Minden kultúrában jellemző, hogy a felnövekvő ifjakat valamely beavatási szertartással fogadja nagykorú tagjaivá a közösség. A keresztény egyházakban is meg van ennek a hagyománya.

A katolikus egyházban két lépésben történik: az elsőáldozással és a bérmálással.

A protestáns történelmi egyházakban ennek gyakorlata a konfirmáció.

A konfirmáció hagyománya az református egyházban, a 17. században, Németországban ill. Svájcban alakult ki a pietizmusnak, ennek a gyakorló keresztény kegyességre nagy hangsúlyt fektető vallásos irányzatnak a hatására.

Magyarországon a 18. század közepétől terjedt el általánosan.
Polgári értelemben 18 éves korától számít nagykorúnak valaki. A gyülekezeti tagság szempontjából ez a határ a konfirmáció, noha egyházi tisztségviselésre az ő esetükben is csak a 18 évet betöltött személy választható meg.

Ünnepélyes keretek között a gyülekezet nagykorú tagjává fogadják a gyerekeket, akik ezután részesülhetnek az úrvacsora szentségében.

A konfirmáció latin szó, jelentése: megerősítés.

Az egyházi konfirmáció esetében a Szentlélektől kérjük a Jézusban, mint Isten fiában való hit megerősítését. Mivel a szülők és keresztszülők fogadalmat tettek a gyerek megkeresztelésekor arra, hogy hitben nevelik őt, ezért el kell, hogy jöjjön annak az ideje, amikor maga is megismeri a keresztény hit alapvető igazságait, és tudatosan vállalja egyházhoz tartozását.