Halandó és halhatatlan

Halandó és halhatatlan
Gustave Moreau: Prometheus c. képéről

Fenséges szurdokok, félelmetes sziklák között ül egy férfi, egy mitikus, seholsincs, világvégi táj fölött trónol. Trónol? Testtartása, arckifejezése talán ezt az illúziót is kelthetné, de bokáján súlyos láncok, kezén vasbilincs, s mögötte a szépen kimunkált ión oszlop sem királyi palota kelléke. Magányos oszlop ez a mindenség tetején, melynek egyetlen funkciója, hogy a rabot hozzákössék.

A férfi a görög szépségideál férfija, testének vonalai, izmainak indulata egy mitikus hőst vagy titánt idéz elénk. Talán Prométheusz ez, ő tölti büntetését az oszlophoz láncolva. S valóban, a madár is ott van, vájja bele csőrét a májába: bizonyos tehát, hogy Prométheusz ő. Egészen bizonyos? Mert az a madár nem Zeusz sasmadara, hanem keselyű. S az arca, az valami más. A haja, szakálla, egészen más. És a feje fölött lévő lángnyelv, az gyökeresen más.

Az arca köré sűrűsödik minden. Mert az a férfiarc, amelyet profilból látunk, nem ismeri a perspektívát, egy sík ikon arcát idézi fel. Ám ahogy távolodunk tőle, centiről centire érzékelhetőbbé válik, mi van elöl s mi hátrébb a képen, sőt a tájban már a világmindenség mélységeit és magasságait is szemléljük. Az arc, feje fölött a lángnyelvvel sűríti egybe azt a titokzatos erőt, amellyel provokál bennünket a kép. Mert az az arc és az a lángnyelv nem Prométheuszé, hanem Krisztusé.

Prométheusz és Krisztus. Két férfi, akik az emberiségért vállaltak borzalmas szenvedést. A Kaukázus csúcsai és a Golgota. Ión oszlop és kereszt. Az egyikük azért bűnhődik, mert kiemelte az embert állatnál is nyomorultabb sorából, tudást, mesterséget, kultúrát adott neki – mindazt, ami emberré teszi az embert. A másik pedig bűnei bocsánatára, megváltásáért adta szenvedésre és halálra magát. Két emberért feláldoztatott férfi lett eggyé ezen a képen borzongató, titokzatos egybeolvadással.

Hiszen a két áldozat óriási. De van egy különbség, egy olyan alapvető, gyökeres különbség, ami mellett nem mehetünk el: a halál. Prométheusz isten volt, halhatatlan. Kínjai elborzasztanak, ártatlanul elszenvedett fájdalma a szemlélőnek is fáj, de az örökkévalóság tudata mégis relatívvá teszi mindezt. Hiszen fájdalmat okozni neki lehet, de a legnagyobb mélységet, a halált nem járhatja meg. „A félelem nyelved hogy nem bénítja meg?” kérdezi tőle rémülten Aiszkhülosz kara, amikor szenvedései között is büszkén dicsekszik, hogy az őt sújtó Zeusz uralmát is túl fogja élni. A kérdésre kérdéssel válaszol: „Mitől félhetne az, ki nem hal meg soha?” Prométheusz áldozata óriási volt, de a legnagyobb mélységet, a legrettentőbbet, a legfélelmetesebbet nem élte át soha. Krisztus igen. „Mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem szolgai formát vett fel, … és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Filippi 2. Isten létére, halhatatlan létére halandóvá lett, és önként vállalta a legsötétebb rejtélyt, a legnagyobb iszonyatot, a halált.

És ennek felmérhetetlen következménye van! Prométheusz nem tudta megváltani az emberiséget; Krisztus igen, mégpedig azzal az erővel, azzal a hatalommal, amellyel a halált is legyőzte. „Halál, hol a te fullánkod?” Halála önmagában nem hozhat megváltást: ám Ő tovább lépett, nem csupán meghalt, de feltámadott. A halál az a legnagyobb borzalom, ami a halandónak része, de halhatatlan soha meg nem értheti, nem részesedhet belőle, s így hatalma sincs fölötte. Azt a mérhetetlen szakadékot, amely halandók és halhatatlanok között tátong, Prométheusz soha nem tudta átlépni. Krisztus igen: Krisztus valósággal halandóvá lett, meghalt, s aztán feltámadt. Ahogy Nietzsche Zarathusztrája énekeli: „Csak ahol sírok vannak, ott van feltámadás.”

Ezt a titok is szemlélhető ebben a lángnyelvben és ebben az arcban, ebben az egész provokatív, ezer megfejtésre szoruló rejtélyt ígérő festményben. S e szemlélés során először csak halványan dereng, mint a háttérben a pusztán túl ködbe burkolózó hegy, majd egyre biztosabban ragyog fel Krisztus mérhetetlen, korlátok nélküli hatalma, amelyet feltámadásával mutatott meg.

Dull Krisztina 2009.