Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál

Októberben napról napra rosszabb állapotba kerültem. Egyre gyengébb lettem. Néha  már el sem tudtam menni dolgozni. Olyankor kértem egy nap szabadságot, és mindennap könyörögtem az Úrhoz, hogy múljon el ez az állapot. De nem múlt el, sőt egyre súlyosabb lett, én pedig csak vártam-vártam és imádkoztam.

Nem értettem, hogy az ÚR miért nem hallgatja meg a könyörgésemet, hiszen Neki semmi sem lehetetlen. Ehelyett olyan állapotba kerültem, hogy be kellett feküdnöm a kórházba. Az orvosok szerint mindez az utolsó pillanatban történt. Ha várok még egy kicsit, akkor már nem kellett volna mennem.

Egészségügyi dolgozó vagyok, az a típus, aki nem megy orvoshoz, vagy csak akkor, ha már nagyon nagy a baj. Kaptam vért és hazamehettem a kórházból. Hálás voltam az Úrnak, hogy jobban lettem, és hálás voltam azoknak az önzetlen embereknek is, akik adnak vért, hogy másokat megmentsenek. Amit ebből az esetből megtanultam: nem biztos, hogy az a jó, amit mi szeretnénk. Az ÚR tudja: mi  számunkra a legjobb, és az Ő időzítése tökéletes. Ha tehetem, mindenkinek azt tanácsolom, forduljon idejében orvoshoz, s ne várja meg, amíg olyan állapotba kerül, amikor már nagyobb beavatkozásra van szükség, hogy meggyógyulhasson.

Tehát hazamentem a kórházból, vártam a szövettani eredményemet. Bíztam benne, hogy minden rendben lesz,

elkerülhetem a műtétet. Egy-két hét múlva ugyanolyan állapotba kerültem újra, így visszamentem az orvoshoz, aki közölte: nem jó az eredményem, meg kell hogy operáljanak.

A műtétre január elején került sor, féltem tőle, de minden rendben ment. Másnap az orvos közölte, ne számítsak semmi jóra, mert nagyobb a baj, mint hittük. Így sugárkezelésre lesz szükség. Eltávolítottak minden szövetet, ahol szétterjedhetett a rák, így remélhetőleg nem lesz nagyobb baj. Nem tagadom, rosszul érintett a hír. Ha a rák szóba kerül, az ember azt gondolja: ez velem soha nem történhet meg.  Aztán arra gondol: jó, majd túl leszünk rajta... Később persze eszébe jut: ha már itt találtak rákos sejtet, akkor máshol is lehet.

Nagyon nehéz volt, de Isten gondoskodott kedves ismerősökről, akik meglátogattak és biztattak. Első látogatóm a középiskolai tanárom volt, aki elmondta, hogy 30 évvel ezelőtt ment át egy ilyen betegségen, és azóta is jól van. Közben a látogatók csak jöttek és jöttek, és biztattak.

Állapotom változó volt: sokat sírtam és volt úgy, hogy csak ennyit tudtam imádkozni: Uram segíts, félek! De aztán az is eszembe jutott, hogy Istentől ígéretet kaptam Fruzsi megszületésekor, hogy látni fogom felnőni. Harmadik napra már nagyon nehéz volt lelki helyzetem, könyörögtem Istennek, mondjon valamit! A 18. zsoltárt olvastam ekkor. Az 5. és a 17-20 versek különösen szóltak hozzám. Majd a Máté evangéliumában a 9. fejezet 22. versét kaptam. Tudtam, ez nekem szól: „Bízzál leányom, hited megtartott téged". Ettől fogva békességem lett. Tíz nap múlva kaptam meg a szövettan eredményemet: minden rendben volt. Nincs szükség utókezelésre. Az orvosom nem akarta elhinni, de elmondtam, hogy az egész gyülekezet imádkozott értem. Azt mondta, milyen jó lenne, ha máskor is imádkoznánk.

Köszönöm Testvéreimnek, hogy hónapokon keresztül hordoztatok imádságban. Hálás vagyok Istennek, hogy megmentett, megerősített, átvezetett ezen a próbán, és végig velem volt. Jó, hogy másoknak is beszélhetek Róla e történet kapcsán.

Fonyódiné Judit