül nagy kegyelmével! De hiszem, ha már az ágyból sem tudnék felkelni - eljöhet még ez az idő is! -, a Megváltó Jézus, aki "fájdalmak férfia, betegség ismerője- a prófécia szerint, Ő akkor sem hagy magamra, s végtelen kegyelméről még akkor is tudnék szólni, sőt örülni is tudnék! Mindörökké áldott legyen az Ő szent neve!
Jól emlékszem az első alkalomra, amikor itt jártam az imaházban, Rákosligeten, 1942. szeptemberének első napjaiban. Irénke húgom akkor került a ligeti polgári leányiskola első osztályába, és én eljöttem vele a tanévnyitó istentiszteletre. Mi akkor Rákoscsabán laktunk. 1945 decemberében költöztünk át Rákosligetre.
1951-52-ben, amikor választaniuk kellett a kántor-tanítóknak: kántorok, vagy tanítók akarnak lenni, Németh József kántor-tanító úr lemondott kántori állásáról. Ezért Antolik Klári, tanítóképzőbe járó hívő lány, és én próbáltuk ellátni a kántori szolgálatot. Néhány év múlva Klári férjhez ment, elköltözött, egyedül maradtam a szolgálatban. Istentiszteleteken az énekeskönyvből, illetve az akkori korálkönyvből, bibliaórákon a Hallelujah énekeskönyvből játszottam - ahogyan az addig is szokás volt. Úgy ültem a harmónium mellé, mintha zongorázni akartam volna; a kottát ismertem, úgy játszottam, mint a zongorán. Senki sem kifogásolta a játékomat.
1958 nyarán Tahiban tartottak egy 3 napos konferenciát énekvezéreknek és kántoroknak. Nagyon jó volt a sok előadás, az éneklések, énektanulás, kórusművek tanulása és éneklése. Azonban egy világ omlott össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem volt jó, ahogyan én eddig évekig a harmóniumon játszottam! De meg lehet tanulni, és meg is fogom tanulni! Rájöttem, hogy nem is nehéz, csak gyakorolni kell! Vasárnap délutánonként átjártam Rákoscsabára gyakorolni az orgonán. Télen majd’ megfagytam, de fűtött a lelkesedés, és buzgón gyakoroltam.
Ugyanakkor az életünk megnehezült. Öt gyermekkel egy fizetésből megélni egyre nehezebb lett. Bedolgozó lettem a keresztúri háziipari szövetkezetben. Kiszabott gyermekruhákat varrtam - többnyire éjszaka, ameddig bírtam, de csak nagyon keveset tudtam keresni. Befejeztem a háborús okok miatt abbahagyott gimnáziumot, a hiányzó két osztályt, esti tagozaton. Egy év alatt a közgazdasági technikum kiegészítő tagozatát végeztem el, majd a Pénzügyi és Számviteli Főiskola esti tagozatát. Egyfolytában mindez 7 évi tanulást jelentett, ugyanakkor egyidejűleg dolgozni is jártam. Sajnos ezekben a 60-as, 70-es években már csak a vasárnapi istentiszteletekre tudtam elmenni - bibliaórákra már nem.
Időközben Kántás Ferenc nagytiszteletű úr elhunyt, utóda Szombathy Gyula nagytiszteletű úr lett. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy jó volna kántori vizsgát tennem, mert lehetséges, hogy előírják. Erre én "nagy nehezen, de első szóra- nekikezdtem a felkészülésnek, és Debrecenben letettem a kántori vizsgát.
Igen fontos a gyermek-, és ifjúsági munka. Azt hiszem, az 50-es és 60-as években volt az, amikor vasárnap délelőtt, az istentisztelet előtt kis csoportokban, a templomban, bibliaóra-szerű igemagyarázatokat tartottunk. Csoportonként 6-8 gyermek, a csoportok száma 4-5 lehetett. Ifjúsági órákon 8-10, máskor 16-18 fiatal is részt vett.
Személyes ügy, de sorsfordító, amire azt mondjuk: megtérés, hívő élet, hitben járás. 13 éves voltam, amikor hívő fiatalokkal találkoztam 1938. augusztusában a 3 napos CE konferencián. Eléggé ismert volt már országszerte akkor a Bethánia Szövetség, és annak ifjúsági tagozata, a CE Szövetség = Célegyenest Előre Krisztusért és Egyházáért. Jó előadások, sok szép Hallelujah-ének - és mindenki örült, mosolygott, csupa fiatal leány és fiú; és én úgy láttam, hogy ragyog az arcuk a boldogságtól! Én is szerettem volna közéjük tartozni, jelentkeztem hát tagfelvételre. Egy éven át leveleztem Vajda Erzsikével, és a következő évben, a makói CE konferencián felvettek a Szövetségbe tagnak.
A tagsággal együtt nem jött automatikusan az a boldogság, ragyogás, amit én úgy vártam. Nem tudom miért volt, hogy én meg voltam győződve arról: megtérés csak úgy történhet, hogy nagy és őszinte bűnbánatot kell tartani! Próbáltam évekig, hiába! Pedig régóta olvastam már gyermekként a Bibliát, hittanoktatás is volt akkor, konfirmációs oktatás is - ismeretem bőséges volt, mégsem tudtam úgy örülni, mint a hívő fiatalok, akikkel találkoztam a konferenciákon.
1948-ban Rákosligeten evangélizációs hét volt. Minden este volt evangélizáció. Akinek kérdése volt, vagy beszélgetni akart, az az alkalom után ott maradhatott. Az utolsó alkalom után ott maradtam, és könnyekkel küszködve elmondtam, hogy én hiába akarok megtérni, nem tudok! Mert nem tudok igazi bűnbánatot tartani. A két lelkész összenézett, s azt a választ kaptam, hogy én már az Úr Jézus kezében vagyok! Ő tart engem! Nem értettem semmit, de elindultam haza. Míg hazaértem, 10-15 perc alatt, lassan kivilágosodott minden, mint amikor elsötétített szobában elhúzzák a függönyt, és árad befelé a ragyogó napsugár! Olyan természetesnek és magától étetődőnek tűnt minden! Végül is saját magam görcsös elképzelése akadályozta meg ezt a boldogságot!
1979-ben lehetővé vált az, hogy felnőtt egyháztagok is beiratkozzanak a Református Theológiai Akadémiára. Megismétlődött a "nagy nehezen, de az első szóra- - Szombathy Gyula nagytiszteletű úr szavára és javaslatára jelentkeztem a teológiára. Az első 3 évben a magyar Biblia alapján tanultuk az igemagyarázatot. Aki még tovább is akart tanulni, azok számára indult egy éves tanfolyam, hogy a Biblia eredeti nyelvén, görögül és héberül is tudjunk egy keveset. Nagyon szerettem, és szívesen is tanultam. Néha megsejtettem, mennyivel több tartalom lehet benne egy-egy szóban, mint amit le lehet fordítani magyar nyelvre. Ezután még 2 évet tanultunk, az igemagyarázat most már az eredeti nyelveken folyt. Emlékszem, néhány évig mindig elolvastam az eredeti szöveget is, és kiszótáraztam a szavakat is.
Szereti a mi Urunk a gyülekezetünket! Jó ebben a közösségben élni. Már elmúlt 60 éve, hogy itt lakom családommal, hogy ebbe a templomba járunk. Örülök, hogy én is ennek a gyülekezetnek a tagja vagyok.